Ne félj! - 2013

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ebben a tikkasztó nyári melegben talán szívesen hallanánk még hosszabban is a Földközi-tenger viharának a leírását, az esőt, a záport, és főleg azt a mondatot, hogy három napig nem láttuk a Napot sem, akkora felhők támadtak, mert nem kívánjuk most a Napot látni ebben a tikkasztó nyárban. Mindazáltal egy igen megrendítő történet áll a szemünk előtt, életveszedelemről olvasunk, mégpedig olyan életveszedelemről, amit a hajósok felelőtlensége idézett elő, s így azt sem mondhatjuk, hogy egy véletlenül bekövetkezett vihar szenvedői ők: Pál apostol, a  kísérői is, a római százados is, ki viszi fogságba Rómába. A vihar nem véletlenül tőr rájuk, hanem a hajó tulajdonosának a felelőtlensége okozza ezt a bajt. Lukács megjegyzi a történet leírásában, hogy böjti időben indult útnak a hajó, vagyis télen. A régi római világban pedig október elejétől egészen április közepéig tilos volt hajózni a Földközi-tengeren, hiszen ez az időszak kiszámíthatatlan széljárásokkal, viharokkal teli idő. Milyen szemléltesen érzékelteti ezt Lukács.  A történetben először egy hajóról beszél, mégpedig nagy rakománnyal rendelkező hajóról. Aztán amikor lecsap az úgynevezett észak-keleti szél, s rátör a hajóra, akkor már azt mondja Lukács: nem bírtuk megtartani a csónakot. Lám, egy nagyhajóra ülnek, magabiztosan lavíroznak a Földközi-tengeren, aztán mikor ráront a hajóra a förgeteg, az már csak egy kicsiny lélekvesztő.

Ebben a helyzetben, először a rakományt dobják ki, utána a hajófelszerelést, majd attól tartva, hogy elragadja őket a szél, és ráviszi őket egy zátonyra, leeresztik a vitorlát. És valóban, ez a hajó vitorla nélkül, kormányozhatatlanul, mint egy kis lélekvesztő, mint egy kis dióbél, amit odadobunk a vízbe, ide-oda csapódik. Ekkor mondja Lukács: elveszett minden remény. S ebben a helyzetben áll föl Pál apostol és mond buzdító beszédet a hajó utasainak, a hajó kormányosának, a hajón lévő személyzetnek és társainak is, és ma erről a buzdító beszédről, ennek egy vonatkozásáról szeretnék szólni.

Azt mondja Pá: ne féljetek, mert bár jobb lett volna, ha reám hallgattok, még ott, Krétában és nem indulunk el, elkerültük volna a bajt és a kárt, mindazáltal jó reménységben legyetek. Senki nem fog elveszni, csak a hajó. Mert éjszaka álmomban Isten angyala mellém állt, és azt mondta: ne félj Pál, a császár elé kell néked állanod. És ha Isten úgy akarja, hogy Pál a császár elé álljon, akkor ez a hajó nem veszhet ott a hánykolódó tengeren. Sőt – mondja Pál – Isten titeket nekem ajándékul adott, ti vagytok a biztosíték arra, hogy épségben meg tudjunk érkezni Rómába.

Azért különösek ezek a szavak, mert ez a jövendölés végig kíséri Pál apostol egész életét. Ha fölidézzük azt a jelenetet, amikor még Damaszkuszban van, megvakulva, böjtölve és imádkozva, miután a damaszkuszi úton Krisztus dicsőséges fényessége megállította és belevakult, és elküldi Isten hozzá a szent emberét, hogy menjen el Pálhoz, ő pedig tiltakozik, nem akar menni, akkor ezt hallja: menj el, mert választott edényem ő nékem, hogy bizonyság legyen a pogányok, a királyok és a császárok előtt. Pál ott még nem is vette Isten Lelkének fölhatalmazását, még le sem esett a szeméről a pikkely, még nem tudta, hogy mi lesz ővele, Isten már ígéretet adott felőle sokaknak. Aztán, ha végig követjük Pál missziói útjait, egy-egy nagy konfliktushelyzetben, amikor úgy tűnik, hogy mindennek vége, minden elvész, ugyanezt látjuk. Hadd idézzem csak azt a megrendítő helyzetet, amikor Pál még Kis-Ázsiában van (emlékszünk, két hete erről szólt az igehirdetés), és azt látjuk, hogy nagyon sürgeti az apostol a menetet. Troason ugyan öt napot tölt ki kényszerűségből, de Jeruzsálembe akar érni pünkösdre és annyira igyekszik, hogy be se megy Efézusba, mert az kitérő lenne, hanem kihívatja Efézusból a tengerpartra a gyülekezetet, hogy elbúcsúzzon tőlük, mondván: most láttok engem utoljára, mert ha Jeruzsálembe megyek, ott engem elfognak, bilincsekbe adnak, és onnan én ide már nem térek vissza, de az én utam, az én küldetésem az, hogy királyok és fejedelmek előtt tegyek bizonyságot.

