Nagy dolgot cselekedett veled az Úr!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múlt alkalommal arról szólottunk, hogy Jézus földi szolgálata, mely egy felfoghatatlan és környezete számára magyarázhatatlan, nagyszerű újnak a megjelenését is jelenti, sok konfliktust, vitát, félreértést, nézeteltérést, drámát váltott ki.  Legutóbb például arról is hallottunk, hogy Jézus családja az elterjedt hírek nyomán útnak indult, hogy hazavigyék Jézust, mert némelyek úgy magyarázták szolgálatát, szavait, tetteit, hogy magán kívül van. Mások azzal vádolták Jézust, hogy ördögi hatalmakkal cimborál, a csodákat, a jeleket, a nagyszerű dolgokat nem is tudná másképp tenni – magyarázták ellenfelei, ellenségei – mint hogy összeszövetkezik a nagy hitetővel, az ördöggel, hogy Ő maga is elhitesse az embereket. Az evangélium eddigi részeinek olvasása kapcsán azt is láttuk, hogy a Jézushoz közvetlen közelállók, a tanítványai, akik a közösségében vannak vele, akik egy asztalnál ülnek vele, akik valóban, a szó legteljesebb értelmében a tanítványai, s közvetlenül hallják Jézustól az Isten országára vonatkozó titkok föltárolását, ők sem értik Jézust, ők sem tudják mire magyarázni, hogyan felfogni a szavait és a tetteit. Említettem azt is, hogy ezt a drámát egy Biblia-tudós így jellemezte: messiási titok. Ma érkeztünk el ahhoz a részhez, amikor ennek a titoknak nem az a része mutatkozik, hogy nem értik Jézust, mert így is lehet valami titok. Igen többnyire a titok szón éppen ezt értjük, tehát hogy valamit történik, de az okait nem látjuk be, nem tudjuk felfogni.

Van azonban a titok fogalmának egy másik valósága is, különösen abban az értelmében, ahogy ezt a régi görög nyelvben használták, amit azonnal megértünk, ha Pál apostolnak az Efézusi levélben a házasságról írt szavaira gondolunk, ahol a férfinak és a nőnek az élet-szövetségéről szól. A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, ketten lesznek egy testté, közösség lesz az életük, szeretik egymást. S erre mondja az apostol, hogy felette nagy titok ez. Mi ebben a titok? – kérdezhetnénk, –  hiszen itt vannak előttünk, előttünk élnek, szeretik egymást, egybeszövődnek, összetartozik az életük, mindezt látjuk, semmi nincs benne elrejtve, mi ebben a titok? De van a titok szónak, egy olyan értelme is, hogy valami fölragyog előttünk és csodálkozással tölt el bennünket. Mi lehet a házasságban az képesség, nagyszerűség, mindannak ellenére, hogy az ember hajlamos a vétekre, hogy esendő, hogy sokszor rossz dolgokkal van tele élete, férfi és nő mégis ragaszkodik egymáshoz, jóban-rosszban szeretik egymást, s ahogy az Ige mondja: egy testté lesznek – nos, ez titok. Csodálkozással tölt el bennünket. Bár nincsen benne semmi felkutatatni való, semmi utánamennivaló, csak itt vannak előttünk szent életben, és ez ámulattal tölt el bennünket. Jézus földi szolgálatának – amit így neveztünk: messiási titok – most ez az oldala ragyog föl. Az a valósága, amely látható, elmondható, még felolvasott történet nem szorul arra, hogy részletesen elismételjük, s mindazokat, akik ezt látják, átélik, csodálkozással, mi több – olvassuk – félelemmel tölti meg.

