Nem idegen — ismeretlen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múlt héten olvashattunk egy drámai jelenetet az Apostolok cselekedeteiben. Még Kis-Ázsiában történt, hogy az apostol és igehirdető társai körbe-körbe mentek Kis-Ázsiában, de egy tapodtat sem jutottak előre, sőt azt a megjegyzést olvastuk, hogy: “nem engedte meg nekik a Szentlélek” hogy ebbe vagy abba a városba bemenjenek. Mitöbb, egy helyen azt mondja Lukács, hogy „megtiltotta nekik a Lélek”, hogy valamely a városba bemenjenek. A hiábavaló célkeresésük közepette, egy éjszaka Pál apostol egy látomást lát: egy macedón férfit, aki így szól hozzá: “jöjj át hozzánk és légy nékünk segítségünkre!” Macedónia már Európában van, s ennek a látomásnak a nyomán érti meg az apostol, hogy azért nem mehetett be egyik vagy másik kisázsiai városba, azért volt hiábavaló az igyekezet, mert Isten őt most már arra hívja, hogy egy másik kontinensen, Európában hirdesse az evangéliumot.

Hogy ez mit jelent, azt pedig éppen most, a felolvasott részben láthatjuk. A korabeli Európának, – ha lehetett a Római Birodalom idején kontinensekről beszélni – két fővárosa volt. A közigazgatási, politikai főváros Róma, ott hozták a törvényeket, onnan jöttek a parancsok, oda mentek az adók, oda szállították a gabonát, ott lüktetett ez élet. De volt egy másik központ is, a szellemi központ, ez pedig Athén.

Mikor Pál apostol megérkezik Athénba, útitársait elküldi, hogy Timóteust és Silást is hozzák el. S miközben rájuk várakozik, körbejár a városban, és azt olvassuk, hogy háborgott a lelke, mert azt látta, hogy a város bálványokkal van tele. Igen, így jár egy zsidó atyafi, aki Ázsiából megérkezik Európába! A zsidó atyafi, Pál apostol, kit kötnek a mózesi törvények és ő azoknak szigorúan alá is veti magát, bálványt nem imádott. Ha pedig azt látta, hogy istentisztelet címén szobrot, képet vagy bármi mást imádtak, neveltetésénél fogva is okkal háborodott fel. Háborog hát a lelke. De legyőzi ezt a fölháborodást, mert azt olvassuk a további részekben, hogy az ott lévőkkel vitába bocsátkozott. Ez természetéből is fakadt. Tudjuk, Pál nagy vitázó volt. Nem kellett neki alkalmat keresni, hogy másokkal vitába bocsátkozhasson. Ő maga provokatív ember volt. Ha nem volt alkalom, akkor ő maga volt az alkalom, hogy vita támadjon. Most itt a vitatkozásnak az lett a vége, hogy fölvitték az Aeropagoszra, mely Athén egyik köz-nyilvános tere volt, ahol különböző csarnokok álltak. Az ott lévő sztoikus, epikureus és másféle filozófusok régi szép athéni szokás szerint nyilvános filozófiai disputákat folytattak, és jegyzi meg némi iróniával Lukács evangélista, természetesen, semmi másban nem voltak foglalatosak, csak valami újságnak a beszélésében és hallgatásában. Természetesen ez nem a Magyar Távirati Iroda központi csarnoka volt, ahova bejöttek az új hírek, majd mentek tova. Az újdonság itt a filozófiai újdonságot jelentette. Bizony, a filozófia, amely nagy tudomány, magán hordja azt a terhet, hogy egy-egy újnak beállított filozófiai gondolatról rövid idő után kiderül, hogy nem új az, régen is mondták már a bölcsek, csak éppen abban az adott helyzetben, s azon a nyelven, azzal a bemenettel, ahogyan az elhangzott, nagyon újnak tűnt. Száraz volt már a filozófusok lelke, vártak valami újdonságot. Valamit, ami megmozdíthatta volna őket, valami nagy ihletést vagy egy igazi nagy vágyat, amely a valódi filozófust mozgatja, hogy a világot megértse, megmagyarázza. Azt gondolom, e tekintetben 2007. év sem különbözik ettől. A mai kor mai filozófusai is – ha igazán filozófusok, és nem iskolamesterek, kik csak a régi dolgokat tanítgatják, mondogatják – ettől a vágytól ihletve gondolkodnak, töprengenek, szeretnének valami újat hallani, mert meg akarják érteni a világot. Az apostolt pedig azért rángatják oda az Aeropagoszra, mert a viták során azt hallják, hogy valami különös, furcsa és idegen dolgot hirdet nekik. Ezt is mondják neki: “vajon megérthetjük-e, mi az az új tudomány, mi az az új ismeret, amit te hirdetsz.”

