Nagyobb

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Isten Igéje egyértelmű és világos szavakkal mindegyre és újra elvezet bennünket az evangélium nagy parancsához, Isten örökkévaló nagy akaratához: szeressétek egymást. Szinte azt is lehetne mondani, hogy a gyakorlott és rutinos bibliaolvasók ezeket a sorokat, ezeket is, amelyek itt vannak János levelében, meg sok más helyütt az evangéliumokban és az Újszövetségben, sietősen át tudják lapozni, mondván, ezt már ismerem, ezt már tudom, ezt már értem, ezzel minden rendben van. Szeressétek egymást. Azt hiszem, igen meghökkennénk, hogyha egyszer reggelre ébredve kinyitnánk a Bibliánkat, s valami ördögi trükk folytán – mert ő szokott a búza közé konkolyt vetni, miért ne vethetne hát a nyomtatott betűk közé is konkolyt? -  azt olvasnánk, például itt, János apostol első levele harmadik részében: „fiacskáim, gyűlöljétek egymást!” Biztos, felkapnánk a fejünket. Mi történt a Bibliámmal? Valami végzetes dolog történt, valami hihetetlen. Azért dramatizálom ezt így, kedves testvéreim, mert valóban, sokszor bűnbánattal kell mondanunk, úgy vagyunk ezzel: átlapozzuk, tudjuk, tudomásul vesszük, lekönyveljük -, pedig éppen ezért mondja most az apostol: fiacskáim, ne szóval szeressetek, sem nem nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal! És ha azt tesszük mérlegre: szerettünk-e valósággal, cselekedettel, akkor bizony zavar állna be életünkben, gondolkodásunkban, szívünkben. Amit nyilvánvalóan egyértelműnek, magától értetődőnek, keresztyéninek, evangéliuminak tartunk, éppen azzal nem vagyunk olyan egyenesben, mint egyébként, gondolunk vele.    

Ezért is támadhat sok antikrisztus. János apostol ebben a levelében többször is beszél antikrisztusról, ebben a felolvasott részben is. De nem arról az Antikrisztusról szól itt, amiről a Jelenések Könyvében jövendöl, a végképp feltámadó nagy, Isten-ellenes, Krisztus-ellenes hatalomról, hanem – ahogy a levele harmadik részében olvashatjuk – az antikrisztusokról. Többes számban mondja. S ezen most ezt kell értenünk, s az apostol így is magyarázza: ezek azok a személyek, tanítókat, gondolati reprezentánsokat, akik félrevezetnek bennünket, akik az ellenkezőjét tanítják annak, amit Krisztus tanít, ám a Krisztus látszatja alatt. Két típusú Antikrisztus van tehát. Van egy Antikrisztus, kiről a Jelenések Könyvében részletesen olvashatunk, s ki a történelem végső napjaiban Isten és Krisztus ellen lázadván mintegy az egész világot maga alá gyűri, és mozgósítja Krisztus ellen, s van egy másik típusú Antikrisztus – róla mondja az apostol, hogy ez már itt van közöttünk a világban – ki a krisztusi tanítás leple alatt az ellenkezőjére tanít annak, amire Krisztus késztetne bennünket. Ahogyan ezt nekem mondogatták Sárbogárdon az öreg vasutasok: tudod, kisfiam, ha átállítják a váltót, a vonat, amelynek Székesfehérvárra kellene menni, Budapest felé indul, de először nem látszik, hogy arra megy, mert a pályaudvaron a vágányok párhuzamosak.

Elindul a vonat, és látszólag ugyanabba az irányba indul. Aztán a sínek elválnak egymástól, először csak öt centit, aztán tízet, aztán egy métert, aztán tízet, és mire észrevesszük, hogy végzetesen más irányban vagyunk, addigra már késő. Ez az Antikrisztus trükkje, látszólag ugyanazt mondja, csak egy kicsit nem stimmel az irány, csak egy picit állít a váltón, csak egy picit tereli másik irányba. De ha képzeletben meghúzzuk a vonalat, akkor látjuk, hogy egészen máshol fogunk kikötni. Éppen ezért, ebben a részben az apostol egy nagy bíztatást ad a számunkra. Nem is annyira arról beszél most, hogy miként kell szeretnünk, mi annak a módja, azt is elmondja, hogyan lepleződik le, hanem egy mélyebb bíztatást ad. Ugyanis akkor adhatjuk hamis tanítók kezére magunkat, ha belül zavar támad. Mindig is így volt ez, ha a szívben zavar támadt, ha a lélekben zavar volt, akkor lehetett a zavarosban halászni. Aki hitben egészségesen, aki érzületében egészségesen, aki szeretetében szilárdan és megalapozott reménységgel él, az soha nem volt eltántorítható a Krisztus evangéliumától. De miért könnyű eltántorítani?