Aztán megérkezik Jeruzsálembe, ahová nagy igyekezettel ment és ott nyomban kitört a ribillió, följelentették, bevádolták, összeesküdtek ellene, letartóztatták, mint rendbontót, meg akarták korbácsolni, a római császárra apellált, római polgár lévén. S ekkor egy hosszú, több évig tartó hányattatás kezdődött el. Egyik börtönből viszik a másikba, korrupt helyhatósági emberek válságdíjat akarnak tőle szerezni, szabadon engednék, ha hozna egy kis pénzt, s elejtenék a perét, de ő végig állandóan a császárra apellál, s mégsem akaródzik egy tapodtat sem közelebb jutni Rómához. Azt olvassuk, hogy Festus, a korrupt helytartó két évig tartotta Pált vizsgálati fogságban, - két évig, ez ma is botrány, ha valakit két évig tartanak vizsgálati fogságban, de a Római birodalomban egy római polgárt, akinek különös privilégiumai voltak, így tartani felette nagy botrány volt. De ott, Kis-Ázsiában, egy eldugott helyőrségben, a zsidó – bár római polgár – Pállal ugyan ki törődött? Egyszóval, kedves testvérek, azt a különös kontrasztot kell itt magunk előtt látni, hogy miközben az apostol felette nagy igyekezetben van Troasból Kis-Ázsián keresztül, hogy húsvét után pünkösdre Jeruzsálembe érjen (a kor viszonyai között ez nagy sebességnek számít), aztán tovább Rómába, most egyszerre csak megáll ez az egész nagy menet, s egy tapodtat sem előre! Pedig korábban is, már megtérésekor, aztán utána sokszor szolgálata során hallotta ezt a buzdítást: ne félj Pál, választott edényem van, vagy az a tiszted, az a feladatod, hogy a fejedelmek és királyok elé állva hirdesd az evangéliumot.

Természetesen, lehetett volna Pál apostolnak azzal is védekeznie, hogy hirdesse más. De ő ezt a feladatot kapta. És amikor valaki Istentől kap megbízatást és feladatot, még ha tisztában is van a saját esendőségével, nyomorúságával, alkalmatlanságával, nem tud ennek az isteni késztetésnek ellenállni. Legfeljebb, megpróbálja a dolgot késleltetni, megpróbál halogatni. De azt hiszem, Pál apostol esetében ezt nem mondhatjuk el. Pál apostol nagyon jól ismerte Jónás próféta történetét. S akármerre akart Jónás futni, hajóba ült és ellenkező irányba tartott, lecsapott a vihar, elnyelte a cethal, aztán kiköpte a cethal, és menni kellett Ninivébe, fejedelmek, királyok és nagy emberek elé. Hát most, aikor lecsap a vihar, vajon elősegíti ez Pál apostol útját, nem inkább hátráltatja? Mi lesz, ha elsüllyed a hajó, mi lesz, ha valahol hajótörést szenvednek, mi lesz, ha egy lakatlan szigeten vetődnek partra? Fogoly, eladják rabszolgának. Hogy kerül ő Rómába? Nem véletlen, hogy Lukács, aki a történetet írja, le meri írni, pedig keresztyén ember ilyeneket nem nagyon szokott leírni, hogy nem volt reményük. Elvétetett életben maradásunk reménye – mondja. Majd másnap föláll Pál és azt mondja: ne féljetek. Legyetek jó reménységben. De nem azért, mert jó időjós vagyok és tudom, hogy holnap elmúlik a vihar, nem azért, mert látom azt a partot, ahová biztonsággal kievezhetünk, hanem azért, mert Isten biztonságos ígéretet adott nekem, és ehhez az ígérethez most benneteket is hozzákapcsolt. Talán ez az egyik nagy titka ennek a történetnek, hogy Isten valahogy mindig úgy rendezi az utunkat, hogy ha az Ő ígérete, ígéretét megelőzően pedig küldő parancsa szerint járunk, mindig kapunk társakat, akik ezt elősegítik. Mindig kapunk olyanokat, akik visznek bennünket előre az úton, és ezeket, addig, amíg a küldetésünkben vagyunk – nagy titok ez –, amíg a küldetésünkben vagyunk, Isten úgy tekinti, mint akiket nekünk adott ajándékul. Ajándék, ha eltévedsz az úton, és odalép valaki és útbaigazít. Ajándék, ha nagy bajban, nyomorúságban vagy, s melléd lép valaki, megajándékoz, és mehetsz tovább. Gyökössy Endre írja egy helyen, életrajzi följegyzéseiben, hogy a második világháború alatt, az ostrom után Budapesten nagy éhínség volt, nagyon nehezen lehetett élelemhez jutni, döghúst is ettek az emberek. Akkor ő fiatal lelkész volt az újpesti gyülekezetben, szolgálathoz volt kötve, nem mehetett csak ide-oda élelmiszert szerezni. Ebben a nagy gondban éltek, amikor egy istentisztelet után a templom melletti bokorból kilépett egy idős néni és a kezébe nyomott egy csomagot. Ez a magáé, tiszteletes úr, a Jóisten küldi – és utána eltűnt. Élelmiszerrel volt tele. Megmenekült a család. Gyökössy Endre, amikor ezen a történeten tűnődik, akkor azt mondja: biztos vagyok benne, hogy angyal volt, mert sem előtte, sem utána soha többet nem láttam. Angyal az ajándék is, aki Pál mellé áll, és az angyal megerősíti, hogy akik a hajón vannak, neki adattak ajándékul, biztosítékul, garanciául, mert Rómába kell érkeznie.

