Ne csüggedjetek!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Teológus-hallgatóként az egyik professzorunk bevezette azt a szokást, hogy olyan “terepgyakorlatra” mentünk, s így egy-egy lelkipásztort kísérve részt vettünk egy család vigasztalásán, vagy jegyesek oktatáson, keresztelői felkészítésen, vagy egy kórházi látogatáson. Erről az utóbbiról maradt meg egy mély benyomásom, amit szeretnék ma idehozni. És ez az igéhez fog bennünket elvezetni. Nagyon nehéz helyzet a kórházi látogatás. Az még hagyján, hogy néhány medikus odaáll az orvos mellé, amikor operál, és nézik, hogyan kell csinálni, mert ilyenkor maga a beteg is tudja, miről van szó. De az már igen nehéz dolog, amikor valakit elesettségében, betegségében, nyomorult állapotában kell vigasztalni, mert ez bensőséges, bizalmas helyzet. De, hogy ott ül a lelkész a beteg ágya szélén, és áll mellette 3-4 atalember, és nézik, hogy mi történik, nos, ez nem igazán az a helyzet, amikor nagyon el lehet mélyülni. Egy ilyen alkalommal egy idősek otthonába látogattunk, ahol egy súlyos beteg, ágyban fekvő emberhez mentünk, aki már készülődött el az életből, és sok-sok és nagyon fájdalmas betegsége volt. S ahogy a lelkész odaült az ágya szélére és beszélgetni kezdett vele, mi meg az ágy végén álltunk, az egyik diáktársunk, aki amúgy is olyan búbánatos fajta volt, nem tartozott a vigyorgók közé, még inkább nekieresztette magát a busongásnak. Ezt ez az idős hölgy észrevette, és mindjárt meg is szakította a lelkésszel a beszélgetést és így szólt: - Mondja, kedves, magának mi baja van, és miért olyan szomorú? Ne csüggedezzen. Látja, én már készülök ki ebből az árnyékvilágból, s bár még sokat fogok szenvedni, tudom, hogy elmúlik nemsokéra ez a földi vándorút, és a mennyei hazába, ki hű volt, mind bejut – s már énekelte is a 455. dícséret versét, - egyszóval vígasztalgatta barátunkat. Véget ért az inspekció, s emlékszem, utána parázs vita tört ki közöttünk meg a lelkész között, hogy jól volt-e így? Nem nekünk kellett volna őt vigasztalni, nekünk, az erőseknek vagy az erősebbeknek, nekünk, az egészségeseknek vagy az egészségesebbeknek? Nem mi mentünk oda ezzel a szándékkal? S lám, egyszerre olyan helyzetbe keveredünk, hogy ő vigasztalt bennünket! Minden a feje tetejére állt. Szóval, óriási vita támadt ebből, hogy nem volt-e ez illetlenség, és máskor nem szabad így odamenni, hanem kint a folyosón egy tükröt kell a atalember arca elé tartani, és be kell vele gyakoroltatni a mosolygást, és meg kell tanulni az amerikaiaktól a keep smiling-ot is, és mindig mosolyogni kell, és mindig vidámnak kell lenni, mert hogy tudjuk különben a beteg, elesett, nyomorult embert vigasztalni, ha olyan helyzetet teremtünk, hogy a végén ő vigasztal bennünket?!