Először is mindjárt abban van ennek indoka, amit a  3. rész 17. versében hallunk, ahol ezt mondja az apostol: akinek pedig van miből élnie a világon és elnézi, hogy atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?  Leleplez. Leleplez az ige. De sokszor leleplez a lelkiismeret is. Igen, persze, én a szeretet bajnoka vagyok, ha beszélni kell a szeretetről. Nálam szebben a szeretetről senki sem tud beszélni, nálam hosszabban a szeretetről senki sem tud szólni, nálam határozottabban a szeretetre senki nem tud inteni. Csak a szívem van bezárva. Mert elnézem a másikat, maradjon meg úgy, ahogy van, vesszen el a maga nyomorult világában, nekem már van miből megélnem s elnézem a másikat. Amikor aztán lelepleződünk, megzavarodunk, és súlyos kérdéseket teszünk fel. Tényleg csak ennyire vagyok képes? Tényleg csak beszédben áll nálam az Isten országa, tényleg csak valami érzületi hullám tör rám néha, de mire a cselekvéshez elérkeznék, már el is párolgott belőlem? Tényleg, úgy van ez, ahogy valaki mondta egyszer: Tiszteletes Úr nekem az a nagy bajom, hogy amikor segítségre szorulót látok, felbuzdul a szívem, s nyúlok is a zsebembe a pénztárcáért, de mire oda ér a pénztárcáig a kezem, addigra el is párolog belőlem a jóérzés. Vagy mint ahogy az egyszeri káplán mesélte nekem, ki oly nagy buzgalommal indult beteget látogatni, de amikor odaért a kórház kapujához, megfordult. Már ott volt, végigment az egész városon, kétszer átszállt a villamoson, ott volt a kórház kapujában, ott volt a betegszoba ajtajánál – s megfordult. Elpárolgott belőle az akarat.

Ilyenkor megzavarodik az ember, és ezek azok a pillanatok, mikor jön Antikrisztus, és mindenféle tanításokkal eltántorít bennünket az Isten igazságától, az Istennek a Krisztusban megjelentetett szeretetétől. Eltántorít például úgy, hogy ránk zúdítja saját szívünk minden vádját, s ez alatt össze lehet roppanni. Ismerjük ezt jól. Bár mindenki felment bennünket, tálcán kínálják számunkra a magyarázatot, az alibit, megértenek minket, a szívünk azonban vádol. S a megvádolt szív, vagyis amikor a szív önmagát vádolja,  megbénult szív, nem tud mire vinni bennünket, nem áradnak belőle mozdító impulzusok. Ekkor a szívenben egy rettenetes dráma zajlik le. Erről beszél Pál apostol a Római levél elején, amikor az ember nyomorúságát bemutatja, és azt mondja: abban is megmutatkozik ez, hogy lelkiismeretük szüntelenül vádol és felment. Hol fölment, hol vádol. S ha ez hirtelen, egyetlen erővel, egyforma erővel történik – meg is bénul az ember. Nem érez már magában semmire sem késztetést. Tehát előbb ezt a nagy pert, ezt a nagy belső pert el kell valahogy rendezni. Ezért mondja most Jámos apostol: arról ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk és így tesszük magunkat bátorságossá Ő előtte, hogy nem szóval, nem cselekedettel, hanem valósággal szeretünk, hogyha vádol is minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél és mindent tud. Szinte-szinte azt lehetne mondani, hogy már megint valami felesleges dolgot mond az apostol. Hát persze, hogy nagyobb az Isten! Említettem, sokszor azt is feleslegesnek érezzük, hogy újra meg újra a szívünkbe írja az evangéliumot: szeressétek egymást. Hát persze, hogy szeretjük egymást, persze, hogy szeretnünk kell egymást, igen, nagyobb az Isten a mi szívünknél, igen, nagyobb az Isten. Így mondja egy skolasztikus teológus, Canterbury Anzelmus - s ez a leghíresebb és mindmáig megcáfolhatatlan istenérv – : Isten az, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. Deus semper maior – mondja egy másik teológus: Isten mindig nagyobb. De miért kell ezt mondani? Ezt tudjuk, ez evidens, még a filozófusok is fejet hajtanak ezen érvek előtt. DE ettől ők még nem hisznek. Jakab apostol levelében azt olvassuk, hogy ezt az ördögök is tudják, még hiszik is, de csak reszketnek tőle. Milyen megrendítő, hogy most vigasztalásul mondja az apostol, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Hogy van egy magasabb fórum, van egy magasabb ítélőszék, hogy amikor téged lelkiismereted szava megbénít, megmutatva, mennyi üresség van az életedben, mennyi hiábavalóság, mennyire reménytelen ez az egész, hogy az ember csak szépen kihímezi, kiszövi az életét a szavaival, az érzéseivel, de semmi konkrét dolog abból ki nem jön – akkor ez a magasabb fórum másképp ítél. Tehát nem fenyegetésként mondja az apostol, hogy Isten nagyobb. Nem ijesztő szó ez, hanem vigasztalás. Az Isten nagyobb a mi szívünknél. És így leszünk bátrakká Őelőtte.

