Ne szeressétek e világot!

Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. (1János 2,15-17)

Tudjuk jól, bár néha nem vesszük figyelembe, hogy a bibliai kánonban nem időrendben következnek egymás után a könyvek. Ezt olykor azért nem vesszük figyelembe, mert amikor a Szentírást az elejétől a végéig olvassuk, egy nagy összefüggő történet bontakozik ki előttünk. A Biblia könyvei ugyanis nem megszokott kronológiát követik, hanem tartalom, mondandó, vagy éppen a régi egyházi használat szerint állnak sorban. Mindezt azért mondom el, mert most egy olyan könyvet kezdünk olvasni, amely, ha az Újszövetség könyvei megírásának időpontját nézzük, valóban az idősor legvégén van, ahogy itt az Újszövetségben is, az utolsó oldalakon olvassuk. János apostol írta ezt a levelet, és ebben öregnek nevezi magát, és akikhez írja, így címzi őket? gyermekeim (vagy fiacskáim), mint amikor egy nagypapa beszélget az unokákkal: kicsikéim - becézve.

Az idős János apostolról jegyezték fel, hogy amikor visszatérhetett a pátmoszi száműzetésből az efézusi gyülekezetben töltötte élete utolsó napjait, és mikor már fáradt, idős ember volt, mozogni se nagyon tudott, beültették egy karosszékbe és bevitték a gyülekezetbe, és arra kérték, hogy szóljon néhány summázó szót. Mi rátestálna rá a gyülekezetre? És akkor az öreg apostol ezt mondta, szeressétek egymást. Kérdezték, mondana még valami mást is? Mire megint azt mondta: szeressétek egymást! Harmadjára is föltették a kérdést, hogy volna még valami mondandója? Szeressétek egymást! - mondta az apostol.  A legenda szerint háromszor mondta ezt, de biztos vagyok benne, hogy harmincháromszor éa háromezerszer harmincháromszor is ezt mondta, mert evangélium üzenetét és az Istenhez tartozásunknak a lényegét ez fejezi ki.

De itt mindjárt óvást is kell tennünk, és alaposan oda kell figyelnünk, mert nemcsak mi csavarjuk ezt el, régen is sokszor félresiklatták az igazságot. Szeressétek egymást! Isten szeretet! Úgy szerette Isten a világot! - úgy szoktuk ezeket érteni, mint valami ráhagyatkozást. Mikor kezdődik ez? Mikor bonyodalmak, zűrzavarok, nehézségek támadnak, jönnek a megütközések és a rettenetes helyzetek. Éppenséggel engem fognak körbe, támadások érnek és úgy vagyok már, ahogy Dávid zsoltárának felirata mondja („Imádság a barlangban lételkor”). S ekkor én is csak a Dávid könyörögését tudom ismételni: „Uram, figyelmezz esedezésemre, mert számos az én ellenségem és erősebbek nálam, már-már lenyomnak, megsemmisülök.” (Zsoltár 142,7) Milyen átható tud lenni ekkor ez a szó, hogy: szeressétek egymást! Jönnek a konfliktusok, viszályok, félreértések, s mi mondjuk az igét: szeressétek egymást! Van, amikor én rontom el a dolgot. Förtelmes vétkekbe keveredek. És nem csak én nem tudok ezekből kioldódni, hanem azok sem, akiket megkötöttem vagy megsebeztem a vétkeimmel, akiknek elrontottam az jó emberi kapcsolatait. Bizony jó ilyenkor hallani, hogy Isten a bűnt gyűlöli, de a bűnöst szereti! De vajon ezzel már meg is kaptuk a felmentést? Hadd tegyek hát óvást, testvérek! Bár a szívünkig ér, megsegít, megvigasztal, fölemel ez a szó, és föloldoz - de egyúttal tükör is. Amit most itt a szeretet apostola elénk állít, az megfontolásra késztet. Mert azt is mondja, hogy: ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak! (2,15) Hogy van ez? Azt szoktuk mondani, hogy a legtöbbet idézett bibliai ige (az evangélium dióhéjban) éppen a János által írt evangéliumban olvasható: Jézus mondja a Nikodémusnak: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (János 3,16). Ne szeressétek e világot? Úgy szerette Isten e világot? Itt megzavarodunk, mintha valami nagy ellentét állna itt, amit meg kell magyarázni, a szavak mögé kell menni, meg kell nézni az evangélium összefüggéseit, de máris hosszú, bonyodalmas magyarázkodásba kezdünk vagy elcsüggedünk az ellentmondás miatt.

