Nem magától mondta

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Miután Jézus Lázár barátját feltámasztotta a halálból, elkerülhetetlenné és véglegessé vált az a konfliktus, amely Jézus elfogásával, bevádolásával és keresztre feszítésével ér véget. De ez a konfliktus – ahogy János az evangéliuma bevezető szavaiban jelzi – már Krisztusunk testet öltésétől fogva látható és nyilvánvaló volt. Így mondja az evangélista: az Ige testet öltött, az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be Őt (János 1,11). Hogy milyen következményekkel járt ez, hogy az övéi nem fogadták be Őt, erről ír az evangélista, eszerint szerkeszti evangéliumát. Bizonyos vagyok benne, hogy akik most, a Biblia-olvasó kalauz szerint folyamatosan ezt az evangéliumot olvassák, már több alkalommal, egy-egy korábbi szakaszt olvasva is azt mondták: itt az óra, elfoghatták volna már Jézust, itt a pillanat, rátehették volna már a kezüket. Vajon, csodáltuk, miért „hátrált ki” Jézus a végzet elől, miért nem hagyta, hogy elvégezzék azt, aminek meg kellett történnie? Hiszen Ő maga is szüntelenül arról beszélt, hogy azért jött az embernek Fia, hogy életét adja válságul sokakért! Tehát, néha az az érzésünk, hogy az evangélista drámaíró módjára fokozza a feszültséget, feszíti a húrt, növeli az olvasókban annak súlyát, amit eddig is végig követhettünk. De talán éppen a most felolvasott ige, illetve Kajafás főpap szava segít megérteni, hogy nem olyan magától értetődő, hogy csak úgy elvégződjék az üdvözítés drámája.

Szeretnék hozzáfűzni néhány megjegyzést a felolvasott szakaszhoz, különösen Kajafás szavához. A főpap, amikor arról tanácskoznak, hogy mi módon veszítsék el Jézust, feláll, és azt mondja: ti semmit sem tudtok, meg sem gondoljátok, hogy jobb nekünk, ha egy ember hal meg a népért, hogy az egész nép el ne vesszen! Ez mindennapos politikai bölcsesség. A régi latinok ezt így fogalmazták meg: maior singulis, minor universis – egyetlen egy, még ha a legkiválóbb is, ha mindenki közt a legnagyobb is, kisebb, ha az egészet együttvéve vesszük. A 19. században aztán Bismarck kancellár erre a gyakorlatra azt mondta: ez a reálpolitika – németül Realpolitik. (A szót eredetileg Ludwig von Rochau, német író alkotta.) Amikor a Bismarckot azzal vádolták,  hogy a német egyesítés érdekében, csellel, rászedéssel, megvesztegetéssel, de leginkább erőszakkal bedarálta a nagy német birodalomba az önálló német fejedelemségeket, és emlékeztették, hogy ez mégis egy keresztyén ország lenne, azzal védte eljárását, hogy ilyen a reálpolitika, s nem lehet az eszközökben válogatni. Egyébként másutt meg odavetette: kérem, a Hegyi Beszéd alapján nem lehet politikát csinálni. Ez a reálpolitika, amit Kajafás mond: nem tudtok semmit, jobb, ha egy ember hal meg, jobb, mintsem, hogy az egész nép vesszen el.

