Ne fordulj el a jótól!

 Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Van olyan embertípus – megvallom, úgy érzem, én magam is ebbe a típusba tartozom – aki nem szeret másoktól kérdezni, érdeklődni. Emlékszem, diákkoromban Debrecenből Budapesten keresztül kellett hazautazni, és akkor már megépültek az első nagy aluljárók, metró-állomások. Mikor aztán metró-állomásról jöttünk fel, én magam rendre eltévedtem, nem tudtam, melyik lépcsőn kell felmenni, de restelltem bárkit is megkérdezni, hogy melyik lépcsőn kell felmenni a Nyugati pályaudvarhoz, így aztán négyet-ötöt is ki kellett próbálnom. De hát a szamár a maga kárán tanul, vagy azon se – szokták mondani. Mindazonáltal, azt hiszem, jó néhányan vannak közöttünk, akik ismerősek ezzel a magatartással: nem szívesen állunk meg, szólítunk meg egy idegent, hanem addig próbálkozunk, amíg magunktól rá nem jövünk a helyes megoldásra. Mennyivel rosszabb ez, amikor nyelvet kell tanulni. Magamon is észreveszem magamon, de másokon is, amikor idegen nyelvet beszélünk, hogy bizonyos nyelvtani formulákat rosszul mondunk, és pedig azért, mert annak idején rosszul tanultuk meg, rosszul rögzült, így aztán akárhányszor igazítanak ki bennünket, akár a tanár, akár mások, akivel beszélünk, mi már azt egész életünkben rosszul fogjuk mondani, mert annak idején magunktól így tanultuk meg. S ha rossz tanítók vagyunk, akkor magunknak is rosszul tanítunk.

              Emlékszem jól, 7-8 esztendős lehettem, amikor a Dorée Bibliát olvastam, és úgy valahol, Mózes 5. könyve táján  egy különös és furcsa kifejezést olvastam, így hangzott: „mezgérel”. Nem tudom, ha feltenném ezt a kérdést, ki tudja, mit jelent ez a szó, mezgérel, ki tudná most a választ?! Én akkor nem tudtam, de mindenfélét próbáltam kitalálni, mit jelenthet ez a mezgérel, ám nem jutottam dűlőre, úgyhogy végül kénytelen voltam a szüleimtől megkérdezni. Nagy szégyen volt ez nekem, mert okos gyereknek tartottam magamat. Mezgérelni azt jelenti – Mózes 5. könyvében vannak erre nézve passzusok –, hogy amikor véget ér a szüretelés, még egyszer végigmennek a szüretelők a tőkék között, s ha netalán valahol egy-egy szőlőlevél alatt meglapult egy kisebb vagy nagyobb fürt, azt még utólag is leszedték, ne maradjon semmi a tőkén. Mózes törvénye azonban tiltotta ezt. Azt mondja Mózes 5. könyvének 24. részében az ige: ha leszedted szőlődet és fügédet, utána ne mezgéreld meg, hogy az özvegy és az árva szedhessen belőle.

Merthogy Isten szeretetéből, Isten jóakaratából, Isten áldásából van mindig a bőség, ezért ha valami véletlenül ott maradt, a szüretelőknek is ott kellett hagyniuk. Vannak még más ehhez kapcsolódó törvények, például ilyen törvényt az, hogy amikor aratnak és elhullik néhány búzaszál,  a kéveszedőknek nem volt szabad felszedniük, ott kellett hagyniuk, hogy ha az árva és az özvegy kiment a mezőre, böngészhessen, szedhessen. A Rúth könyvében is így olvashatjuk ezt. Sőt, amikor Boáznak megtetszik Rúth, Boáz hátraszól az aratóknak, hogy hullassatok még többet is, hogy több jusson neki. Ez így nagyon szép történet.