Mégis, engedjétek meg testvérek, hogy éppen ez az ellentmondás tegye még erősebbé bennünk az Isten iránti boldog bizodalmunkat, hogy aztán még szilárdabban tudjuk mondani: úgy szerette Isten a világot... És ennek nyomán még jobban értsük, mit tanácsol itt nekünk az öreg apostol. Néhány igét hozok ide, és hiszem, hogy ezek segíteni fognak az eligazodásban.

Azt mondja a János apostol: ne szeressétek a világot, mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szeme kívánsága, az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból, és a világ elmúlik, és annak kívánsága is (2,15-16). És máris hallunk egy másik igét, Pál apostol szavát a korinthusi leveléből, ahol azt mondja az apostol: Elmúlik e világ ábrázatja (1Kor 7,31), szó szerint is visszaadhatjuk: elmúlik e világ sémája. A korinthusiaknak nehéz és súlyos kérdéseik voltak annak kapcsán, hogy amikor befogadták Isten megmentő evangéliumát (úgy szerette Isten a világot...), hitüket Krisztusba vetették, abban a pillanatban beleütköztek számos akadályba. Keresztény lettem, folytathatom-e tovább azt az élethivatást, amiben forgolódtam, mikor megtértem. Kereskedő voltam, maradhatok-e tovább kereskedő? Házas vagyok, de a házastársam nem hívő. Hogyan tovább? Fontos tisztben, posztban jártam el, városi tanácsnok voltam. Már ki van plakátolva a képem a következő választásokra. És benne vagyok, ahogy mondani szokás, benne vagyok a buliban. Aztán megtalált az evangélium. Lépjek vissza? Ezeket a kérdéseket sorra-rendre feltették az apostolnak, ő pedig ezzel válaszolt: úgy éljetek e világgal, mintha nem élnétek vele. Aki szeret, mintha nem szeretne. Aki kereskedik, mintha nem kereskedne. Aki házas, mintha nem lenne házas. Majd így folytatja, mert elmúlik ennek a világnak a sémája. Séma: ez az a rend, a szokások összessége, nevezhetjük ezt kultúrának vagy civilizációnak, amelyben felnövekedünk, amit így-úgy mi magunk is alakítunk, amihez hozzáteszünk, vagy amiből valamit elveszünk, amit elrontunk vagy megjavítunk, egyik nemzedék a másik után; és ha vannak is nagy olykor nagy megfordulások, forradalmak, változások, akkor is a világnak van valamiféle rendje. A séma az, amiből nem tudsz kitörni, nem tudsz fölé emelkedni, mert az te magad vagy. Ha megpróbálsz kitörni a sémáinkból, a világsémából, a világrendből, legfeljebb csak elviselhetetlenné teszed azt, ami van. Ezer példát lehetne hozni a mai úgynevezett jóindulatú törvényhozás világából, a nagy igyekezetekből, a fantasztikusan földicsért találmányok körből, a nagy emberi vállalkozásokból, hogy miképpen igyekszünk szétfeszíteni a sémát. Naponta halljuk a vezényszót: nőjön az ember maga fölé, emelkedjen önmaga fölé az ember. Aztán jönnek a mellékhatások, és a visszahatások, a nagy történelmi kudarcok. Mitha azt mondaná az apostol: ne terheljétek meg magatokat fölöslegesen az egyébként is elmúló dolgokkal. Elmúlik a világ sémája, de nem azért, mert mi megváltoztatjuk, nem azért, mert föltépjük, szétszakítjuk, átalakítjuk, hanem mert Isten rendjében ezek mulandó dolgok.