A megfontolás mögött, amit a Nagytanács asztalára tesz, nagyon súlyos és terhes gondok vannak. János evangélista már sok helyen szólt arról, hogy a nép vezetői (a Nagytanács, a farizeusok, a szadduceusok), akik az egész nép vallási életéért felelősek, jól érzékelték és sejtették, hogy ennek a Názáreti Jézusnak kell a Messiásnak lennie. Mert nagy dolgokat cselekedett. Kenyeret adott ötezer éhezőnek, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, Isten nagyságos hatalmát szólta, s úgy beszélt, mint senki más. Az evangélista leírja azt is, hogy Jeruzsálemből megfigyelőket küldtek ki északra, Galileába – vagy mondjuk inkább így, kémeket küldtek Jézus nyomába, akik megpróbáltak tájékozódni. Aztán jelzi az evangélista azt is, hogy provokátorokat is küldtek, akik nemcsak figyelték az eseményeket és jelentettek, hanem magát Jézust provokálták. Nehéz és fogas kérdéseket tettek fel neki, csapdákat állítottak a számára. De éppen ezek által is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ennek a Názáreti Jézusnak messiási karaktere van. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy Ő nem azt az országot fogja elhozni, amiről sokan álmodoztak, Ő nem azt az isteni rendet fogja megvalósítani, amit sokan politikai rendnek tartottak, Ő nem úgy teremti meg az igazságot és a békét, ahogy a kortársai várták. Sokféle álom ált akkor is, milyen lesz az Isten országa. Sokféle képzet élt, hogy Isten miképpen fog rendet csinálni, és milyen lesz a Messiás. Karddal, pöröllyel jön a Messiás, égi angyalok légióival jön a Messiás, elkergeti az idegeneket a Messiás, nem ötezer, hanem egy millió embernek fog kenyeret adni a Messiás, béke, igazság lesz, felállnak a régi törvények, eljön egy tökéletesen berendezett ország.

 De Jézuson szüntelenül átragyogott, hogy egy Ő másik világból való. Ő Isten világából, a transzcendencia világából jött, és nem azért jött, hogy abból a mennyei világból ide csöpögtessen némi keveset, ami segít, s kicsit rendbe teszi a dolgokat. Ő azért jött, hogy meghívjon bennünket arra az Isten országára. És éppen ebben keményedik egyértelművé és véglegessé a konfliktus. Ez feloldhatatlan ellentétté válik. Így is mondhatjuk: vagy Jézus tanítványául szegődik valaki, és feltétlen követője lesz, vagy előbb-utóbb az ellenségévé válik. S ez mind a mai napig így van. Ez a keresztyénség történetének legmélyebb és alapvető tapasztalata. Vagy Jézus követőivé leszünk, vagy előbb-utóbb az ellenségeivé. Mert senki sem szolgálhat két úrnak – mondja Jézus a Hegyi beszédben. S mindebből adódóan, megjelenik ebben a konfliktusban, ebben a feloldhatatlan feszültségben az az elem, amit – ha szabad ezt mondani – az Isten-nélküli világban, vagy az Isten-nélkül élő ember számára a mindent meghatározó és mindent eldöntő valóságnak tűnik. A Második világháború idején egy német lelkész-teológus, Dietrich Bonhoeffer, aki részt vett a Hitler elleni merényletben, letartóztatták, börtönbe vetették, és míg a halálos ítéletére és a kivégzésre várt, feljegyzéseket készített, egy nagy etika vázlatát írta meg arra a korra előretekintve, amikor véget ér a háború, és újra kell építeni az európai civilizációt. Elmélkedéseiben jelzi, hogy nem lesz könnyű korszak a háborút követő idő sem, mert akkor – és ez a mi korszakunk! – az emberek annak a logikának fognak engedelmeskedni, amit a 17. században már néhányan megfogalmaztak. Jelesül Hugo Grotius, a nagy holland diplomata képviselte ezt, amikor a birodalmak azon egyezkedtek, hogy meddig terjedjenek  a tengeri felségvizek. Ez az elv így hangzik latinul: etsi Deus non daretur – mintha nem lenne Isten, úgy kell megegyezni, úgy kell szabályokat hozni. Bonhoeffer pedig azt mondja, hogy a mi korunknak ez lesz a nagy eszménye. Mintha nem lenne Isten, mintha csak magunk lennénk, - és ha csak magunk vagyunk, akkor politika-isten fog uralkodni. Ezt mondja most itt Kajafás főpap is.