Ezen a ponton azonban fordulat következik be, és erről a fordulatról szeretnék ma néhány szót szólni. Lélektani is ez a fordulat, de – ha szabad azt mondani – az egész evangélium-hirdetés, a keresztyénség elterjedése tekintetében is fordulatot láthatunk itt. A lélektani fordulat talán a retorika világába tartozik. Az imént még azt hallottuk, hogy az apostol háborgott, hogy ne mondjam, dühöngött, hogy ne mondjam, így is használja néha a görög irodalom ezt a szót: hányingere volt, attól, amit látott, és hogy ne dühöngött volna. Szentéletű ember volt, aki a filozófia városában a legförtelmesebb bálványokat, hamis isteneket, borzasztó kultuszokat lát. Okkal fölháborodott hát – mondom még egyszer. Ám most azt olvassuk, hogy valami fordulat következett be: amikor szóhoz jut az Aeropagoszon, így kezdi: “athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek talállak titeket.”

Nem tudom, mi következett be az apostolban, de az imént még föl volt háborodva. Kezdhette volna a mondandóját azzal, hogy: “athéni férfiak, azért vagyok itt, hogy megmentselek benneteket. Istentelenségben, sötétségben, bálványimádásban, rettenetes dolgokban tévelyegtek. Fel vagyok háborodva emiatt! Hallgassatok meg, hogy megmentsem a lelketeket, az életeteket. Borzasztó, amit ti csináltok!” De nem ezt mondja, hanem azt: “minden tekintetben nagyon istenfélőnek talállak titeket.” Néhány kommentátor megjegyzi ehhez a szakaszhoz, hogy ez nem egyéb, csak a retorika klasszikus fogása, a captatio benevolentiae. Hogyha valakinek meg akarom nyerni a figyelmét, a jóindulatát, akkor a beszédemben először meg kell őt dicsérnem.

Múlt héten kezembe került egy pszichológiai kézikönyv, amely az emberi karaktereket tárgyalja modern felfogásban, és ütközteti is azokat. Azt mondja a szerző, hogy aki nagyon kritikus karakterű ember és a másikkal kapcsolatba kerülvén rögtön a kritikai megjegyzéseinek ad hangot, azt a másik embert eltaszítja magától, hiszen minden ember arra vágyik, hogy megerősítsék, megdicsérjék, megbiztassák egy kicsit. Főnöknek is az a jó főnök, folytatja, aki ugyan látja, hogy zűrzavar van a cégnél, de először megdicséri a dolgozókat, csak utána veszi elő a kardot, hogy lekaszabolja őket. Csak egy a lényeg, olvassuk e könyvben,  hogy nem szabad az embereket rögtön megtámadni! Előbb meg kell őket dicsérni. És azt mondják a retorika tudósai is, hogy Pál apostol itt ehhez az eszközhöz folyamodik. Ám az a helyzet, kedves testvérek, hogy a régiek is tudtak arról, amit ma metakommunikációnak neveznek, vagyis hogy hiába dicsérem meg a másikat azért, hogy a bizalmát megnyerjem, ha én őfelőle rosszat gondolok, az úgyis keresztülmegy a szavaimon.

