Néktek! Ma!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ezen a karácsonyunkon is, mikor a karácsonyi történetet olvassuk, bizonnyal újra megállunk ennél a résznél, amikor Isten dicsőségében megjelennek az angyalok, a pásztorokat félelem tölti el, és így szól hozzájuk az angyal: Ne féljetek! De miért beszélünk karácsonykor félelemről? Miért kell karácsony éjszakáján az angyalnak ezt mondania, és miért érkezik el hozzánk akár minden karácsonykor meghatározó módon, szívünket, lelkünket elérő, nagyszerű isteni üzenetként, hogy „ne féljetek”? Miért talál ez el bennünket, és miért érezhetjük, hogy ennek a kétezer évvel ezelőtti nagyszerű és csodálatos üzenetnek itt és most van hozzánk üzenete, mondanivalója? Pedig – mondhatnánk – igyekeztünk mindent úgy rendezni erre a karácsonyi ünnepre, mindent úgy elkészíteni, hogy inkább arra buzdíthassuk egymást: örüljetek, hogy inkább arra buzdíthassuk egymást most is: töltse be a szívünket a hálaadás. Azt, hogy ne féljünk, talán más napokon, más alkalmakkor, más helyzetekben kell mondani, most valami másra kell buzdítsuk egymást.

Mégis, azt hiszem, az angyali szó, mely kétezer esztendeje ott, a betlehemi éjszakában elhangzott, az embert a legmélyebben érinti, ott találkozik velünk, ahol az ember igazi dolgai eldőlnek. Ott szólít meg bennünket, ahol életnek és halálnak, elveszésnek és üdvösségnek kérdése eldől, ahol mindennek sorsa forog, ahol valami az emberi életet döntő módon meghatározza, ott hangzik el, ott szól hozzánk, ahol ezekről gondolkodunk, beszélünk, szólunk és érzünk. Azt is szeretném elmondani, hogy amikor ünnepe van az embernek – s éppen nagy ünnepe, mint a karácsony, mely talán a legnagyobb ünnepünk – akkor ez a megszólítás: „ne féljetek!”, mégiscsak különösen hangzik. Hiszen mondhatnánk, hogy az őskérdésekkel, az alapvető kérdésekkel majd holnap vagy holnapután foglalkozunk, most ünnepelni szeretnénk. De most engedjétek meg, hogy néhány dolgot mégis idehozzak, mert ezek  az ünnepi órákat, napokat is áthatják.

A félelem olyan ajtó, olyan kapu, melyen át belépünk vagy visszalépünk abba a világba, abba az önmagunkba, akik valójában vagyunk. Sokakat karácson táján félelem fog el, talán egyszerű félelem, melytől persze könnyű megszabadulni is, de mégis félelem ez is, hogy lemaradunk abban a nagy versenyfutásban, amit karácsony jelent. Lemaradunk az ajándékok elkészítésében, lemaradunk abban, hogy mindenkit utolérjünk, mindenkinek jót kívánjunk, mindenkinek elmondjuk: Áldott karácsonyi ünnepeket! Lemaradunk még abban is, hogy mindenkit számba vegyünk, s ki mindenki jut eszünkbe, s ki mindenkit felejtettünk el, kit hagytunk ki. Aztán talán félelem támad bennünk amiatt is, hogy úgy érezzük, nem fog úgy sikerülni az ünnep, ahogy elkészítettük, ahogy azt szeretnénk. Biztos, voltak már ilyen tapasztalataink, és rossz emlékeink is vannak: mindent szerettünk volna elkészíteni, mindet a helyére tenni, mindenkit oda invitálni a karácsonyi asztalhoz, mindenkit részesíteni az örömünkben, mindenki számára meglepetést, valami szép ajándékot adni – s aztán nem úgy sikerült. Egy rossz mozdulat, vagy valami véletlenül mozzanat, és máris ott van bennünk a szorongás, hát ezen a karácsonyunkon sem fog úgy sikerülni, ahogy szeretnénk. Mintha a karácsony és az ünnep valami nagy tét lenne, mintha itt dőlne el minden – vagy jól sikerül, vagy nem sikerül egyáltalán -, és ezen saját önbecsülésünk vagy mások általi megbecsülésünk múlna.