És ez a másik titokamit szeretnék ma kihangsúlyozni. Ez pedig Pál apostol nagy titka. Igazán hosszú és mély fejtegetésekbe lehetne bocsátkozni azon, hogy amikor valaki Istentől feladatot kap, küldetést kap, és azt meg is érti, hogy ez a feladat az, amelyet Istentől kapott, egészen bizonyos vagyok benne, hogy fölveti magának a kérdéseket, hogy nemcsak álom volt az álom? Mert az álmok jönnek-mennek. Nemcsak képzelgés volt ez a dolog? Nemcsak arról van szó, Tarsusi Pál, hogy nagyratörő ember vagy, aki a nagyra törésedet szublimáltad valami isteni feladatba? Szokott ilyen történni, hogy a jellemünk nem éppen szép oldalait, nagyra törésünket, hiúságunkat, becsvágyunkat, az akarnokságunkat, a rossz értelemben vett konok céltudatosságunkat, a büszkeségünket szublimáljuk és átformáljuk, minthogyha Istentől kapott feladatba kellene nekünk ilyen makacssággal, konoksággal, kitartással, erővel eljárni. Mikor gimnazista voltam, volt egy iskolatársam, nagyon tetszett neki egy lány. De eléggé reménytelen volt ez az egyoldalú tetszés, mert ő nem tetszett a lánynak. Ekkor addig lapozgatta a Bibliát, míg talált benne egy jó Igét. Egy jó Igét. És aztán azzal ment a lányhoz: látod, meg van írva, hogy nekünk együtt kell járni. Még az a szerencse, hogy az a leányzó komoly keresztyén volt, úgyhogy mosolygott egyet, megsimogatta a buksiját ennek a fiúnak és azt mondta, hogy nincsenek megírva ilyenek a Bibliában. Ez nem így működik. Ezt csak azért hozom ide, mert ha végignézzük Pál apostol útját, úgy számolják a Biblia-tudósok, hogy a megtérése öt-hat esztendővel Krisztus feltámadása utánra eshetett, és most már bizony eltelt tizenöt, húsz esztendő. Húsz éve kapta ezt az ígéretet, hogy fejedelmek és királyok közt fo megállni. És eddig ki előtt sikerült megállnia? Kis-Ázsiában a helyi magisztrátus elnöke előtt. Hát ezek nagy urak voltak, biztos, egy helyi magisztrátus, egy kisvárosi polgármester. Meg Festus, a korrupt római helytartó. Erre küldte őt Isten, hogy negyedosztályú korrupt kis helyi báboknak, kiskirályoknak hirdesse az evangéliumot? Bizony, nem úgy hangzik ott ez Pál megtérésekor, amikor Damaszkuszban böjtöl és imádkozik! Fejedelmek és királyok? Ezek méltóságok, ez a római császár! S bizony ezért van érek, hogy Pál azt mondja hányattatásában: a császárra apellálok! Bizony, ezért ismétli meg újra meg újra, mintegy készítve magának utat, hogy a császárhoz juthasson mindenképpen és mindenáron, ha bilincsekben, akkor úgy, sőt, mi több, lehet, hogy csak így. Mert hát ki az a Tarsusi Saulus, hogy elhajózzon Rómába és bekérezkedjen a római császárhoz csak úgy, egy üzenettel? De így, bilincsekben, mint megalázott, hányattatást szenvedő római polgár, akinek közvetlenül a császár ítélőszéke előtt kell állnia, esetleg sikerül!!

