Ne félj!

Szeretett Gyülekezet!

Az utóbbi időkben szívszorító dolgok történnek velünk, reformátusokkal. Hadd mondjam most így: velünk, reformátusokkal, noha tudom, hogy itt a mai istentiszteleten is vannak olyanok, akik nem reformátusok, de engedtessék meg, hogy a mai és a következő két alkalommal magunkról szóljak néhány szót. Mert szomorú dogok történnek velünk. Három eseményt szeretnék említeni, melyek jól jelzik, milyen szívszorító események közepébe kerültünk. Az egyik ilyen szomorú, immár hónapok óta húzódó eseménysorozat az úgynevezett átvilágítási törvényhez kapcsolódik. Egyházkerületünk nem túl bölcsen javaslattal fordult a zsinathoz, hogy világíttassanak át bizonyos lelkészi személyek. Javaslatunkat a zsinat elutasította, aminek a világi médiumokban is visszhangja lett – úgy vélem, nem túl kellemesen sikerül nekünk, reformátusoknak ebben az ügyben szerepelnünk. 

Hetek óta kavarog az ország közvéleményében az is, hogy egyes lelkész-politikusok megnyilatkozásai politikai támadás tárgyát képezik, és az ebből támasztott, fölfakadt feszültségek bennünket is érintenek. Úgy tűnik, mintha állásfoglalásra lennénk kényszerítve: elhatárolódjunk, vagy egyetértsünk a megnyilatkozásokkal, miközben szívszorongva nézzük, hogy mi lesz az ügyészségi vizsgálat vége.

A harmadik esemény, hogy egy református lelkészként bemutatkozó már nem református lelkész szélső liberális hangütésben durva támadást indított egy újságban minden érték ellen. Úgy tűnhet tehát az ország szemében, hogy egyházunkban csak szélsőségek vannak. Bolsevik ügynökök, nyilas megnyilatkozók és homoszexuális pártfogók. Itt már a normalitásnak, a kiegyensúlyozottságnak, a mérsékeltségnek semmiféle szerepe nincs. Így aztán, akár akarjuk, akár nem, mi magunk is ezekkel a gondolatokkal fekszünk és kelünk, felszólítanak olyanok is, akiknek semmi közük nincs a református egyházhoz, hogy határolódjunk el ettől, határolódjunk el attól, a végén már azt sem tudjuk, kik vagyunk mi, reformátusok. Valóban reális képet sugároz rólunk a média? Vagy csak az események szerencsétlen egybeeséséből fakadnak a vádak, ne szóljunk hát egy szót sem, dugjuk a fejünket a homokba, amíg elmúlnak a rossz idők? Vagy arról szól a történet, hogy van néhány radikális egyházunkban, aki minden hangot elnyom, minden torkot betöm? Egyesek kisajátították maguknak a református egyház nevében történő megnyilatkozást?

Kik vagyunk mi?  - súlyos és komoly kérdés ez. Bánom, hogy nem békésebb időben kezdtem ezt a kérdést feszegetni, hiszen saját identitásunkkal, önmeghatározásunkkal sokszor kellett volna korábban is foglalkoznunk, de ha már így alakult, akkor a mai meg az elkövetkező két vasárnapot szenteljük annak, hogy megpróbáljuk tisztázni, kik vagyunk.

A mai Ige így szól: "Ne félj!" Isten biztatása, vigasztalása és ígérete az emberi élet legmélyebb pontjáig elér. Mert nemcsak megnevezhető félelmei vannak az embernek, nemcsak azon gyötrődünk és aggódunk, amit szépen, szabatosan le tudunk írni, amit nevén tudunk nevezni. Az igaz félelmek megnevezhetetlenek. Nemrégiben megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki hosszú ideje jár pszichológushoz, gyógyszeres kezelés alatt áll, mégsem múlik a szorongása. Bár a pszichológia nyelvét már kitanulta, továbbra is megvannak a félelmei. Mindaz, ami egy pszichológus szobájában elhangozhat, amire rákérdezhet a lelki gondozó, ott volt a beszédében, nevén tudta nevezni félelmeit. Beszélgetésünk végén megkérdeztem tőle: ha ilyen jól látja, mi a baj, ha ennyire tisztában van azzal, mitől szoronghat, mitől eshet újra meg újra depresszióba, miért nem tesz néhány lépést, hogy félelmeinek forrását is fölszámolja? Ebben a pillanatban kiderült, hogy félelmei még mélyebbek. Kimondhatatlanok. Mert a félelem, a szorongás, a rettegés az ember életének legmélyén lakozik. Persze, nem tudunk vele együtt élni. Gyötör bennünket, mint valami kellemetlen vendég, akiről nem tudjuk, kicsoda, hogyan érkezett az életünkbe, és miként tessékeljük ki az ajtón. Ott van. De: "ne félj!"