Két részre szakadt a csoportunk, bár én megpróbáltam ebből a vitából kimaradni, noha egyébként szeretek vitatkozni. Engem ugyanis rendkívül megrendített, ami ott történt, és egy mély, keresztyén igazságot sejtettem meg ott. Ennek az igazságnak a megízlelése és megtapasztalása azóta is velem van. Hát dehogynem, kiáltottam ott magamban. Dehogynem! Hát éppen ez a keresztyénség titka, ez a Krisztusban való életünknek egyik legszebb vonatkozása, legszebb oldala! Én nem a teológustársamat akarom fölmenteni, és nem azt akarom mondani, hogy ezentúl, ha kórházba megyünk beteghez, vagy elesetthez, árvához vagy gyászolóhoz megyünk látogatni, akkor ki-ki öltsön gyászos képet, hogy aztán meg tudjon bennünket vigasztalni. De a krisztusi élet nagy titka mutatkozott meg nekem. És erről szól most az apostol. Azt írja az efézusi gyülekezetnek: azért kérlek titeket, ne csüggedjetek el az én tiérettetek való nyomorúságaim miatt! Ne csüggedjetek el, holott neki kellett volna vigasztalást vennie. Mégis, mindannyian egyetemesen rászorulunk a vigasztalásra, erre a buzdításra. Ne csüggedjetek el.

Az apostol a esszaloniki levélben mutatja meg ennek a buzdításnak az igazi értelmét, ami magyarra így fordítunk: ne csüggedj el, ne lógasd a fejedet, ne add föl, tarts ki, ne törődj bele a nehézségekbe, ne add meg magad a nehézségeknek. Az eredeti szó nagyon nehezen fordítható, leginkább olyasmit jelent, mint amikor az ember belesüllyed, vagy hagyja, hogy belesüllyedjen az őt körülvevő rosszba. Valami olyasmi ez, mint amikor dagonyázik az ember, próbál kivergődni a nehéz helyzetből, aztán egy idő után széttárja a kezét és megadja magát. Ezért mondja Pál: ne csüggedjetek el a jó cselekvésében. Ez paradox mondat, de értjük mindannyian. Teszi az ember a jót, igyekszik, törekszik, valami nemes dolgot akar, - aztán egy idő után lecsüggeszti a kezét. Ebből a szempontból nagyon kifejező a magyar fordítás: lecsüggeszti a kezét, lecsüggeszti a fejét, és ott marad egyhelyben, ahol van, egy tapodtat sem megy tovább, megreked. Szükségünk van hát erre a buzdításra minden időben, de különösen a mostani időkben, ha az országunk életét nézzük, sőt, ha az európai civilizációnak ezt a rettenetes vergődését nézzük, vagy ha csak a családunkra, a rokonainkra gondolunk. De legyünk csak egy szál magunkban, milyen hamar elér szívünkhöz az apostol szava: ne csüggedjetek, ne csüggesszétek le a kezeiteket, ne csüggesszétek le a fejeteket, ne hagyjátok a jót, na adjátok föl! Van ennek egy kibővített értelme is, ezt Pál a római gyülekezetnek mondja: ne győzettesetek meg a gonosztól, ne hagyjátok, hogy a rossz meggyőzzön benneteket, hanem jóval győzzétek meg a gonoszt. Ne csüggedjetek. Mert ezt így is vissza lehetne adni: belesüllyed az ember a rosszba, elnyeli a rossz, foglya lesz a rossznak, nem tud belőle kibontakozni. Ne csüggedjetek – írja az apostol az efézusi gyülekezetnek.

