Nem illeti

Textus:  „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.  Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” (Jn 17,15-17)

„Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem vétkezik: hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt.” (1János 5,18)

Kedves Testvérek!

János apostol, az evangélium írója mondja első levelében, olvasom újra: „Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem vétkezik: hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt.” (1János 5,18)  A Mester imádsága értelmében, ezt csak úgy érthetjük jól, hogy: az Istentől született (az Isten Szülöttje), azaz Krisztus az, aki megőrzi mindazokat, akik Istentől születtek. A régi latinok úgy is fordították, hogy meghagyták ezt az értelmező lehetőséget, a reformátorok pedig, bár a közvetlen olvasatot követték, de az értelmét ugyanúgy magyarázták. Sőt! Zwingli Krisztusba vetett hit erejére utal, a hit pedig a Szenttélek ajándéka. Kálvin szerint az apostol itt „azt alkalmazza reánk, ami Isten sajátja, mert bizony, ha kinek-kinek magának kellene megőriznie a saját üdvösségét, akkor az ugyancsak siralmas oltalom lenne. Ezért kéri Krisztus az Atyát (János evangéliuma 17 részében), hogy őrizzen meg minket, és ezzel fejezi ki azt, hogy ez nem áll a mi hatalmunkban... ezt a megőrzést, amiről az apostol beszél, a hívők nem saját maguktól biztosítják.”

S valóban, mivel nekünk Krisztusban nagyobb bizonyságunk van (1Jn 5,9), tehát érvényesebb bizonyságunk van minden érvünknél, tisztább bizonyságunk minden tapasztalatunknál, hathatósabb bizonyságunk van minden ideológiánknál, erősebb  bizonyságunk van minden produktumunknál, és elkötelezőbb bizonyságunk van minden projektumunknál, ezért mi bátran és nagy-nagy csodálattal fordulhatunk most a Mester imádságához. Az a mi egyetlen reményünk, amit ő kér az Atyától nekünk!

Szokás ezt főpapi imádságnak is nevezni, és Krisztus főpapi tisztéhez és örök közbejárásához kötni. Igen, a Krisztus vére jobban beszél, mint az Ábel vére (Zsid 12, 24). Ábel ugyan becsesebb áldozatot vitt Istennek, mint a testvére, Káin (Zsid 11,4), de a Krisztus igazsága felülmúlja az összes szent igazságát, és áldozata egyszersmindekorra tökéletes; Ő nem mint a cinkosunk, hanem mint örök főpap indul meg a gyarlóságainkon – és Isten jobbján esedezik érettünk (Róma 8,34), együtt a Lélek kimondhatatlan fohászkodásaival (Rm 8,26).

De mondhatjuk azt is, hogy ez itt az idősebb testvér imádsága, az első testvér imádkozik övéiért, akiket megőrzésre adott át neki az Atya: fiacskáim, fiókáim mondta nekik korábban (Jn 13,33).

Vagy mondhatjuk azt is, hogy ez itt az önfeláldozó barát imádsága a barátaiért: nem mondalak többé szolgáknak, ti az én barátaim vagytok, mondta tanítványainak korábban (Jn 15,14).

Vagy mondhatjuk azt is, hogy ez itt az első tanú imádsága a majdani tanúkért: „ti is bizonyságot tesztek majd; mert kezdettől fogva én velem vagytok.” – mondta nekik korábban (Jn 15,27).

Tehát még mielőtt imádkozna érettük, már azelőtt gyermekeinek, barátainak, tanúknak nevezte őket.

Tehát Jézus azokért imádkozik, akiket az Atya úgy szeret, ahogyan Őt, az egyszülött fiút szereti (Jn 17,23). Azokért imádkozik, akik ki vannak választva (Jn 15,19), és akiket megszentel Isten igéje és igazsága (Jn 17,17), és akiknek átadta azt a dicsőséget, amelyet ő az Atyától kapott (Jn 17,22), és akikhez elküldi majd a Párfogót, a teljességre vezérlő Paraklétoszt! (Jn 14)  Azokért imádkozik, akikért életét adja. (Jn 10)

