Naptámadat

Szeretett Gyülekezet!

Akiknek nincsen hajnaluk… – mondja Ézsaiás próféta, amikor arra int bennünket, hogy Isten tanítására és bizonyságtételére figyeljünk, s ne azokra, akik nem az isteni tanítást és bizonyságtételt mondják. Ők azok, akiknek nincsen hajnaluk. Milyen különös, költői kép, és mégis milyen köznapi és magától értetődő! Hiszen az is magától értetődő, hogy ezen a karácsonyon is várjuk a szép fehér havat – ma reggel itt-ott már pihézett egy kicsit, én is kimentem, és boldog ámulattal nyújtottam ki a kezem. S ha nem lesz fehér a karácsony, hanem fekete lesz, vagy lucskos, arra is megvan a magyarázat. Ám mi idősebbek – engedje meg a gyülekezet, hogy most már én is ebbe a kategóriába soroljam magamat – azért úgy emlékezünk vissza, hogy gyerekkorunkban mindig fehér volt a karácsony. Én feketére nem emlékszem. Igen, ha elővennénk a meteorológiai almanachot, kiderülne, hogy akkor is volt fekete karácsony, akkor is előfordult, hogy be se kellett fűteni, mégis úgy emlékszünk,– mert így természetes, így magától érthető –, hogy a mi gyerekkorunkban mindig minden karácsony fehér volt. És hogy most nem az!? Hát meg van rá a magyarázat, globális felmelegedés, krízis, idétlenül él az ember a mai világban, olvadnak a jéghegyek, csapadék árasztja el a világot, évenként három fokkal emelkedik az átlaghőmérséklet, klímakonferencia van most éppen, a világból mindenhonnan összegyűltek a fejedelmek, a vezérek, a nagyurak s alkudoznak egymással, hogy miképpen lehetne kihűteni a bolygót megint, hogy legyen újra hó karácsonykor.

Ézsaiás próféta itt egy globális krízist mutat be. A Károli-féle revideált fordításban ez felirat áll a 8. rész elején: Szíria, Izrael és Júda romlása. Ez egy kisebb régió volt a régi világban, de ha átléptek a határokon, dél felé máris Egyiptomnál voltak, észak felé Babilóniában. Igen, egy nagy globális krízist mutat be a próféta. Talán nem környezetvédelmi krízisről van itt szó, nem is gazdasági krízisről, nem is hatalmi krízisről, de a legmélyebbről, isten-krízisről van szó. Istenkrízisben él az a világ, amelyiknek Ézsaiás próféta a buzdító szót mondja. És az istenkrízis éppen mindig ott kezdődik, az az első jele, hogy a magától érhetőségek világa megszűnik, s a kétszer kettő többé nem négy – tudjuk, ma sem mindenkinek négy, van, akinek tizenhat, van, akinek 0,2. Az igazság nem mindenkinek igazság, a szépség nem mindenkinek szép, a jóság nem mindenkinek jóság. Az evidens dolgok vesznek el. Gyermekkorunkba visszautazva ezt így fogalmazzuk meg: akkor még fehér volt a karácsony, de ma?! Ma nem a fehér karácsony a jó karácsony, hanem a rózsaszín, nem az angyalkás karácsony a jó karácsony, hanem a pompon-lányos karácsony a jó karácsony, nem a szaloncukros karácsony a jó karácsony, hanem a konfettis karácsony. Megbomlanak a maguktól érthetőségek. Ám ahol ez bekövetkezik, ott máris a krízis mélyére zuhanunk, oda, ahonnan a nagy tektonikus rengések indulnak. S ez egyetlenegy szóval így mondható ki: istenkrízis. A mai ember istenkrízisben él. Ez sokkal mélyebb, mint amit talán negyven vagy ötven évvel ezelőtt furulyáztak a fülünkbe, hogy ugyanis nincs is Isten, ez illúzió, Lenin is megmondta, hogy a vallás pálinka a népnek, s már Marx is megmondta, igaz, ő nem Oroszországban élt, ahol a pálinka járta, hanem Angliában, ahol ópiumbarlangok divatoztak, így hát ő azt mondta, hogy a vallás ópium a népnek. S mondták azt is, hogy a vallás ki fog halni. Még teológusok is voltak negyven-ötven évvel ezelőtt, akik ilyen címmel írtak könyveket: Meghalt Isten, Isten meghalt, Isten halálának teológiája. Nagy beletörődő nekrológokat mondtak ezek a jóemberek – úgymond –  Isten ravatalánál. Ám, testvérek, mindez csak afféle kamaszos nyugtalansága volt a világnak. Nem ez az istenkrízis. Az istenkrízis az, amikor az ember az igazi, az élő, valóságos Isten helyébe más isteneket állít. Hiszen az ember mindig hitt és hinni is fog valami embert-meghaladóban, az ember tudott és tudni is fog valami transzcendensről, valami emberen-túliról, isteniről. Tehát az ember hisz valamiben, amiről úgy gondolja, hogy összetartja a világot, de akit ebben lát, akihez az imádságait fordítja, akinek kezébe letenné az életét, az nem az igaz élő Isten. Ez az istenkrízis. Legtöbbnyire ez úgy következik be, hogy az ember elindul képzelt istene felé, majd megérkezik önmagához, önmaga javított kiadásához, amelyik természetesen nem valóságos. Vagy elindul az ember képzelt istene felé, és megérkezik a disznófejű nagyúrhoz, megérkezik valami borzasztó hatalomhoz, valami elmebeteg ideához. Mert nem az élő Isten felé indul el. De, hát hogyan induljunk el?  – kérdezték a régiek, s kérdezhetjük mi is Ézsaiás prófétától, miután bemutatja ezt a globális istenkrízist, ezt a borzasztó nagy válságot, az evidenciák szétdőlését. Hát hogyan induljunk el, nehogy újra önmagunk hamisított kiadásához érkezzünk el, ne a bűnös embernek, a nyomorult, tétova embernek a sokadik köbgyökön klónozott változatát találjuk, hogyan induljunk el, ha sötétség van, és a sötétségben nem lehet egy tapodtat sem tenni? Merthogy a próféta a sötétséggel jellemzi ezt a helyzetet.