És okkal foghatnának gyanút ezek a görögök is. Hiszen korábban azt látták, azt hallották, hogy az apostol kiabál. Alant még vitatkozás volt. Nem működik a captatio benevolentiae, ha pusztán retorikai trükk. De itt nem erről van szó. Az apostol belül, lélektanilag megváltozott. És az, hogy megváltozott, a beszédéből is kiderül. A görögök mielőtt fölvinnék őt az Aeropagosra, hogy mostmár nyílt színen megvitassák vele a nézeteltérést, azt mondják maguk között: ez az ember idegen istenségek hirdetőjének látszik. S nagyon fontos ez a szó, hogy idegen. Valami olyasmit hirdet az apostol, ami idegen a számunkra. És ha valami idegen, akkor azt vagy elutasítjuk, mert megrémülünk tőle, vagy, ahogy halljuk a következő szakaszban, kiváncsiak leszünk: lássuk, megértjük-e? Ha pedig megértettük, akkor elfoglaltuk. Az emberi életnek, világban létnek van egy nagy belső törvényszerűsége: a megértés, a másiknak a megértése, a dolgoknak a megértése az egyúttal annak az elfoglalását is jelenti. Nem véletlenül mondta a középkor egyik nagy filozófusa, Bacon: “a tudás hatalom.” Amit tudok, azt birtoklom. Amit tudok, az enyém. Amit tudok, azzal tudok bánni. Amit tudok, azt tudom kezelni. Jó a magyar szó, kézbe venni, kezelni, vagy a magyarosodott latin kifejezés: manipulálni. Lássuk, mondják az athéniek, amit itt nekünk ez az ember hirdet, az ugyan idegen nekünk, de megérthetjük-e? Ha megértjük, birtokoljuk. Ha nem értjük meg, idegen marad és ellökjük magunktól. Az apostol azonban, miután rátalált erre a szoborra, melyen az volt felírva: az ismeretlen istennek, nem az idegen istenről kezd el beszélni, hanem arról az Istenről, aki ugyan nem idegen, csak ismeretlen. Nem valami fölfoghatatlanul új, nem valami soha nem hallott, soha meg nem tapasztalt, csak ismeretlen. És itt az apostol az emberi megismerésnek a másik vonulatára utal, arra – és erről is szól – amikor a megismeréssel az ember nem birtokba vesz valamit, hanem részesedik abban, amit megismer. Így mondja az apostol, idézve a görög költőket: Isten az, aki teremtette a világot és mindent, ami abban van, mivelhogy Ő a mennynek-földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik, sem emberek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködne. Hiszen Ő ad mindeneknek életet, leheletet és mindent, és az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, meghatározván eleve rendelt idejüket, lakásuknak határait és nem vagyunk tőle messze, amint a ti költőitek mondják: őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.

Nem tudom, kedves testvérek, érezhető-e, hogyan fordít itt meg mindent az apostol?! Azt mondja, ti görögök, ti görögök, vagyis mi, emberek, mindannyian, meg akarjuk érteni és ismerni Istent, és miután megértettük és megismertük, adunk neki egy helyet az életünkben. Egy kézzel csinált templomot, hogy az apostol kifejezését alkalmazzuk. Egy hajlékot, egy helyet, itt a mi világunkban. Állítunk neki szobrot is, építünk neki egy oltárt. És ha kellően okosak vagyunk, az athéniak pedig nagyon okosak voltak, ráírjuk: “az ismeretlen istennek!” Biztos, ami biztos. Sok istent ismerünk. Ismerjük Jupitert, ismerjük ismerjük Hermészt, ismerjük Aphroditét, ismerjük Pallasz Athénét, ismerjük a búza istenét, az aratás istenét, a boldogság istenét, a keserűség istenét, az eső istenét és a tenger istenét, s mindegyiknek megvan a maga helye a mi világunkban. Kategóriák vannak, fogalmak vannak, kataszterek vannak, s az istenek is szépen el vannak helyezve a világban. Van lakóhelyük is, és abban áll az igazi kegyesség, az a pogány ember igazi kegyessége, hogy meg is adja az istenségnek az őt illető helyet. Ez az igazi kegyesség. Nem von el tőle semmit. Nem tagadja meg az istenségtől, hogy volna valami dolga, helye, posztja, tisztje, rangja itt ebben a világban. Nem is szabad így tenni, mert akkor a régi isten-gondolat szerint fölgyullad az istenek haragja. Ha nem kapják meg, ami nekik jár, elveszik erővel. Inkább megadjuk nekik. Pál apostol azonban most megfordítja, és azt mondja, hogy Isten nem lakik kézzel csinált templomokban, Isten nem lakik ember-alkotta hajlékokban, fogalmakban, kategóriákban, filozófiákban, vallásokban, kegyes gyakorlatokban. Azokban mi lakunk. Sőt, mi lakunk az isteniben is! Éppen fordítva tehát: nem Istennek kell helyet találni a világban, hanem az embernek kell megtalálnia a helyét az Isten világában. Ezt hirdetem nektek, mondja az apostol.