Ti nem tudtok semmit, ti nem ismeritek a reálpolitikát, ti csak itt szorongtok. Mert hagyjuk, hogy Jézus továbbra is működjön,  itt felfordulás lesz. Mert menni fognak utána az emberek, aztán ide jönnek a rómaiak és elveszik tőlünk ezt a helyet (azaz a stallumot, vagyis a pozíciót), meg a népet is, akkor oda a hatalom. Jobb tehát, ha egy ember vész el, mintsem, hogy az egész nép vesszen el. Így már értjük, hogy Kajafás szavában mégsem puszta a bölcsesség fogalmazódik meg, mondván: igen-igen néha van az úgy, hogy félre kell állítani valakit, a nyugtalanítókat, a lázongókat, rendbontókat, mert egyébként nagy ribillió támadhat. Értjük már az összefüggésekből, testvérek, hogy Kajafás nem a népet félti?! Mit mondanak a Nagytanácsban? – ide jönnek a rómaiak és elveszik tőlünk, a Nagytanácstól ezt a helyet és a népet. Önmagát félti Kajafás, a hatalmát félti, nem a népet félti, hanem a nép feletti uralmát. Ennyit a reálpolitikáról. Ennyit tud a reálpolitika, ez a reálpolitika maximum-bölcsessége.

János evangélista azonban hozzátold egy megjegyzést ehhez politikai megfontoláshoz, és ez világítja meg, miért van itt az evangéliumban Kajafás szava. Ebben a megjegyzésben rejlik ugyanakkor Isten igéjének igazi üzenete is. Amit eddig elmondtam - elnézést, ha hosszúra nyújtottam -, azt a Biblia nélkül is tudjuk, magunktól is tudjuk, köznapi tapasztalat. Ám, jegyzi meg az evangélista, Kajafás ezt pedig nem magától mondta, hanem azért, mert abban az esztendőben ő volt a főpap, és jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért, és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse… Mit keres Saul a próféták között? – kérdezték a régi időben, amikor Saul szamarat keresni ment és királyságot talált, de előtte még Sámuel prófétái közé keveredett és esztétikus állapotban ő is jövendőket mondott. (1Sámuel 10,11.) Mit keres Saul a próféták között, azaz mit keres Kajafás a próféták között? – kérdezhetnénk most. Mit keres a próféták között ez a reálpolitikus főpap, ez a hatalmát féltő ember ez a borzasztó machiavellista? (Mert ez machiavellizmus, ami itt történik, szép szavakba csomagolva, a létért való aggodalomként megfogalmazva, valójában csak a maga kis hatalmáért küszködve!) Mit keres ő a próféták között? Ha ehhez megtaláljuk a kulcsot, akkor sok belső drámánkra is feleletet kapunk, és egyúttal nagy-nagy titkokat értünk meg Istennek a világából.

