Amikor történelemről beszélünk, akár a mi történetünkről, legyen az bármilyen hosszú vagy rövid, óvatosnak kell lennünk. Az ember ugyanis hajlamos arra, hogy azt mondjuk valamely eseményre: ez korfordító, ez történelmi. Könnyen dobálózunk ezekkel a szavakkal. De ha komolyan vesszük az üdvösség dolgát, voltaképpen csak egyetlen egy »történelmi esemény« van, amikor az ige testté lett. Nincs semmi más, amit úgy minősíthetnénk, hogy mindent megváltoztatott a világban. Márpedig valamire azt mondani, hogy »történelmi«, annak bizony ilyen eseménynek kell lennie. Az ige testté lett, a világosság felragyogott a sötétségben. Mindent ehhez mérünk, mindent innen számítunk, mindent ehhez viszonyítunk, beleértve az egész keresztyénség történetét, és a nagykátai reformátusok történetét is. Ide vezet el bennünket a fölolvasott ige is.
A felolvasott ige magyarázata előtt még egy másik megjegyzést is szeretnék veletek megosztani. És ez már pontosan beleesik az igébe. Ezt olvassuk itt: Jézus pedig kiáltott. Hogyan is? A templom csendes hely. Legfeljebb a prédikátornak engedjük meg, hogy rikoltson egyet, ámbár ma már neki sem, mert a legtöbb templomban hangszóró van, ez már a suttogó hangot is messzire viszi, ne kiabáljon a prédikátor. Beszéljen csak normális hangon, mindenki hallhatja azt. Egyszóval, a templom csendes hely. Ha ott valaki hirtelen felkiált, az már-már illetlenségnek számít. János evangélista, különös érzékenységgel feljegyzi, hogy egy-egy alkalommal Jézus kiáltott. Itt is kiáltott. Ám ez nem azt jelenti, hogy hangosan szólt, – a csodálatos Hegyi Beszédet is nyilván hangosan kellett elmondania, hogy mindenki hallja. Az evangélista ezzel egy drámai, felfokozott helyzetet jelez. Itt is kiáltott Jézus, és ez mintegy megelőlegzi azt, hogy majd kiált a kereszten is, legutoljára így: elvégeztetett! És ez az itteni kiáltása és az a másik kiáltása ott, a kereszten egyre mutat, ez a mai ünnepünk lényege is.
A drámai helyzet előzménye egyetlen mondatba belefoglalható. Az előző szakaszban olvastuk, hogy a főemberek közül is sokan hittek Jézusban, de a farizeusok miatt ezt nem vállalták nyilvánosan, nehogy kirekesszék őket a gyülekezetből. Mert inkább szerették az emberek dicséretét, mint sem az Istennek dicséretét (Jn 12,43). Nem szükséges mélyebben belebonyolódni a témába, elég a drámát jelezni: vannak ott olyanok, akiknek az életében valamiféle hit-kezdemény sarjadt. Gondoljunk a magvető példázatára, mely szerint az ige-mag egy része köves talajra hull, ott hit-kezdemény lesz belőle, megcsirázik, kihajt, de aztán jönnek életnek gondjai-bajai, és a kis hit-kezdemény elsorvad, nem lesz belőle semmi. Nincsen gyökere, nem tud mélyre ereszkedni. Efféle hit-kezdemény van itt is. Sokan hittek Jézusban, de nem mondják ki, nem válik egészen az életükké, nem lesz belőle aktív és tényleges Jézus-követés, igazi keresztyénség, mert jobban szerették az emberek dicséretét, mint az Isten dicséretét. És nincs nagyobb dráma, mint amikor valakinek az élete felnyílik az isteni világra, megérzi, hogy csak fölfelé, csak Isten felé van a megoldás, csak Istennél van igazi élet, aztán ebből a hit-kezdeményből nem lesz semmi. Nem is dráma ez, hanem tragédia. Ezen a vidéken is sokfelé látni megkezdett házakat. Az egyiken már fent a tető, de nincsenek benne a lakók. A másikon még tető sincs. Némelyiket, látható, már legalább 40 éve elkezdték, aztán nem tudjuk, hova lett a gazdája, csak omlik-romlik az épület. Valami ilyesmit jelez itt az evangélista: sokan hittek, még a főemberek közül is, de mivel jobban szerették az emberek dicséretét, elhagyták ezt a hitet, nem lett belőle semmi. Ha van lélektani oka, hogy miért kiáltott Jézus, akkor ezért kiáltott. És ezzel újra kimondja: kicsoda Ő, mi az Ő szolgálata, és mit jelent Őbenne hinni, és e hitben növekedni. Néhány egyszerű tényt hadd hozzak fel Jézus kiáltásához.
