Szeretett Gyülekezet!
Hálás vagyok Istennek, hogy sok-sok igehirdetést és igehirdetőt hallhattam már, nagy szerelmese vagyok az igehirdetésnek!
Ám olykor igehirdetést hallván elfut a méreg, jelesül akkor, amikor az igehirdető beleszövi beszédébe azt a fordulatot: „készülődésem során” – ekkor tudom már, hogy nem készült, de valami igehirdetés-szerűt mondania kell, hogy kitöltse a kötelező időt. Olyan ez, mint amikor a futballmeccs harmincadik percében a lötyögő játékosokra azt mondja a riporter: kóstolgatják egymást a csapatok. Dehogy kóstolgatják, nincs kedvük játszani.
Engedtessék meg mégis, hogy ma erről szóljak: „készülés közben” – merthogy nemcsak a mostani idők rettentő sodrából nem tudom kivonni mondandómat, hanem mert a felolvasott történet, Jákób Istennel való tusakodása is erről szól.
- Aki az elmúlt néhány hétben egyszer sem jutott el annak akár csak a sejtelméig is, hogy mindabban, ami történt végső soron Istennel volna dolgunk,
aki nem rendült bele abba a rettenetes sejtésbe, hogy nemcsak a jó, hanem a rossz is Isten kezéből jöhet, s hogy emellé a Mindenható nem ad részletes használati utasítást, aki nem élte át a Példabeszédek szavával, hogy bár mosolyogni kell és illik, de belül sír a szív, annak – erre a belátásra jutottam készülődés közben – annak, sajnos most nem sokat fog mondani Jákób nagy drámája, Istennel való küzdelme, és agonizáló könyörgése: nem engedlek el addig, amíg meg nem áldasz engem.
- Merthogy ez a tusa: készülődés. Az egész történet a készülődés környezetébe helyez minket. Jákóbnak találkoznia kell Ézsauval, aki erősebb, aki bosszúvággyal van tele, aki a folyó túlpartján komoly sereggel várja hazatérni készülő fivérét. S Jákób készül is. A maga módján, ahogy szokta: gyengének mutatja magát, testvériesnek, készségesnek. Ajándékokat küld, táborát két részre osztja – aztán az egészet előre küldi. Micsoda szenvedés lemondani mindarról, amiért keserves munkával, hűséggel, állhatatossággal megszenvedett, elveszíteni mindazt, ami valóban az övé – amit nem fivérétől vett el. Jákób vereségre készül.
S marad maga hátul. Egyedül marad. És ahogy Hóseás próféta mondja: sírással és könyörgéssel viszi Istene elé ügyét – s nem tud másra, mint Isten ígéreteire hivatkozni: abba kapaszkodik bele, ami egész eddigi életében is vezette: „sok jót teszek veled…” – „jól teszek veszek…” – ismételgeti könyörgésében.
- S mikor éjszaka – mely a lélek éjsötétje is – birokra kel a titokzatos valakivel, ennek a készülődésnek egy másik dimenziója nyílik meg – s most ez a fontos. A leírás drámai és képszerű. Kéz a kézbe fonódva, mozdulat mozdulathoz igazodva, két alak szövődik egymásba: Jákób és ez a Valaki. Ha az egyik mozzan, mozdul a másik is, ha az egyik lép, lép a másik is – nem bírnak egymással. De hogy lehet, hogy a szabadulni vágyó titokzatos Valaki könyörgőre fogja a dolgot: „bocsáss el engem…”? Hogyan képes az ember ilyen eltéphetetlenül Istenbe kapaszkodni? Immár nem az ígéreteibe, hanem magába Istenbe? Hogyan alakíthat ki az ember az Istennel való tusakodásában ilyen patthelyzetet? Mert az hogy birkózunk Istennel, mindennapos tapasztalat, de az már egyáltalán nem, hogy erőt vehetnénk rajta! Egyáltalán ki küzdhet meg azzal, „ki a kősziklát tóvizzé teszi, forrásnak útját vízben repeszti hatalmas erejében”? Inkább úgy van a dolog, ahogy a szenvedő Jób mondja: ha elvettem a jót, el kell vennem a rosszat is! S mégis: Jákób görcsbe rándulva, megrokkanva, Istenre ráakaszkodva mondja, könyörgi, sírja: „nem eresztlek el, amíg meg nem áldasz.”
- Mikor áldást kap, ezt mondja Isten: „küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél” – S hogy ez valóban Isten szava, az bizonyítja, hogy másnap Jákób elnevezi tusakodása helyét Péniél-nek, „Isten arca” helyének, de nem így indokol: „harcoltam és győztem”, hanem azt mondja: „láttam az Istent színről színre, és mégis életben maradtam.” Isten mondja neki: győztél. Ezt neki kell mondania – s amíg nem mondja, addig nem vagy győztes, amíg nem mondja, addig mindegy mid van és mid nincs, mennyire jutottál és mennyire juthatsz még, mindegy kinek szava-szavazata hitelesít, igazol, erősít, mindegy mennyien vannak veled, melletted – és ellened, amíg Isten nem mondja: győztél – addig nem kaptál áldást. S az áldás nem kalkulus, hanem ajándék!
