Nagykedd

Bár a bibliai bölcsesség azt mondja, hallgasson a közrendű a hatalmasok asztalánál, most Nagyhétben – virágvasárnap és templom megtisztítása után, és a kereszt és a feltámadás előtt – bátorsággal kell szólalnom, Nektek is, megköszönve, hogy közrendű asztalához ültetek. Valaki, értesülvén a ma esti együttlétről, előre elolvasta magának a mai Igét, ami persze, szabálytalan háló előtt halászás, és felvetette: mi lenne, ha most Dániel megrendítő imádságát hoznám ide?

Ez az esdeklés a strukturált reménytelenségben szól (mert van ilyen), ez a Biblia nyelvén a fogság. De van ennek a szép könyörgésnek előzménye is –, azt mondja a próféta: megfigyeltem az esztendők számát, amelyekről az Úr szólott egykor Jeremiás prófétához, évszázadokkal a fogság előtt -, hogy hetven esztendő lesz a fogság; megkerestem hát az Urat, a jövendölést adó és a jövendőt birtokló Istent, böjttel és zsákban és hamuval – imával és könyörgésekkel. S mondja mindegyre: Uram, ne késsél! Lám, Dániel is háló előtt halászik.

A strukturált reménytelenség a dolgok megváltozhatatlanságát idézi, azt a helyzetet, amikor nem tudjuk, hogy vannak-e esélyeink –, egész pontosan: amikor minden csak puszta esély, eshetőség, mintha valami erdőben bolyongana az ember, ahonnan kiutat keres, de semmi sem jelzi, hogy merre kell indulnia. Uram, kiált Dániel: hallgass meg, Uram, bocsáss meg, Uram, figyelmezz és cselekedjél, ne késsél! Mennyi alázat és mennyi szorongás van abban, ahogy összefogja összes imádkozó elődjének kéréseit: hallgass meg, bocsáss meg, figyelmezz, cselekedj, ne késsél – ez utóbbi mindenkor a szorongatott ember kiáltása. Ilyenek a Krisztus szavai is a kereszten: szabadíts meg, ne légy messze tőlem, ments meg, hallgass meg –, éppen akkor, amikor így kell kezdeni: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet! (22. Zsoltár) A fogság és a halál precízen megszervezett valósága a gonosznak –, de aki odafigyel a hetven esztendőt jósló régi prófétára, akit a maga korában nem hallgattak meg, és aki belehallgat a Krisztus jövedölésébe önnön szenvedéséről és haláláról – és feltámadásáról, az éppenséggel nem tudja még a fogság végét, és nem tudja az utolsó ellenség, a halál legyőzetését, de reméli, és ezért könyörög: böjtben, zsákban és hamuban. Mert Isten elment népével a fogságba is, mert Isten ott volt Krisztussal a keresztnél is, és elment érette a sziklasírig. Ezért imádkozunk a legnagyobb rossz közepette is, ezért reménykedünk reménység ellenére.

Dániel imádságában – szemben a zsoltárok múltra hivatkozó, csodálkozó ámulata mellett – megcsendül egy talányos szó is: amikor Isten ítéletéről beszél, tudniillik arról, hogy a hűségszegés miatt kiömlött az átok és az esküvel tett fenyegetés, azt mondja: ébren volt az Úr a veszedelem felett (ezt a méltatlanul feledett erdélyi zseni, Kecskeméthy István fordításában olvassuk így). Őrködött az Úr a veszedelem felett, készen tartotta a fenyegetést – ébren volt felette. Ez a mi labiritnus-létünk borzasztó riadalma, – éberen őrködik az Úr a veszedelem felett (Dániel Jeremiától kölcsönzi a szót, Jeremiás 31,26; 44,27). És mégis, van egy másik virrasztás is, amely minden szenvedés paradoxonját mutatja, ez a mi Krisztusunk virrasztása a Gecsemáné kertjében; de ez a ébrenlét virrasztás a kegyelem fölött, ez a legmélyebb és szent isteni készség virrasztása, kiárasztani az irgalmat, szétpattintani a reménytelenség burkát, megtalálni az utat, látni, amint felvirrad a szabadulás hajnala: életért készül meghalni az Úr, – virradatért virraszt a Megváltó.

És persze, Dániel: református. Azt mondja: mi nem a mi igazságainkért hullatjuk elődbe könyörgéseinket, hanem a te nagy irgalmasságaidért! Nincsen igazságunk Isten előtt – Kierkegaarddal szólva: Istennel szemben sosincs igazad! De tegyük hozzá, akkor viszont Istennél van az igazad, mert irgalmassága áthatja az eget és a földet. Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (Róma 9,16).

Böjttel és zsákban és hamuval – imával és könyörgésekkel...így kereste meg Dániel az Urat! Nagy kiáltozásokkal, és könyörgésekkel és könnyhullatásokkal – így járult a halálból szabadító Istene elé Krisztusunk; és meghallgattatott istenfélelméért és örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik neki engedelmeskednek (zsidó levél 5).  Most, éppen ma is, úgy látjuk: ébren van az Úr a veszedelmek felett –, s majd meglátjuk: virraszt az Úr az ő kegyelmei felett is, mert nem igazságunkért, hanem irgalmasságáért hozza el szabadítását.

Ámen