Nagy kegyelem

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet!

A mai nap az egyházi kalendáriumban Szentháromság vasárnapja, amikor minden keresztyének Pünkösd után még egyszer, egy nagy ünnepnapon az Atya, Fiú, Szentlélek Szentháromság Isten dicsőségét és nagyságát magasztalják. Ez az ünnep az idők folyamán elhomályosodott, s talán a meghomályosodásában, az a XIX-XX. századi tudat is szerepet játszott, hogy a Szentháromság Istenről szóló keresztyén dogma későbbi alkotás, igen nehezen találjuk meg a nyomait a Szentírásban. Ebből adódóan aztán sok kritika érte az óegyházi dogmaalkotást, sokan kezdték azt mondani, hogy a Szentháromság megvallása, a Szentháromság Istenről szóló keresztyén tanítás a görög filozófiának a beszüremkedése a tiszta, igazi keresztyénségbe, s ennek semmi helye az életünkben. Mindazáltal, én azt hiszem, hogy ha akár csak a felolvasott történetet újraolvasnánk, azt kellene észrevennünk, hogy a Szentháromság valósága, mint tapasztalat áthatja az egész keresztyénséget. Már az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben is arról hallunk, hogy miután Pétert és Jánost elengedik a nagytanácsból, s ők visszatérnek a keresztyén közösségbe, mindenről beszámolnak, ami történt, a gyülekezet egy zsoltárt kezd el énekelni Istent dicsőítve. A második zsoltárt, a híres messiási zsoltárt, mely Isten hatalmáról, Isten ellenállhatatlan erejéről zeng, s ennek a zsoltárnak azt a szavát, mely Isten felkentjéről szól, a feltámadott Jézussal azonosítják. Aztán könyörögnek, hogy Isten adjon erőt az egész közösségnek, de főleg az Evangélium hirdetőinek, hogy ne fogyjon el a bátorságuk, ne ijedjenek meg a megfenyegetettségtől, hanem hirdessék még nagyobb bátorsággal, még nagyobb erővel az Isten Igéjét. S ekkor azt olvassuk, hogy Isten meghallgatta a könyörgést, megtelt a ház Szentlélekkel, s még nagyobb bátorságot, még nagyobb erőt vettek. Mi ez, ha nem Szentháromságos tapasztalat? Mi ez, ha nem annak az átélése, hogy a Szentháromságisten, az Atya, Fiú és Szentlélek ott a tanítványokkal van. Sőt, nemcsak tapasztalatról van szó, amit majd később, száz, kétszáz, vagy háromszáz év múlva tudós teológusok megfelelő módon formába öntenek, hanem megvan bennük a Szentháromságisten közösségének a tudata is. Látszólag szétszórtak ezek a tapasztalatok, mintha nem is nagyon kapcsolódnának egymásba, Lukács mintha úgy is adná elő a történetet, mintha valóban szükség lenne majd később, talán száz év múlva egyfajta tudósi, teológusi éleslátásra, ami összefűzi ezeket a kapcsolópontokat, ám ha a történetet olvassuk, azt látjuk, hogy egészen más a helyzet. Nem a tudat, nem a felismerés, nem az éleslátás rendezi a tapasztalatot, hanem ellenkezőleg, a tapasztalat nyitja meg a gondolkodás szemeit. A tapasztalat hoz egy nagy és mély tudatformálódást. Mindebből én most csak egyetlenegy mozzanatot szeretnék kiemelni, a 33. verset, Lukács evangélistának azt a megjegyzését, hogy az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúbizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindannyiukon.

