Négyezren voltak

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A négyezer ember – illetve más alkalommal az ötezer ember – megvendégelésének a története az egyik legmesszebbre mutató jézusi csoda. Olyan sok szál fonódik itt össze, annyi dolog, érdek, szempont találkozik hirtelen, hogy mindenképpen – akár kétséggel csodáljuk a fejünket, hogy ugyan hogyan történhetett, akár elámulunk azon, ami itt történt –, mindannyiunkat múlhatatlanul megérint, a történet felejthetetlen. Ma azt a szót emelem ki, amit maga Jézus mond, mikor a hozzá áramló sokaságra tekint. A korábbi feljegyzésekből tudjuk, hogy ez a nagy tömeg nemcsak tanításra ment ki Jézushoz, hanem vitték a betegeiket is, hogy meggyógyítsa őket. Tehát, mikor már három napja együtt voltak, Jézus szeretné elbocsátani a sokaságot, de látja, hogy sokan messziről jöttek, és nincs már élelmük, ki fognak dőlni az úton hazafelé. Éhen nem bocsáthatja el őket. Megjegyzem ugyan, hogy nem Jézus hívta őket a pusztaságba. Márk evangélista igen érzékletesen mondja el, hogy olykor-olykor Jézus mintha menekült volna a tömeg elől, kereste a módját, miképpen maradhatna magára. Olvastunk arról is, hogy egy gyógyítás után megparancsolja a tanítványoknak, hogy azonnal szálljanak a hajóba, és áteveztet a Galileai-tenger túlsó partjára. Egy másik alkalommal arról olvasunk, hogy mikor újra Jézushoz megy a tömeg, ő mintegy kivonja magát, elhagyja a szülőföldjét is, és Tírusnak és Sidonnak a vidékére elmegy. Nem hívta őket, nem lenne dolga, hogy asztalt terítsen nekik.

Mégis, van itt egy fontos megjegyzése Jézusnak, amit a többi evangélista is közöl, sőt az evangéliumi elbeszélésekből kitetszik, hogy Jézus jellemének, belső alkatának az egyik legfontosabb elemét fejezi ki ez a megjegyzése. Azt mondja Jézus tanítványainak: „szánakozom a sokaságon.” Sajnos, a szánakozás szó a mai magyar nyelvben megkopott, szóhasználatunkban sok esetben üres kifejezés, - szánom-bánom szoktuk mondani, de közben vonjuk a vállunkat: ugyan, mit tehetünk? Sok esetben egy baleset, katasztrófa, nyomorúság nyomán tehetetlenül mondjuk: szánjuk, szánakozunk rajta. A tehetetlen sajnálat kifejezésévé vált ez a szó. De még a régi magyar nyelvben, sőt Himnuszunkban is – „Szánd meg, Isten, a magyart!”  – ez egy nagyon erős szó volt. Ugyanúgy, ahogy az eredeti szövegben is: szánakozni, könyörületre indulni, sajnálni – ez azt jelentette, hogy aki ezt az érzést átélte, nemcsak egy gondolatot élt át, nemcsak átsuhant a lelkén valami, hanem mintegy fizikailag is kifejeződött rajta, hogy szán valakit, hogy szeretne megkönyörülni, hogy bántja a másik ember nehéz helyzete. Az eredeti görög szó még hangzásában is eleve kemény, de úgy lehetne lefordítani, hogy szorosságban vagyunk. Egy alkalommal Pál apostol éppen ezt a kifejezést használja, amikor a Korinthusi levélben a keresztyén embernek a hányattatott helyzetét jellemzi, és azt mondja: mindenütt szorongattatunk, de nem szorulunk sarokba. A szorongattatásra ugyanezt a szót használja. Éreztél már, testvérem olyat, hogy összeszorult a szíved, a torkod, és ránehezedett a tüdődre –a lelkedre! – valami hihetetlen nagy teher, mert egy olyan esetet láttál, olyan körülménnyel találkoztál, ami belülről kényszerített arra, hogy tegyél valamit? A könyörület, a megszánás ezzel a nagy belső lélektani mozgással kezdődik, a szánalom, a könyörület mindig belülről indul. Talán ez a legfontosabb most, nekünk ezt meg kell jegyezzünk, és önmagunkra nézve is tudnunk kell. Az nem szánalom, hogy ha egy hivatalnok megteszi a hivatali kötelezettségét és kiutal valakinek egy segélyt. Ezért nem kell a hivatalnok kezét megcsókolgatni. Végzi a dolgát. Az nem szánalom, hogyha valaki fölpakol az autóba valami segélyt, elviszi messzire, kiosztogatja, s ezért megkapja a fizetését – tán prémiumot, mert előbb odaért, mint a másik segélyszervezet, így róluk szól először a híradás. Ennek semmi köze nincs a szánalomhoz. A szánalom belülről indul. Te érzed magadat kényszerítve, te érzed, hogy belülről szorít valami – és amíg nem teszel valamit, amíg nem lépsz, az a belső szorítás ott van rajtad.