- De ugyan hogyan győzhet Jákób, ugyan hogyan győzhetek, ha birokra kel velem Isten, ha Isten rámront és kézitusát kell vele vívnom? Az óegyháztól kezdődően úgy értjük ezt, hogy az, hogy Isten rámront, megtámad – ez a ő opus alienuma – az ő baljának munkája. S az hogy megáld és megment – ez az ő opus propriuma – jobbjának munkája – ezért énekli apokalipszisében Celanoi Tamás: „jobbkezedre kérlek osszál”. Ezért mondja az Apostoli Hitvallás Krisztusról: felment a mennyekbe, ült az Atya Istennek jobbjára. S ezért mondja maga Krisztus Mártáról: „a jobbik részt választotta, mely el nem vétetik tőle.” Ami az Isten baljától jön, baj és vész, az elmúlik, de amit jobbjából kapunk, jobbja által teszünk, megmarad, nem vész el. Igen, Isten az, aki birokra kel velünk, lesújt ránk, bajt és szenvedés enged, de Isten az, aki legyőzi ítélő, feddő, megpróbáló, fenyegető önmagát velünk-bennünk. Ez a nagy titok! Mert az ő ereje a mi erőtelenségünk által végeztetik el, mert akkor vagyok erős, amikor gyenge vagyok – mondja az apostol szenvedéseiről, s hallja is Istene feleletét-ígéretét: elég néked az én kegyelmem. Az én kegyelmem elég. Jákób Isten erejével győz Isten felett – mint ahogy, ha meghallgattatik imádságunk, csak azért hallgattatik meg, mert Isten imádkozik velünk önmagához. A Lélek az – mondja az apostol a Római levélben -, aki kimondhatatlan fohászkodással esedezik érettünk. Értitek, halljátok: nem is ti tusakodtok itt, hanem maga az Isten. Nem ti imádkoztok már, hanem Isten. Nem ti győztök, hanem Isten – s ő nektek ajándékozza ezt a győzelmét.
- Jákób megkapja az áldást – az áldással új nevet kap, de a tusa nyomát egész életében magán hordozza. Bice-bóca lesz. Ez lenne az áldás ára? Sok ez vagy kevés? De az áldásnak nincsen ára, az áldás ajándék. Viszont van következménye és van jele. S olykor ez a kettő egy.
Milyen egyszerű jele Jákób sántasága annak, hogy emberfeletti harcot vívott, mert áldást akart nyerni. Újjászületett – mert újjászületni annyi, mint áldást kapni. Jákób újjászületett: de csípőficamosan. Ez a jel, de egyben a pecsét is. Záloga annak, hogy Jákób immár nem futhat el. Ott kell maradnia, ahova Isten hívta-küldte-állította. Másképp szólva: nem lesznek szárnyai, hogy elrepülhessen – ahogy a Psalmus Hungaricus zsoltárosa sóhatja: „ha énnékem szárnyam volna, én innét rég elrepültem volna”. A bicebóca Jákób a hűség, a helybemaradás megtestesülése, akit majd Isten elrejt szárnyai árnyéka a veszedelmek idején. Mert áldott és újjászületett. Isten újszülötte ő.
- Ezért mondjuk, ezért mondom én is nektek:
Bárki lehet az ellenséged, ha Isten a barátod, bármily átkot szórhatnak rád, ha Isten megáldott téged, bármit veszíthetsz, ha Istenben győztél az Isten felett, mert az áldás legfontosabb, s mert az áldás csak úgy kaphatod meg, ha nincsen semmi és senki Isten és teközted.
Egy gyönyörű csángó esti imádság így kezdődik: „a fényes nap immár lenyugodott, a föld színe sötétben maradott” Vajon most az kell mondanunk: a fényes nap immár felragyogott, a föld színe sötétben maradott? Csak akkor nem, ha az történik velünk is, amit a történetben olvasunk: és már sütött, mikor Jákób átkelt a folyón, hogy hazatérjen atyái földjére, hogy folytassa – és egyben újrakezdje vagy ha tetszik: újrakezdve folytassa - életét. Immár dél van! Immár ragyog a nap! Fölkészültetek-e? Ragyogjon a ti lelkeket is, hogy a föld ne maradjon sötétben. Legyetek áldottá, hogy áldássá lehessetek! Ragyogjon lelkeket, akik az Istennel küzdötök, legyen áldása, újjászülő kegyelme a tiétek: ímé, megáldalak és áldássá leszel.
Ámen