Jézus is ezt mondja erősebb szavakkal. Amikor Isten törvényét magyarázza a hegyi beszédben, azt mondja: „míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mát 5,18)  Amikor a végső időkről beszél, azt mondja: „az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak” (Máté 24,35). És ezen nem azt kell érteni, hogy Jézus Krisztus valami olyan maradandót mondott, hogy amíg a világ világ, , amíg lesz emberiség, amíg meghalljuk egymás a szavát, amíg vágyunk bölcsességre, igazságra, szépségre, sőt, amíg fennáll a világegyetem, addig a Jézus beszéde maradandó lesz, föl lesz írva vesszővel, kősziklára, hogy Jób mondta! , Jézus egyszerűen azt mondja, hogy az ég és a föld, ez az egész teremtett világ és benne mi, ahogy a nappal átadja a helyét az éjszakának, az éjszaka átadja a helyét a nappalnak, mindezek így múlnak el. Ami ma van, holnap nincs. Amit ma nagy alkotásoknak tartunk, holnap turistalátványosság. Ma még tapsolunk, ha hoznak egy új törvényt, a következő nemzedék már resteli magát miatta. Példát hadd hozzak: a hírhedt kommunista alkotmányban csak egyszer szerepel ez a szó, hogy magántulajdon. Magánvállalkozást köztulajdon ellenében indítani nem lehet - írták bele 1949-ben a kommunista alkotmányba. Ez azt jelentette, hogy akinek saját földje volt, és magántulajdonnak merte tekinteni, azt kikiáltották kuláknak, és elvették a földjét. Magyarországon 40 évig nem létezett az alkotmányban a magántulajdon kategóriája. A rendszerváltás után írt alkotmányban tizenegyszer szerepel a magántulajdon fogalma. Az ég és a föld elmúlnak... De semmilyen garanciánk nincs rá, hogy ötven év múlva megint lesz egy alkotmány, amelyben nem szerepel ez a szó. Mi csináljuk az alkotmánykat. Amikor nagy történelem-változtató eszmék után rohangálunk és érettük akár embertársunkat is föláldozzuk, majd megbánjuk, aztán megint föláldozzuk embertásunkat, látjuk: nemzedékről nemzedékre elmúlik az ég és a föld, a nappalt éjszaka követi, az éjszakát nappal...De az én beszédeim soha el nem múlnak, mondja Jézus, mert az ő szava a teremtő ige, mert abból fakad minden élet, mert az vezet bennünket vissza Istennek a világosságába.
Végül itt azt mondja János apostol:  elmúlik a világ és annak kívánsága, mert ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból. Ez azt jelenti, hogy ami nem Istentől van, az elmúlik. Lehet az bárkitől, tőlem és tőled, fakadhat nagyszerű történelmi összegyülekezésekből, mélyreható gondolatokból, elmúlik, ha nem Istentől van. Érdemes azt a képet használni, amit a régiek mondtak ezt a szakaszt magyarázva. Miért is mondja ezt János apostol? - kérdezték, kédezzük. Azért, olyan a világ, mint a kondér. Ha a szájával fölfelé van fordítva, abba abba bőséggel hull Isten áldása. Ha a fenekével fölfelé fordítod, arra áldásul akárhány csepp hullhat, nem marad meg rajta, lepereg róla. Hozzátoldja ehhez egy középkori magyarázó: hát így kérj! Isten úgy tud a kezedbe tenni valamit, ha nyitott vagy felé, emígy, ha elfordultál tőle, bármit ad, lehull rólad. Ami a világban van, mondja az apostol, az a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kérkedése. Az istenhiányos élet kívánságokba merül el, és ha megszerzett valamit, kérkedik vele, dicsekszik vele, homorít, domborít. Istennek is bemutatja, lám, mire képes az ember. Nos, erre azt mondja János apostol, hogy ez elmúlik.
Ugyanazt a kifejezést használja, amit Pál apostol: elmúlik e világ mintája, ábrázatja, ami ma érvényes, holnap érvénytelen, ami ma még motivál, azt holnap röstellni fogod. Ma még e köré szervezel mindent, ezzel fekszel, ezzel alszol, ezzel ébredsz, ezzel töltöd a napodat. Holnap már szeretnéd elfelejteni.

