Nagyobb Jónásnál

„Ekkor feleltek neki némelyek az írástudók és farizeusok közül, mondván: Mester, jelt akarnánk látni te tőled. Ő pedig felelvén, ezt mondta nékik: Ez a gonosz és hűtlen nemzetség jelt kíván; és nem adatik jel neki, hanemha Jónás prófétának jele. Mert amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé, nagyobb van itt Jónásnál.” Máté evangéliuma 12,39-41

Gyászoló család, gyászoló gyülekezet!

Jézus mindig következetesen töri föl azt az erős védelmi vonalat, amelyet a gyászunkból emelünk a szomorúságunk és a végső kétségbeesés közé. Mi vigasztalást keresünk, Krisztus ígéretet ad. Nekünk elég lenne tudni, hogy talán begyógyulnak a sebeink, és talán megtanuljuk elhordozni az elhordozhatatlant, és kizárni a halál rettenetét. Ő azonban átvezet minket a halál árnyéka völgyén is.  Kegyelemből teszi ezt, éspedig azért, hogy mi az összes gyengeségünkkel, a múlandóságunk tartós terhével tudjunk hozzá menni, és ne csak azzal a rettentő panasszal, hogy elvesztettünk egy nagy harcot, mert elvesztettünk egy hitvest, édesapát, testvért, fiút, igaz rokont, jó barátot, nagyszerű tanárt, elvesztettünk egy embert. Mindig egészen, önmagunkkal szükséges Istenhez jönnünk, de most különösen is, MERT MINDEN HALÁLBA BELE VAN FOGLALVA A MAGUNK HALÁLA IS. Nemcsak vesztesek vagyunk, hanem halandók. Nemcsak egy élet végét siratjuk el, hanem a magunk végességét is. Ebben a fájdalomban vigasztal most minket a Jézus szava. A próféta sorsa jel: a halálos örvényből kimentett Jónás előkép, a Jézus feltámadására mutató jel, és egyben a mi feltámadásunk ígérete is.

Krisztus kettős tükröt tart ehhez elénk, mindkettő, torzítás nélkül mutatja az igazságot. De helyesebb azt mondani, hogy ez a két tükör együtt mutatja meg a teljes valóságot. S most, a búcsúzás kényszerű óráján is belenézhetünk mindkettőbe, hogy megtaláljuk a reménységünk szilárd alapját.

1. Először is, Krisztus a végességünket mutatja meg, mielőtt a Jónás jeléről szólna. És, bár keményen szól, legkevésbé kioktat. Értsük ezt meg! Hitetlen nemzetség vagyunk, mondja, nincs kivétel; pedig mi csak kérni jöttünk hozzá. Jelet kérünk. És hogyisne akarnánk valami jelet, ami túlmutat a kemény tényeken?! Bibó István Dávid halála kettétörte mindazt, ami magától értetődően összetartozott. Ezután, férje nélkül, hogyan képzelje a hitves az életét? És a gyermekek az életüket az édesapa nélkül? A testvérek testvér nélkül? Az idős édesapa fia nélkül? Hogyan képzeljük az életünket valakinek az élete nélkül? Hogyan képzeljük az életet élet nélkül?

Mi is jelet akarunk (én is jelet akarok!), mert azt sem tudjuk, mi fáj most jobban? Az-e, amit Bibó István Dávid halálával elveszítettük: a karakterét, a humorát, a hűségét, az odaadását, a szerelmét és a szeretetét? Vagy annak elvesztése fáj-e jobban, ami ő élhetett és adhatott volna még? Vagy azt fájlaljuk, amit ő nem kaphat meg már az élettől? - kiteljesedő családot, menyeket, unokákat, a tisztességben való helytállást szépségét, az orcapíritó helyzetek feloldását, erkölcsi győzelmeket, a tanítás és láttatás örömét, a valót és az igazat megmutató fényképeket, a középkor szépséges templomait? Vagy ha semmi egyebet, csak a gyógyulását a halálos betegségből?  Hogyne kérnénk hát jeleket magától attól, aki így hív: „jöjjetek mindnyájan énhozzám, akik meg vagytok terhelve, és én nyugalmat adok nektek” (Máté 11,28). Ugyan, miért volnánk mi hitetlen nemzetség, ha hisszük a zsoltár buzdítását: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad!” (Zsoltár 55,23)?

De Jézusnak ez a fájdalmas minősítése nem só a sebekre, hanem közlése annak, hogy nekünk nem bizonyítékra, hanem Istenre van szükségünk.

2. És ezt mutatja meg a másik tükör is – ez a Jónás jele. Jónás próféta, miután kidobták a hajóból, a halálba zuhant, elnyelte a szörny, elveszett, a halálban volt. Aztán a cethal, Isten szavára kiadta őt, Jónás voltaképpen feltámadt. És ezzel új értelmet kapott a külde­tése is, de új értelmet kapott az egész élete – és az élet is, a mi életünk is általában új értelmet mutat, az igazi értelmet. Az a Jónás jele, hogy Isten könyörületes. Mutathatja ezt az irgalmat ezer más dolog is: szabadulás csapdahelyzetből, gyógyulás betegségből, vigasztaló erő a gyászban, baráti hűség a magányban, és a Jónás szabadulása is, aki ezt mondja magáról a halál gyomrában: „bezáródtak a föld závárjai felettem örökre.” (Jónás 2,7). De nem ez a Jónás jele, hanem azt, hogy Ninive, a nagy város a Jónás szavára megtért – megértve, hogy az egész életnek Istennel van dolga. S ezt még maga Jónás sem értette igazán, s nem is remélte egyáltalán. Annyit tudott, és mi is annyit tudunk csak, hogy Isten következetes, de azt még nem tudta, de nekünk már Krisztus mutatja, hogy Isten az életre nézve következetes. Irgalmában következetes. Az újjáteremtés művében következetes. A Jónás jele az, hogy a próféta szava: „te irgalmas és kegyelmes Isten vagy” (Jónás 4,2), még ha dühös vád is a látszólag következetlen Istennel szemben, valójában a kegyelmet mondja ki – a halállal szemben. „Az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában...” mondja Krisztus (Mt 12,40). S azután?  Azután feltámad.  Az imént azt mondtam, hogy minden halálba bele van foglalva a magunk halála is. Most, a Jónás jele azt mutatja meg, hogy A KRISZTUS FELTÁMADÁSÁBA BELE VAN FOGLALVA A MI ÉLETÜNK is, a mi új életünk, a feltámadásunk, az örök életünk is.  Első hallásra úgy érezhettük, hogy Krisztus elutasít minket, miközben jelet keresünk, mert vigasztalást keresünk a gyászban. Éppen ellenkezőleg, Krisztus az élet reményére hív meg minket. Mert Krisztus nemcsak a hitetlennek, hanem a hívőnek is a Jónás jelét adta, valóban: harmadnapon feltámadott, és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak (Kolossé 1,18), és Isten majd, Jézus által, ő vele együtt azokat is előhozza, akik elaludtak (1Thessz 4,14).  Ámen.