Nem hagylak árvákul

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az elmúlt alkalommal is János evangéliuma 14. részéből olvastuk az igét, s hallottuk Jézus megvilágosító feleletét Tamás szorongó kérdésére, mely kérdés mindannyiunk kérdése: nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk az utat? - noha szívünk mégiscsak sejti, noha lelkünk a Jézus ígéretére mégiscsak fölébred, hogy ahova Jézus megy, ahol helyet készít nekünk, nos, ez éppen az a valóság, amelyre Isten igazán teremtett bennünket. Ezért is élünk. S mindaddig, míg ezt a nagy titkot nem látjuk, és nem ismerjük, hogy ugyanis az ember örökös otthona Istenben van, s evégre is teremtette Isten az embert, hogy Őt megismerje, s benne boldog legyen, addig bizony nyugtalan a szívünk. Jézus azt felelte Tamásnak, Ő maga az, aki Istennek az örök életre szóló meghívóját tolmácsolja nekünk, és mindaddig, míg Jézust látjuk, látjuk a célt is, mindaddig, míg Jézus követjük, megvan az út is, melyen járnunk kell, s mindaddig, míg Jézushoz ragaszkodunk, ez az igazság számunkra megtartó, örökös igazság. De azt is elmondottam, hogy Jézusnak ezek a szavai egy olyan helyzetben hangzanak el, mely túl az ember örökös transzcendens várakozásán, önmagában is nyugtalansággal tölthettek el a tanítványokat. Búcsúvacsorán vagyunk, immár a tanítványok is sejtik, amit eddig nem vettek komolyan, amit ugyan amit mondott nekik a Mester, de nem figyeltek rá igazán, hogy közeledik az óra, az idő, amikor a Mestert elfogják, és elszakíttatik a tanítványoktól, és ők magukra maradnak.

Ez a szorongás mélyen tölti el Jézus tanítványait. János evangélista sok helyen leírja az Utolsó Vacsora történetében, hogy miképpen is fordulnak egymáshoz, hogyan is kérdezték egymást szinte kétségbeesetten ebben helyzetben. Ugyanúgy, ahogy mi is, amikor ugyan tisztában vagyunk az élet általános igazságaival, s tudni véljük azt is, merre felé tart az életünk, és Isten mire hívott meg bennünket, mégis egy-egy adott helyzetben szorongás, nyugtalanság fog el bennünket. Ezért buzdítja, bátorítja Jézus a továbbiakban is a tanítványait ezekkel a szavakkal: ha engem szerettek, parancsolataimat megtartsátok, és én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. A vigasztaló szó több mindenre utal, és mindenik értelméről kellene most egy-egy szót szólni, hogy aztán a nagy ige, a nagy buzdítás, amit e szakasz végén mond Jézus: nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok – valóban reményünk alapja lehessen, s ebben a reményben élhessünk.

Amikor tehát azt a szót halljuk, hogy vigasztaló vagy vigasztalás, a leggyakrabban a gyász jut eszünkbe. És találó is az, amit Jézus a szakasz végén mond: nem hagylak titeket árvákul. Árvaság az, ha valaki elveszíti a szüleit. Kiterjesztett értelemben árvaság az, amikor valaki elveszít valakit, aki a társa volt, akire támaszkodhatott, akiben megbízhatott, aki mellé állt, aki az ügyében pártfogója volt. S itt is lépünk át rögtön az árvaságnak és a vigasztalásnak a másik értelméhez, hiszen ezt a szót a görög eredetiből szokták úgy is fordítani, hogy pártfogó. Az Ószövetség törvényei pontosan leírják, és parancsolják Isten népének, és parancsolják nekünk is, hogy az özvegyet, az árvát, a jövevényt támogassuk és segítsük. S ezzel éppen erre a pártfogásra utalnak. Az árvaság ugyanis azt jelenti, hogy az ember maga van, s nincs, aki az ügyét képviselje. Az ember egyedül maradt és nincs, aki segítsen neki egy-egy nehéz ügyében és bajos dolgában. Nem kell nagyon messzire gondolni, elég, ha felidézzük önmagunkban azt a helyzetet, amikor magunkra maradva kellett egy ügyet elintézni, mondjuk, a magyar bürokrácia labirintusában. Az pedig nagy szörnyeteg ám, és ha annak a közepébe bejutunk, ott vár minket a Minotaurusz: a közigazgatási törvény, az önkormányzati törvény, az adótörvény, a telektörvény meg mindenféle törvény, és ez többnyire a szegény árva magyar embert szőröstől-bőröstől meg szokta enni. Hát segítsen valaki!