Az erőről és a kegyelemről szeretnék szólni. Csodadolognak tartom, hogy ebben a versben a kettő együtt van. Még nagyobb dolognak tartom, hogy ugyanaz a jelző szerepel mindkettőnél, az erőnél és a kegyelemnél is. Az a görög szó, amely nem pusztán azt jelenti, hogy nagy, hanem azt is, ami az embert felemeli. Ha kell, naggyá teszi, ha kell, felemeli, ha kell, megerősíti. Ugyanez a szó fejezi ki, ha valamire azt mondjuk, hogy magasztos, vagy fenséges. Nagy erővel tettek az Apostolok tanúbizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és mindannyiukon Istennek nagy kegyelme volt. Csodadolog ez, mert a mi világunkban az ember a kegyelmet és az erőt élesen szét szokta választani. Az erősek nem ismernek kegyelmet, ez a történelem egyik szomorú tanulsága. Sőt, azt is hozzá szokták tenni, hogy az erőseknek nem is szabad kegyelmet tanúsítni. A kegyelmezés, az irgalmazás, az elengedés evilág hatalmi játékaiban inkább a gyengeség jele. Csak ne mutass semmi gyengeséget. Csak ne mutass semmiféle készséget megbocsátásra. Csak ne mutass semmiféle kicsiséget, semmiféle megrendültséget, semmiféle jószívűséget. Legyél határozott, erős, hogyha kell, könyörtelen. Igen, az erő a mai ember tudatában, tapasztalatvilágában nem a kegyelemhez kapcsolódik, éppen ellenkezőleg, a könyörtelenséghez. Sokszor még meg is vagyunk zavarodva, hisz könyörtelen embereket gondolunk erősnek, noha nem erősek. Vannak ilyen színjátékok. Nemrégiben mesélte valaki. Munkahelyet váltott, olyan munkahelyre került, ahol lényegesen kevesebben, kis munkaközösségben dolgoznak együtt, a főnöknek közvetlen ráhatása van a munkatársaira.  Elmesélte első heti munkahelyi tapasztalatait és élményeit, s azt mondta az új főnökéről: ez egy kutya kegyetlen, könyörtelen ember - majd hozzátette: biztos nagyon erős. Én ugyan nem értettem a megjegyzést, ám valóban, sokunkban így csapódik le ez a dolog. Ha valaki kegyetlen, kíméletlen, semmiféle könyörületet nem ismer, ebből óhatatlanul arra következtetünk, hogy erős is. Vagy éppen megfordítva, ha valaki nagyon erős, inkább elkerüljük, nem megyünk a háza tájára, mert ott könyörületet nem találunk. És megint megfordítva is igaz, hogy azokról, akikben könyörületességet látunk, akiknek a szíve kész a megbocsátásra, akikről azt látjuk, hogy készek kedvezni a másiknak, azokról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindezt azért teszik, mert nincsenek erejük teljében. Mert alkut kell kötniük. Mert kompromisszumokat kell kötniük. Mert szövetségesre van szükségük.

Mindazáltal én most arról szeretnék szólni, hogy milyen módon tapasztalják meg a tanítványok, az első keresztyének, és hitem szerint ma is a keresztyének azt, hogy a Szentháromságistenben az erő és a kegyelem összekapcsolódik.