Ne csüggedjetek el – írja az efézusiaknak, és a korábbi szakaszokból kiderül, hogy van is oka és alapja ezt írni. Ilyeneket mond az apostol: efézusiak, az isteni kinyilatkoztatás útján egy olyan titok tárult föl nekem, ami évszázadokig, évezredekig el volt rejtve. Úgy éltek a világ gyermekei, hogy sejtelmük sem volt Isten eleve elkészített szeretetéről, ám ez a titok most Krisztusban föltárult, ez a titok nekem kijelentetett, és íme, mindannyian, kik az anyaszentegyház tagjai vagyunk, azt a nagy szolgálatot, azt a nagy ajándékot, hogy az egyház által megismertessék a mennybéli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az Isten sokféle bölcsessége. Mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok – ez nem a kínai zárt várost jelenti, ahol a kínai császár a trónok trónján ül, ahova sok-sok grádicson és lépcsőn lehet feljutni, nem is a piramis tetején ülő fáraót jelenti. Azt mondja az apostol, értsük jól: mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok, - a régi ember tökéletesen jól értette, mit kell gondolni ezen; egyszóval így lehetne kifejezni: a sors, a végzet. Az apostol egy olyan világban kezdte hirdetni az evangéliumot, amelyik világ nagyon hasonlít a mi világunkhoz, a régi világ emberét is a sorstól, a végzettől való szüntelen reszketés hatotta át. A sors volt a kiszámíthatatlan végzeterő. Máshol így mondja ezt az apostol: szüntelen foglyok voltak a haláltól való félelem miatt; de ez nem a mai értelemben vett halálfélelmet jelentette, nem a meghalástól való félelmet jelentette, hanem azt a kiszámíthatatlan akaratot, ami miatt a régi idők emberei rettegtek. S úgy tűnik, hogy a mai ember is kezd ehhez visszatérni. (Megjegyzem, az eb tér vissza maga okádására, de a mai ember is kezd visszatérni ehhez.) Mit mutatnak a csillagok? – kérdi a mai ember. Mit jósol a jósasszony, hogyan lehet kitapogatni ennek a titokzatos és önkényes, kiszámíthatatlan világnak az erőit, a változásait, amelyek az a következő pillanatot, a következő órát is meg fogják határozni?

Azt mondja az apostol, hogy az a felszabadító, dicsőséges evangélium, amely Krisztusban megjelent, el kell jusson a mennybéli fejedelemségekhez, hatalmasságokhoz, az egyház által, általunk, ez a keresztyének szolgálata. Nem vagyunk többé rabok, nem vagyunk többé a félelmeknek kiszolgáltatva, nem a kiszámíthatatlan sorserők játékszere vagyunk, melyek ide-oda rángatnak egy titokzatos forgatókönyv szerint, és mi a statisztáknál is statisztábbak vagyunk, a éle kis díszletek, amelyeket hol ide tesznek, hol oda tesznek, aztán, ha elkoptak, kidobják őket a szemétdombra. Mit mond az apostol? Nekem, mindenki közül a legeslegkisebbnek nyilvánította ki Isten kijelentés, kinyilatkoztatás útján ezt a titkot, és ezt a titkot hirdettem nektek, efézusiak. Ne csüggedjetek hát. A legnagyobb szolgálatot bízza Isten az anyaszentegyházra és annak tagjaira, bár itt egy egészen kicsi kis különbség is van. Mert amikor az apostol azt mondja, hogy az egyház által, akkor ő nem egy institúcióra gondol, nem az egyházkerületi közgyűlésre, nem a püspöki hivatalra, nem a zsinatra, nem valami nagy ökumenikus testületre (az egyház által)! – Ó, még mi is szoktunk így beszélni: jaj, az egyház! De mi az egyház? A püspöki hivatal portása. Mi az egyház? Néhány dolgozó, 3-4 ember egy apparátusban. Mi az egyház? Egy magasságos zsinati ülés, valami dekórum, díszítmény, ékítmény, az én palástom. Ez az egyház? Mi vagyunk az egyház! Így beszél Pál az efézusiakhoz is, az egyház által, vagy ti általatok. Ha nekem, a legeslegkisebbnek adta ezt az évezredek óta, a világ alapjainak felvezetése óta elrejtett titkot, amit most az Üdvözítőben megjelent, akkor miért csüggedeztek? Ne csüggedezzetek hát – mondja az apostol.