Mit akar Isten törvénye ezzel, mit jelent a mezgérelés tilalma? Azt, hogy Isten népe körében az egész nép közösségének szolidaritást kell gyakorolnia azok iránt, akiknek nincsen, akiknek kevesebb jutott, vagy akik nehezebb helyzetbe jutottak. Így jutunk el a felolvasott igéhez is, ahol arról hallunk, hogy némelyek meghíztak és megfényesedtek, ügyesek voltak, de a házuk nemcsak bőséggel, hanem gonoszsággal és elbizakodottsággal, elutasítással és keménységgel is tele van. Ők bizony mezgérelnek, az apraját is összeszedik, azt a néhány ártatlan kis fürtöcskét se, hagyják ott, ami véletlenül ott maradt, azt a néhány elhullott búzakalászt is begyűjtik, ami ottmaradt. Miért jusson az árvának, miért jusson az özvegynek, miért jusson a nincstelennek, miért jusson a nehéz helyzetbe jutónak? Nemrégiben terjesztettek itt Magyarországon egy sárga szórólapot, amin ez a mondat áll: ne adózz más helyett! Amúgy, három és félmillió magyar polgár adózik hat és fél helyett. Mezgérelni: tedd el az utolsó maradékot is, ne hagyj ott semmit, se az árvának, se az özvegynek, se a szegénynek, se a hontalannak, se a jövevénynek! Így szól a korparancs. De hogy ez mégsem korparancs, kedves testvérek, az az igéből egyértelműen kiderül, mert 2800 esztendővel ezelőtt Jeremiás prófétának is így kell feddőznie népével, akik méltatlankodva kérdezik, hogy miért hozza rájuk Isten az ítéletet, miért kerültek újra meg újra nehéz helyzetbe, miért kell nekik a népek közösségében szégyenkezniük, miért mindig rájuk jár a rúd, miért nem hagyják őket békén? A próféta elmondja: azért, mert elszakítottátok a köteléket, az összetartozás kötelékét, mert elszakítottátok azt, ami összetart benneteket, a szolidaritás kötelékét, mert mezgéreltek, mert mindent magatoknak szedtek, mert az árva ügyét nem ítélitek meg igazán.

Így van ez, kedves testvérek, sok tekintetben ma is. A próféta egy közönyös néphez szól, amelyik nép persze csak akkor közönyös, ha a másikról van szó. Ha magáról, az ő szőlőjéről, az ő kis kalászáról, az ő éléskamrájáról, akkor dehogyis közönyös, akkor felbuzog a szívében az indulat: nem adhatok, mert ráfizetek, baj lesz belőle, meg is győztek, hallottam a számokat, nem lehet adni, mezgérelni kell! Így kezdi a próféta az ítéletet: Íme, hozok rátok messzünnen való nemzetet, oh, Izrael háza, ezt mondja az Úr, kemény nemzet ez, ősidőkből való nemzet ez, nemzet ez, melynek nyelvét nem tudod és nem érted! Látszólag, ez itten semmi egyéb, mint valami régi, ősi izraeli nacionalizmus. Nekünk már nem számít ez, csak jöjjenek a kemény nemzetek, megtanulunk mi már mindenféle nyelvet, jöjjenek a kemény népek, megtanulunk mi már eszperantóul is, megtanulunk mi oroszul is, megtanulunk mi angolul is, megtanuljuk mi a jazíg nyelvet is, az osztrogót nyelvet is, megtanulunk mi mindenféle nyelvet, nem félünk mi ettől! Azt mondja a próféta: ez kemény nemzet, ez uralkodni fog rajtad. S indoklása így hangzik: a magatokéit nem fogadtátok be, idegenek fognak rajtatok uralkodni. S higgyétek el, kedves testvérek, ez nemcsak az Úristen logikája, ez a történelem kőkemény logikája. Aki a magáéval nem szolidáris, aki a magáét nem fogadja be, az előbb-utóbb azzal szembesül, hogy az idegen fog rajta uralkodni. Kemény és rettenetes ítélet ez. A régi Izraelben ez bekövetkezett.

S hogy volt ez a 16., 17. században? A mi református prédikátor elődeink és református népünk min törte szüntelenül a fejét? Hogy volt a régi Izraelben? És hogy van most, a mi időnkben ezen a szomorú Magyarországon, amikor két pogány közt vergődik a nép? Mi ennek az oka? Kevés a vitézünk? Szegény nép lennénk? Rosszak a vezéreink? – Nem fogadtátok be a tieiteket, elszakítottátok az örök szövetség kötelékeit, vettetek magatoknak, mezgéreltetek, kamrátok tele van, s most jön egy idegen nép, nyelvét sem érted, beszédét se érted, azt se tudod, mit akar tőled, csak egyet fogsz tapasztalni: uralkodni fog rajtad. Jaj, a szabad népek tragédiája, jaj, a szabad népek rettenetes sorsa, mert így lehet a szabadságot eljátszani!