Az első gondolatunk az lehet, hogy amikor az apostolok nagy erővel tettek tanúbizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, s nagy kegyelem volt rajtuk, ez valamiféle ok-okozati összefüggést mutat. Azért volt rajtuk nagy kegyelem, mert nagy erővel tettek bizonyságot, és ebből arra következtethetünk, hogy ma is így van. Aki összeszedi a maradék erejét, minden bátorságát és Krisztus feltámadásáról bizonyságot tesz, az cserébe, ajándékul, mintegy erőfeszítései, és törekvései nyugtázásául megkapja Istennek nagy kegyelmét. Így van-e? Azt hiszem, nem. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy soha, semmilyen erőt nem kell mozgósítani, hogy soha, semmiféle bátorságra nincs szükség. A tegnapi Igében olvashattunk arról, hogy igen-igen sok kurázsi kellett a tanítványok részéről, amikor megintették, bíróság elé rángatták, megfenyegették őket, aljas játékokat kezdtek velük játszani, s emberi integritásukat is megkérdőjelezték, bizony nagyon nagy kurázsi kellett azt mondani: mi nem mondhatunk mást, mint amit az Isten ránk bízott, nem verhetitek be a szánkat, ezt az üzenetet nem hallgattathatjátok el. Ehhez óriási bátorság kell. És, mint tudjuk, a bátorság a négy fő erény egyike. Ha nincs bátorság, nincs erő sem. Ha nincsen erő, nincsen készség sem. Ha nincsen készség, nem cselekedjük meg, amit kéne, akkor oda van miden. És azt sem gondoljuk, hogy Isten ne tartana igényt ezekre az emberi erényekre, hogy Ő úgy hatna, operálna az életünkben, hogy először mindent félreseperne, ami mi vagyunk, aztán hozna valamit. Nem, ez nem így van. Mindazáltal, tévedés lenne itt, ennek a megjegyzésnek a nyomán arra következtetni, hogy volt bátorság a tanítványokban, volt erő a tanítványokban, nem hagyták magukat legyűrni, és Isten ezért nagy kegyelemmel megajándékozta őket. Mindannyiukon nagy kegyelem volt. Tehát fordítva van a dolog. Az a megjegyzése az evangélistának, hogy mindannyiukon nagy kegyelem volt, olyasfajta következtetés, ami visszavisz bennünket a dolgok elejére. Most, most fogják fel, hogy miért volt bennük bátorság. Nem azért, mert hetyke legények ők, nem azért mert úgy gondolják, egyéletem-egyhalálom, nem azért, mert ők afféle keresztyén kamikázék, akiknek már teljesen mindegy, elvégzik azt, ami rájuk van bízva, akár elveszett a háború, akár nem veszett el. De nem ezért történnek ezek a dolgok. Nem is azért van bennük valami lenyűhetetlen, legyőzhetetlen szívósság, mert ők ilyen alkat lennének, hanem azért, mert kezdettől fogva nagy kegyelem volt rajtuk. Mert az Isten kegyelme kiáradt rájuk. És éppen ebből fakadt a bátorságuk. Nem tudom, mennyire érthető ez a csodálatos összefüggés. Meggyőződésem és tapasztalatom is az, hogyha a keresztyén embert nem az hatja át, hogy Isten megkegyelmezett gyermeke vagyok, ha nem az az eredendő, igazi, ős-élménye, hogy Isten bevont engem az Ő irgalmába, akkor a következő lépései, amit a keresztyén életben megteszünk, eleve kudarcra vannak ítélve, akkor nem sikerül semmi. Elmondhatok ennek a történetnek az alapján is néhány variációt. Arról olvasunk ebben a történetben, hogy Péter, János és a többi apostol bizonyságot tesznek a feltámadott Krisztusról, betegeket gyógyítanak. Először megpróbálják őket lepisszegni, elhallgattatni, aztán be a rendőrségre. Személyi igazolvány, kihallgatás, vegzálás. Jól megfenyegetik őket. Következő folytatása is lehetne a történetnek: hazamennek a tanítványok a közösségbe, és elmondják: nézzétek, megúsztuk, most már hallgassunk, ép bőrrel megúsztuk a dolgokat, szedjük össze magunkat, kuporodjunk össze, vagyunk mi magunknak elegen, kicsit csendesítsük meg ezt a dolgot, hallgassunk. Adjunk