De van egy másik ok is, és erről is szólni kell, mert ez világítja meg számunkra az apostol szavainak az erejét, és a keresztyén életnek a nagy titkát, amiről a bevezetőben is szóltam már. Azt mondja az apostol: azért kérlek, ne csüggedjetek el az én tiérettetek való nyomorúságaim miatt, mert az nektek dicsőségetekre van. A tiérettetek való nyomorúságaim miatt... Így mondja az apostol: fogoly vagyok, börtönben vagyok, szenvedek, nyomorúságokat hordozok. És egészen egyértelmű, hogy tiérettetek. Még úgy is lehetne mondani testvérek, hogy ti miattatok, ha értjük jól ezt az okhatározó kifejezést. Éspedig azért szenvedek, mert hirdetem a Krisztus evangéliumát. Sátán őfelsége ilyenkor nagyon ideges, az embert megnyomorító erők ilyenkor rendkívül nyugtalanok. Hát hogy ne lennének azok, hiszen szabadulást hirdet az apostol. A smasszer ilyenkor nagyon ideges. Hát, ha mi kiszabadulunk a bűn börtönéből, akkor ő mit fog csinálni, kit fog őrizni, kit fog ott masíroztatni, kin fog uralkodni, kinek fog parancsolgatni? Vége az uralomnak! Nagyon ideges. De amíg a mi keresztyénségünk lehorgasztott fejű, zsebretett kezű, lecsüggesztett valami, addig békén van velünk a világ. Még szeret is minket. Addig nincsen baj. De abban a pillanatban, amikor fölemeli fejét a keresztyén ember, fölemeli lecsüggesztett kezét, kiegyenesíti megroggyant térdét, és hozzálát Isten szeretet-munkáihoz, a szeretetnek, a szabadságnak, az igazságnak a műveihez, akkor elkezdődnek a hányattatások, a bajok. Tudja ezt jól az apostol is, és ezért írja az efézusiaknak, hogy érettetek vannak nyomorúságaim, de ti emiatt ne csüggedjetek el, mert nektek dicsőségre lesz. Érettetek. Azt akarja az apostol – latin kifejezéssel élve – hogy ez a dativus commodi ne változzon át kényelmetlenséggé. Nem szeretné, ha a dativus commodiból dativus incommodi lenne, hogy azt érezzétek, hogy valami nagyon rossz van itt, ha az apostolnak miattunk szenvednie kell. Hát miattunk szenved, érettünk szenved, de nem abban az értelemben, hogy mi vagyunk az okai ennek a szenvedésnek. Az evangélium az oka, a szabadságunk az oka, a Krisztus általi megajándékozottságunk az oka, - és ha ezt így látjuk, akkor igaz lesz, amit az apostol mond: ne csüggedezzetek az én miattatok való nyomorúságaim miatt, amelyek néktek dicsőségetekre vannak. Mert dicsőséges az evangélium, mert dicsőséges az Isten szeretete, mert dicsőséges az, hogy Isten a legeslegkisebbet ajándékozta meg ezzel a titokkal. Ezt a Pált, aki – nemrég olvastuk a 2. Korinthusi levélben – őszintén és megrendítő módon föltárja egész életének minden nyomorúságát, s nemcsak a szolgálatában támadt nehézségeket, nemcsak a misszióban elszenvedett csapásokat, nemcsak a külső körülményeket, hanem a saját testi nyomorúságát is, amikor azt mondja: tövis adatott az én testembe, a sátán tövise, és háromszor is kértem buzgó könyörgésekkel, hogy vétessék el. Ez nem három röp- imádság volt ám, ez a három a teljesség száma. Éjjel-nappal, szüntelenül azt kértem, hogy vétessék el ez a tövis az én testemből. Tudósok azt mondják, ez talán valami malária-szerű betegség volt, mások azt mondják, hogy Pál apostol pszicho-szomatikus alapon időnként epileptikus rohamokat kapott. Hogy válhat az Isten dicsőségére, hogy egy gyenge, erőtelen, púpos, habot túró ember hirdeti az evangéliumot? Az ilyentől elfordulunk. De azt a választ kapta: elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtelenség által végeztetik el. Azt mondja az apostol: ezért dicsekszem az én erőtelenségemmel, mert én is akkor vagyok erős, amikor erőtelen vagyok a Krisztusért. Ne csüggedezzetek hát – mondja az apostol az efézusiaknak –, mert a Krisztus dicsőségére szolgált, hogy egy szegény, ezerféle zikai bajtól, betegségből szenvedő nyomorult elesett, idős, ágyhoz kötött ember vigasztaló szót tudott mondani egy atalnak, akinek csak a szeme sarkában látott meg valami bánatot, de észrevette és megvigasztalta. Ez a Krisztus titka, mert a Krisztus is, a kereszten, mindenektől, Istentől is elhagyatva, a kereszten mindenektől, tanítványától is elárultatva, kereszten megostoroztatva, megverettetve szerzett nekünk örök igazságot, üdvösséget és dicsőséget. Krisztus a kereszten – ahogy mondja Ézsaiás próféta – utált volt, és a mindannyiunktól megvetett, és ábrázata nem volt kedves a számunkra, és elfordítottuk Róla tekintetünket, és azt hittük, hogy Istentől ostoroztatik és verettetik. Pedig bűneink büntetése volt Rajta, és az Ő engedelmességéért adott nekünk Isten igazságot, - és ezt jelentette ki Isten a legeslegkisebbnek.

