Ma egy boldog vallomást hallunk. S rögtön le kell szögeznünk, hogy amilyen nagyszerű, ha tudunk nehéz helyzetben, egyedüllétben, nyomorúságban, betegségben Istenhez folyamodni, ugyanolyan nagyszerű és múlhatatlanul fontos is, hogy boldog vallomást is tudjunk tenni. A zsoltár boldog vallomás. Meghagyom, a vallomás szó mára elvesztette régi, kétféle jelentését, és inkább csak rendőrségi krónikákban olvassuk, hogy valamely tettes vallomást tett. Rosszízű lett a szó. De rögtön hozzáteszem, hogy a vallás szó is kapcsolódik a vallomáshoz: vall, ebből jön mindkettő. Nem is él, higgyük el, semmilyen vallás, ha nem tartalmaz vallomást. Amikor ezt a zsoltárt olvasom, eszembe jut mindig egy nagy tiszteletnek örvendő ember, akit 1956 után letartóztattak, a rendőrségen megverték, aláírásra kényszerítették, vallomást kellett tennie. Egész hátralévő életében vallott a titkosrendőrségnek, jártak hozzá és faggatták. Én ismertem ezt az embert, sokszor idézte ezt a 16. zsoltárt. Különösen az utolsó versét: „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad.” Sokat tűnődöm azon, hogy ez a rettentő sorsú ember hogyan élte át, hogy ez az ő kedves zsoltára segíti őt, amikor vallomásra kényszerítik, s amikor másokra is vallania kellett. Voltak-e pillanatai, mikor a nem éppen istenfélő hatóságoknak Istenről is vallomás tehetett? Nagy kérdés ez. A zsoltárban meg is látjuk majd ennek a kérdésnek az igazi mélységét. De mielőtt eljutnánk a 10. versig („mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson!”), hadd tegyek néhány megjegyzést. Ez a boldog kijelentés ugyanis olyannyira előre tekint, hogy szükséges néhány előzetes megjegyzést tenni.

Először is, azt mondja a zsoltáros: „Én Uram vagy te, feletted való jóm nincsen.” Tegnap azt hallottuk, hogy a két-szívű ember így szól: az én nyelvem saját hatalmamban van, általa fölül fogok kerekedni, és nincs felettem úr. Igen, a gőgös embernek, a lázadó embernek ez a nagy életcélja. Egyszer kimondani, aztán megélni, hogy nincs úr felette. És ez nemcsak azt jelenti, amit kamaszok szeretnek magukban duzzogva mondani: alig várom azt a napot, amikor nekem nem parancsol senki, se anyám, se apám, se tanárom! Itt többről van szó. Nincsen felette úr, vagyis ő az úr mindenki fölött, ő dönti el mi az igaz, mi a jó. Milyen áldott dolog a zsoltáros vallomásából hallani, hogy őfelette viszont van Úr. Feletted való jóm nincsen,  - vallja meg boldog szívvel. Csodálatos élettapasztalatokból táplálkozik ez: Isten uralmában élni, ez a boldog élet titka. Boldog megtapasztalás, hogy ez az Úr, aki felettünk áll, jóságába, szeretetébe, hűségébe foglal bele bennünket.

