Nem dőlt össze

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az elmúlt hetekben a Hegyi beszédet olvastuk. Sok csodálatos tanítást, parancsot, tanácsot, intelmet kaptunk, s ezek végén foglalja össze Jézus, hogy miképpen kapcsolódunk mi az Ő igéjéhez. Valóban, amikor arról hallottunk, hogy mi a keresztyén élet, mi a Krisztuskövetés, mi az igazi imádság, hogyan kell helyesen adakozni, böjtölni, mi az Isten iránti bizodalom, hogyan hozhatunk helyes és jó ítéleteket mindennapi életünkben, tehát mikor Jézus arra tanít bennünket, hogy miképpen bomlik ki az egyszerű igazság, hogy minden percünkben Istennel van dolgunk és az emberi élet üdvösséges irányba tart – ha arra tart –, akkor úgy érezhettük, hogy ezek a jézusi intelmek, tanácsok elköteleznek bennünket. Ám most, ezeknek a végén nem parancsot, nem tanácsot, nem intelmet, nem buzdítást hallunk, hanem néhány egyszerű állítást. Azt hiszem, mindannyiunknak feltűnt, hogy Jézus hasonlata a bölcs és bolond emberről leginkább ahhoz hasonlítható, amikor valaki gyorsan, rövid tőmondatokban mesél el egy amúgy hosszú történetet, és a történetnek különböző állomásait a gyorsaság okán mindig csak így köt össze: és. És ömlött az eső… és eljött az árvíz… és fújtak a szelek… és beleütköztek abba… és nem omlott össze, illetve…. és, összeomlott…, és megmaradt, illetve… és nem maradt meg. Ezek a gyors összekötések egy egész életfolyamatot fognak össze, az emberi életnek különböző szakaszait, állomásait. Előttünk van íme, állításként és tényként mindaz, amit a Krisztus igéjét meghalló embereknek tudniuk kell. Akik hallják az igét – mondja Jézus –, kétfelé indulhatnak el. Vannak, akik hallják és megcselekszik, a jézusi szó megrezdíti, megmozdítja őket. A jézusi szó mindig megmozdít, isteni erők vannak benne. Ám innen kétfelé lehet elindulni. Eindulhatunk egyrészt abba az irányba, amiről Jakab apostol is beszél, és amiről a Példabeszédek könyve is beszél, amiről minden isten bölcsesség beszél, hogy megcselekesszük. Halljuk és megcseleksszük.

És a jézusi ige azonban másokat is megmozdít, ám hiába mozdítja meg őket – mondja Jézus –, mert vannak, akik hallják, és nem cselekszik meg. Mindebből következően Jézus két ember történetét vagy két embertípus történetét meséli el. De mielőtt a különbségeket megmutatnám, az azonosságokról kell szólni. Még egyszer, Jézusnak ezekben a megállapításaiban egyszerű tényként áll előttünk, hogy az ember mindig építkezik, mindenki mindig építkezik, az emberi élet szüntelen építkezés. Nemcsak hajlékot építünk vagy keresünk magunknak, hanem építjük az életünket is. Mai kifejezéssel, az ember szüntelen önmegvalósításban van. Sokszor kikeltem már e kifejezés ellen, ironizáltam is rajta, most mégis, a jézusi példázat fényében – ha talán így jobban értjük – meghagyom: mindig építkezünk, mindig igyekszünk arra, hogy megvalósítsuk magunkat, mindig van célunk, mindig tevékenykedünk valamiért, mindig van valami előttünk, ami még nincs kész, de késszé kell majd lennie. És amikor kész van, érezzük, hogy az egészhez képest mégsem teljes, és máris megyünk tovább. Mindig vannak terveink, mindig késztet bennünket valami arra, hogy építsünk.