Mint mondottam, mi magától értetődő módon várjuk, reméljük a havat karácsonyra. De még ennél is magától értetődőbb – nem is szoktunk ezzel sokat foglalkozni –, hogy minden reggel fölkel a nap, hogy hajnal mindig lesz. Olyannyira így van ez, hogy egy másik próféta, Hóseás próféta, Isten hűségéről szólva, arra inti elkeseredett népét, hogy nem hagyott el benneteket Isten, hanem ti hagytátok el Őt. Nem Isten hűtlenkedik, ti vagytok hűtlenek, nem Isten szegte meg ígéreteit, hanem ti tértetek le hamis utakra. S ekkor Isten hűségét így példázza: ahogyan megjön a hajnal, olyan az Isten hűsége. S a hajnal bizonnyal megjön, olyan még nem volt a világ teremtése óta, hogy ne kelt fel volna a nap. Ez örök törvény, s ez Isten hűségének egyik példája. Ezért lehet a keresztyén ember reménysége megalapozott remény. Amikor a zsoltáros azt mondja: úgy várom Istent, ahogyan az őrök várják a hajnalt, az éjszakai várakozás nagy drámáját látjuk. De nem az a dráma,  hogy úgy várjuk a hajnalt, hogy vagy jön, vagy nem jön. Nem ez a tétje a keresztyén várakozásnak. A hajnal megérkezik, a nap fel fog kelni, Isten hűséges. A várakozás tétje az, hogy én kibírjam, én el ne aludjak várakozás közben, én föl ne adjam, én ne dezertáljak a frontvonalról, én ne mondjam azt, hogy késlekedik az Úr az ígéretekkel, mostmár elfordulok és keresek valami mást. A zsoltárok a  várakozásnak a szubjektív feszültségét jelzik, amikor azt mondják: várván vártam a felséges Urat – ez az én feszültségem, ez az én váradalmam, ez az én tétem, így mondja itt is a próféta: én pedig várom a Urat. A hajnal megérkezik, bizonnyal megjön. S mégis egy gyermek szavát hadd idézzem. Egyszer egy gyülekezeti gyermektáborban az egyik kis gézengúz korán ébredt, pirkadatkor, nyugtalanka volt, kinézett az ablakon és megszólalt: jé, fölkapcsolta Isten a villanyt! Fölkapcsolta Isten a napot, fölkapcsolta Isten a hajnalt. Milyen szépen hangzik ennek a gyermeknek a csodálkozó megjegyzése! Nem azt mondta, hogy fölkelt a nap. Ő ezt még nem tartotta magától értetődőnek. Úgy gondolta: Isten felkapcsolta a napot, mert hogy reggel legyen, ahhoz valakinek csinálni kellett valamit.