Az evangéliumokban sok alkalommal olvassuk, hogy Jézus, ha beteget vittek hozzá, ha irgalomért könyörögtek, szánalomra indult. Máshol így fordítjuk: könyörületre indult. Mert Őt belülről kényszeríti és készteti valami. Pedig meg kell mondjam, ez az izgalmas jelenet másfelé is kanyarodhatna. Ugyanúgy, ahogy az ötezer embert megvendégelése is. Azért izgalmas ez a történet, mert nem szokott csak úgy, magától négyezer ember összegyülekezni. Az nincs úgy magától. A mai világban sem egyszerű négy-ötezer embert összegyűjteni – pedig a lakosság többszöröse a réginek. Ahhoz PR tevékenységet kell végezni. Külön mesterség az emberek megszólítása, mozgósítása, az alkalom kiplakátozása, hirdetése, az érdeklődésük felcsigázása. Magyarországon különösen nehéz, mert még egy válogatott labdarúgó mérkőzésre sem megy ki kétszáz-háromszáz embernél több.

Ezek az emberek maguktól mennek. S ez óriási lehetőség. Ebbe gondoljon bele mindenki. Négyezer ember eljön, hogy lásson engem. Még azt is lehetne mondani, hogy Jézus meg is próbálja őket, kimegy a pusztába, lássuk, ki van velem, ki jön utánam? Ilyen sokan? A régi Izraelben, talán jobban is, mint a mi világunkban, minden át volt itatva politikával, minden át volt itatva a hatalom kérdésével, minden át volt itatva reménységekkel és váradalmakkal, hogy jobbra fordul a világ, megváltozik a világ. Azt a régi ember is tudta, hogy a világon erővel kell változtatni, mert csak erővel lehet változtatni. Úgy magától a rossz nem megy odébb. Elment valaha magától a rossz? – azt mondjuk: menj már odébb, légy szíves, és kész?! Abbahagyja a zsarnok a zsarnokoskodást, ha azt mondjuk neki, nem szép dolog, amit csinálsz!? Befejezik az emberek kizsákmányolását, hogyha morgunk egy kicsit, hogy nincs ez így jól!? Erővel lehet. Csak erővel lehet! S itt van négyezer ember. Lukács evangéliumából tudjuk, Márk meg se jegyzi, ezek mind férfiak. Lukács azt mondja: voltak ott mintegy négyezren, nőkön és gyerekeken kívül. Férfiak. Éhesek? Fáradtak? Eltörődöttek? Hontalanok? - ahogy a zsoltárban olvassuk, kik a pusztában nem találják a maguk lakóhelyét? Szétszóródottak? Csak ki kell adni a parancsot. Négyezer emberben nagy erő van, meg kell indulni, és azt kell mondani, hogy – hát itt vagytok, kedves testvérek, tudok én Isten országáról szép dolgokat mondani nektek, a betegeket is el tudom rendezni, de a kenyereteket szerezzétek meg! Megmondom, hol vannak a raktárak. És máris lehetne indítani egy forradalmat. Elnézést kérek azoktól, akik úgy gondolták volna, hogy én csak egy retorikai futamba kezdtem itt bele,  - ez bizony valóságos lehetőség volt. János apostol is leírja a kenyér-csodát, és elmondja, hogy miután ez bekövetkezett, az emberek elkezdtek egymás között suttogni, és azt mondták: ragadjuk el Jézust, vigyük magunkkal és tegyük királlyá! (János 6) Értik ők, hogy miről van szó. Gondolták – s talán jól – micsoda lehetőség van itt! Egy forradalmat elindítani, a kenyér forradalmát. A kisemmizettek, az éhezők forradalmát elindítani. Itt a lehetőség!