Ehhez azonban kedves testvérek még egy nagyobbat meg kell hallanunk. Ez pedig a 4. résznek a 4. versében van, ahol arra buzdítja az apostol az övéit, hogy ne higgyetek minden léleknek. Próbáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-e. A próbakő egy nagyon egyszerű hitvallás: aki Jézust testben megjelent Istennek vallja – az Istentől van. Aki nem testben megjelent istennek vallja Jézust, az nem a lélektől van. Bármit is mond Krisztusról, bármilyen nagyra állítja Őt, bármilyen dicsőségesnek mutatja, ha tagadja, hogy Isten az Istenből, világosság a világosságból – akkor az nem Istentől van. Miért olyan fontos ez, kedves testvérek? Hiszen a szeretetről van szó. Nos, éppen ezért döntő ez. Nem dogmatikai okai vannak annak, hogy János apostol azt mondja az övéinek: próbáljátok meg a lelketek, próbáljátok meg a tanítókat, próbáljátok meg azokat, akik Krisztus nevében jönnek hozzátok és tegyétek fel nekik ezt az egyszerű kérdést: hiszitek-e, hogy Jézus a Krisztus, hiszitek-e, hogy Jézus az Istennek fia, hiszitek-e, hogy Ő a testben megjelent Isten? Aztán ha hímel-hámol, tekeri jobbra-balra, s nem igazán akarja megvallani, bármit mást mond, bármilyen nagyszerűnek állítja magát – nem Istentől van, félre fog vezetni, meg fog csalni, halálos csapdába fog csalni. Miért? Mert amikor azt mondja az apostol, hogy „fiacskáim, szeressétek egymást”, akkor ezt a szeretetet megalapozza, hiszen nem úgy követeli tőlünk a szeretetet, ahogy egyébként a természeti embertől is lehet kérni: nohát, ember vagy, szeresd már a másikat, nahát, két lábad van, két füled, két szemed - szeresd már egy kicsit a másikat! Mindenkit lehet erre kérni, késztetni, még úgy is, ahogy szerencsétlen szülők szokták a gyerekeket békíteni, mindkettőnek megfogják a fülét, összehúzzák a fejüket – csókoljátok meg egymást! El is csattan a puszi, az asztal alatt meg rugdossák egymást tovább, annak rendje-módja szerint. Az apostol azt az isteni parancsot, hogy szeressétek egymást, megalapozza. Isten nem parancsol olyat, ami Őbenne, magában nincsen meg. Ez a dolognak a lényege! Isten szeretet. Azt mondja az apostol: szeretnünk kell egymást, mert az Isten is szeretett bennünket. Honnan tudom én ezt? Honnan tudom én azt, hogy Isten nem egy despota, aki olyat kér tőlem, amire maga is képtelen? Mennyi ilyen gondolat van az embervilágban, mennyi ilyen emberi parancs hangzott hatalmasoktól, feljebbvalóktól, tekintélyektől: tedd ezt, tedd azt, noha ő maga sem tudta! Milyen elkeserítő tud lenni, amikor olyat követelnek tőlünk, amiről tudjuk, hogy aki követeli, az sem tudja. Isten azonban csak olyat parancsol, ami Őbenne, Ő magában is megvan. Így mondja az apostol itt, a negyedik részben: hogy szeressük egymást, mert Ő előbb szeretett. Ezért fontos Jézus Krisztust testben megjelent Istennek vallani, mert ha tudni akarod, hogy hogyan szeretett Isten, ha tudni akarod, hogy milyen mélysége van az Isten szeretetének, mi az Isten szeretetének valamennyi dimenziója, azt a testben megjelent Istenben, Jézus Krisztusban láthatod meg. Másban nem, másképp nem. Aki eltagadja, aki eltakarja, aki ezt megkicsinyíti, aki eltorzítja ezt, aki ugyan szépeket mond Jézusról, de hittel nem vallja, hogy Benne látjuk Isten megjelent szeretetét, az tagadja Őt.