S éppen ez a gyermeki csodálkozás – és lényeglátás -  vezet be bennünket a mai Ige mondandójához. Eddig arról szóltunk, hogy Isten hűséges, Ő bizonnyal megérkezik, fölhozza napját, s mi boldog, olykor persze feszült, bizalmas, de máskor türelmetlen nagy várakozással lehetünk, hogy hűségéből úgy lesz minden, ahogy megígérte. Ám itt azt mondja a próféta: mégis vannak, akiknek nincsen hajnaluk. Ez hogy lehet? Nietzschének azok a drámai sorai jutnak eszembe, amikor az Isten haláláról beszél, illetve annak képtelenségéről, és azt mondja: vajon, ki lehet inni a tengert egy kortyra, ki lehet ottani a napot egy szempillantás alatt, - ez felfoghatatlan, ez rémisztő, kozmikus világkatasztrófa lenne! Mégis most azt mondja a próféta: vannak, akiknek nincsen hajnaluk. Mit jelent mindez?

Először azt, hogy azok, akiknek nincsen hajnaluk, éjszakában vannak. Nem úgy nincs hajnaluk, hogy éppen kora délután van, és nem szabad reménykedniük, hogy nekik már holnap reggel nem fog kisütni a nap, – tehát az elveszés éjszakájában vannak. Ezt nagyon fontos itt leszögezni. Ma az ember úgy próbál élni, mintha nem lenne holnapja, - nincs holnap – no future! – olvashatjuk sokhelyt a grafitit. Ám most még délután van, hát akkor mindent bele! Hajrá, még van egy fél órácska, még van két percecske az életecskéből, használjuk ki, szakítsuk le az óra virágát – aztán, hogy holnap mi lesz..? Hát hiszen nincsen holnap! Jézus is azt mondta - idézte nekem egyszer egy cinikus alkoholista – gondoskodjon magáról a holnap, nekem most ezt a sört kell meginni… De a próféta arról beszél, hogy akiknek nincsen hajnaluk, azok eleve éjszakában vannak, eleve sötétségben járnak.

Másodszor, láttuk, a próféta azokról beszél, akikhez tanácsért fordulnak. A sötétben föltorlódott emberek tanácsot keresnek, merre kéne elindulni. S ezek a sötétségben lakozók nem is akárkik. Amolyan vezetőfélék ők, befolyásos valakik – ha nem érti félre az, aki értelmiséginek tartja magát –, értelmiségiek lennének ők. Ők azok, akikhez tanácsért fordulnak. A sötétben toporgó, tétova, elbizonytalanodott ember, aki tesz egy lépést és máris beleütközik a másikba – ezt gondolom, mindannyian átéltünk már, sokakat szinte hisztérikus állapotba is tud hozni, hogy akármerre nyúl, valamibe beleütközik –, hát valakihez tanácsért kell fordulni. Merre van kiút a lélek éjsötétjéből? Merre van kiút az istenkrízisből? Ki tud itt valamit mondani? S kiderül a próféta szavából, hogy nemcsak együtt vagyunk a bajban, a sötétben, hanem akikhez tanácsért fordulunk, a régiek ott a régi időben, Szíriában, Izraelben, Júdában, Babilóniában, Egyiptomban, a maiak a mai nagy globális istenkrízisben, a tanácsadók, az értelmiségiek, az okosok, nos, ők nem is tudják, hogy éjszakában vannak. A kereső ember tudja, hogy sötétben jár, de akiktől tanácsot kér, azok ezt nem is tudják. Hanem elküldik az élőt a holthoz – olvassuk a próféta feddésében. Aki él, szüntelen kérdez. Kérdez az életéért, magáért, a gyermekeiért, a jövendőjéért, a holnapjáért, és jönnek ezek a „bölcsek”, és azt mondják neki, hogy kérdezd meg a holtakat. Nyissatok okkult standot, keressétek meg a jövendőmondókat, akikről ezt mondja a próféta: sipognak és suttognak. Avantgárd – bocsánat – expresszív, impresszív, lila ködök, csipogás és suttogás. S nagyon oda kell figyelni, mert ez metanyelv, posztmodern, elvonatkoztatott, többszörösen rétegzett, metaforikus, inverzív és transzverzív meg ami tetszik, egyszerre alanyi és tárgyas – soroljam, testvérek? De csak csipogás és suttogás, mert ők maguk nem is tudják, hogy sötétben vannak. Ez ennek az istenkrízisnek a második mélysége. Nem véletlenül tiltja a második parancsolat Isten nevének a felvételét: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd! Jaj, de könnyű még Istent is belekeverni ebbe. Egyszer egy lelkésztársam mondotta, hogy az első vasárnap, amikor nem lesz reggel gyomorgörcsöm és úgy megyek fel a szószékre prédikálni, azonnal abba fogom hagyni a szolgálatot. Mi értelme, ha már rutinból tudok az Istenről beszélni. Ekkor bejutottam a sötétbe, és nem tudom, hogy sötétben vagyok.