Legelőször azt kell mondanunk, hogy ez a szó, amit Jézus mond: szánakozom a sokaságon, mert könyörület támadt szívében a sokaságon – ebben a közvetlen értelemben ilyen társadalmi, politikai értelmében egy király megnyilatkozása, egy vezető megnyilatkozása. Emberek vannak rám bízva, és nekem kötelességem, hogy gondoskodjam róluk. Éppen Jézus az, aki egy alkalommal, amikor az éhes tanítványok szombat napon kalászt tépnek és megszólják őket, Dáviddal példálózik, és azt mondja:  Nem hallottátok, mit tett Dávid amikor ő és emberei menekülés közben éhesek voltak? Bementek a szentélybe és elvették az oltárról a szent kenyeret, amit csak a papoknak szabadott enni. S nem követtek el szentséggyalázást. Jézus is király. Emberei vannak. És a király megsajnálja az embereit: enniük kell. A király szava ez most, a törődöttek, az elesettek, a betegek, a kiszolgáltatottak felöl, mert Jézus ezeknek a királya. A szegényeké meg a nincsteleneké. Azért jött, hogy könyörüljön rajtuk. S amikor kiáltanak hozzá úton, útfélen: Dávid fia, könyörülj rajtam – emlékszünk, Jerikóban is ezt kiáltja egy vak ember, aki már hónapok óta hallja, hogy valahol fönt, északon, Galilea környékén van egy csodálatos, könyörülő, nagyszerű alak, akiből királyt akarnak csinálni, Ő érkezik most Jerikóba. Ezt hallja a vak éles hallásával, hát kiáltozik: Dávid fia, könyörülj rajtam! Egy királyhoz kiált. Dávid fia királyt jelenti.

Igen, testvérek, mindenkinek, akinek Isten megadta, hogy embereket vezessen, annak a királyság nem a koronát és a trónt jelenti – ezek külsődlegességek –, s nem a nagy királyságot meg a birodalmat, vagy a kis királyságot, a Csák Máté földjét, hanem azt a funkciót jelenti, hogy emberek vannak rábízva, embereket vezet, embereket tanácsol, emberek életét irányítja, ami lehet egy család, lehet egy munkahelyi közösség, lehet az iskolában egy osztály, lehet egy baráti közösség, mely rám bízta az irányítást. A király könyörülete, a király szánalma ez: szánakozott e sokaságon. Nekünk ilyen királyunk van Krisztusban. Nem olyan király Ő, aki azt mondaná: küldjétek el az embereket, hogy hozzanak nekem valamit. Vannak ilyen királyok is. Amióta világ a világ, mindig voltak ilyen királyok is. Az egyiptomi fáraók jelszava, – ahogy Madáchnál olvassuk milliók egyért–, mind a mai napig él, mindegy, milyen az államforma: fáraóság, királyság, birodalom, népi köztársaság, köztársaság, demokrácia. Mindig vannak, akik felül ülnek, s alattuk arról szól az életünk, hogy nem ők vezetnek bennünket, nem ők igyekeznek gondoskodni rólunk, hanem fordítva. Milyen volt a kommunizmus? Bedobtunk mindent a kalapba azzal az ígérettel, hogy egyenlőképpen lesz szétosztva minden – szét is lett osztva egyenlőképpen a semmi, mert mire az osztozkodásra sor került volna, néhányan ellopták, ami volt. S ma is, állítólag közteherviselés van, de én nem nagyon látom ennek a jeleit, mert amit az adóba befizetünk, az nem megy oda vissza amire hivatkozva beszedték, az biztos. Vannak ilyen királyok is. Nekik üzeni a mi királyunk, a mi mennyei Teremtőnk: azért királyok, legyetek eszesek és reszkessetek és csókolgassátok a Fiút, a messiás Krisztus királyt, hogy föl ne gerjedjen az Ő haragja.