- Először is azt mondja Jézus: »aki hisz én bennem, nem én bennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem, hogy senki sem maradjon sötétségben, aki én bennem hisz. Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem hisz, én nem kárhoztatom, mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot.« Ezért jött Jézus. És ezért kiált. És akik Jézusban hisznek, és Őt követik, akik nem akarnak kilépni abból a fénykörből, amit a Jézus világossága jelent, azok sem tehetnek mást, mint hogy egész életükkel kiáltanak. Mert az a döntő, amit Jézus hirdet: azért jöttem, hogy megtartsam a világot. Később még hallani fogjuk, azt is mondja: azért jöttem, hogy az Atya akaratát végezzem, az Atya akarata pedig örökélet. Semmit nem ér a keresztyénségünk, semmit nem ér az Isten-hitünk, hogy ha ez elnémul. Ha a nagykátai reformátusok száz évére, vagy a magyar keresztyének ezer évére, és a keresztyének kétezer évére visszagondolunk, bizony, elmondhatjuk, hogy jaj, de sokszor bekövetkezett ez a kísértés: elhagyni a hitet az emberek dícséretéért. Mondják sokan ma is: legyen a keresztyénség hasznos társadalmi tevékenységet végző vallásos egyesület. Tele a világ olyan üggyel, amit a keresztyének jobban tudnak csinálni, mint bárki más. Az adott szó megtartása, a tisztesség megőrzése, a becsületes igyekezet, - mindez nekünk olyan, mint a kétszer-kettő: magától értetődő. Ha megfogtuk a kapa nyelét, végig kapáljuk a kukorica-sort, s nem jövünk ki belőle a felénél, ezt mi nagyon jól tudjuk csinálni. Dicséret jár érte. És hűségesek vagyunk., ahova letett bennünket az Úristen, az a föld, az az ország, ahol hűséggel szolgálunk. A református papköltővel, Tompa Mihállyal együtt mondjuk: szívet cseréljen, aki hazát cserél. Nem cserélünk, itt vagyunk. És sorolhatnám még, mennyi mindent tudunk tenni, amiért jár a stallum, a kitüntetés, a megbecsülés. De ha nem a világosságban járunk, ha nem az Úr Jézus Krisztusban hiszünk, ha nem kiáltjuk újra meg újra, hogy az Isten akarata az örök élet, akkor nem tettünk és nem mondtunk semmit. Isten a mi Urunk Jézus Krisztusunkat nem szervizes szerelőnek küldte ki e világra, mert elromlott a nagy világ-kazán, hát majd ő kijavítja. A mennyei Atya nem fő diszpécsernek, vagy ahogy mostanában mondják, humán erőforrás menedzsernek küldte ki Jézus Krisztust, aki kit-kit a maga helyére állít, és hatékonyabbá válik a világ. Nem küldte mindenkit legyőző hadvezérnek, nem küldte a világ legokosabb emberének, Hanem azt mondja Jézus: az én kenyerem az, hogy azt cselekedjem, az Atya akaratát. Az Atya parancsolata pedig: örökélet. Ha ez kimarad a keresztyénségből, lehetünk kissé jobbak, mint egy másik közösség, lehet hosszabb is a történetünk, mint egy másik csapaté, kétezer, ötszáz, száz évvel is tudhatunk dicsekedni, de ugyan mit ér?
- Másodszor Jézus válaszol erre a tapasztalatra, kemény szavakkal. Azt mondja: »ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem hisz, én nem kárhoztatom azt, mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot. Aki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt kárhoztassa, a beszéd, melyet szólottam, az kárhoztatja az utolsó napon.« Milyen dolog az, ha valaki fuldoklik, és bedobják neki a mentőövet, és kiáltanak neki, hogy kapaszkodjon bele, de ő nem kapaszkodik bele? Nem kell, neki, hanem azt mondja, hogy még gyorsan elvégzem az úszótanfolyamot, megnyerem az olimpiát, aztán kijövök a partra... Vajon, kárhoztattuk-e azzal, hogy mentőövet dobtunk neki? Ha valakinek ég a háza, kihívjuk a tűzoltókat, és rimánkodunk, hogy jöjjön ki az égő fedél alól, de nem jön ki, vajon kárhoztattuk-e a segítségünkkel? Ha valakinek azt mondjuk: térj meg, és higgy az Úr Jézus Krisztusban, mert Nála van elrejtve az új élet minden áldása, vajon, kárhoztatjuk-e, hogy életre hívjuk meg? Azt mondja Jézus, nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot. Elkárhozni, – megy az nekünk Jézus nélkül is. Megy az Magyarországon is. És megy mindenütt a világon. Hamar nyílik a fülünk, és még hamarabb a szánk másokat, sőt, az egész világot kárhoztatni. Mintha nem is lenne kilencedik parancsolat. Úgy szórjuk felebarátunkra a hamis tanúbizonyságot, oly hamar eláztatunk mi ismerőst és ismeretlent, hogy néha legszívesebben befognám a fülemet, csak ne halljam. Már öregszem, szabad ennyit mondani, némileg romlik a hallásom. De a feleségem azt mondja erre: milyen jól védekezel! Jézus nem azért jött, hogy kárhoztasson. Tudjuk mi azt magunktól is tenni, nagyipari méretekben. Nézzen ki-ki magába: ha csak a tíz százalékát rakná vissza a nyakamba az Úristen annak, amit én ráhordtam másokra, a föld közepéig süllyednék. Nem azért jöttem, mondja Jézus, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megmentsem, megtartsam.