Az is kiderül azonban Jézus szavaiból, hogy a szó bibliai értelmében véve végső dologra nézve építkezünk. Valamilyen végső, állandó meghatározottság vonz bennünket – nevezhetjük ezt nyugodtan üdvösségnek. Az ember üdvösség felé törekszik. Mondhatnám azt is, hogy hidat épít, hidat az emberi és isteni között. Mondhatnám azt is, hogy ajtókat akar vágni az immanens és a transzcendens világ között abba a válaszfalba, ami elválaszt bennünket egy másik világtól. Mondhatnám azt is, hogy az ember templomokat épít, hogy Isten jelenlétét, áldását megtapasztalja a maga földi életében. Vagy mondhatnám azt is, hogy az ember úgy épít, hogy összerakja az élete tényeit, terveit, álmait, mint egy kirakós játékot, hogy kiábrázolódjon egy cél, amiért érdemes élni. És miért érdemes élni? Ami eleve mindig is mozgat bennünket. Mi után érdemes törekedni? Amit hogyha magunk előtt látunk, bármilyen fáradtságunk is van, nyugodtak és szilárdak vagyunk, mert tudjuk, hogy jó felé megyünk. Mindenki mindig épít.

Másodszor, a jézusi példázat azt is elmondja egyetemesen, hogy van mire építeni. Aki meghallja és megcselekszi azt, amit mondok – tanítja Jézus –, hasonlítom a bölcs emberhez, aki kősziklára épít, aki hallja, és nem cselekszi meg, hasonlítom ahhoz, aki homokra épít. Van mire építeni. És itt jelenik meg a különbség, és ez igen döntő és mindent meghatározó.

Kősziklára építeni nem könnyű dolog, az munka, az fáradtság, az veríték. Homokra építeni könnyű dolog. Aki már terveztetett és építtetett házat, nagyon jól tudja, hogy milyen nagy a különbség. Olyan talajra építeni, ahol fáradtságos verítékes, küszködő munkával lehet a ház alapjait megcsinálni, nagy küzdelem. Ám ha egy homokozó lapáttal odább dobhatja a talajt, és már ott is van az árok, már csak bele kell önteni a betont, az künnyű. Vagyis azt mondja Jézus, hogy az a bölcs, aki a nehezebbik végén fogja meg a dolgot, az a bölcs, aki belemegy abba, hogy nem könnyű alapozni, az a bölcs, aki látszólag még mindig csak az alapokkal piszmog, mások pedig már a századik emeletnél tartanak. Miért bölcs? Azért, mert a történetből kiderül, hogy van folytatás is.

Ez a harmadik tény, amit Jézus itt megállapít, hogy vannak viharok. Tény. És ebben az a csodálatos, egyúttal vigasztaló, hogy Jézus nem kendőzi el követői elől, hogy vannak viharok. Soha nem ígért nekünk a Mesterünk sima, egyszerű sétát, soha nem ígérte a Mesterünk, hogy úgy lesz majd a dolgunk Vele, ha megkaptuk Szent Lelke erejét, áldását, mint a mesében: Terülj, terülj asztalkám! És majd mindig lesz, és mindig jó lesz. Mindig sikerülni fog, és soha nem lesz semmi baj. Éppen ellenkezőleg, ha végig gondoljuk egy szempillantás alatt mindazt, amit Jézus a tanítványainak mond, amikor szolgálatra küldi, amikor felhatalmazza őket, amikor az élet dolgaira tanítja, amikor meghívja őket Isten országára, egyszóval, amikor összeköti őket az isteni világgal, és csodálatos jövendőt ígér nekik, ha mindezeket végig gondoljuk, hogy miket mond még emellett, egészen megdöbbentőek a szavai. Már ahogy a Hegyi beszédet is kezdi: a sírókhoz szól, azokhoz, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, azokhoz, akiket olyan könnyű félrepasszírozni a nagy élet-rohanásban, azokhoz, akiket az Ő igéiért és az Ő igazságáért üldöznek. Másutt azt mondja tanítványainak: Elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Másutt azt mondja, amikor a szenvedéseiről beszél: Semmivel nem különb a tanítvány az ő mesterénél. Egy másik helyen arról beszél: Nem lehet az én tanítványom az, aki nem veszi föl a maga keresztjét. És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba.