Másodszor azt mondja a zsoltáros: „a szentekben, akik e földön vannak és a felségesekben, bennük van minden gyönyörűségem.” Immár nem felfelé néz, hanem körülnéz. Tegnap ezt hallottuk: segíts Uram, mert elfogyott a kegyes, mert eltűntek a hívek az emberek fiai közül. Milyen borzasztó tapasztalat, ha null-ponton vagyunk. Elfogytak azok, akik Istenre bízzák magukat, és éppen emiatt megbízható emberek. Milyen borzasztó, ahogy ez ma, Magyarországon kifejeződik. Egy felmérés szerint, a felnőtt lakosság 75 %-a arra a kérdésre, hogy számít-e valakire, ha bajban van, ezt a feleletet adja: nem. De milyen jó, hogy most a zsoltáros azt mondja: körülnézek, s látom, vannak szentek, vannak felségesek, gyönyörködhetem bennük, bízom bennük. Nem vagyok egyedül. Isten társakat adott. S lehet, hogy ezek a társak még megbízhatóbbak is, mint én vagyok, lehet, hogy tapasztaltabbak, mint én vagyok, szentebbek, mint én vagyok. Így mondja róluk mély szerénységgel: felségesek. A 21. sz. embere sok mindent örökölt a 20. századból. Sok rosszat is, sajnos. Az egyik nagy rossz: a mérhetetlen cinizmusunk. Nekünk senki és semmi sem szent. Nekünk senki sem érvényes igazán. Mindenkit meg lehet kérdőjelezni, bárkit ki lehet figurázni. Néhány napja egy beszélgető műsort néztem, sztár-riporter faggatott egy híres embert. Bőbeszédű volt a riportalany, kérdés nélkül is mondta a magáét. Közben a kamera egy pillanatra a riporter felé fordult, kin látszott, éppen csukódik le a szeme, s mindjárt elalszik az élő műsorban. Ám hirtelen villant a szeme, megélénkült az arckifejezése, lecsapott, és feltett egy hihetetlenül aljas kérdést. Ilyen világban élünk. Mikor valaki a gyerekeiről, unokáiról beszél, hogy azok milyen kedvesek, lecsukódik a szemünk, ez unalmas. De ha beakaszthatjuk a kampót, benyomhatjuk a pumpát a küllők közé, felcsillan a szemünk, megélénkülünk, s egyből figyelni kezdünk, ebből mi lesz. A zsoltáros minket is buzdít, ne hunyjuk le a szemünket, ne unatkozzunk, amikor szenteket és felségeseket látunk. Mert nagy ajándéka Istennek, hogy nem kell a 12. zsoltár szavával így kiáltani: segíts Uram, mert elfogytak az igazak. Segíts Uram, mert nullponton vagyok. Segíts Uram, mert a lélek éjsötétje borul ránk. Segíts Uram, mert ebben a világban nem hangzik igaz és tiszta szó. Hogy örül a zsoltáros, és ezt az ő örömét most megvallja!

Itt azt is szükséges elmondanom, hogy a zsoltár felirata így hangzik: Dávid miktámja. A miktám versforma, olyan mint a szonett vagy a disztichon. Ebben a különös versformában a zsoltáros az egyik szakaszban harmadik személyben szól Istenről: kicsoda Isten, milyen Istennek a dicsősége, hatalma, - a következő szakaszban viszont közvetlenül Istenhez szól a vallomása, Neki szól. Itt is előbb azt mondja: „Az Úr az én osztályos részem és poharam!” – majd rögtön utána: „te támogatod az én sorsomat!” Tehát előbb nekünk vall, aztán Istenhez fordul, és Neki tesz vallomást. Szinte feltolul a szívében az Isten előtti vallomás öröme, de elujjongja nekünk is, ahogy egy másik zsoltárban halljuk: elhirdetem a Te nagy tetteidet a nagy gyülekezetben. Elmondom a szenteknek, a felségeseknek, hogy én is ismerem az Urat! Én is szeretem Őt. Én is áldott gyermeke vagyok.