A további ok, amiért szól hozzánk is karácsonykor az angyalok szava: ne féljetek! -, az az érzés, hogy akármilyen szép lesz, akármennyire jól sikerül, akármennyire bírjuk is a tempót, ez az ünnep is csak kevés erőt ad majd. Kevés lesz az az erő, amit az ünneptől veszünk. Éppen csak annyira lesz elég, hogy az ünnep végéig elérkezzünk, és holnap vagy holnapután minden kezdődik elölről a mókuskerékben, kezdődik a taposómalom, kezdődnek az életünk kisszerű dolgai, megint minden elölről. Ezektől félünk.

A legigazabb ok azonban az, hogy a félelem, mely a pásztorokat eltölti, egy találkozás következtében születik meg bennünk. Találkozásban jelenik meg a félelem. Mert Isten érkezik az emberhez. És ha Isten érkezik az emberhez, akkor bizony mindaz, amit korábban felsoroltam és még sorolni is fogok, egyszerre eltűnik. Ám éppen itt jelenik meg egy különös tünemény. Hiszen ha Istenre vártunk volna, hogy ne kelljen versenyt futnunk, ha Istenre vártunk volna, hogy ne maradjunk magunkban azzal és sikerüljön, amit szeretetből, jókedvvel elkészítünk, ha Istennel kell találkoznunk, hogy ne legyen unalmas, rettentő taposómalom az életünk, akkor éppen ez a karácsony nagy üzenete: Isten érkezik! S lám, nézzük, mi az, amikor az ég és föld találkozik? Mi az, ha Isten dicsősége találkozik az ember nyomorúságával, mi az, ha az abszolút szentséges találkozik az elveszett emberivel? Mi az, ha az Örökkévalóval találkozunk mi, akik perceinket és óráinkat morzsolgatjuk? – Bizony, belerendül abba a betlehemi pásztorok szíve-lelke, s nagy félelemmel megfélemlenek, vagyis nemcsak megijednek, megrettennek egy pillanatra a különös tüneménytől, hanem ez a  várva-várt, remélt találkozás tölti meg őket félelemmel.

A véghetetlen találkozik a végessel, a múlhatatlan a múlandóval - és nem mi vagyunk véghetetlen, nem mi vagyunk a múlhatatlan, nem mi vagyunk a szent és a tiszta, hanem Ő, aki karácsony éjjelén fényt ragyogtat a betlehemi éjszakába. A betlehemi pásztorok azt élik át ebben a találkozásban, és azt élik át a félelmükben is, amit az igeversek elénk tárnak.

Legelőször azt hozom ide, hogy a pásztorok kirekesztettek voltak. Kinn vannak a mezőn. A régi világban – nem úgy mint a magyar emlékek mutatják – a pásztoremberek kirekesztettek voltak. Nem dicsőség dolga volt pásztornak lenni. Inkább gyalázat dolga volt az. Így mondja Lukács evangélista: „Voltak pedig pásztorok azon a vidéken, akik kinn, a mezőn tanyáztak...” Nincs biztonságos város, nincs fedél a fejük fölött, kinn vannak az éjszakában, a pusztában, kívül a városon, kívül attól, amit kultúrának vagy civilizációnak lehet nevezni, - kirekesztett emberek. Közéjük nem megy ki senki. Ők senki számára nem fontosak. Az az életforma, amit élhetnek – talán azt is lehetne mondani, az utolsó lehetőségük, az utolsó esélyük – kívül van a világon. Mintha az ő személyükben, az ő sorsukban az jelenne meg, amit minden ember átél valamilyen módon, bárhol is lett légyen, bármilyen helyzetben. Az ember végessége ugyanis nem tudja magába foglalni a végtelenséget, az ember szíve nem olyan tágas, hogy abba mindenki beleférjen. És azért minket sem tud mindenki befogadni, mi sem férünk el mindenki életében, talán még azokéban sem, akiknek az életében szeretnénk elférni. De sokszor átéljük: kirekesztettek vagyunk. De sokszor átéljük: kívül vagyunk. Kívül mindenen, ami fontos, mindenen, ami számít, kívül azokon a helyzeteken, ahol az életről dönteni lehet, ahol a mi életünkről is döntenek, kívül mindenen, ahol szépség, jóság, igazságosság van, mi valahogy – ahogy szoktuk mondani – mindig mindenből kimaradunk. De Jézus eljött, és ebbe a világba lépett be, abba a világba, amelyről végső soron azt mondhatjuk: azért van kívül – mert az ember kizárta magát az isteni életből. De Jézus jött – és belép azoknak az életébe, akik kirekesztettek, kívül vannak, akik mindig mindenből kimaradnak, akik nélkül róluk döntenek –, most Jézus belép az életükbe, a világukba, megváltást, örömöt és isteni szeretet hoz.