Másodszor, Jézus szavának: „szánakozom e sokaságon” – van egy nagyobb, átfogóbb, az élet mindennapos dolgain túlmutató értelme is. Ebben Jézus nem királyként, hanem másik tisztében, prófétaként nyilatkozik meg. Nemcsak a király dolga, hogy szánakozzon és könyörüljön az ő népén. Nemcsak a vezető feladata, hogy irgalmas szívű legyen. A prófétáé is. Az igazmondóé. És ezt azért kell hangsúlyozni, mert igazságot mondani nagyon sokféleképpen lehet. Igazságot meghirdetni, az embereket mintegy tükör elé állítani és megmutatni nekik, hogy kik is ők valójában, hogy mi az életük, ez hihetetlenül sok módon történhet. Lehet ezt úgy is tenni – ami elég gyakori – hogy ezzel a másik fölé kerekedek. Szemére lobbantom a vétkét, a nyomorúságát, a bűnét vagy éppen azt az állapotát, amiben van, és ezzel azt mondom – ha lehetne a szószéken pantomim-művészetet bemutatni, jelezném, hogy a szavammal már lépek is a fejére –,  édesem, te egy senki vagy! S meglehet, a másik talán az is volt. Elveszett, bűneibe, nyomorúságaiba belegabalyodott ember. S lehet úgy is mondani az igazat, a valódit, hogy az csak egy piszkos alku főtétele: én tudom, hogy te gazember vagy, te is tudod, hogy én gazember vagyok, de csak addig beszélünk róla, míg meg nem alkuszunk, utána spongyát rá! Időnként meg azért mondjuk, hogy na, azért a szeme közé vágom, nem megyek ugyan semmire, de azért a szeme közé vágom! Ez utóbbi már inkább jellemez bennünket, magyarokat, mert mi ugyan semmit nem csinálunk, semmit nem mozdítunk a világon, de azért megmondjuk – ennyi már engedtessék meg nekünk! Van azonban prófétai igazmondás is. És a prófétai igazmondásnak ez a lényege: azért mondom, hogy megváltozz! Azért mondom, amiért Keresztelő János is megüzente Heródesnek, aki vérfertőző kapcsolatban élt: - nem szabad neked így élned! És ebben már benne van az is, hogy meg kell változtasd az életedet, másmilyenné kell lenned, mert különben elveszel. Jézusnak van egy megrendítő példázata, melynek csattanóját önmagára alkalmazza. Egy ültetvényesről szól, akinek nagy földbirtoka van, munkásokat fogad föl, kiadja nekik művelésre a kertet, megegyeznek a járandóságban.  Elérkezik a szüret, elküldi az egyik követét, kéri a részét. Megérkezik a követ, megfogják, megverik, elkergetik. Kiküld még egyet. Megfogják, kidobják. Ekkor azt mondja a gazda, hogy elküldöm a fiamat, mert a fiam mégiscsak engem képvisel, és hátha az ő szavára hallgatnak. Mikor azonban meglátják a gonosz szőlőmunkások, hogy közeledik a fiú, összesúgnak, összeesküvést szőnek, és azt mondják, hogy ez az örökös, gyertek, öljük meg és miénk lesz az örökség. Jézus ezt a próféták sorsáról – és a saját prófétai küldetéséről mondja. Miért jöttek a próféták, mit mondtak a próféták, mit hirdettek? Térjetek