És akikért most imádkozik, azoknak korábban azt is mondta szelíd keménységgel és irgalmas következetességgel, hogy csakhamar szétszélednek majd és magára hagyják őt; (Jn 16,32) idézi nekik a prófétát is: megverik a pásztort és elszéled a nyáj; (Zak 13,7; Mt 26,31) és elmondja szép példázatában, hogy a farkas elszéleszti a juhokat; (Jn 10,12) Ez szelíd, mindazáltal kemény, tárgyszerű kijelentés. De amit mond, az irgalmasan következetes is, hiszen ismeri az övéit, és ezért azt is mondja nekik: mindannyian megbotránkoztok bennem. (Mt 26,32) Ez a megbotránkozás pedig nem tárgyszerű, hanem a legvalóságosabban ember-szerű. És éppen ezért irgalmasan következetes is Jézusnak ez a jövendölése - immár mi sem mentegethetjük magunkat a puszta tényekkel (megvert pásztor, meg a lopakodó farkas), hanem be kell ismernünk ember-szerűen, de Lélek-ihletetten, hogy megbotránkoztunk Őbenne. És nincs esélyünk ezt helyrehozni. De nem is esély kell, hanem kegyelem. A kegyelem pedig nem opció, hanem csoda.

Vagyis Jézus azokért imádkozik ­– talán pontosabb így hangsúlyozni: imádkozik azokért, akik éppen Őbenne ütköznek meg, belebotlanak, és nem mehetnek tovább azon az úton, amit üdvösnek és jónak gondoltak. Mikor a Gecsemáné kertjébe készülve azt mondja önmagáról a prófétát idézve: „és a gonoszok közé számláltatott. Mert amik reám vonatkoznak is, elvégeztetnek...”, akkor a tanítványok azt mondják neki: „uram, ímé van itt két szablya!” (Lk 22,36). Elég! - felel rá a Mester. Elegem van a projektjeitekből!  S valóban, épp csak egy suhintásra lesz idő azzal karddal, mert a Mester, a Pásztor, az Atya, a Barát, az Első tanú, az Egyszülött, a Közbenjáró, a Dicsőséges elveszi Pétertől a kardot, hogy megnyílhasson megaláztatásának és kereszthalálának és feltámadásának útja. (Ne feledjük, az örök főpapnak be kellet mennie a szentek szentjébe, hogy meghozza áldozatát. Ne feledjük, feltámadott esedezik érettünk az Atya jobbján!)

Most itt, a gonoszságban veszteglő világ kellős közepén vagyunk – Jézus a sötétség óráján imádkozik. És ekként, de csak ekként ez az óra a megdicsőítés órája lesz. Ha megvalósítani, mit ne mondjak: folyton csak önmegvalósítani akarsz, akkor ez az óra a sötétség órája marad, a szétszéledés ideje, a megbotránkozás végtelenre hosszabbított kilátástalansága. Ha engeded a kegyelmet megilletni téged, akkor ez a dicsőség órája, az alázatosak felmagasztalásának a kezdete.  A Galata levélhez igazodva mondhatjuk: aki az ember szerint akar élni, az végtelen veszteglésre ítéli magát a veszteglő világban, és a gonosz kényszerít rá vesztegzárat.  A kevélyek akkor süllyednek, amikor éppen emelkedni vélik magukat. Aki viszont Isten szerint akar élni, az dicsőséget talál a Fiú önkéntes áldozatában. Igen, az evangélium nem embert szerint van. (Galata 1,10-11)

Nos hát, szétszóródnak a tanítványok, Péter pedig – projekt-zárásként – megtagadja a Mestert. Ám éppen ennek a Péternek mondta Jézus: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.” (Lk 22,31-32)

S lám, Jézusnak ez a meghallgatott imádsága újra összegyűjti övéit. De majd szétszóratnak később is, mikor a világ fejedelme felvonul ellene, és kizáratja őket őket a szent helyekről, és törvényeket hozat ellenük, és megöleti őket,  és meg is ölik őket, mert gyűlölőik azt hiszik: ez volna az isteni tisztelet. De Jézus imádsága újra meg újra összegyűjt.

Odium mundi – a világ gyűlölni fog titeket, mondja  Jézus az övéinek. Azért gyűlöl a világ, mert nem tudja szeretni Istent. Egy ateista mondta, hogy az ő világnézete voltaképpen harag-ateizmus. Béküljetek meg Istennel – van-e felrázóbb üzenet a bármikori ember számára?!