S még egy megjegyzés kívánkozik a tizedik vers elé. Ezt mondja a hetedik versben: „Áldom az Urat, aki tanácsot adott nékem; még éjjel is oktatnak engem az én veséim.” Az ószövetség antropológiája képi, metaforikus nyelv. Ha az ószövetségben szívről olvasunk, azon nem azt a maroknyi izomcsomót kell érteni, mely a vért pumpálja, és élteti a szervezetet. Ha veséről hallunk nem arra a páros szervre kell gondolni, deréktájt található. A vese a bibliai képes nyelven a tudat-alattit jelenti. Még éjjel is oktatnak engem az én veséim. Isten olyan csodálatos módon van velem, hogy mikor alszom - nem álmot álmodom, mert olyan is van, amikor álmot lát az ember, és úgy tanítja őt Isten -, amikor tehát alszom, s nem tudom, mi történik velem, reggel mégis úgy ébredek, hogy Isten a tudat-alattimban tanított engem. Ha Freud nem ateista lett volna, hanem bibliaolvasó, feltehetően másképp fogalmazza meg pszichológiai tanítását a tudatalattiról. Freud szerint ugyanis a tudatalatti az ember benső, pszichés világában egy rettenetes erővel, késztetéssel teli valami. Például, a halál-ösztön a tudat alattiból érkezik az emberhez. Ez erős impulzusokat küld tudati világunkhoz, ahol gondolkodunk, döntéseket hozunk, megfontolunk. Freud pesszimistán úgy látta, hogy az emberi kultúra reménytelen küzdelem a tudat-alattival szemben. Egy másik pszichológus térszerűen fogalmaz, s azt mondja, hogy a tudatalatti olyasmi, mint a régi házak nagy pincéi, telve vannak lim-lommal. Ugyanis a tudatalattinkba dobáljuk le azt, amiről nem akarunk tudni, amit el akarunk felejteni, amit röstellünk, amit nem merünk megvallani. Sok bűnünket, rendezetlen dolgunkat, tisztátalanságunkat dobáljuk le a tudatalattiba. De ott mégiscsak megvannak, majd egyre erősebb hatalommá válnak, s kényszerítő impulzusokat küldenek az akaratunkhoz, megfontolásainkhoz, életszemléletünkhöz. Most azonban, mondja a zsoltáros, látom, hogy az én Istenem még ebben a rettentő pincében, az emberi lélek rettentő alvilágában, sötét sikátoraiban is milyen biztonsággal jár, és még ott is oktat engem. Még ott is tanít engem az én Istenem, ahol én nem tudok eligazodni. Még ott is tanácsol engem, ahonnan borzasztó késztetések érkeznek hozzám. Ő ott van a legmélyebb titkok mélyén is, a felejteni akart dolgok mélyén, a rendezetlen életünk mélyén, félelmek, ösztönök szövevényes világában is. Az én veséim még éjjel is oktatnak engem, de nem a veséim, hanem Isten oktat engem még éjjel is. Ugye, milyen örömmel hallgatjuk a jólismert zsoltárverset, hogy Isten szerelmesének álmában ad eleget! Ezt általában aktív embernek szoktuk mondani: nyugalom, nem kell rohanni, kétségbeesni, hogy nem érünk a dolgaink végére. Akit Isten szeret, annak álmában is ád eleget. De nemcsak úgy, hogy reggelre érve megkapjuk áldott napsütését, a minden napra való kenyeret, és a létbiztonságot! A leginkább talán úgy, ahogy itt halljuk: még éjjel is oktatnak engem az én veséim. Isten tehát nemcsak a körülöttünk levő világban mutatja meg dicsőségét, szeretetét, hanem legbensőnkben is.

Így érkezünk el a tízedik vershez: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” A Seol szó legegyszerűbben úgy fordítható: pokol. A bibliafordítók azonban tartózkodnak ettől az egyszerű fordítástól. A szó eredetileg egy olyan világnak a leírására szolgál, amit mi is sokszor láthatunk. Seolnak nevezték a régiek azt, ha leégett egy erdő, s nem maradt a nyomában más, csak kietlenség, pusztulás, elveszés. Ezért jelentheti a poklot is. Amikor arról szóltam, hogy a zsoltáros előre tekint, mély emberi szemléletet jelöltem meg. Az emberi lélek kutatói mutatnak rá, hogy az ember mindig elővételezi önmaga végét, halálát. Halál-tudattal élünk. Némelyek szerint ez különböztet meg bennünket minden más élőlénytől. Az ember tud arról, hogy meg fog halni. Milyen boldogan él a mi kis aranyhörcsögünk, úszkálnak a halak az akváriumban, milyen boldog a cica, milyen gyönyörűen futnak a lovak, milyen önfeledten élik az életüket a vadon élő állatok, - nem tudnak a maguk elmúlásáról. Csak az ember tud erről. Halálra-tartó, halálra-néző létben élünk, ahogy Heidegger német filozófus mondja. De most a zsoltáros, mivel őt nemcsak a tudat-alattiak, nemcsak a halál-ösztön tanítja, hanem Isten is tanítja, kimondja a boldog vallomást: én bízom Istenben, Ő körülvesz engem, segít engem, s örül az én szívem és lelkem, mert Te, Uram, nem hagyod lelkemet a pusztulásban, az elveszésben, a mélységben, a halálban, a Seolban. Pedig ez a Seol, amiről itt szó van, igen nagy hatalom. Az ószövetségben 81-szer olvassuk ezt a kifejezést. Én most csak három vonatkozást említek. Mindegyik megrendítő. A Példabeszédek Könyvében azt olvassuk egy helyen: „a piócának két lánya van: add ide, add ide! Ez a három nem lakik jól, sőt négy nem mondja, hogy elég: A holtak hazája és a meddő asszony, a föld, mely sohasem telik el vízzel és a tűz, mely nem mondja, hogy elég!” (Péld 30:16-17) A Seol mohó. A halál és a pokol mohó. A Seolnak soha nem elég. Oda soha nem lesz kiírva a tábla: megtelt. Aki azzal a titkolt reménnyel érkezik a poklok kapuihoz, hogy jó sokan jártak előttünk az emberi történelemben, cézárok, napóleonok, sztalinok, megtelt már velük a pokol, hátha kiüzennek nekem: sajnáljuk, megtelt, az csalódni fog. Ezért mondja a Bibliához igazodva a népnyelv is, hogy a pokol feneketlen. Soha nem elég, a halál mohó.