Hogy megértsük, mennyire nagy erő van, nagy realizmus van Jézusnak ebben a szavában, hadd mondjam, hogy ez a történet-rész egészen különösen kezdődik. Hogy is mondja? Ha valaki hallja éntőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És nyáron behúzódik a pergola alá, télen becsukja az ablakot, bekapcsolja a fűtést, jól van dolga? És eljönnek sokan és megcsodálják, hogy micsoda gyönyörű alkotást rendezett oda? És büszkék lesznek rá az emberek? És eljut abba a létállapotra, amikor a maga teljes igazságában és dicsőségében megtapasztalja?

Így kellene folytatni! Eljön a zsűri s ráteszik a plecsnit az épületre: az év háza! Eljönnek a barátok és az ismerősök, összecsapják a kezüket, és azt mondják: hogy csináltad!? Milyen jó neked! De nem így folytatódik, hadd olvassam még egyszer: hasonlítom a bölcs emberhez, aki kősziklára építette az ő házát, - míg a revidiált Károli fordításban kettőspont van itt, folytatódik – és ömlött az eső. Hogy is van ez? Azt mondja Jézus az egyik mondatrészében, hogy bölcs ember az, aki hallja az igét és megcselekszi, mert az olyan, mint aki kősziklára építette az ő házát… és ömlött az eső. És eljöttek az árvizek, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba. Nem azt mondja Jézus, hogy majd egyszer építsd szilárd talajra, építs biztonságos hajlékot, mert bekövetkezhet, mert megtörténhet, mert olyan világban élünk, hogy nem lehet kizárni az esélyét annak, hogy bajok jönnek, mert nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy nyomorúság köszönt be! És akkor, úgy-e, milyen jó lesz, hogy szilárd alapokon áll az életünk, akkor úgy-e milyen jó lesz, hogy olyan jól megfundáltuk azt Jézus Krisztus igéjében, akkor úgy-e milyen jó lesz, hogy valóban engedelmeskedtünk neki és nem kentük el a dolgokat, nemcsak hallgattuk és gyönyörködtünk benne, hanem hozzá is igazítottuk az életünket, akkor milyen jó lesz majd, ha úgy lesz! Nem ezt mondja Jézus, hanem azt mondja: és… És nem is azt mondja: majd esni fog az eső, hanem azt mondja: esett az eső! Esik az eső, és fúj a szél. És jön az árvíz. És beleütközik abba a házba. Csodálatos ez számomra, kedves testvérek, és azt hiszem, mindannyian érzitek, hogy milyen fantasztikus az, hogy Jézus abszolút realizmussal beszél! Aki az Ő szavának követésére adja az életét, aki a Krisztus szavára akar építeni, aki annak akar engedelmeskedni, éppen ebből a szóból tudja meg, nem a történelemből, nem az emberi tapasztalatból, nem az esélylatolgatásból, nem mások történetéből, hanem ebből a történetből tudja meg, hogy esik! És árvíz van. És baj van. És hányattatás van. És nyomorúság van. Vagyis – mondom még egyszer, a harmadik tételt ismételve – vannak viharok. S talán az mutatja legjobban, hogy ki mire épített, merthogy az első pofont rögtön azután megkapjuk, hogy boldogan magunkhoz öleljük az igét. Az első gáncsvetést rögtön megteszi sátán őfelsége, ha elindulunk Krisztus lába nyomában, az első ütközés azonnal megtörténik, ha az ember ráteszi egész életét Isten valóságára, és ezt éppen az igéből tudjuk meg. Sehonnan máshonnan. Hogyan viszonyulunk ehhez?  