Nos, ennek a pár igének a fényében talán jobban értjük János evangéliumának a nagy igéjét, úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogyha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Úgy szerette. Úgy. Krisztus halálán át. Vagyis nem csak annyit mond Jézus, hogy szerette, mert Istennek az a dolga. Újra idézem a mondást: Isten a bűnöst szereti, a bűnt gyűlöli. Lám, már ez is egy módot határoz meg. A bűnt önmagában meg lehet büntetni? A bűnt önmagában meg lehet fegyelmezni? Hát nem a bűnöst, az elkövetőt büntetik? És értjük Jézus szavából - ha valaki hisz őbenne... tudniillik hisz Jézus Krisztusban, Krisztusnak a bűntörlő áldozatában, Krisztusnak az érdemében, ami által megszerezte számunkra Isten megengesztelődését. De csak úgy általában? Ebből az jön ki, hogy Isten szereti a bűnöst és a nem bűnöst, az igazat, tisztát, szentet és azokat a kispolgárokat, akik mi vagyunk, akik igyekszünk haptákba vágni magunkat, kiglancolni az életünket, hiszen nem is vagyunk olyan nagy bűnösök, mi csak bűnöskék vagyunk. Így volna van ez? Hányszor idézzük ezt önmagunk mentegetésére. A mondás Augustinusra megy vissza. Egyszer tanácsot kértek tőle egy szerzetesrend vezetői, hogy miképpen tartsák kordában a szerzeteseket, akik ugyan önként vállaltak magukra nehéz, nyers, beszorított életformát, aztán időnként kitörnek belőle. Mit csináljon a rend vezetője? Hogyan fegyelmezze meg őket?  Ekkor mondja Augustus, hogy szeretettel igazítsd rendbe; szeretettel, de a bűnt gyűlölve.  Ez ennek a mondásnak a titka: Isten szereti a bűnöst, de gyűlöli a bűnt. Vagyis nem akarja, hogy bűnös legyél. Nem arról van itt szó, hogy leválasztja rólad a bűnt, mint egy batyut, amit hazaérve ledobsz a sarokba, ott hever a bűnszatyor, tehát otthon minden rendben van, de reggelre kélve, megint fölkapod és elmész a bűnös világba, mert ott nem lehet másképp megmaradni, csak bűnösként; de Isten engem nagyon szeret. Nem erről beszél az apostol, hanem változtató erőről. És ha azt mondtam, Pál apostol szava nyomán, hogy sémán azt értjük, amiből nem tudunk kitörni, akkor Jézus szavának a titkát itt értjük meg: hogyha valaki hisz őbenne... Csak a hit nyitja föl a világsémát. Csak a hit mutatja meg a világséma viszonylagosságát. Csak a hit ad szabadságot, hogy átlépj a mulandón. Csak a hit tesz képessé arra, hogy ne kapkodj vissza utána, ha már elmúlt. Ez mód, tartalom és cél. Aki hisz Jézus Krisztusban, annak nemcsak élete, hanem örök élete van.
A hitben arra az Istenre bízzuk rá magunkat, aki fölhasította ezt a burkot, a világsémát, aki eljött értünk Jézus Krisztusban, aki áldozati halált vállalt az emberért, hogy igazán hirdettessék és érvényesen bepecsételje, hogy az örökkévaló Szentháromság örökkévaló módon megbékélt velünk. Békéljetek meg ti is.
Kérni, elfogadni, az adományért hálát adni, hálás életben magunkat Istennek szentelni, ez az, ami nem múlik el soha. A világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, örökre megmarad, örökre megmarad őbenne. Ámen.