A másik megállapítást a 6. zsoltárban olvasunk, ahol Dávid szabadulásért könyörög, s azt mondja: „térj vissza, Uram, mentsd ki lelkemet a szorongattatásból, a halál közeléből, segíts meg engem kegyelmedért, mert nincs emlékezés rólad a halálban, a Seolban, kicsoda dicsőít téged?” A Seolban nincs isten-dicsőítés. Vagyis ez a világ – ha szabad ezt mondani –, a Seol az, ami kívül van. Jézus így nevezi: külső sötétség. Márpedig a világban, tudjuk, mindenütt isten-dicsőítés van. Kálvin így mondja: a teremtett világ Isten dicsőségének a színtere. Ebben a világban minden Istent dicsőíti, Isten nagyságáról beszél. S ha Kálvinnak nem hiszünk, olvashatjuk a modern kor atomfizikusait, fizikusait, orvos-biológusait, például Szent Györgyi Albertet, aki gyönyörű magasztaló zsoltárokkal dicsőítette Istent. Miért? Kutatta a sejtek világát, és beleborzongott abba, hogy micsoda fantasztikus összerendezettség, felfoghatatlan logika, szépség, harmónia van abban, ahogy a világ előttünk áll. A Seolban kicsoda dicsőít téged?!, - mondja a zsoltáros. A Seol az elveszés, a pusztulás, a halál, ahol nem mutatkozik Istennek dicsősége.

Harmadjára a circumdederum-ból is olvasnunk kell, amit a régiek sokszor hallottak római katolikus temetésen, mikor még latinul zajlott szertartás. A 18. zsoltár szavaival: „a halál kötelei vettek körül, az istentelenség árnyai rettentettek engem, a Seol kötelei vettek körül, a halál tőrei fogtak meg engem.” A halál és a Seol ugyanazt jelenti, és arról beszél a zsoltáros, hogy erős a halál. Nemcsak mohó, nemcsak dicsőség nélkül való, hanem erős is. Hatalmas. Körülvettek, megkötöztek, a foglyuk vagyok, és nem szabadulhatok.