A pártfogó a legáltalánosabb értelemben az, aki párt-ba áll velünk, a pártunkra áll, és az ügyünkben képvisel minket, mert minket támogat. Ez is jelenti a vigasztalás az árvaság gyógyítására nézve. Kedves testvérek, a vigasztalás azt jelenti, hogy elesett állapotomban, kiszolgáltatott helyzetemben valaki a pártomra áll. Aztán a görög igét lehet úgy is fordítani egyszerű magyar jogi nyelven, hogy ügyvéd. Amikor ugyanis Jézus azt mondja, hogy vigasztalót küldök nektek, a görög paraklétosz (latinul ad-vocatus) szót használja, s ez a szó elsőül azt jelenti: akit az ember maga mellé hív, oda állít maga mellé, hogy az ügyét képviselje. Ez kicsit mélyebb és általánosabb, mint a pártfogás. Az ügyvéd védi az ügyemet, nemcsak mellettem áll, nemcsak segít nekem, hanem azt az ügyet is védelmébe veszi, amit én képviselek, amiben én járok, megvédi az ügyemet és így megvéd engem is. Ahogyan Ady mondja egyik Istenes versében talán kicsit hetykén, kicsit félreérthetően egy versében: „az én ügyem a te ügyed!” Jézus azt mondja, hogy elküldöm számotokra az ügyvédet. De ennek az ügyvédnek nincsen ügyvédi irodája, nem számít fel óradíjat, nem kell részletesen és alaposan ismertetni vele az ügyünket, a bajunkat, a gondunkat. Sőt nem is mi vagyunk azok, akik ezt az ügyvédet fölkeressük, és ügyünket elétárjuk, és mintegy felfogadjuk őt. Azt mondja Jézus: én elküldöm őt hozzátok. Mintegy maga helyett, a maga nevében, teljes isteni felhatalmazással küldi a Szentlelket. Mert a Szentlélekről van szó, aki egyszerre pártfogónk, egyszerre ügyvédünk, egyszerre az igazság tanítója, és ahogy a régi magyar nyelvben ezt a szép görög szót szokták fordítani, egyszerre vigasztalónk is. Mert a Szentlélek vigasztaló.

Először tehát arról kell kiindulnunk, amit Jézus mond: nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok. Lelke által eljön hozzánk. Nem hagylak titeket árvákul. Milyen ez az árvaság? A tanítványokhoz szól, akik elhívattak Jézus által, akik hallottak Isten dicsőséges országáról, akiknek a szívében, ahogy az evangéliumok oly sokszor leírják, fölbuzgott, fölmozdult a nagy öröm, fölbuzgott a nagy lelkesültség. Kapcsolták is ezt a nagy lelkesültséget magukban mindenféle gondolatokhoz, s a Mesternek sok alkalommal kellett helyreigazítani őket, mert az isteni jelenlét hatására fölbuzgott szívükben az a gondolat, hogy szerezhetnek magunknak igazságot. Nemsokára is úgy lesz, hogy mielőtt Jézus elindul a Gecsemáné kertjébe, eléugrik Péter két karddal s megmutatja: itt vannak az igazságszerzés eszközei. Így buzgott a tanítványok szíve. Aztán buzgott úgy is a szívük, az isteni erőt átélve, hogy íme, meg lehet előzni a többieket. Emlékezzünk a Zebedeus-fiakra: Uram, ha eljössz a Te országodba, add meg nekem és az én testvéremnek a jobb és balkéz felöl való ülést. Igen, erőket éreztek maguk körül a tanítványok, és úgy gondolták emberi módon, hogy ez előzésre való. Fölbuzgott a tanítványok szíve arra is, hogy elkülönítsék magunkat, s fölállítsák az értékek új hierarchiáját. Amikor egy samaritánus faluban nem fogadták be Jézus tanítványait, a két Zebedeus fiú felhevült, és azt mondották: Uram, parancsold, menjen tűz erre a falura,  - ők pusztuljanak, s maradjanak meg az igazak. Aztán fölbuzgott a tanítványok szíve akkor is, amikor Jézushoz gyermekek gyülekeztek, s lelkesen toporogtak a Mester körül. A tanítványok elkergetik őket, mert ott nagy dolgokról volt szó. De vajon kedves testvérek, fölbuzog-e a tanítvány szíve, fölbuzog-e Krisztus tanítványának szíve az isteni erő közelségében, ha azt kell átélnie és megtapasztalnia, amiért Jézus valójában jött, amit hirdetett, amit megélt, amiért meghalt és föltámadott, s amiben minden boldogságunk el van rejtve? Hangsúlyozom: el van rejtve! Most Jézus kimondja: én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.