Mégis, kedves testvérek, ha már ennyit szóltam róla, vajon miért mondja korábban az apostol, hogy: “athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek, kegyesnek találtalak titeket”? Az a fordulat jelenik meg itt, amely ezután a keresztyén missziót mind a mai napig meghatározza, s amit talán az ellentétekben lehet legigazabban bemutatni. Lehetne azon a nyomvonalon is haladni, Istent meghirdetve, Róla bizonyságot téve, ahogyan azt az apostol legelső közvetlen reakciójában, a felháborodásában látjuk. Nekimenni, szétdönteni, lerombolni, megsemmisíteni minden hamisságot, s majd arra az üres térbe, ami maradt beletenni a mi Istenünket, a mi Istenünk tiszteletét, kegyességét, vallását, életrendjét. Olykor azt gondolom, hellyel-közzel ez jó útnak is tűnik. Ám most az apostolnak meg kell értenie, hogy mi is volt annak a macedón férfinak, annak az európai embernek a kérése, akit álmában látott: “Gyere át hozzánk és légy segítségül nékünk!” Ez az ember segítséget kért. Nem azért hívta az apostolt, hogy “gyere hát, rombolj le mindent, dózerolj le mindent, és építsd ide föl az új világot, az új vallást, az új hitet az igaz Istennek!” Hanem légy segítségül. Miért kell segíteni? Ezért változik meg az apostol fölfogása, magatartása, s ez egy belső, lélektani megváltozás is. Ezért tudja, nem puszta retorikából, nem valami csűrcsavaros rafináltságból azt mondani, hogy “athéni férfiak, istenfélők vagytok.” Ő most segítni akar. Mit jelent hát a fölirat az oltáron: “Az ismeretlen istennek”? Jelentheti azt, amit az előbb mondtam: hogy okosak az athéniak, bebiztosítják magukat. Ha a magam indulatát veszem, meg is maradnék ebben, és jókat ironizálgatnék azon, hogy ezek a pogány görögök milyen dörzsöltek voltak. Nem tud rajtuk még az Isten se kifogni, odaírják “az ismeretlen istennek”, aztán ha minden kötél szakad, odateszik a bizonyítványt: “hát, Mennyei Atyám, igaz, nem ismertünk, igaz, nem tudtunk Rólad, igaz nem követtük a tanításaidat, de azért, hát megadtuk Neked is.”