Sok-sok embert kellett tanácsolnom, megmondom, olykor a saját szívemet is, hogy amikor ránehezedett az életemre vagy az életükre valami elhordozhatatlannak tűnő teher, méltatlankodás támad a szívben. Miért van ez így? Nem ebben egyeztünk, nem ezt ígérted, Uram! Nem erről prédikált a papod, nem ilyenekkel van tele az Ige. Fölgyullad az ember szívében valami, amit talán így lehetne nevezni: becsapottság-érzés. Ott van ez az Istennel való küszködésünknek, birkózásainknak, harcainknak a mélyén. A mai világ mutatja ezt a legjobban, amikor azt nézzük, hogy a mai ember hogyan gyakorolja a maga módján a vallását. Egyre többen vannak, de kétségtelenül, meghatározó számban vannak a mai világban és a mai Magyarországon olyanok, akik azt mondják, hogy hívők vagyunk, vagy vallásosak vagyunk, hiszünk valamilyen isteniben, transzcendensben, túlvilágiban - a magunk módján. Ha ezen ők azt értik, hogy nem úgy hisznek, ahogy a szentegyházi nagy dogmákban meg van írva, erre szomorúan csak azt tudom mondani: nem voltunk jó tanítók, nem jutott el igazán hozzájuk az egyház tanítása, nem tudnak úgy hinni, nem tudják a Szentháromság titkait úgy hasogatni, ahogy az óegyházi atyák tudták! De ugyan ki tudja? De nem ezt jelenti ez a kifejezés, hanem pontosan oda visz bennünket, amiről itt most Jézus beszél. Éppen azt jelenti, hogy volna mégis valami, amikor sűrűsödik a nyomorúság, amikor nőnek a terhek, amikor mennydörögnek a villámok, volna mégis valami, amivel ezt ki lehet védeni, amivel el lehetne hárítani, volna mégis egy csodálatos módszer,  vagy egy még csodálatosabb kalitka, ahova befogjuk a boldogság kék madarát, és minden reggel nekünk trillázik majd, és minden este nekünk muzsikál majd, volna mégis valami… Praktikák vannak, s ezek legmélyén ott lapul az a gondolat, hogy nem állok én alkuba Istennel. Nekem nem Isten kell. A bolond ember életvezetése ezt mutatja. Neki nem Isten kell, neki módszer kell, neki az élete nem az istenire, az örökkévalóra, az üdvösségre irányul. Módszer kell, hogy ne essen az eső, hogy ne fújjon a szél, hogy ne ütközzön bele a házba, hogy ne legyenek árvizek, mert ha nem esik az eső – értjük a metaforikus beszédet –, ha nem fúj a szél, nincsen árvíz, akkor építeni sem kell. Miért építünk házat, miért van hajlékunk, miért teremtünk a fejünk felé fedelet? Mert ömlik az eső, mert fúj a szél, mert jönnek az árvizek. Hogy megvédjük magunkat. Nem kell Isten – mondja a mai ember –, vallásos vagyok a magam módján, csak az eszközöket, csak a módszereket, csak a praktikákat mondjátok meg! Mert talán volt élménye, talán volt keserű tapasztalata, és nem talált vigasztalást, amikor úgy érezte, hogy nem erre tette a tétet. És sokan, a Krisztus-követők közül is átpártolnak. Átpártolnak. Mert azt hallják mindenünnen, hogy amit a keresztyénség ígér, az a nagy végső cél, az túl messze van. Az túl van az életen. Márpedig itt kell élni. Amiről a keresztyénség beszél Jézus szava nyomán, az túl van minden időn és történelmen, márpedig itt zajlik az életünk. Mennyország, üdvösség, feltámadás, visszaérkezés az örök istenibe a halál és feltámadás után… – szép, szép, de nekem itt kell boldognak lenni, nekem itt kell sikeresnek lenni, nekem most kell az, hogy ne legyen eső, ne jöjjön az árvíz, ne ütközzön be az életembe a forgószél! De aki így gondolja – azt mondja Jézus szava –, az homokra épít. Könnyen épít, gyorsan épít, hamar meglesz, igen látványos, fáradtságba se kerül. De ez a történet is ugyanúgy folytatódik, - ha valaki hallja éntőlem e beszédet és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, aki fővényre építette házát.. és ömlött az eső...és eljött az árvíz…és fújtak a szelek… és beleütköztek abba a házba… és összeomlott. És nagy lett annak romlása.