Először is azt kell kimondanunk, hogy János apostol megjegyzésével vízválasztóhoz érkezünk, merthogy amit Kajafás reálpolitikusként mond, ugyanazt mondja prófétaként is, de annak egészen más a jelentése. Reálpolitikusként azt mondja, hogy állítsuk félre ezt az embert, s akkor béke és biztonság és nyugalom lesz, akkor minden úgy marad, ahogy van, megmarad a status-quo. De azt mondja János evangélista: öntudtán kívül próféciát mondott, hogy tudniillik Jézus valóban a népért fog meghalni. És ez már egészen mást jelent.  Ez itt a vízválasztó. Ha Jézus szavaiba is beletekintünk egy pillanatra, mindent megérthetünk. Jézus már beszélt arról, hogy meg fog halni. Ám azt mondja, hogy ez az Ő halála önkéntes halál lesz. Kajafás pedig nem azt mondja, hogy küldjünk követeket Jézushoz és kérjük meg, hogy áldozza fel önmagát, vagy küldjünk ki néhány tárgyaló biztost, és kérjük meg ezt a nyugtalanító alakot, ezt a Názáreti Jézust, hogy álljon félre az útból. Mert tehetett volna ilyen javaslatokat is Kajafás: foganatosítsunk száműzést, szigeteljük el, támadjuk meg és járassuk le a médiumokon keresztül (akkoriban is volt már úgynevezett médium-gyilkosság). Teszünk valamit, hogy elveszítse a hitelét, majd küldjük vissza Galileába! Volt erre bőven példa. Amikor Ámos próféta jövendölt Isten templomában, a főpap azt mondja neki: „fuss vissza Júda földjére és ott egyed kenyered és ott prófétálj!” (Ámós 7,13). De Kajafás azt mondja: meg kell halnia! S mikor e szavakat mondja, ott cseng a fülükben Jézus sok szava korábbról! Ilyeneket mond Jézus: magamtól teszem le az én életemet, azt senki tőlem el nem veheti, magamtól teszem le, mert van hatalmam letenni, és van hatalmam felvenni azt. Azért küldött engem az Atya, hogy életemet adjam az én juhaimért, és ezért szeret engem az Atya (János 10). Érezzük, testvérek, hogy ami Jézus szájában önkéntesség, szabad és drága fölajánlás, az Kajafás szájában merő cinizmus! Mint ahogyan egyébként minden korban is cinikus és terhelő dolog volt erőszakkal kicsikarni az emberből azt, amit szívesen is megtenne. Itt a vízválasztó – még egyszer jelzem –, s itt kezdjük megérezni János apostol megjegyzésének igazát, hogy Kajafás ugyan politikai okosságot akart mondani (s mondott is!), mégis próféciát mondott. Mert ami majd bekövetkezik, annak majd ő is és a Nagytanács, és a rómaiak is és Pilátus is mind-mind  eszközei lesznek. Jézus kereszthalált hal. De hogy a halála bűntörlő áldozat lesz, azt itt kezdjük minden mélységében megérteni. Üdvhozó áldozat lesz ez, s valóban a népért, hogy megmaradjon a nép.

Ne feledjük, amit már mondtam, a Nagytanács szavai leleplezik magát Kajafást is. Ő nem a népért aggódik, saját kis hatalmát félti. Isten azonban szereti az Ő népét, Isten azonban megtalálja az egyetlen lehetséges módot, hogy bűnbe görnyedt, Isten-nélküliségbe zuhant, lázadásba keveredett népe visszatérjen Hozzá, és megbékéljen Vele. Mert lehet, hogy Bonhoeffer a 20. századra meg a 21.-re nézve mondta ezt az igazságot, hogy úgy fognak élni az emberek, mintha nem lenne Isten, - de hát ez mindig a bűn: mintha nem lenne Isten, úgy élni, úgy berendezni a világot, úgy megtalálni az élet értelmét, úgy boldognak lenni, és boldoggá tenni más embereket, úgy betölteni és megvalósítani az igazságot, mintha nem lenne Isten! De így nem lehet. Lehetetlen úgy élni, hogy eldugaszoljuk az életadó forrást, úgy nem lehet igazságban járni, hogy az igazság alapelveit tagadjuk, úgy nem lehet megtalálni az élet igaz értelmét, hogy véges dolgokba kapaszkodunk bele és elzárjuk magunk elől a végtelent, - így nem lehet. Valakinek újra össze kell kötnie az embert és Istent, valakinek örök és tökéletes módon közben kell járnia Isten és ember között, valakinek engesztelő áldozatot kell fizetnie az ember bűneiért és lázadásáért. Nem azért, hogy Isten megbékéljen, mert Isten örökre megbékélt, hanem, hogy az ember megbékéljen végre Istenével. Ti nem tudtok semmit – mondja Kajafás a többieknek. Ő sem tud semmit!