De nem erről szól ez a felirat, hanem az embernek mérhetetlen szomjúságáról, hogy megismerje az igazságot. Ez arról szól, hogy hiába rakja körbe az ember a maga életét mindazzal, amit megismert, és tud – és ez nem csak a materiális, közvetlenül megismerhető világra vonatkozik, arra talán a legkevésbé, hanem sokkal inkább a szellemi világra. Hiába építi magát körbe az ember mindazzal, amit megismert, amit tudhat, és hiába finomítja és mélyíti ezt, ahogy itt tették a sztoikusok meg az epikureusok, csak boldogtalan, csak úgy érzi, és okkal érzi, hogy nem áll össze ez az egész egésszé. Mindenb egész töredékes és szétszórt. Ezért is van az, hogy az igazság ismerete nélkül a filozófiai is, a bölcsesség is darabokra szakad, elemeire törik szét, és teljesen ellentétes irányok és gondolatok tudják befolyásolni az embereket. Nem véletlenül mondja Lukács, hogy ott voltak a sztoikusok és az epikureusok. A sztoikusok azt tanították, hogy az a boldogság, ha az ember végső soron nem vesz tudomást arról, hogy a világ nem megismerhető. Ez a sztoicizmus lényege. Mert azt már tudták, hogy magukból, maguk által nem fogják megismerni az igazságot. A sztoikusok ezért kialakítottak egy tiszteletreméltó etikai felfogást: szilárdan, rezzenéstelenül, nyugodtan, fenségesen szembenéztek az ismeretlennel, az ismeretlen fenyegetésével, egyszóval szembenéztek a sorssal. Úgy akartak fölébe emelkedni, hogy nem vettek róla tudomást. És ott voltak az epikureusok is, akik ugyanúgy  beismerték, hogy nem ismerhetjük meg a világot, s nem lesz miénk a teljes igazság. Ők azonban azt mondták, hogy nem kell fölülemelkedünk, inkább élvezzük az életet. Ameddig tart. Rövid az idő. Szakítsd le az óra virágát!

Mindkettőben – és bárhány filozófiai iskolát lehetne még fölsorolni – nem a filozófusnak, hanem az embernek a véghetetlen nyugtalansága jelenik meg: miért is vagyok a világon? Hol is van az én helyem ebben a világban? Mi az emberi élet értelme? S Pál megérti, hogy segítenie kell. Hiszen ott vannak már a küszöbön! Az egyházatyák meg a skolasztikus teológusok a középkorban már-már teológussá avatták Platont, és azt mondották, hogy Isten ugyan még nem nyilatkoztatta ki magát Jézus Krisztusban, ám Platon már sejtett valamit, mert a platoni filozófia logikai úton valóban eljutott oda, hogy nem sok isten van, hanem egy Isten van.

De ki ez az Isten? Segítségre van szükség. Isten azért hívja, küldi az apostolt Európába, és így Athénbe is, hogy segítségül legyen. Azt az Istent, akit ti nem ismerve imádtok, azt hirdetem most néktek - mondja. Ez az Isten az, aki Jézus Krisztusban megismerhetővé tette magát. Ezt észlelik is az athéniek,  s mondják, hogy Pál Jézust és a feltámadást hirdette nékik. Azt az Istent hirdette nekik, akiben járunk, élünk mozgunk és vagyunk. Azt az Istent hirdette nekik, akitől vagyunk, és akitől van életünk, leheletünk és mindenünk. És ez az Isten Jézus Krisztusban megismerhetővé tette magát. Ezt hirdeti az apostol, és meggyőződésem, hogy ez a kétezer éves mai történet. A mai ember is szeretne megismerése által birtokolni, a birtoklás által mindenre feleletet kapni, és ha szükséges, a birtokát, a tudását úgy fölsorakoztatni, hogy a tudás templomában mindennek meglegyen a helye. A mai ember sem tudja, hogy hol a helye. Amúgy mindennek tudjuk a helyét, mindennek adtunk iktatószámot, lexikon-számot, kategóriát.

De te ki vagy? S neked hol a helyed? Miért élsz? Miért vagy itt ezen a világon? Ezt megérteni és fölfogni, ehhez isteni segítségre van szükségünk. Isten Jézus Krisztusban bemutatkozott, föltárta önmagát és az embernek élő, valóságos reménységet adott. Nos hát, az az ismeretlen Isten mégsem ismeretlen. Az az idegen mégsem idegen. Az a megközelíthetetlen mégsem megközelíthetetlen. Itt van, mert Őbenne járunk, élünk és mozgunk. Itt van, mert Jézus Krisztusban megmutatta szeretetét, igazságát és örökkévaló hűségét. Boldog az az ember, aki Isten Lelke által megérti Istennek ezt a kinyilatkoztatását, akinek a szíve erre fölnyílik, s magához öleli és megérti: Nem nekem kell Isten számára helyet adnom, hanem nekem kell Isten világában a saját helyemet megtalálnom.

Ámen