meg, változzatok meg, adjátok meg Istennek a köteles tiszteletet, engedelmeskedjetek az Ő szent akaratának – és akkor élni fogtok! Higgyetek és megmaradtok. Prófétai könyörület szólal meg Jézusban, amikor azt mondja: szánakozom e sokaságon. És még inkább érteni fogjuk ezt, amikor Jeruzsálembe tartva, virágvasárnapon ünnepelve, ujjongva köszöntik Őt, mert tényleg azt hiszik, hogy jön a király, a kenyérszaporító, a csodatevő, a felszabadító, Jézus megsiratja Jeruzsálemet. Így írja le Lukács evangélista: könnyekre fakadt Jézus, és így kiáltott: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat! Siratja, siratja Isten szent városát, siratja Isten szent népét, sirat bennünket, mert csak a dénomi lehetőséget ismertük fel benne! Jertek, öljük meg és miénk lesz az örökség. Gyertek, lökjük le Istent a trónról. Milyen Isten ez az Isten? Szánakozik rajtunk? Összeszorul az Isten szíve az embert sajnálván? Akkor ez az Isten gyenge, mert megszánni valakit, könyörülni valakin, az elvetemült ember logikája szerint a gyengeség jele. Voltak korszakok, s vannak mind a mai napig kultúrák, ahol a sírás, még a temetésen való sírás is, a gyengeség jele. Sokan nem merik magukat gyengének, szánalomra méltónak mutatni. Micsoda nagy lázadása ez, testvérek, az embernek Isten ellen! Nem mutatom magamat előtte szánalomra méltónak, nem mutatom magam Isten előtt könyörületre valónak – mert akkor gyengének mutatom magam. Emlékszünk Ady csodálatos versére, Krisztus kereszt az erdőn, ahogy leírja a költő, hogy az apjával télen szánon mentek, a két nyakas kálvinista, kemények, keménynyakú kálvinisták, az Isten sem tudja a fejüket lehajtani. Könyörögni, kérni, magunkat szánalomra méltónak mutatni? – Dehogy, mert különben fölém kerekedik Isten, akkor nem lesz mit követelni az Istentől, akkor nem mondhatom többet, hogy az én ügyem a Te ügyed – ahogy egy más helyen írja a költő. Csak amikor megtöri az élet, amikor elveszít mindent, amikor haldoklik az egész szétzüllesztett élete miatt, akkor mondja azt, hogy meghajtom fejemet mélyen. Mert szánalomra méltó az ember. S a próféta kimondja ezt az igazságot, és az igazságok kimondásával meghív bennünket: ne titkold el, ne rejtsd el, hát látod, itt van a négyezer ember, egy hadra fogható sereg, négyezer éhes száj, ezek világforradalmat tudnának csinálni. Lenin a Téli palotát kétszáz emberrel foglalta el – itt négyezer ember van! Föl lehetne mindent forgatni, micsoda erő van ebben! De Jézus azt mondja: szánakozom rajtuk, mert Ő látja a lényeget. Isten nélkül, Isten szabadítása nélkül, Isten jelenléte nélkül, az Istennek való boldog, engedelmes élet nélkül, mi más vagy, mint szánalomra méltó? Hiába a páncél, hiába a merev arc, hiába a gőg – nincsen semmid, mert nincsen életed.