Azután azt mondja a próféta feddőző beszédében: a magunkét nem osztottuk meg azokkal, akik hozzánk tartoznak. Hadd olvassam fel még egyszer az ítéletet. Azt mondja a próféta: „Mint a madárral teli kalitka úgy vannak teli házaik álnoksággal, ezért lettek nagyokká és gazdagokká, meghíztak, megfényesedtek, eláradtak a gonosz beszédben, az árvának ügyét nem ítélik igaz ítélettel, hogy boldoguljanak, sem a szegényeknek nem szolgáltatnak igazságot.”  Ha a magunkéból nem adunk azoknak, akik a mieink, hozzánk tartoznak, akkor majd jönnek mások és elvesznek mindent. Nem sokkal e prófécia elhangzása után, alig tízegynéhány évvel később, amikor feltámadt a nagy babiloni birodalom, elfoglalta, megsemmisítette, lerombolta Jeruzsálemet, és fogságba vitte a népet, így ír Jeremiás próféta siralmas énekében: a mi saját tűzifánkat áron vesszük, a saját ivóvizünkért idegeneknek fizetünk, és gyermekeink rabszolgák lettek. Mert önzők és irigyek voltunk, mert bezártuk a szívünket a másik előtt. Úgy, ahogy arról János apostol is beszél a levelében: ha én azt mondom, hogy szeretem Istent és szeretem embertársamat, s mikor látom, hogy szükségben van, de bezárom a szívemet előtte – hazug vagyok. Ne büntessem-e  - kérdezi Istent – ezt a hazugságot, ne büntessem-e a nevemmel való visszaélést? Ha nem tudod megosztani azt, ami a tiéd a másikkal, a sorsosoddal, a nemzettársaddal, a rokonoddal, a saját véreddel, majd jön egy másik nép, nyelvét sem tudod, beszédét sem érted, azt sem tudod, hogy honnan jön és kicsoda, de jön és elveszi azt, ami a tiéd.