De Isten, ahogyan sok-sok esetben embereket tud használni eszközül igazságok és áldások kimondására, most használja Kajafást is. Emlékszünk Bálám prófétára, akit Bárák király bérelt fel, hogy átkozza meg a pusztában Isten népét? Megnyitotta Bálám a száját és elkezdte mondani az átkokat – gondolta ő –,  és áldások jöttek ki rajta (4Mózes 22-24). Ő úgy gondolta, hogy átkot mond, de áldást mondott. Kajafás úgy gondolta, hogy reálpolitikai bölcsességet mond, de örök isteni igazságot mondott ki. A régi teológusok ezt concursus-nak nevezték, mert csodálatos titok az, ahogyan egyfelől az emberi akarat, eltervezés, gondolat és igyekezet, és másfelől az isteni akarat és eltervezés egyszercsak egybefut, és aztán már együtt fut. Nem konkurálnak egymással a szó mai értelmében (nem vetekednek egymással, nem versenyt futnak), hanem egybe futnak, együtt futnak. József történetének summáját idézhetjük, mert ami József életében, egy ember életében beteljesedett, az Krisztus által az egész emberiségre beteljesedett. Azt mondja József az ő testvéreinek: „ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy a mint ma, hogy sok nép életét megtartsa.” (1Mózes 50,10) Kajafás rosszat gondol Jézus ellen, és amit ő rosszra gondol, azt Isten öröktől fogva jóra gondolta fordítani. Ezért, testvérek, ebből a történetből, Kajafás szavából azt a nagy igazságot értjük meg hogy amikor nem úgy tűnnek a dolgok alakulni, változni, előrébb menni, ahogy mi azt reméltük, még úgy, önmagunkban sincs okunk kétségbeesésre. Még a legkétségbeejtőbb dolgok közepette sem. A Nagytanácsból nyilván kizengett Jézus elfogásának és megölésének a szándéka, ezért biztos, hogy voltak Jézus környezetében olyanok, akik minden lehető erővel meg akarták Őt ettől óvni, - sőt, és ez már korábban is így történt. Éppen akkor, amikor jelzik Jézusnak, hogy Lázár barátja beteg, siessen, talán még odaülhet az ágya szélére, talán még halála előtt pár szót válthatnak, vagy talán meg is tudja gyógyítani, akkor Jézus egy tapodtat sem tesz. Majd két nap múltán azt mondja a tanítványainak: Lázár barátom elaludt, gyertek, menjünk, hogy felköltsem őt. A tanítványok kétségbe vannak esve: Uram, ha elmegyünk Bethániába – hat kilométerre van Jeruzsálemtől! – megölnek, hisz életedre törnek. Aztán Tamás, talán a legélesebb eszű, aki a legjobban fel tudja mérni a helyzetet, látva Jézus eltökéltségét, azt mondja a többieknek: Menjünk el mi is, hogy Vele együtt haljunk meg (János 11,1-16). Igen, testvérek, mikor kedvezőtlennek tűnnek a dolgok, mi több, emberileg szólunk, mikor végzetesnek látszanak a dolgok, akkor ezek a tanácsok, mint a Tamásé, meg a többieké is, lelassítanak bennünket, föltartóztatják a lépéseinket, s meggondolásra késztetnek bennünket, - de a leginkább csüggedésre. Ilyen a világ,mondjuk,  vége mindennek, nem lesz ebből semmi!  Mégis! Halljuk csak, amit János evangélista mond: Kajafás ezt azért mondta, mert abban az esztendőben ő volt a főpap, és próféciát mondott, hogy tudniillik Jézus életét adja az egész népért (és megtoldja János evangélista), és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse.