Ha azt mondottam, hogy árvának lenni a szó legelemibb értelmében azt jelenti, hogy elveszítünk valakit – elsősorban szüleinket vagy a társunkat, és ahogyan sok népdalban énekeljük, árva madarak leszünk –, akkor megértjük, hogy nemcsak emberi értelemben szabad és kell árvaságról szólni, hanem transzcendens értelemben is. Az ember saját maga hibájából, lázadása miatt, Istentől való elfordulása miatt: Isten-árva. Az ember Isten-árva. És az egész élete, amit Isten nélkül tölt, annak minden perce, minden perc-töredéke Isten-árvaságban telik. Ezért mondja Augustinus egyházatya a vallomásaiban, hogy nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned meg nem nyugszik, ó, Isten! Mert az árvaság nyugtalanságot jelent, az árvaság társnélküliség, az árvaság az élet céltalansága. S mennyivel inkább jelent nyugtalanságot az Isten-árvaság, mennyivel inkább jelent végső céltalanságot az Isten-árvaság, mennyivel inkább tölti el az embert, egész életét kimondhatatlan nagy nyugtalansággal az Isten-nélküliség. Egyszer valaki azt mondotta, hogy a modern kor emberét valami nagy nyugtalanság tölti el, és ezért is sikerül a mai világot a fogyasztói civilizáció kellékei szerint berendezni, ezért mi magunk is, akik egyébként hajlanánk némi mértékletességre, puritanizmusra, tulajdonképpen a konzumerizmus bűvöletében élünk. Ez azért van így - mondják a bölcs elemzők -, mert a magára maradt embert kétségbeesetten próbál megvenni, megszerezni mindent, s ezzel árvasága hiányát kipótolni. Ez éppen a fordítottja annak, amit időnként gyerekeknél látunk. Azok az iskolás gyerekek, akiket a társaik kitolnak a szélre, talán mert különcök, talán mert tehetségesebbek, mint a többiek, talán mert furcsa idegenszerűek, azért, hogy a többiek kedvességét, szeretetét, befogadását megnyerjék, mindenüket odaadják nekik. Talán van is közöttünk ilyen, aki emlékszik gyerekkorából erre, hogy volt olyan osztálytársa, aki hozta a tízórait és adta máris, pedig ő is éhes volt, a másik meg nem volt éhes, de adta, hogy szeressék végre. Ennek megfordítása az, amikor az ember a maga Isten-árvaságában, világ-árvaságában mindent meg akar szerezni, mindent meg akar venni. Lehet, hogy már van elég a mindenből, de mégis újra kell.

Ez csak egyetlenegy jele annak, hogy milyen mélyen gyökerezik az ember Isten-árvasága, és milyen nagy drámákat jelent ez, sőt ez a végső nagy dráma. De van ennek egy másik jele is, és voltaképpen ezért kell róla szólnunk, mert Jézus halálának - emberileg szólok –  oka, vagy egyik emberi összetevője ebben keresendő. Az Isten-árva ember úgy akarja ezt a nagy Isten-hiányát pótolni, hogy megteszi magát Istennek. A maga istenévé teszi magát. Egyszer egy gyermeknevelési könyvben olvastam, melynek volt egy külön fejezete az árva gyermekek neveléséről, ami hihetetlenül nehéz dolog, sok áldozattal, törődéssel jár, nos a könyv végtelenül okos szerzője azt írta, hogy figyeljük meg, az árva gyerekek gyakran úgy pótolják a szülők hiányát, hogy önmagukat teszik meg önmaguk szüleivé. Elvesztette valaki az apját, a maga apjává lesz, elvesztette az anyját, a maga anyjává lesz. De ez csak pótlék. S milyen torzulások, milyen rettenetek fakadnak abból, hogy az ember az Isten-árvaságát azzal akarja megoldani, hogy ő lesz isten. Persze, mivel nem egy egyszeri szülőről van itt szó, nem egy édesapáról, nem egy édesanyáról, hanem az univerzum teremtőjéről és minden ember teremtőjéről és atyjáról, ez óhatatlanul azzal fog együtt járni, hogy az ember aztán a többinek is istene akar lenni. Egy angol-amerikai költő egyik versében egy zsarnokról ír, aki mérhetetlenül magányos, de okos is, és átlátja, hogy a talpnyalói csak félelemből hízelkednek neki, s keresi, hogy az emberek szeressék őt, s ezért nagy tömeggyűléseket tart és milliók gyűlnek össze elébe – hátha a sokmillió között egy van, aki tiszta szívből szereti őt! De ő mégiscsak zsarnok! A versnek megdöbbentő az utolsó sora, így hangzik: mikor nevetett, az utcán meghaltak a gyermekek. Isten nélkül ide vezet az út. Az Isten-árva ember isten akar lenni, és igyekszik is magát emberek fölé tenni, de az ő istensége, istenkedése nem életteremtő, hanem halálhozó. Nem hagylak árvákul titeket, mondja Jézus, hanem elküldöm a vigasztalót, elküldöm a pártfogót, elküldöm az ügyvédet, elküldöm a társat, hogy veletek maradjon mindörökké.