Tehát már szinte mindannyian ki is tudjuk mondani a konklúziót, hogy ebben a példabeszédében Jézus azt állítja, hogy van remény. Van remény a megmaradásra. Mert ömlött az eső, mert fújtak a szelek, mert eljött az árvíz, mert beleütközött abba a házba – de nem dőlt össze. Illetve: - és összedőlt. Mégis, kedves testvérek, mindannyiunk szívének kedvesebb ez a szó. A történetnek nem kell úgy folytatódnia, ahogy a második esetben hallottuk. Nekünk kedvesebb az, hogy – nem omlott össze. Ez az isteni kegyelem, ez az, amire ráépíthetjük egész életünket, ez a kőszikla. Azért mondom ezt ilyen bátran, mert az evangélista meg is jegyzi, hogy amikor Jézus befejezte ezzel a hasonlattal a Hegyi beszédet, sokan álmélkodtak tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók. Jaj nekünk, írásmagyarázóknak, jaj nekünk Biblia-tudósoknak, jaj nekünk, prédikátoroknak, papoknak, mert Jézus nem úgy tanítja az Igét, mint mi. Hanem úgy, mint akinek szavában erő van, és ebben a szóban van elrejtve ez az isteni megmaradás. Ami Jézus élete, halála és feltámadása, ami Isten örökkévaló szeretetének a kinyilatkoztatása, ami csodálatos lehetőség, hogy az életünket isteni szóra, isteni igére, isteni életre építsük, az van itt. Így mondja ezt János apostol: mikor mi még bűneikben voltunk Isten elküldte az Ő egyszülött Fiát, mikor mi még háborúban voltunk Istennel, Ő már örökre megbékélt velünk, mikor mi még bütyköltük az életünket, kerestük a praktikákat, mikor mi még lázadoztunk Isten ellen, Ő már öröktől megbékélt velünk. Szabadulást, új életet, igazságot, üdvösséget szerzett. Ha valaki hallja tőlem e beszédeket és megcselekszi azt, hasonlítom bölcs emberhez, aki kősziklára építette az ő házát.
Ámen

Imádkozzunk: Te vagy a mi kősziklánk, biztos menedékünk, Te vagy minden oltalmunk és benned maradhatunk meg, Urunk! Köszönjük, hogy meghívsz bennünket erre a csodálatos lehetőségre. Köszönjük, hogy miközben viharok, károk, romlás és elveszés vesznek körül bennünket, mi Benned megmaradhatunk. Köszönjük, hogy nemet mondtál elveszésre, bűnre, rosszra és halálra. Kérünk, Lelked által adj készséget, hogy Igédnek követői legyünk. Tanácsolj bennünket Igéddel, szilárdítsd meg életünket csodálatos szabadításodban. Most kérjük azt is, hogy itt az úrvacsora közösségében erősíts meg minket a szent jegyekkel, emlékeztess, hogy érettünk halálra adtad magadat, hogy elszenvedted mindazt a romlást, amit az ellened fellázadt, hűtlen és igaztalan embernek kellene elszenvednie, s emlékeztess bennünket arra, hogy legyőzted a halált, és életet ígérsz nekünk is, romlandóknak, esendőknek és halandónak. Küldd hát Szentlelkedet, töltsd be szívünket, erősítsd meg lelkünket a hűségben, alázatos engedelmességben, Hozzád való igyekezetünkben.
Ámen