Azután azt is el kell mondani, hogy ezek a betlehemi pásztorok ünnep nélküli emberek. (Pásztorok tanyáztak künn a mezőn és vigyáztak az éjszakán az ő nyájuk mellett.) Ezt a dolgot, foglalatosságot, de általában is, a kenyérkeresetet, az életet, az egzisztenciát nem lehet elereszteni – dolgozni kell, nincs ünnep. Egy pillanatra sem lehet megállni, nem lehet abbahagyni. Vegyük észre, mennyire mai ez, mennyire hétköznapivá lett a világunk, s ezt talán éppen az bizonyítja legjobban, hogy az ünneplésünk is egyre jobban kiteresedik, az ünneplés ideje egyre kevésbé koncentrált, egyre kevésbé meghatározó, mikor van az ünnep. Egy hete találkoztam valakivel, úgy vonult az utcán, mint egy karácsonyfa teleaggatva magát csomagokkal. Egy pillanatra megállítottam, és megkérdeztem, hova ez a nagy igyekezet, s még mondtam is neki tréfásan: úgy nézel ki, mint egy mozgó karácsonyfa! Mire azt mondta: én előre hoztam az ünnepet, most tartjuk a karácsonyt. De talán mondhatta volna ezt szeptemberben is, hiszen már akkor elkezdődött a karácsony ünneplése a boltokban. Meg mondhatja majd februárban is, meg áprilisban. A mai ember széthúzza az ünneplést, és szinte az igazi napját sem tudjuk. Vajon nem azt jelenti ez, kedves testvéreim, hogy nincsen ünnepünk? Nem azt jelenti, hogy elveszítettük a minősített pillanatokat, a koncentrált perceket? Elvesztettük talán azt az alkalmat, azt az időt, amikor eleresztjük a köznapi dolgokat, eleresztjük a munkát, eleresztjük azt, amit egzisztenciának nevezünk, eleresztjük a gondokat? Vagy már nem tudjuk , hogy mi ez, mert a mindennapokért való félelem, a puszta létért való aggodalom arra késztet bennünket, hogy szorosan fogjuk mindent. Ezért ha ünnepünk is van, ott zakatol bennünk az elvégzetlen munka, és a holnaputáni feladat gondja. Sokan ezért úgy is beszélnek az ünnepről – és ezzel éppen a lényegét hamisítják meg! – hogy az ünnep csak arra való, hogy az ember egy kicsit kipihenje magát, az ünnep csak arra való, hogy összeszedjük magunkat, az ünnep – ahogy divatosan szokták mondani – egyfajta rekreáció. Ekkor mintegy összecsomagolja magát az ember, kilazul egy kicsit. Az ünnep – véli és éli a mai ember -  olyan, mint a sportmérkőzésen a két félidő között a szünet, alatta kicsit ellazulunk, kicsit megnyugszunk, de csak ezért, hogy aztán újult erővel fogjunk a dolgainhoz.

Önmagunkkal nincsen ünnepünk. S ekkor ezt mondja az angyal: „Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet!” Jézussal van ünnepünk. Mert, hogy mi az ünnep, azt Isten Jézusban mutatta meg. Ha egy pillanatra felidézzük Jézus élettörténetét, földi szolgálatát, azt látjuk, hogy ahol járt, emberekkel szóba állt, ahol betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, sebeket kötözött, szíveket vigasztalt és emelt föl Istenhez, ott mindig ünnep volt. Mindig és minden alkalommal. Jézusban támad az ünnep, és Jézusban nyered meg az ünnepet.

És az éjszaka miatt is szólnunk kell még. Milyen megrendítő így olvasni a történetet: „s voltak kint pásztorok azon a vidéken, akik kint a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájuk mellett.” Az ember nappal szokott dolgozni, amikor világos van, amikor lát, s a dolgokat el lehet rendezni. – Éjszaka? - Nem a halál előszobáját jelenti az éjszaka, a sötétség? S hogy ez olyan mindennapos a számunkra? A betlehemi pásztorok számára nincs nappal és nincs éjszaka: csak éjszaka van. Ebben az éjszakában támad nagy világosság, ebben az éjszakában hangzik az angyalok szava, ebben az éjszakában ragyog föl Istennek a dicsősége, és mutat az öröklét felé, mert elküldötte Jézus Krisztust, akiről ezt énekeljük karácsonyi énekünkben: „már elhozta az életet!”