hálát az Istennek, hogy ép bőrrel kijöhettünk onnan. Ez teljesen természetes emberi folytatás lenne. Akinek egyszer meggumibotozták a talpát, akinek egyszer elkobozták az igazolványát, felírták és priusza lett, akit jól megfenyegettek, megszorongattak, az hajlik arra, hogy utána azt mondja, köszönöm Uram, hogy ép bőrrel kihoztál onnan, megmaradt az életem, most már csendben maradok. De lehetne épp az ellenkezője is. Hazamennek a tanítványok, és azt mondják: jól kifogtunk rajtuk, elengedtek bennünket, mert nem tehettek mást, erőben vagyunk, nosza ásóra-kapára, verjük szét, ami van. Hát mit gondoltok, miért vagyunk mi szabadok? Melléfogtak, aztán rájöttek, hogy velünk nem lehet kukoricázni, mi nem olyan legények vagyunk. Ez is teljesen természetes folytatása lehetne a dolgoknak. De nem így folytatódik, hanem úgy, hogy a tanítványok a csodálatos szabadulás után rádöbbennek arra, hogy mindaz, ami velük történt, sőt annak minden mozzanata abból fakadt, abból táplálkozott, hogy Istennek nagy kegyelme volt rajtuk. És mit tesznek? Csak azt, amit eddig is. Nem változtatnak semmin. Nem kuporodnak össze, vagy ellenkezőleg, nem hirdetnek totális ellentámadást, csak ugyanazt csinálják, amit eddig is csináltak, mert nem tehetnek mást, mert megkegyelmezett gyermekek. Mert egész élettapasztalatuk, egész életük értelme az, hogy Isten bevonta őket csodálatos és szabadító kegyelmébe. Ezért nagy erővel tettek tanúbizonyságot a Krisztus feltámadásáról. Itt a görög szövegben a dünamei szó szerepel, az a szó, amely nem a statikus erőt jelenti, nem azt a fajta szilárdságot, ami minden rohamnak ellenáll,  hanem a lendítő erőt. Azt az erőt, ami át tud adódni a másik ember életébe. Azt az erőt, ami a másik embert is dinamizálja, mozgósítja, megindítja. Miért? Azért, mert a keresztyén evangéliumnak, a Krisztus feltámadása meghirdetésének, az Isten hűsége és szeretete meghirdetésének, Isten szeretete továbbadásának az az egyetlenegy célja van, hogy áthassa a másik embert is. Áthassa az ő életét is, mássá tegye a másik embert. Istennek tetsző életűvé tegye. Ha hozzátesszük mindehhez, hogy az Apostolok ezt nagy erővel teszik, most már a szónak abban az értelmében, amit a bevezetőben mondtam, tudniillik felemelő erővel, akkor még inkább értjük, hogy mi az Istennek a kegyelme. Hogy mondja József Attila a versében? „Nem emel már fel senki, bele nehezültem a sárba, emelj fel Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.” Erről a felemelő erőről van szó, erről a felmagasztosító erőről. És ez az erő nem nőtteti az embert, nem úgy teszi naggyá, hogy egyre nagyobb, egyre nehezebb, egyre súlyosabb, hanem úgy, hogy kiemeli, felemeli, isteni magasságokba emeli. Szabad így fordítani ezt az Igét: a tanítványok az őket felemelni képes erővel tettek bizonyságot, tanúskodtak a Jézus Krisztus feltámadásáról. Ma is csak ez az egyetlenegy kérdés. Milyen keresztyének vagyunk, milyen bizonyságtevők vagyunk, milyen az életünk, milyenek a szavaink? Eljut-e az életünket mozgósító isteni erő a másik ember életébe, és képes-e felemelni? Felemelni azokból a besüllyedtségekből, nyomorúságokból, levertségből, abból az apátiából, amibe belelöki a sorsa, a tragédiája, a betegsége, a társadalmi állapota, minden, ami van ezen a világon. Mert figyeljétek, milyen érdekes!? Amit az ember alkot, amivel az ember körülveszi magát a civilizációjában, ha isteni kegyelem nélkül való, egyre inkább kolonc lesz rajtunk. Nemrégiben egy esperesi értekezleten az egyházmegyék vezetőségével beszélgettünk, s előkerültek olyan gyülekezetek esetei, ahol egy maroknyi közösség maradt már csak, akik a néhai erőteljes, dinamikus élet nyomán megörököltek sok mindent, épületet, ingatlant, infrastruktúrát, most ott vergődik ez a kis közösség, és ott van koloncként a nyakán mindaz, amit az ősök egykori nagyszerű és virágzó életéből megörökölt. Ők ezt már nem tudják tovább vinni. Vajon kötelesek ezt továbbvinni, legyenek őrei, restaurátorai ennek a régi, szép örökségnek. vagy kezdjenek a magukén annyi erőből, amennyi erejük van egy újfajta, másfajta testvéri közösségi életet.  