Itt rejlik az emberi élet nagy titka, itt rejlik a boldogságunk titka is, itt rejlik az, hogy minden reményünk megalapozott remény legyen, ahogy a Káténk mondja, hogy a jövendő felől is bizakodó szívvel legyünk a mi Mennyei Atyánk iránt. Tudniillik, Isten velünk van, nem vagyunk árvák. Isten ott van az életünkben, részt vesz a dolgainkban, vezet, tanácsol bennünket. Ahhoz hogy ez a vigasztalás teljesen a miénk legyen, még egy dolgot kell tudnunk és ezt az ige is kifejezi a számunkra. Azt mondja Jézus: ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. A jog világában sokszor megtörténik, hogy amikor egy ügyvédnek védenie kell valakit, egy adott ponton rájön, hogy nem úgy van a dolog, ahogy a delikvense mondja. Egyáltalán nem ártatlan, nem valami hamis váddal illették, és immár nem lehet azon fáradozni az ügyvédnek, hogy fölmentesse védencét. Máskor rá kell jönnie az ügyvédnek, hogy az ügy, aminek képviseletével megbízták, nem jó ügy, nem tiszta és nem becsületes dolog. Ez minden ügyvédnek, jogászembernek nagy drámája, hogy ilyenkor mit tegyen. Adja vissza az ügyet? Próbáljon valami más mentőkörülményt találni? Győzze meg az ügyfelét arról, hogy változtassa meg a gondolatait? Nos, amikor a Szentlélekről ügyvédként, vigasztalóként, pártfogóként beszélünk, akkor ez az utóbbi az, amit Isten Lelke munkál bennünk. Idéztem Adyt: az én ügyem a te ügyed. Amikor eljön a Szentlélek és betölti a szívünket, elkezdődik bennünk egy isteni munka, egy nagy meggyőzési folyamat, hogy ezt a sort fordítsuk meg, és tudjuk azt mondani, hogy a te ügyed az én ügyem! Ha engem szerettek, parancsolataimat megtartsátok – mondja Jézus. Isten nemcsak vigasztalóként, fölkaroló társként, célt mutató örök bölcsességként van velünk, nemcsak titokzatos, de átélhető mennyei erőként, hanem átformálóként is. Visszafordítja szívünket ahhoz Önmagához, akit elhagytunk, aki ellen fellázadtunk, akinek a hiányát mégis olyan rettenetes módon éljük át, visszafordítja Önmagához, akiben az életünk gyökerezik, akiből indul és akihez megérkezik. Akkor miénk Jézus boldog áldása a Szentlélek által, ha engedünk késztetésének, ha ez az ügyvéd, pártfogó a számunkra nemcsak és nem elsősorban a mi ügyünk pártfogója lesz, nemcsak és nem elsősorban a mi Isten-árvaságunkban lesz vigasztalónk, hanem Isten ügyének szószólója lesz bennünk. A szószóló Lélek szívünkben és lelkünkben Jézus szavait tanítja, Jézus igazságát, Jézus örök törvényét. Átadja Jézus meghívását az igazi, boldog és áldott életre. Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok! Milyen könnyű annak engedni, milyen könnyű annak parancsát megtartani, aki minket szeret, nem hagy bennünket árvákul, összeköt az élet forrásával és nekünk boldogságot, örök életet és üdvösséget hoz.

Ámen