Mégis, ha Jézus azt mondja: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa, ha meghív bennünket az örök életre, akkor mégis csak döntés elé állít bennünket. Vízválasztóhoz érkezünk, és tudjuk, hogy innen van lefelé, és van felfelé. Mert ezek a szavak: örökélet vagy kárhoztatás, megmenteni vagy elveszíteni, – ezek mozgásirányok; vagy felfelé megyünk, vagy lefelé. Jézus kiáltása éppen ott talál meg bennünket, amikor süllyedünk lefelé. És megnyitja nekünk az utat felfelé. Augustinus egyházatya azt mondja: amit szeretek, az az én súlyom, másképpen: gravitációs központom. Amit szeretek, az vonz. Ha magamat szeretem, ha az emberek dicséretét szeretem, ha a vállon veregetést szeretem, ha az ősi kísértő szavát szeretem, akkor lefelé megyek, süllyedek. Nos, Jézus ebbe a süllyedésbe kiált bele: forduljatok meg, térjetek meg, higgyetek az Isten országában, írjátok szívetekbe Isten csodálatos szeretet-törvényét! És ha ez megtörténik, kezdünk felfelé emelkedni. Ez a megmenekülés első lépése. Nem ítélek senkit, – mondta Jézus – életre hívok mindenkit. Így mondja ezt Tertulliánus egyházatya: Isten sokakat érdeme nélkül ment meg, de soha senkit nem ítélt el érdemtelenül. Vegyük most így ezt a szót: Isten mindenkit érdemtelenül mentett meg, abból az elesésből, süllyedésből, alázuhanásból, amibe megérdemelten belekeverte magát.
- S végül, azt mondja Jézus: »nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki küldött engem, Ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.« Milyen szerényen szól Krisztusunk, aki a Szentháromság második személye, az örök Ige, Aki és Akire nézve minden lett, ami lett. Mondtam, milyen szerényen szól! De kik vagyunk mi, hogy Jézusnak ezeket a szavait, és benne az Ő magatartását minősítsük? Mégis, kívánom, hogy itt, Nagykátán, ebben a keresztyén közösségben, miközben az élet szavát élik, el tudja mondani ki-ki: nem magamtól szólok. A lelkipásztor, a presbiterek, a tanítók, a gyülekezeti munkások, mindenki mondja bátran: nem magamtól szólok! Jézustól sokszor kérdezték földi szolgálata során: honnan veszed ezeket? Sokszor kérdezik tőlünk is: honnan veszitek ezeket? Mondhatjuk erre válaszul, onnan, hogy nekünk hosszú, dicső történelmünk van. Őseink régi kardja, a falon függ, rozsda marja, – de nem baj, mi lekapjuk! S amit ránk kentek az évszázadok, lemossuk a gyalázatot. Van bennünk huszárság, kurucság. Ám azt mondja Jézus: nem magamtól szólok. A hitünk akkor kezd el növekedni, és mélyen meggyökerezni, sőt, szárba szökkenni, és teremni az Isten dicsőségére mindenféle jót, jó munkát, tisztességet, becsületet, áldásokat a családunknak is, a kisebb-nagyobb közösségeiknek is, ha átadjuk magukat teljesen ennek az isteni felhatalmazásnak, áldásnak, erőnek: nem magunktól szólni! Nem magunktól szólni, hanem egyszerűen és mélyen hinni és hitben tapasztalni, hogyan emel bennünket Isten felfelé, nem magunktól szólni, de másokat is meghívni az örökélet csodálatos kegyelmére - az a lényeg! Nagykátai testvérek, a ti száz esztendőtök hosszú és szép és áldott történet. Hadd írjam hát a hálaadásnak ezen az óráján a szívetekbe a mai igével: ne szóljatok magatoktól, de amit az Atya parancsol, azt mondjátok, mert az Ő akarata: örökélet - mindazoknak, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban.
Ámen