Azután a mélység, amelyben Isten népe van, és amelyben átéli ezt a nagy válságot, a próféta szava szerint mégsem teljesen reménytelen állapot. Igen, itt sok minden nincs meg, kevés dologra lehet támaszkodni, nem világosak a vonalak. Igen a mai ember nem tud ötéves tervek szerint élni, amikor meg volt mondva, hogy hány mázsa szög lesz legyártva, hány tonna kukorica lesz megtermelve, hány cipőt gyártanak, egy családnak hány kilowattórát szabad elfogyasztani. Elena Ceausescu, a román nemzet legnagyobb kémikusa még azt is kiszámolta, hogy egy román bányásznak hány kilokalóriára van szüksége egy nap, és azt hányféle vegyi anyagból lehet összeszerezni – nyalogathatták is szegény zsilvölgyi bányászok a sót, ha találtak volna! (Nem találtak – só Parajd mellett van, itt szénbányák voltak.) Nem ilyen értelemben mondjuk, hogy még ez a mélység is hordoz reménységet. Ez a sötét, melyben most Isten népe jár, mégis létrehozhat egy figyelmes állapotot, amikor megtanulja az ember, hogy nem lózungok szerint megy az élet, és nem is úgy, hogy ahogy esik, úgy puffan! Hanem figyelni kell. Figyelmesnek kell lenni. Egyszer egy bölcs öreg, sokat szenvedett, keresztyén mondotta halálos ágyán, hogy boldog emberként hal meg. Pedig amit lehetett a 20. században, azt ő mind végigszenvedte. Elvitték a nyilasok, elvitték az oroszok, lecsukták Rákosiék, a kádári börtönben is ült, aztán száműzték egy kis faluba, ott éldegélt élete végéig, s mégis a halála közeledtén azt mondta: én boldog emberként éltem, és boldog emberként halok meg! Mondták neki az ott levők: elhisszük, hogy boldogan halsz meg, mert ebből az árnyékvilágból kimenni ekkora szenvedések után, tényleg nagy boldogság. De miért lett volna boldog az életed? Ekkor ezt felelte: azért voltam boldog, mert ami az enyém lett, sosem volt addig az enyém, amíg nem volt rá szükségem. Isten mindig mindent időben adott. És amit megkaptam, abból megértettem, hogy ott és akkor azért kaptam, mert szükségem volt rá. Lám ez az ember az élete legsötétebb mélységeiben is figyelmes volt. És ezért boldog ember volt. Mikor sem a bölcsek, sem az istentudorok, sem a nagy szónokok, sem a bűvös próféták, sem a magasságos értelmiségiek, és senki nem tud semmit mondani, hiszen nem is tudják, hogy sötétben vannak, ő megtanult figyelmesnek lenni. Értjük már a zsoltár szavát, testvérek? Várván vártam… Ez nem puszta hebraizmus, valamely szónak fokozó megismétlése, ez éppen azt jelenti: megtanultam a sötétben figyelni.