Ha a legeslegkisebbnek tudod magadat, egy fogaskeréknek a gépezetben, amelyik már ráadásul le is tört, és a hiányodat csak az jelzi, hogy ott egyet vagy döccen mindig valami, aztán megy tovább a világ, - ha csüggedezel, mert úgy érzed, hogy nincs értelme a munkádnak, ha csüggedezel, mert úgy érzed, hogy nincs értelme a jónak, mert megrágalmazza a jót a gonosz, és megkötözi, megsemmisíti és eltünteti; ha csüggedezel, mert úgy érzed, hogy nincs értelme a létednek, mert a mennybeli hatalmasságok és erők, a sors-erők úgyis átgázolnak az emberen, akkor most nyisd szívedet, és halld, amit az érettünk is szenvedő Pál apostol mond ilyen egyszerűen: azért kérlek, ne csüggedjetek el az én tiérettetek való nyomorúságaim miatt, melyek néktek dicsőségetekre vannak. A nyomorult vigasztal, az erőtelen ad erőt, a megvert kötözi be a sebet, ez a keresztyénség titka, ez a Krisztus titka, - ne csüggedezzetek tehát.
Ámen

Imádkozzunk!  Hűséges Istenünk, Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Magasztalunk, hogy Krisztusunkban föltártad örök kegyelmedet, és ebbe a kegyelembe bennünket is bevontál Szentlelked erejével, megújító hatalmával. Magasztalunk, hogy ebben a közösségben minket megtartasz, oltalmazol, Igéddel tanácsolsz, ebben a közösségben életünket és örömünket megújítod, s megsegítesz bennünket, hogy lássuk boldog szívvel, miképpen tart a mi életünk kegyelemből dicsőségbe. Megsegítesz bennünket, hogy minden nyomorúságunk közepette is végezzük a szeretet munkáit, hogy ne csüggedezzünk, sőt inkább mi magunk emeljük azt, aki roskad, hogy szívét, lelkét Hozzád emelhesse, Tőled vigasztalást, erőt és életet nyerhessen.  Így kérünk Mennyei Atyánk, vedd körbe vigasztaló hatalmaddal a szomorkodókat, a gyászolókat, és erősítsd őket. Áraszd ki kegyelmedet a gyógyulásra várókra, áldd meg orvosaik kezét, újítsd meg életüket, állítsd őket helyre testükben, lelkükben, hogy velük együtt dicsőíthessünk és magasztalhassunk tégedet. És gyógyítsd meg és állítsd helyre Uram a te népedet, az anyaszentegyházat, - annyi csüggedezés, annyi kishitűség, annyi kétség vesz bennünket körbe, írd a szívünkbe, hogyha a legeslegkisebbnek feltárod örök evangéliumodat, ez a Te csodálatos akaratod, és ebben újítsd meg bennünket. Áldd meg, Urunk, úrvacsorai közösségünket, hogy amikor a kenyeret és a poharat vesszük, akkor eggyé lehessünk a mi Urunkkal, Jézus Krisztusunkkal, a mi közbenjárónkkal.
Ámen