Kajafás – akit lelepleztük már – látszólag a népéért aggódik, pedig az neki az esze ágában sincs. De mégis, a népéért beszél. Jézus azért jött, hogy népéért adja életét, - és ez talán még elfogadható, szép és nemes küldetés. De mit mond János evangélista? – Sőt, nemcsak a népért, hanem, hogy egybegyűjtse Istennek elszéledt juhait. Kedves testvérek, mi mind itt, ma azért gyülekezhetünk majd az Úr asztalához, azért vehetjük a kenyeret és a bort, és hirdethejtük ennek az Úr Jézus Krisztusnak a halálát és feltámadását, mert mi voltunk azok az elszéledt juhok, mi vagyunk azok, akikért Jézus Krisztus életét és vérét adta. Mi vagyunk azok, akikért elvégezte ezt az áldozatot, mi vagyunk azok, akiket halálával és feltámadásával eszméltetett Istennek erre az örökké való szeretetére, hogy minket is Magához gyűjtsön, hogy mi is azok közé számláltassunk, akik megértették és elfogadták Istennek ezt a bűntörlő, engesztelő és szabadító áldozatát! Sok Kajafás futkározik ma is a világban, sok politikai bölcsességet mondanak ma is, ma is nagyra fújja magát az úgynevezett Realpolitik, hogy úgymond nem lehet mást tenni, csak azt, ami a dolgok sora, meg hogy nincs más út. De akiket Isten Lelke megérintett, azok tudják mind jól, hogy amikor az emberi bölcsesség elvisz bennünket egy végállomáshoz, az valójában csak egy vízválasztó, s a másik oldalon Isten igazsága, Isten bölcsessége és Isten szeretete tárul fel. Hadd vigasztaljak mindenkit, aki kétségben van, hadd erősítsek mindenkit, aki emberileg csak egyetlenegy megoldást lát, és próbál ahhoz valami szép ideológiát toldani! Istennek vannak más útjai, sőt, Istennél van az igazi út, ez a Jézus Krisztus útja. Ő mondja: az én életemet magamtól teszem le, van hatalmam letenni és fölvenni azt, életemet adom az én juhaimért, ezért szeret engem az én Atyám!
Ámen

Imádkozzunk!

Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy Te a legnagyobbat adtad érettünk, a legkisebbekért, Krisztust, aki isteni dicsőségét nem tekintette zsákmánynak,  hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel,  és engedelmes volt a keresztfa haláláig. Köszönjük, hogy ebben az Ő szabad áldozatában van elrejtve Veled való megbékülésünknek minden lehetősége. S köszönjük, hogy Ő maga, a feltámadott Krisztus hív, hogy igyekezzünk Hozzád, hogy Benned életet találjunk. Köszönjük, hogy ez a Te végére mehetetlen bölcsességed vigasztal és erősít sok-sok nehéz helyzetünkben. Kérünk, oldozz fel bennünket a kétségbeesésből, a  sehova nem vezető tudatból, hogy csak az az egy út van, amit éppen látunk. Pedig, valóban csak egy út van, a Krisztus útja. Állíts bennünket arra az útra. Kérünk, bátoríts bennünket, amikor úgy érezzük, elfogytak a lehetőségeink, sarokba szorultunk. Hadd idézzük boldog szívvel az apostol vallomását: sarokba szoríttatunk, de le nem győzetünk, üldöztetünk, de el nem veszünk, tiportatunk, de meg nem semmisülünk. A magunk életében hordozzuk az Úr Jézus Krisztus halálát, hogy az Ő élete még inkább láthatóvá váljék bennünk. Így könyörgünk most  a gyászolókért, akik úgy érzik, hogy a halál zsákutcájába érkeztek, és onnan nincs tovább. A feltámadott Krisztus szeretetével vigasztald őket. Könyörgünk a betegekért, akiknek oly kevés eszköze van a gyógyulásra. Mennyei erőidet küld el,  újítsd meg őket testben és lélekben. Könyörgünk a szűkölködőkért, a semmi nélkül valókért, akik kezéből minden emberi eszköz kiesett már. Nyiss számukra új pályát, hadd építsék fel életüket igazságodra, örök hűségedre. S magunkért is könyörgünk,  akik hallottuk most Igédet, töredelemmel megvalljuk, hogy olyan sokszor megadtuk magunkat a rossznak, nem harcoltunk bűn és ördög ellen szabad lelkiismeretből, hanem megfutamodtunk, okoskodtunk, emberi bölcsességbe süllyedtünk. Oldozz fel bennünket, erősíts meg, hogy eltökélt és szabad szívvel legyünk Krisztus követői, szavának megtartói, parancsa beteljesítői. Őérette, hallgasd meg kérésünket, könyörülj rajtunk.
Ámen