És hogy miért szükséges figyelni, azt is elmondja a próféta. Így szól: a tanításra és bizonyságtételre hallgassatok. Az ember istenkrízisének egyik legérdekesebb mutatója -  túl azon, hogy felbomlik a sok evidens és magától értetődő dolog, vagy hogy megszűnik a világ minden törvényszerűsége -, hogy az ember valami különös varázs folytán nem hall, megsüketül az isteni szóra! Pedig soha a világtörténelemben nem volt egyetlen egy pillanat sem, higgyétek el, testvérek, egyetlen egy pillanat sem, amikor Isten néma maradt volna! Nem volt. Soha. Én sem mondhatom és te sem mondhatod, hogy lett volna az életednek egyetlenegy pillanata, amikor azt élted volna át, hogy itt állok magam, mint a kisujjam, kiáltok föl az égre – és nem szól az Isten. Hogy nincsen szó, és nincsen törvény, és nincsen tanúbizonyság, és nincsen valamiféle megnyilatkozása Isten hatalmának, dicsőségének és örökkévaló voltának. Isten beszélő Isten, mindig szól, mindig megmutatja magát. Jézus a Hegyi Beszédben, lépten-nyomon arról szól: ne féljetek, Isten gondoskodik rólatok. S nem gondoskodik? Hát nézd meg a mezők liliomait meg az ég madarait, ülj az ajtós elé, és nézd meg a napfelkeltét meg a napnyugtát, nézd csak a szállingózó havat, meg az idejekorán érkező esőt! – Isten nem beszél? S nézz fel a csillagos égre és hallgasd, mit mond a 19. zsoltár: a nap és a hold egymással beszélgetnek fényi nyelven, kozmikus nyelven, és Isten dicsőségéről beszélgetnek. Meg a csillagok is. És aztán hallhassuk Jóbot, testvérek, aki azt mondja elébb, hogy nem szól hozzám Isten, de aztán szól neki az Úr a forgószélben és megkérdezi tőle: el tudod-e fordítani a Göncöl szekér szekere rúdját? Hát azt nem. Honnan jön a szél, és hol alszik? Hát azt nem tudom. Tudsz nyáron jégesőt csinálni? Hát azt nem tudok. Agyon tudod ütni a krokodilt egy ökölcsapással? Hát azt nem. Nos, kedves Jób, ezek zajlanak a világban, én beszélek általuk. S így mondja most a próféta: a tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok, mert az a legnagyobb sötétben is úgy vezet benneteket, ahogy az Egyiptomból kijövő Izraelt vezette éjszaka a tűzoszlop. Így vezet bennünket Isten tanítása, Isten bizonyságtétele szüntelenül. Mert Isten beszélő Isten, Isten jókedvű Isten! És úgy-e, milyen érdekes – mondom kortársaimnak, a boldogtalan magyaroknak –, hogy amikor az ember keservesben van, bánatban, bajban és sötétben van, akkor nem beszél. Láttatok már jókedvű embert? – Dől belőle a szó, nem lehet leállítani, mindenkinek el akarja mondani jókedvét. Nekünk jókedvű Istenünk van, aki szüntelenül szól, s minket is erre teremtett, vele való beszélgetésre, vele való élő kapcsolatra. Ő szólongat, ő tanít, és bizonyságot tesz. Ha megtanulunk figyelmesnek lenni a sötétben, ha tudjuk, hogy a sötétben vagyunk – ezt is tudni kell! -, akkor meghalljuk ezt az isteni szót. És az isteni szóban ígéret van.

Lukács evangélista írja, hogy mikor megszületett Keresztelő János, akkor édesapja, Zakariás, aki hitetlenség miatt nem tudott beszélni – hitetlenség miatt nem tudunk beszélni, hitetlenség miatt nem halljuk a beszélő Istent sem -, csodát él át. Megnyílik a szája, lepattan a szájáról a zár, és újra tud beszélni.  Ekkor - mondja Lukács evangélista –megtelt Szent Lélekkel és prófétálni kezdett, pedig csak egy kis csecsemő van a kezében, kinek János lett a neve, ahogy az angyal megparancsolta, és ő lesz majd az Úr Jézus Krisztus útkészítője. De felujjong Zakariásban a lélek, és azt mondja: meglátogatott minket a naptámadat! Íme, van hajnal! Meglátogatott minket a naptámadat! És immár el lehet tekinteni a régi időktől, a régi nagy istenkrízistől. Mi csak itt ülünk a mai istenkrízisünkben, megsötétedésünkben. Vagy éppen tülekszünk a mai nagy sötétben. Bocsánat a borzasztó képért, mint abban az orosz diszkóban, ahol kialudt a fény, de fellobbant a tűz, és félezer ember tolongott és taposta egymást halálra a rémítő sötétségben. Egyszerre csak megszólal egy ujjongó hang, egy idős ember hangja, kinek már nem volt reménye gyermekre, nem volt reménye semmire, s mondja: meglátogatott minket a naptámadat! Ha a tanításra és a bizonyságtételre figyelünk, újra meg újra ezt az ígéretet halljuk. Vagyis, kik azok, akiknek nincsen hajnaluk? Milyen egyszerűen ki kell mondani: ők azok, akiknek nincsen Istenük. Akinek van Istene, annak van hajnala, akinek van Istene, annak van reménysége. Igen, akinek van Istene, annak most is zeng a szívében a tanítás és a bizonyságtétel, akinek van Istene, az hallhatja a bizonyos isteni ígéreteket a megtartatásból, a sötétből való kivezettetésről. Hallhatja, azt, amit a próféta egyszerűen így mond: de nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongattatás van. Szorongattatásban vagyunk. De szabadok leszünk: kilépünk a szorongattatásból, az elveszésből, a reménytelenségből, a süketségből, a vakságból Isten csodálatos szabadságára. Készüljünk így, készítsük magunkat így ádvent e vasárnapjától karácsony nagy ünnepére - Zakariás marasztaló bizonyságtételével. Meglátogatott minket a naptámadat!

Ámen