S végül, kimondhatjuk szép reménnyel, hogy nem ügyeskedtük mi bele itt magunkat a magyarázatba, hanem tudjuk: Jézus imádkozott értünk is, amikor tanítványaiért imádkozott, hiszen imádkozik azokért is, akik majd az ő szavukra hisznek őbenne (Jn 17,20).

„Ne vedd ki őket a világból, hanem őrizd meg őket a gonosztól.” Akiket az Isten Szülöttje oltalmaz, azokat nem illetheti a gonosz. Ebben az értelemben olvastuk hozzá Jézus imádságához az apostol levelének bizonyságát. Nem illetheti a gonosz.... .A ἅπτομαι ige legerősebb értelme szakrális-egzisztenciális. Óvásokban és tiltásokban mutatkozik a mélysége. A törvény elrendeli, hogy profán a szentet nem illetheti, de meghagyja, hogy aki szent szolgálatban illeti a szentet, az megtisztul.  És meg is gyógyul: elég, ha csak a ruhája szegélyét illetem, mondja a vérfolyásos nő, mikor Jézus köpenyét megragadja. (Mt 9,20) És lét-ige is ez a szó. Ezt mondja az Úr az első embernek: „annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. (1Móz 3,3) Meg se illessétek -  a régi zsidók a ἅπτομαι igével fordították ezt görögre. És ugyanezzel a szóval fordították azt is, amikor ezt mondja az Úr Dáviddal, a szent királlyal: prófétáimat ne illessétek (= ne bántsátok, 1Krón 16,22), vagy amikor így provokálja a Sátán az Urat Jób kapcsán: illesd csak meg (= verd csak meg), majd meglátod, dicsér-e téged. (Jób 1,12) De a gonoszság megilleti a szívet is (vagyis elhatol a szívig) és lerontja a szív várfalait (panaszolja a próféta, Jer 4,18); mégis, így szól a seregek Ura: aki titeket illet (hozzátok nyúl), az szemem fényéhez nyúl (Zakariás 2,12). Hogyne érették volna ezt a Jézus fiókái, barátai és tanúi!

 S vajon, mi értjük-e? Épp csak egy érintés? Ugyan! Ugyan? Digitális korban élünk, hogy-hogy nem értjük, kérdem, hogy mit jelent ez: csak egy érintés? Okostelefonok érintő-képernyőjén, lám, elég egy érintés, és világok dőlnek össze, mert a világ gonoszságban vesztegel, és a világ fejedelme ítélet alatt van (Jn 16,11). És mivel ítélet alatt van, vagyis Istentől elszakadva a semmi felé rohan (ha úgy tetszik: a semmiben vesztegel), hát ítélkezik: törvényt hoz, hogy fölforgassa a teremtés jó rendjét, és isteni illetékességet tart igényt, gyűlölködéssel vádolja (illeti) a szeretetben élőket, és elszélesztené őket (egy puszta digittel, ami azt illeti), hiszen a gonoszság elhatol a szívig is és erősségeit egy érintéssel ledönti. De ne féljetek, mondja a Mester, én legyőztem a világot! Oldalát dárda döfte, de a gonosz nem illethette!

Nem kell hát kimenekülni innen, mert megőriz a kegyelem. S nem kell megilletődni sem, ha a világ fejedelme kacsingat ránk, s vállon vereget és tetszését nyilvánítja. Hagyjuk inkább, hogy az Úr illesse meg szánkat (Ézs 6,7). Aki ugyanis Isten szerint él, annak úgy kell élnie, hogy se az embert ne gyűlölje a bűn miatt, se a bűnt ne szeresse az embert miatt. Nem kell tehát sem félrevonulni, sem idomulni, sem rezignáltan lemondani,  sem ügyeskedni, sem elfutni, sem projektet felülírni, mert nem kell illetékesnek lenni abban, ami nem illethet minket, mert nem érinthet (ἅπτομαι). Hagyni kell, hogy úgy szeressen minket az Atya, ahogyan a Fiút szereti – és úgy kell szeretni egymást, ahogy az Atya és a Fiú szereti egymást.  Ámen