Miközben ezen tanakodtak ott a bölcsek, végigfutott rajtam, igen, így van ez mindenütt. Amit alkotunk, amit produkálunk, ami itt marad lenyomatként, ha nincsen benne ez a mindent átható, isteni, kegyelmes erő, kolonccá válik. S most hagyjuk is azt, amit az ember épít. Gondoljunk csak magunkra. Így szoktuk mondani, ma már ez egy divatos kifejezés, hogy valaki felépíti magát. 14-15 éves korában egy fiatalember ráébred arra, hogy valami akar lenni. Szépen, tudatosan, szívósan, tanulással, szorgalommal, önképzéssel, iskolákkal felépíti magát. Hozzáépíti még ehhez az emberi kapcsolatokat, a társadalmi tőkét, az ismeretségeket, úgy, ahogy annak lenni kell. A szülők segítenek, az iskola segít, mindenki segít, aki tud, és a mi emberünk felépül. Ha ebből elmegy a dolognak a veleje, mindaz, amiért ez történik, az a jókedv, az az odaadottság, az a jó értelemben vett becsvágy, mi lesz ebből a felépítettségből? Egy megmerevedett, semmirevaló, orientáció nélkül élő ember, aki mindenki más számára is teherré válik. Hány tragikus történetét ismerjük ennek?! Az az Isten akarata, az a keresztyénség küldetése, hogy a megsüllyedt embert ezzel a felemelni képes erővel, az Isten erejével felemelje. És ez nem lehetséges másképp, mint hogy az ember újra, meg újra, minden alkalommal, minden fordulóban visszatér ahhoz a boldog tapasztalathoz és tudathoz, hogy ez azért lehetséges, ez azért van így, mert az Isten kegyelme van rajtam. Mert hogy az Isten kegyelme van rajtunk. Milyen kegyelme? Nagy kegyelme. A felemelő kegyelem. Istennek a felemelő kegyelme azért csodálatos, mert Önmagához emel fel. Értitek ezt, testvéreim? Isten azért ad kegyelmet, hogy Őhozzá tartozzunk, s nem azért, hogy megszabaduljon tőlünk. Isten azért emel fel bennünket, hogy beemeljen bennünket erőinek, irgalmának, szeretetének a világába. Ez a kiinduló pont. A ma embere számára is csak ez lehet a kiinduló pont, a mai kor hűséges keresztyénei pedig - akár ellegyintik őket, akár kifigurázzák őket, akár megfenyegetik őket, akár megpróbálják őket elhallgattatni, akár megpróbálják az üzenetüket szétzilálni - nem tudnak mást tenni, mint élni ennek a kegyelemnek, mert ebből élnek, mert ezért élnek, mert ez az életük értelme.

Jeruzsálemben néhány ember boldogan örül az apostolok szabadulásának, és azt kéri a kegyelmes Istentől, hogy hadd végezzék ugyanazt, mint amit csináltak a börtönbe kerülésük előtt, hadd hirdessék, hadd éljék meg Istennek felemelő kegyelmét. Szeretett testvéreim, kedves gyülekezet, a keresztyénségnek minden korban, minden nemzedékben sok-sok fordulója van. Sok olyan pont van, amikor megállít, megzökkent bennünket a történelem, vagy egyénileg, megállít, megzökkent bennünket a saját sorsunk, egy betegség, egy tragédia, egy haláleset, egy kudarc. De minden ilyen fordulónál, újrakezdésnél, ha Isten kegyelmes - és kérjük ezt a kegyelmet Istentől! -, oda visz vissza bennünket, ahonnan elindított, és ugyanazt adja nekünk, ami által gyermekei is lettünk, amiből boldog hitünk, legyőzhetetlen erőnk táplálkozik -, ez pedig az Ő nagyságos, felemelő, felmagasztosító, halálból életre, e világból az eljövendőbe megmentő, üdvözítő kegyelme.

Ámen