És végül, a szánalom Krisztus felkenetése értelmében a pap szánakozása is. Talán ez az, ahol a leginkább számítunk szánalomra, könyörületre, ezt tartjuk a leginkább természetesnek, hogy kapjunk valamit, mert a pap dolga ez. Emlékszem, valamikor a tavaszon idéztem egy mondást, egy fiatalember vágta a fejemhez: - Imádkozzék, tiszteletes Úr, a papoknak ez a dolga! Voltaképpen igazat mondott, bár nem lenne baj, ha ő is imádkozna. A papnak ez a dolga, közbenjár Isten és ember között, az a tiszte, hogy imádságot, engesztelést vigyen a nép bűneiért Isten elé és kérlelje, engesztelje Istenét, a pap könyörög az övéiért. A pap az, akiről Gyökössy Endre egyszer azt mondta, lelki szemetes láda, mindent bele lehet dobálni, mindent, minden bűnt, minden szennyet, és az a dolga, hogy meghallgassa és magában is tartsa. A pap nem bíró, nem ítélkezhet, nem végrehajtó, nem üthet rá a másik fejére, Igen – és mégis, itt valami több is van, az isteni papságnak, Jézus papságának az igazi lényege, amit a Zsidókhoz írt levél ír le. Jézus nemcsak áldozott a bűnökért, ahogy az Ószövetség rendje előírja, hanem önmagát áldozta fel a bűnökért. Figyeljük, meg is üti a fülünket: „akkor megparancsolta Jézus a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, és vevén a két kenyeret, hálákat adván megszegte és adta…” Ismerősek, úgy-e ezek a szavak? „Azon az éjszakán, melyen az Úr Jézus elárultaték, vette a kenyeret, hálákat adott, megtörte és ezt mondotta: Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik.” A főpap önmagát áldozza. Jézus szánalma nem szánakozás, futó hangulat, nem a tehetetlen ember boldogtalan érzése, hogy szeretnék segíteni, de nem tudok, nem az ereje, tehetsége végére érkezett altruista rettenetes érzése, hogy kifutottam már minden lehetőségből – ez a szánalom Istennek a szánalma. Mert azt mondja Jézus: aki engem lát, az Atyát látja, aki engem hallgat, az Atyát hallgatja, énhozzám jöjjetek mindnyájan, akik az Atyát keresitek, és ez a szó: szánakozom e sokaságon – ez Isten szívének a szánalma. Jézus, az élet kenyere, megtöri önmagát. Nemcsak táplálásért, hanem áldozatért is.

Igen, kedves testvérek, ebbe a szóba, hogy „szánakozom a sokaságon” – magunkat is bele kell értenünk, Jézus egész küldetésének az értelme tárul föl egy pillanatra. Nem a kenyérszaporító király nyitja meg a kampányt megmutatva, hogy mit tud, nem is az igazszavú próféta mutatja, hogy mennyire elesettek, nyomorultak, kiszolgáltatottak vagyunk, hanem a főpap Jézus áldoz érettünk. Úgy is magyarázható ez, hogy ez az első Úrvacsora. A kiosztott kenyérben a tanítványok  - nem is tudják - már az úrvacsora kenyerét kapják, azt a kenyeret, amelyben mindig ott van Isten érettünk megtört szíve, amelyben mindig ott van Istennek az az üzenete, hogy szánlak és könyörülök rajtad. Sajnálom a nyomorúságodat és segítek neked, bánt, hogy tőlem elrugaszkodva a semmibe hull az életed. Most kint vagy a pusztában, a semmiben és nincs hova menned. Fogadd el ezt a kezemből!

Befejezésül azt kell még röviden elmondani, hogy ezt a kenyeret el is kell fogadni, ezt a kenyeret el is kell fogyasztani. Isten könyörületének ezzel a nagy ajándékával élni is kell. Fogadd el, fogadd el Isten szeretetét és könyörületét! Ne mondd, hogy nem kell engem sajnálni, nem kell engem szánni, majd kiigazítom én az életemet. Csinálunk egy kenyérforradalmat, csinálunk egy igazságforradalmat, igazítunk valahogy a világon! Mégis, inkább, ahogy Jézus megparancsolja a sokaságnak: telepedjenek le! S lám, az a senkiföldje, az a pusztaság, az a sívó vidék egyszerre csak terített asztallá, hajlékká válik. Telepedj le egy pillanatra az életed legsötétebb, legüresebb semmijébe, és fogadd el ott Isten könyörületét. És az -  ahol vagy, azt veszed észre -, otthonná, hajlékká lesz. Ő tud téged táplálni, Ő tud téged segíteni. Nyisd meg a szívedet, kiálts Hozzá: könyörülj rajtam, Dávidnak fia, könyörülj rajtam igazmondó, szent Ige, könyörülj rajtam örökkévaló Főpap, én királyom, prófétám és legfőbb főpapom, Jézus. Jézus, Uram és Megváltóm.
Ámen