Mi jelent reformátusnak lenni? Sokan úgy szeretnénk látni önmagunkat, és a kívülállók is nem egyszer úgy neveznek bennünket, hogy a reformátusok a bátorság népe. Azok aztán nem félnek, mindennel szembenéznek, mindennek nekimennek. Vastag nyakú kálvinisták vagyunk. Nekünk nincs mitől félnünk. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Vajon, kedves testvérek, amikor Isten Igéjében azt olvassuk: "Ne félj!", továbblapozunk-e egy lendületes mozdulattal, és azt mondjuk: Isten ezt már velünk elrendezte. Ez az üzenet szólhat az evangélikusoknak, szólhat a római katolikusoknak, némely kisegyháznak, szólhat a pogányoknak és a humanistáknak, de nekünk, reformátusoknak? Mi már ezen túl vagyunk.

Pedig, kedves testvérek, amikor azt halljuk: "Ne félj!", érezzük, hogy ez a vigasztalás szívünk legmélyén érint meg bennünket. Hogy is vagyunk mi bátrak? Kórházba mentem látogatni egy idős, haldokló református testvért, kint még a folyosón néhány szót tudtam váltani az orvossal is, aki azt mondta: ez egy fantasztikus ember, már rég meg kellett volna halnia, de ahogy az ágya szélét fogja, éppen úgy kapaszkodik az életbe. Nem engedi el. Aztán rám nézett az orvos kicsit dicsérően, csodálkozóan: Na de maguk, reformátusok, mind ilyenek. Amióta ebbe az országba bejött a reformáció, mindig így jellemeztek bennünket: szívósak, makacsak, ellenállók, sose adják föl, mindig talpa állnak. Ilyenek volnánk valóban? Bátrak, vastag nyakúak, kemény homlokúak, még a haláltól sem félünk, még azzal is szembe nézünk? Olyan rendíthetetlenül, félelem nélkül kapjuk marokra életünket, ahogy az a haldokló testvérünk kapaszkodott az életbe? Vagy talán - amint azt sok-sok történelmi példa megmutatja számunkra - akár halálra, akár gályarabságra, börtönre, mártíriumra, bitófa alá menő bátor hitvallók vagyunk? S ha tényleg ilyenek volnánk? Helyezzük ezt a középpontba! Legyen erről szó, óhajtanánk ezekben a zavaros időkben, amikor csak a megosztottság és a szélsőségek népeként írnak rólunk. De jó lenne ilyen bátor hitvallónak, mindenig elszántnak, mindenre késznek lenni. De újra szól az Ige: "Ne félj!" És ha egykor nem féltek őseink, nem féltek a gályarabok, ha látjuk felmenőink között, apánkban, nagyapánkban, dédapánkban a református hit mindent eltűrő bátorságát, akkor is szívünkhöz szól az Ige: Te, most "Ne félj!"

Isten megszólítja a fogságban lévő, kétségbeesett, vigasztalásra váró Izraelt "Ne félj!" Meggyőződésem szerint minden hitvallás és minden dogmatikai megfogalmazás mögött, annak a három tényezőnek kell a református élet középpontjában állnia, amivel Isten megindokolja szavait: "Nem félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy." Beszéljünk hát először a megváltásról, ahogyan a régi református bibliamagyarázók mondják, a redempcióról, azután az elhívásról, a vokációról, majd pedig az inhabitációról, ami annyit tesz: Isten bennünk lakozik.