S végül amikor az igaz ítéletnek, a jogosságnak, a szolidaritásnak, az együttérzésnek a hiányát felpanaszolja, azt mondja a próféta – nagyon egyszerűen így lehetne fogalmazni: ha a magadéid iránt nem vagy szeretettel, nem vagy szeretettel a testvéred iránt, a honfitársad iránt, a hozzátartozód iránt, mások keménységének az igája kerül a nyakadba. Mit mond hát a próféta ebben a fenyegető és a régi Izrael életében valósággá is vált jövendölésében? Jön egy másik nép, melynek nemcsak a beszédét nem érted, nemcsak a nyelvét nem érted, nemcsak mindent elvesz tőled, hanem kemény nép lesz a számodra. Kemény, vagyis sohasem fog sajnálni. Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, valljuk meg őszintén, szeretjük mi magunkat sajnáltatni - valószínűleg Mohács óta. Még az idősek is ismerik azt az újabbkeletű slágert, hogy „kár, hogy a magyar nyelvet nem érti senki, nem érti senki, nem is akarja megtanulni”. Dúdoljuk ezt, és elönti a szívünket a búbánatos önsajnálat. Illyés Gyula jegyzi fel a „Hunok Párizsban” című művében, hogy a franciák a magyar emigránsok mulatozását látva azt hitték, hogy a magyarok miközben énekelnek, fenyegetik az Istent. Mert a magyar úgy nótázik, hogy közben felfelé rázza az ujját. Nem alaptalan vélekedésez ez, hiszen nemcsak arról van itt szó, hogy sírva vigad a magyar, hanem még fenyegeti is Istent, és nagyon boldog, ha sajnáltathatja magát. Ugyanakkor, megmondom őszintén,  sok-sok  tapasztalatom errefelé mutat, hogy nem sajnálnak minket. Ezzel a népek piacán nincs mit házalni, és nincs miért házalni. Odaülünk a világ elé mi, szegény magyarok, és odatárjuk a búbánatos lelkünket, a franciák meg azt hiszik, hogy az Úristent fenyegetjük. Milyen nép ez? Kemény nép az. Mert a történelemben, a népek harcában, a népek tülekedésében, abban, hogy ki kerekedik felül, ki marad meg, ki kerül a kerék alá, ki esik le a palánkról, nincsen szentimentalizmus. Mostanában azt mondják, hogy nekünk úgy kell gondolnunk honfitársainkra, úgy kell gondolni az árvára, a jövevényre, a határon túlra rekedtre, hogy csak a szívünk szentimentalizmusa szólal meg, de mi azért az eszünkre hallgassunk: ne gondoljunk rájuk. Ám nincsen semmiféle szentimentalizmus a próféta szavaiban, nem érzelgős beszéd az, hanem kőkemény, kristálytiszta történelmi logika. Így működik a történelem. Aki nem fogja meg nemzettársa kezét, aki elengedi a testvére kezét, aki bezárja előtte az ajtaját, az azzal fogja magát szembetalálni, hogy eljönnek az ismeretlen nyelvű, ismeretlen logikájú, ismeretlen megfontolású népek, és kemények lesznek. Még Vörösmarty is arról vizionál, hogy „hol nemzet süllyed el”, ott a világ népeinek szemébe könny gyűl, és elsiratnak bennünket. Milyen szép halál lesz az, legalább a temetésünk lesz szép! S jaj, beh tud a magyar temetni! Házakat lehetne a sírkövek árából felépíteni, egy lakodalom nincs olyan, mint egy temetői tor. De nem fog bennünket senki megsiratni. Aki erre játszik, rosszra játszik. Kemény nép lesz az. A prófécia itt, az 5. fejezetben azzal kezdődik, hogy mintegy magának mondja a próféta: elmegyek a főemberekhez, megkérdezem őket, hátha ők tudják a törvényt és az igazságot. Aztán rezignáltan és csalódottan azt mondja: nos, éppen akiknek tudni kéne azt, nem tudják,  akiknek tudni kéne, azok zárják be a szívüket, akiknek igazságot kéne tenni, éppen azok gonoszok, mert megfényesedtek, meghíztak, eláradtak a gonosz beszédben, tőrt hánynak, embereket fogdosnak - istentelenek vannak az én népem között. Aztán visszalép eggyel és így kiált Jeruzsálemhez: járjátok el Jeruzsálem utcáit és nézzétek csak és tudjátok meg és tudakozzátok meg annak piacain, ha találtok-e egy embert, ha van-e, aki igazán cselekszik, hűségre törekszik, és én megbocsátok, megbocsátok az egész népnek. Járjátok el Budapest tereit, utcáit, piacait, csarnokait, rádió-, televízió-stúdióit, szerkesztőségeit, törvényhozási termeit, ha találtok-e egy igazat, aki igazán cselekszik és hűségre törekszik, és én megbocsátok néki. Diogenészről, a cinikus filozófusról jegyezték fel, hogy fényes nappal járta Athén utcáit lámpával, s mikor megkérdezték tőle: te bolond Diogenész, hát miért világítasz itt, süt a nap hétágra, minek neked az a lámpa, azt felelte: keresek Athénben egy igaz embert. Mert hiába süt a nap, itt megsötétedett minden!

Talán nekünk is lámpást kell gyújtani, és utcát, teret, csarnokot, életünk minden helyszínét bevilágítani, hátha találunk egy igaz embert, akiért nekünk Isten megbocsát? Nem kell keresni, ő már megvan, Jézus Krisztus az, aki igazán cselekedett és hűséges volt. És aki a Jézus szeretetében van, aki a Jézus szeretetét követi annak nem lámpást kell tartania, mert az ige szerint olyanná lett, mint a csillag. Így mondja Péter apostol: Ti pedig fényletek, mint csillagok az égen. De csak akkor, ha Jézus Krisztusban vagytok, de csak akkor, ha értitek, mit jelent a szíveteket megnyitni, mit jelent a magatokéból adni, mit jelent a testvérnek, az özvegynek, az árvának, a jövevénynek, kivetettnek segíteni, mit jelent nem-mezgérelni. Mit jelent ott hagyni, odaadni, szabadon megosztani, mert Isten is megosztotta velünk szívét, életét és szeretetét. Buzdítson és figyelmeztessen bennünket a próféta beszéde, hogy keressük Istennek ezt a csodálatos és tökéletes akaratát. És ne csak keressük, hanem imádságban el is kérjük Szent Lelke bölcsességét, szabaddá tevő hatalmát, a nagylelkűség, a testvériesség erejét, hogy ne kelljen megérjük, hogy keménynyakú nép ül a nyakunkba, aki nem érti nyelvünket, nem érti sorsunkat, nem érti panaszunkat és bánatunkat. Isten szabadsága, Isten szeretete, Isten megsegítő Szent Lelke, íme itt van, rendelkezésre áll. Kérjétek, keressétek, fogadjátok el, hogy Isten áldása rajtatok és bennetek megmaradjon.
Ámen