Az antikrisztus kétségbeesésbe kerget bennünket, megrepeszti a szívünket, belesodor bennünket a szívnek és a lelkiismeretnek ebbe az őrült és bénító drámájába. Éppen az ellenkezőjét műveli, amiért Krisztus jött – ezért anti-krisztusi. Krisztus azért jött, hogy fölmentsen bennünket a minket jogosan érő isteni ítélet alól. Az Antikrisztus meg azért jön, hogy odataszítson bennünket a reménytelen és feloldhatatlan vád alá. Ezért ez a másik nagyobb így hangzik: fiacskáim, ti már az Istentől vagytok és legyőztétek azokat, mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van. Nagyobb az, aki bennünk van. Csak azzal együtt mondhatjuk ki János apostolnak ezeket a szavait, amiket korábban hallottunk, csak úgy, önmagában azt mondani, hogy bennem lakik Isten, bennem lakik a nagyobb, bennem lakik az, akinél nagyobbat gondolni nem lehet, aki bennem lakik, a legnagyobb, nincs itten semmi baj, Istent hordozom szívemben, - ez így félreérthető és sokszor végzetes is. De most mégis azt mondja az apostol: bennetek lakik. Szentlelke által Isten bennetek lakik, és Ő nagyobb. Az Ő szeretete nagyobb, mint az ítélő és vádoló ítélete. Az Ő hatalma nagyobb, mint a ti tehetetlenségetek. Az Ő irgalmassága nagyobb, mint az ember megüresedett élete, abban is nagyobb, hogy felülmúlja azt, és abban is nagyobb, hogy megelőz bennünket. Így folytatja az apostol: azzal lett nyilvánvalóvá Isten szeretete bennünk, hogy egyszülött Fiát elküldte Isten a világra, hogy éljünk általa, nem abban van a szeretet, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.

Azzal lett nyilvánvalóvá Isten szeretete bennünk. Vannak bibliafordítók, akik ezt így fordítják, mert a görög nyelvtan megengedi, hogy így is fordítsuk: közöttünk. János apostol gondolatvezetése is megengedi ezt, hogy így fordítsuk: közöttünk. Most mégis, az előzőek értelmében azt kell mondanunk, hogy pontos és szabatos ez a fordítás, hogy bennünk. Azáltal lett nyilvánvalóvá bennünk az Isten szeretete, hogy elküldte e világra egyszülött Fiát. Mert hiába csak közöttünk, hiába csak a történelemben, hiába a szentek megannyi bizonyságtételében, hiába csak az anyaszentegyház csodálatos történetében, ha benned és bennem nem, akkor még mindig azt kell mondanunk, hogy menthetetlenül vádol a szív, akkor még mindig azt kell mondanunk, hogy ez a nagyobb nem emelt fel bennünket. Utoljára hát, azt szeretném bíztatásul és bátorításul mindannyiótok számára mondani ennek az igehelynek az alapján, hogy amikor erre a nagyobbra – Istenre – gondoltok, akkor sohase úgy gondoljatok Rá: hát persze, Ő nagyobb, én félek, alul maradok, mert az ember a nagyobbal szemben mindig alulmarad. Szoktunk is ezért kihívó üzeneteket küldeni Istennek sóhajtásban, káromkodásban – abban igen, aztán gyakran, mintegy ölre, birokra kelünk Vele, mert nekünk semmi se elég, ha nekünk alul kell maradni. De ez a Nagyobb, kedves testvérek, nem leigáz, ez a Nagyobb nem átgázol rajtunk, ez a Nagyobb nem átgurul rajtunk, mint valami tűzlabda és ott maradunk utána romokban, ez a Nagyobb felemel, ez a Nagyobb megtanít szeretni, ez a Nagyobb megszabadít minden megkötözöttségtől, hogy az Isten szeretettörvényét betöltsük. Ha vádol is a szív, Isten nagyobb a mi szívünknél: ha meg kell próbálni a lelkeket, bizton tudhatjuk, hogy Isten, akitől mi vagyunk, a szívünkben lakik, és nagyobb, mint minden hamis lélek és minden hamis tanítás. Hogy ezt végképp megerősítse, az apostol még az ötödik részben is szól a bizonytalankodó keresztyéneknek. Isten bizonyságtétellel is segít, és az Ő bizonyságtétele nagyobb. Isten szeretete nagyobb, a nagyobb Isten lakozik bennünk, és az Ő bizonyságtétele minden szónál, minden tapasztalatnál, minden bizonyságnál nagyobb. Milyen jó volt hallani a felolvasott zsoltárból: Isten elölről és hátulról körülzár bennünket, és az Ő kezét felettünk tartja, így így hordozza Krisztusban hívő gyermekeit. Ha vádol a szíved, tudhatod, hogy Ő nagyobb, mint a te szíved, irgalma felment téged. Ha bizonytalan vagy abban, hogy mit tégy, és hogyan tegyed, tekints arra, akiben Isten megnyilvánította az Ő szeretetét, Jézus Krisztusra. Ha bizonytalan a hallásod és a szíved, hallgasd annak bizonyságtételét, a Szentlélekét, kinek szava, bizonyságtétele minden szónál, minden tanúságtételnél nagyobb.
Ámen