Isten perfectumban beszél: megtörtént a megváltás. Nem azzal vigasztalja a prófétát, hogy ne aggódj, mert a horizonton látni már a szabadulást, még egy kicsit tarts ki. Ha így lenne, kedves testvérek, hitünk egy pillanat alatt a porba dőlne és megsemmisülne. "Megváltottalak." Megtörtént, s ez azt jelenti, hogy Isten mindig megelőz bennünket. Lehet, hogy a megváltás hatása, Isten szabadító munkájának konkrét mozzanata, ami itt és most, 2001 különös őszén elérkezik hozzánk, kisugárzik ránk, megvigasztal, megbátorít bennünket, és megoldja helyzetünket, még nincs itt, de Ő akkor is megelőzött. Lehet, hogy még nem észleljük, nem látjuk világosan, hogyan lesz kibontakozásunk ebből a helyzetből, mikor jön el az idő, amikor a református "név megint szép lesz...", de megváltottalak - mondja az Ige. Megtörtént. Megváltottnak tudni magamat az a boldogító felismerés, hogy Isten megelőzött minden szükségemben, megelőzött minden rászorultságomban, megelőzött minden találékonyságban. Egy lépéssel előttem járt, Ő nyitotta meg a kaput. Ő nyitotta meg az utat Önmagához, ő nyitotta föl a vigasztalás bőséges tárházát, mert ha ő ezt nem tette volna - ahogy Ézsaiás próféta mondja - "csak tapogatnánk, mint vakok a falat." És elesnénk délben, és nem látnánk a kiutat, nem tudnánk azt sem, hogy van szabadulás. "Ne félj, mert megváltottalak." Hogyan bontakozzunk ki a szorultságunkból? Keressünk egy új, üdvözítő stratégiát? Dugják össze okosaink a fejüket, és találjanak ki valami jó médiapolitikát? Szabaduljunk meg, mint a süllyedő léghajó a ballaszttól: dobáljuk ki fölösleges embereinket, akik nekünk nehézséget okoznak, és újra szárnyalni fogunk? Sok ilyen ötlet hangzik el mostanában. De Isten így szól: "Megváltottalak..."

És "neveden szólítottalak" - folytatódik az isteni vigasztalás. Isten megváltása tehát nem általánosság, nem egy eszmény, nem egy világgondolat, amint Hegel állítja, hogy az isteni világszellem az elidegenedett embert az üdvösség történetében visszavonja önmagához. Ez gnózis. Ha így volna, akkor föl kellene ismernünk a szabadítás történetnek logikai menetét, hogy csatlakozhassunk hozzá. Akkor a megváltás, az üdvösség és a boldogság, az Istenben való lét, nem volna egyéb, mint hogy az ember megismeri, fölismeri és beismeri, hogy van szabadulás, aztán odasorjázna csatlakozni hozzá. De Isten azt mondja: "Neveden szólítottalak." Mindenkit a maga nevén. Értsük jól: legmélyebb identitásában. Abban szólít meg bennünket Isten, aki én magam vagyok. És nemcsak szólít, szólongat bennünket, hanem hív is. Ez a vokáció. És mi, reformátusok tudjuk nagyon jól, isteni hívás, elhívás nélkül nincs keresztyénség, nincs üdvösség. Mert igen sokszor hívjuk Istent - naponta, óránként is akár -, várjuk szabadítását, keressük vigasztalását. Fontos számunkra ereje és hatalma. Sokszor másból sem áll a mi hívő gyakorlatunk, mint énekeljük a zsoltárossal együtt: várlak, várlak, ahogy várja az őr a hajnalhasadást.

De Ő hív bennünket. Mert ha nem hív, és nem szólít, nem érinti meg személyiségünk legmélyét, hívásával nem indít el, akkor nincs számunkra megváltás. "Hívtalak." Mély és személyes dolog ez, kedves testvérek. Amikor a Mennyei Úr a pergamonbeli gyülekezetnek levelet irat Jánossal, az apostollal, azt mondja: "Aki győz, annak fehér kövecskét adok, és ezen a kövön új nevet, melyet nem ismer senki más, csak az, aki kapta." A régi antik világban a jegyesek nem gyűrűt adtak egymásnak, hanem egy kis fehér követ, ez volt a jegyajándék. Rá volt írva az a név, az a bensőséges, tikos, senki más által nem használható név, amivel ők egymást nevezték. Ma is van ilyen a házasfelek között. Ha a férj így szólítja feleségét: kedvesem, csak ő szólíthatja így. A szomszéd már nem mondhatja ugyanezt, az már mást jelentene, az már félreérthető. Olyan nevet adott neki, amit nem ismer más, csak ő. Isten az elhívásban, amikor személyiségünk legmélyét érinti és ragadja meg, minket, magunkat hív. És innentől kezdve nem egy eszméhez van közünk, hanem az élő, személyes Istenhez. Nem egy világgondolat körül forgunk, nem a keresztyénség ún. lényegéhez, vagy valamiféle üdvözítő gondolathoz tartozunk, amit az emberek is össze tudnak rakosgatni, hanem a személyes Istenhez. Akihez szólhatok, és a ki szól hozzám. Aki elé odaállhatok, és aki, ha kell, elébem áll. Akinek ott lehetek oldalán, és aki ott van az én oldalamon. Akiről a zsoltáros azt mondja: Te fogod az én jobbomat. Egy eszme? Egy nagy, személytelen világhatalom, egy csodálatos világerő megfogja-e jobbunkat, mellettünk van-e, lehet ahhoz imádkozni, lehet előtte töredelmesen bűnöket letenni, szabadulást benne átélni? "Neveden szólítottalak téged." Egyen-egyenként.