De lám, most nem akar sikerülni. Mert két évig ül vizsgálati fogságban, mert hajótörést szenved, mert megsötétedik az ég, három napja étlen-szomjan, azt sem tudják, hogy hol vabbak, és attól rettegnek, hogy zátonyra fut a hajó és odavesznek, s már felkészülnek a halálra - és ekkor újra ajándékot kap, újra angyal lép mellé, és újra megerősíti: ne félj.

Ezek a történetek, ezek a hányattatások, amelyeken az apostolnak keresztül kell mennie, éppen azt bizonyítják, hogy ő nemcsak álmodik magának, nemcsak képzelődik. Egyáltalán nem akar ő híres ember lenni, aki eljutott a császárhoz! Ezek a történetek azt bizonyítanák, hogy Isten hűséges az Ő ígéretéhez. Hűséges, és ha hányattatások és próbatételek vannak, és ha szembeszél fuj, és ha megsötétedik az ég és három napig nem lát semmit az ember, és ha már minden ki van dobálva a hajóból, és ha még ezer dolog történik, amíg Pál Rómába érkezik, mindez mégiscsak azt mutatja, hogy Isten ezekkel a próbatételekkel, ezekkel a hátráltatásokkal jelzi hűségét. Bár Pál siet, mégsem siethet, bár úton kéne lennie, még sincs úton, bár már ott kéne lennie és mégsem lehet ott,  - és mégis, megerősíti – így mondhatnánk egyszerűen – Pál lelkét. De nem ilyen egyszerű ez kedves testvérek. Mert előbb az ígéretét erősíti meg, és a lelkünk és a szívünk és a küldetéstudatunk és a feladattudatunk akkor erősödik meg, ha megértettük és megláttuk, hogy Isten ezeken a történeteken keresztül éppen az Ő ígéretét erősíti meg. Milyen csodálatos ebben a nagy hányattatásban, hogy a bilincsekbe vert Pál ezt mondhatja itt a hányattatásban: ti mindannyian nekem adattatok ajándékul. Ő a fejedelem, az övé mindenki ott a hajón. És addig az övé, amíg kitart az úton, addig az övéi mindezek, amíg betölti küldetését, és addig tudja betölteni küldetését, amíg a hit szemével, szíve mélyével, lelke minden rezdülésével érzi, érti és tudja, hogy mindezek ellenére, a vihar ellenére, szembeszél ellenére, fogság ellenére, meghátráltatás ellenére Isten hűséges az Ő ígéreteihez. Isten hűséges mihozzánk is. Buzdítsuk és bátorítsuk szívünket Pál apostol történetével, igaz szavával: ne féljetek, legyetek jó reménységgel, mert hitek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott.
Ámen

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, köszönjük a boldog tapasztalatot, hogy amíg velünk vagy, nem tévedünk el, amíg velünk vagy és pártfogolsz bennünket, hiába a fenyegető veszedelem, életünket megőrzöd és megtartod arra a célra, amelyre elhívtál és rendeltél bennünket. S köszönjük a boldog tapasztalatot, hogy lehetünk Veled, s amíg mi Hozzád ragaszkodunk és ígéretedhez, hiába fenyeget bármi veszedelem, biztosak lehetünk abban, hogy Te, aki hű vagy ígéreteidhez, hűséggel megtartasz bennünket is. Segíts bennünket Mennyei Atyánk bölcs lelkeddel, hogy megértsük, a Te rendelésed szerint történnek a dolgok, bár szívünk szerint olykor siettetnénk, máskor késleltetnénk, olykor éppen ellenkező irányban indulnánk, mégis akkor lehetünk boldogok, és akkor lesz munkánknak gyümölcse, ha azt végezzük, amire hívtál és rendeltél. Segíts felállni, ha leroskadtunk volna, adj erőket, ha meglankadtunk volna, ragyogtasd föl világosságodat, ha sötétben tapogatóznánk, gyógyítsd szívünk sebeit, ha fájdalmak hátráltatnának, adj világos válaszokat, ha belebonyolódtunk volna a magunk kérdéseibe. Őrizz meg bennünket hűségedben, megtartó irgalmadban, boldog célra vezető szent akaratodban. Krisztusért, a mi Urunkért hallgass meg bennünket.
Ámen