Így hangzik hát ebben az éjszakában: Ne féljetek, mert született néktek Megtartó, született néktek Szabadító, aki kivált benneteket kirekesztett életetekből, aki ünnepet tud nektek adni, vagyis fölemel Istenhez, és aki kihoz a halál sötétségéből és átvisz dicsőségének országába.

S végül, kedves testvéreim, az evangélista egy különös megjegyzéssel írja a szívünkbe ezt a nagy napot. Így kezdődik Lukács evangéliuma 2. részében a karácsonyi történet: „s történt azokban a napokban…”, - majd így szól az angyal: született néktek ma a megtartó. „Azokban a napokban” – ez általános kifejtés. Maga a görög szó is érzékelteti ezt velünk. Lukács evangélista azt a görög szót használja itt, mely a bármikori időt, napot, 24 órát jelenti. Ebben folyik az élet, ebben zajlanak a dolgok, ebben nincs ünnep, ebben csak hétköznapok, egyszerű 24 órák vannak – tehát így lehetne visszaadni ezt: történt a mindennapokban. De amikor az angyal szól, ő azt mondja: született néktek „ma.” Itt egy másik szó áll. Ez a „ma” minősített időt jelent. Az Újszövetségből csak egy esetet emelek ki, amikor ugyanez a minősített idő áll előttünk. Jézus egyszer ellátogat egy olyan ember házába, akit kortársai kirekesztettek maguk közül, aki nem ismert ünnepet, csak köznapi elfoglaltságot, akinek az élete inkább éjszaka volt az elveszés és az őt körülvevő és ráirányuló gyűlölet miatt. Ez az ember a vámszedő Zákeusnak volt. Jézus belépett az életébe: Zákeus, nekem ma tenálad kell vacsoráznom. S amikor Zákeus, Jézus hatására megváltozik, és fölajánlja életét Istennek, akkor azt mondja Jézus: ma lett üdvössége ennek a háznak. És itt ez a „ma” nem a hétfő, nem a szerda, vagy a csütörtök, nem is a vasárnap! Ez a „ma” az üdvösség napja! Született néktek ma Megtartó, aki a Jézus Krisztus a Dávid városában! Kedves testvéreim, annyi karácsonyunk volt már, hogy sokra talán nem is emlékszünk. Nem emlékszünk már rá, ahogy nem emlékszünk arra sem, hogy másfél hónappal ezelőtt, például egy csütörtökön, mi történt. Nem emlékszünk rá, hogy tíz évvel ezelőtt, egy hétfői napon mi történt. S akkor sem emlékszünk, ha elénk teszik a kalendáriumot. Hány karácsonyunk tűnik el így a hétköznapok között, hány karácsony tűnik el így, az ünneptelen időben, hány ünnep tűnik el így a semmiben, mert nem érintett meg bennünket benne semmi!? Hadd hirdessem most nektek az angyal szavát: ne féljetek! Ne féljetek a kirekesztettségtől, ne féljetek a hétköznapoktól, ne féljetek az éjszakától, ne féljetek attól, hogy nem úgy sikerül, ahogy szeretnétek, ne féljetek, ha úgy érzitek, kevés erőtök van, ne féljetek, ha úgy gondoltátok, hogy valamiről lemaradtok, - mert született néktek ma a Megtartó! Nektek! Ma! Isten Krisztusban hozzátok jön, veletek akar találkozni, benneteket akar átformálni - elzártságból, magányból, hétköznapiságból, elveszésből és sötétből maga mellé állítani, hogy Ő legyen társatok, hogy dicsősége fényével mindig veletek legyen és elvezessen benneteket halálból életre. Nem az idő minősíti Őt, hanem fordítva, a Megtartó minősíti az időt. Így énekeljük egy ádventi énekünkben: „Óh, kérünk Jézus, jó Urunk, Te szabd meg életünk, utunk. Hány éjszakánk lesz és hány napunk.” Kérünk, Jézusunk – mondjuk imádságunkban is – Te szabd meg mai napunk, Te tedd ünneppé karácsonyunk dicsőségeddel, szereteteddel, örökkévaló kegyelmeddel.

Ámen