És végül ebből logikusan következően azt mondja a prófétai vigasztalással Isten: enyém vagy. A mai ember számára, meggyőződésem, ez a vigasztalás a legijesztőbb. Milyen érdekes, a mai ember csak egyet szeret hallani és mondani: a magamé vagyok. A lázadó kamasz ezt mondja a szülőknek, engedjétek meg, hogy a saját magam ura legyek. Évtizedek óta recseg-ropog a nevelés és az oktatás nagy történelmi vállalkozása a nyugati civilizációban, mert a gyerek be van oltva, hogy ne vesse alá magát semmilyen tekintélynek, ne legyen senkié, csak önmagáé. Riadva kapjuk föl a fejünket, amikor azt halljuk, hogy jogászok és filozófusok a gyermeki önrendelkezési jog bevezetését fontolgatják. Hogy csak a magáé legyen.

Vigasztalásra váró kedves, modern kortársaim! Amikor az Igét halljátok, vegyétek észre, hogy abban van a vigasztalás, hogy így szól az Úr: enyém vagy. El tudjátok ezt fogadni? Vagy elhessentitek: Uram, adj nekem üdvösséget, adjál új nevet is, szabadulást, vigasztalást, de hadd legyek én a magamé. "Az enyém vagy." - mondja az Úr. Ami annyit jelent: Isten védelme alatt állok. Hozzá tartozom. Isten hozzátartozója vagyok. És ez nem megfordítható. Amint az első lépés sohasem a miénk, amint az elhívás kezdeményezői sem mi vagyunk, nem mondhatjuk pökhendien azt sem, hogy Isten az én hozzátartozóm. Ez profán, ez frivol, ez cinikus. Istenkáromló. De milyen vigasztaló, új életet adó, ha tudom, és megélem, hogy én Isten hozzátartozója vagyok. Az ő védelme alatt állok, és tőle semmi nem szakíthat el.

Mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az hogy testestől, lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómnak, az Úrjézus Krisztusnak tulajdona. Ez a vigasztalás. Kedves testvérek, a református hit lényegéből következik, hogy nem nekünk kell a figyelem középpontjában állni. Kívánnánk már, hogy kerülnénk ki a figyelem középpontjából. Ne írjon rólunk a sajtó, ne szerepeljünk lépten-nyomon a televízióban, nem akarunk mi a figyelem középpontjában lenni. De vajon csak azért kívánjuk-e ezt kedves testvérek, mert mostanában csúnya dolgokat írnak rólunk?

Vajon, ha szépet írnának, akkor kívánnánk-e a középpontban lenni? Hát hogyne, hiszen mi vagyunk a gályarabok népe, mi, reformátusok őriztük meg a magyar anyanyelvet. Nem beszélnénk magyarul, ha nem lett volna reformáció. Mi vagyunk a magyar hősök népe. Tessék erről beszélni, akkor majd szívesen leszünk a középpontban. De ez tévedés, kedves testvérek. A református hit döntő meggyőződése, hogy Istennek kell a középpontban állnia. Mert Ő a központ. Ezért akár jó, akár rossz történik velünk, akár jót, akár rosszat mondanak rólunk, nekünk egyre kell ügyelnünk: hogy mi mindig Őhozzá igyekezzünk. Ha velünk, református keresztyénekkel jó és nagyszerű dolog történik, Istenhez igyekszünk hálaadásunk és dicsőítésünk szavával - mert mid van, amit nem úgy kaptál. És, ha rossz történik, ha megaláznak okkal, ok nélkül, akkor is Istenhez igyekszünk töredelmünk szavával, segítséget kérő imádságunkkal. Mert mindig ő a központ. Ne félj, mert megváltottalak, előtted jártam, kiszabadítottalak. Ne félj, mert neveden szólítottalak. Nem csak úgy általában lehetőség az üdvösség, neked személyesen hoztam el. A tiéd. És ne félj, mert az enyém vagy.

Ne féljetek. Ha igazán megéljük hitünket, és gyakoroljuk magunkat a református meggyőződésben, minden történelmi alakváltozás, minden szép dogmatikai megfogalmazás és minden gyönyörű református szimbólum mögött ott szól szívünk legmélyén az isteni vigasztalás. Személyünk, egzisztenciánk legmélyebb, szinte kimondhatatlan pontján éltet bennünket az isteni üzenet: ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. Tőlem immár nem vehet el senki.