Így jutunk el ahhoz a nagyszerű gondolathoz, amit két másik zsoltárból szeretnék most felolvasni. Az első megrendítő, mert minden okoskodást lesújt, minden balga emberi reménységet szétoszlat, a másik egy kérdést vet fel, és erre a kérdésre ad választ a mai zsoltár 10. verse. Előbb a 49. zsoltár. Itt egy vitát hallunk. „Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek. Minthogy lelkünknek váltsága drága, abba kell hagynia örökké. Mert ha örökké élne is, és nem látná meg a sírgödröt. De meglátja. A bölcsek is meghalnak. Együtt vész el bolond és ostoba, és gazdagságukat másoknak hagyják.” Mennyire szeretnénk az érvelést kiterjeszteni, és így mondani, ha talán örökké élne, és nem látná meg a sírgödröt… ám! Ám lecsap a zsoltáros, és azt mondja: de meglátja! – meglátja a sírgödröt! A 89. zsoltárban pedig így kiált: „Kicsoda oly erős, hogy éljen és ne lásson halált, és megszabadítsa magát a Seolnak kezéből?” Óh, kicsoda? Hol vannak az erősek, hol vannak a bölcsek, hol a lélek ismerői, hol a világ erőinek felkutatói? Kicsoda olyan erős, hogy megszabadítsa magát a Seol kezéből, és ne lásson halált? A mi zsoltárunk ma este így szól: „nem hagyod lelkemet a Seolban!” Kicsoda olyan erős? A zsoltáros Istenről beszél és Istennek tesz vallomást, Ő ilyen erős. Egyedül Ő ilyen erős, egyedül Ő teheti meg, hogy ne lássunk rothadást, ne legyünk a halál martalékai, foglyai, hogy ne nyeljen be bennünket végképp ez a mohó és telhetetlen hatalom, ez az istentelen valóság, a külső sötétség! A zsoltáros tehát egyrészt elővételezi a saját halálát, hiszen önmagára nézve is kérdezi: kicsoda olyan erős, hogy éljen és ne lásson halált, és megszabadítsa magát a Seol kezéből? Tudja Dávid, hogy meg fog halni. De nemcsak ezt elővételezi a jövőből, hanem másrészt boldogan megvallja: örül a szíve és örvendez a lelke, mert Isten nem fogja a lelkét a Seolban hagyni.

S amit Dávid csak elővételezett, megsejtett, amit titkon éjszaka veséi tanítottak neki, s amire felébredve nagy vallomással is tudott válaszolni, azt Isten valóságosan be is teljesítette, meg is pecsételte - Jézus Krisztusban. Ezt a zsoltár-verset, („mert nem hagyod lelkemet a Seolban, s nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson”) a keresztyénség első prédikációjában, pünkösd napján, amikor háromezren megtértek, Péter apostol idézte (ApCsel 2:27), s ezzel a feltámadott Jézus Krisztusról tett bizonyságot. Jézus halált látott, megfeszítettek, dárdával átszúrták a szívét, sírba helyezték, de Isten nem hagyta őt a Seolban, nem hagyta, hogy az ő szentje rothadást lásson. Sokféleképpen magyarázzák, hogy mi indította pünkösd napján a kegyes zarándokokat megtérésre. Talán megrendítette őket, hogy ki-ki a saját anyanyelvén hallotta az apostolokat szólni, és ez késztette őket megtérésre. Mások szerint megrendítette őket Péter apostolnak kemény szava, amikor egyetemleges emberi felelősséget állapított meg a Krisztus-gyilkosságban. A bűn nyomasztó valósága vitte őket oda Istenhez. Én azonban ennek az igének a fényében vallom, hogy azok az emberek ott Péter szavából megértették, hogy Isten, aki Jézus Krisztust feltámasztotta, vele együtt minket is fel fog támasztani. Azok az emberek, akik ugyanúgy, mint mi, a haláltól való félelem miatt egész életünkben foglyok voltak, ott egy szempillantás alatt megértették, hogy Isten az úr, és Isten úr a halál felett is. Feletted való jó nincsen. Buzdítok mindenkit, vegye szívébe, fontolja meg, s ha halál árnyékai között él, hallja boldog szívvel: ez a mi felette való jónk, ez a mi Istenünk nem hagyja lelkünket a Seolban, s nem engedi, hogy mi, az Ő szentjei rothadást lássunk. Igaz beszéd ez, Isten Jézus Krisztus életével, halálával és feltámadásával pecsételte meg ezt. Nem a szív sejtése, nem a tudat-alatti gondolata, nem titokzatos világok üzenete ez, hanem boldog vallomás, hálás előretekintés – és Jézus Krisztusban nagyszerű beteljesedés. Legyen ezért most és minden időnkben dicsőség a mi Istenünknek.

Ámen