Hogy közelebb jussunk ennek a titoknak a felragyogásához, néhány bevezető megjegyzésre van szükség. Az eddigiekben azt láttuk, hogy Jézusnak felfoghatatlan és lenyűgöző hatalma van. Betegeket gyógyít. A betegek gyógyítása, főleg ha a betegség fizikai vagy biológiai természetű, igen nagy hatalmat és erőt jelent. Láttam kórházban beteget, amikor kiadták neki a zárójelentést és abba az volt írva, hogy gyógyultan távozik, hogy elkapta az orvos kezét és csókolgatta. Milyen nagy dolog egy megromlott, beteg szervezetet meggyógyítani! Fantasztikus tudomány kell ahhoz, hogy a megbillent egészség egyensúlyba jöjjön, és azt érezhesse a beteg hogy meggyógyult. Aztán azt is láttuk, hogy Jézusnak a szavak világában is nagy hatalma van, mert ott is van hatalom. Különösen a mai időkben érezzük ezt, mert az életünkbe – vagy ahogy mondani szokták– a magánszféránkba, a konyhába az asztalunkhoz, a nappalinkba, a beszélgetéseinkbe, a gyereknevelésbe, mindenüvé bevonult az, amit közéletnek vagy politikának neveznek. Olykor mintegy üldöznek is bennünket, újra meg újra kikérik a véleményünkre, újra meg újra döntenünk kell, állást kell foglalnunk, ezért szóáradat lepi el a mai embert, s egy idő után  már immúnissá leszünk. Elmegyünk a fontos szavak mellett is. Ha valamit százszor kiabáltak a fülünkbe, százegyedére már nem figyelünk oda, megszoktuk. De az igaz beszéd  így is megérinti, megtalálja az embert, mert abban erő van, és megállít, odafigyelünk rá, hiszen igazságot hallunk, és ez az igazság nem elvont filozófiai megállapítás, hanem egzisztenciális érvényű. Nemrégiben olvastam Kirkegaard egyik megjegyzését, amit igehirdetőként magamra is kellett vennem. A dán filozófus a hamis teológusokról meg bölcsekről mondja, hogy mindent megmagyaráznak, de soha semmit nem mondanak. Nos, ilyen korban élünk: minden meg van magyarázva, bőséggel, de olyan kevés dolgot hallunk, ami mond valamit, ami teremtő szóval érint meg bennünket. Jézusban azt látjuk, hogy a szavai teremtő igék. Azt mondják róla: úgy beszél, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók. Hatalom van Jézus szavában.

Azt is láttuk, hogy Jézusnak a természeti világ fölött is hatalma van. Talán a legmegrendítőbb történetet az előző részben olvastuk. Jézus és tanítványai útban vannak a tenger túlsó partjára, de vihar csap le rájuk. Ez a vihar ugyanolyan, mint amikor a Bakony mögül kijön a vihar a Balatonra, és szempillantás alatt két méteres hullámokat támaszt. Szegény tanítványok próbálják az életüket menteni. Jézus pedig alszik a hajóban, ágyút lehet a füle mellett sütögetni. Fölébresztik, s kiáltoznak: -Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk? És akkor Jézus parancsol a szeleknek, parancsol az elemeknek, és így mondja az evangélista: elállt a szél és lett nagy csendesség. Ekkor megtölti a tanítványok szívét is egy szent rémület, mert egy megnyilatkozó titkot látnak, tapasztalnak, és mondogatják egymásnak: - Kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek neki?

A mai történetben mindezek legmélyére jutunk el, ez a történet azt mutatja, hogy Jézusnak a szellemi világ fölött is van hatalma. A modern kor embere, talán éppen a középkor túlzott ördög-kultusza vagy ördög-félelme miatt az inga másik végébe lendült, s ma már sok ember – különösen az írástudók, akik mindig mindent megmagyaráznak, de semmit nem mondanak – kimagyarázza a Bibliából, a hittudatából azt, hogy van egy ellenséges szellemi világ, van egy ördögi világ, egy démoni világ, és ez a démoni világ, ahogy az apostol megjegyzi az ördögről, szerte jár, mint üvöltő oroszlán és keresi, akit elragadhatna. Nem is tudja ezt az evangélista sem másképp leírni, mint megszállást. Amikor Jézus találkozik ezzel az ördöngös emberrel, akit lekötözni, megbilincselni sem tudnak, megközelíteni sem mernek már, kiderült, hogy egy önpusztítására démonizált emberről van szó. Azt olvassuk, hogy éles kövekkel üti-vágja magát, elhagyatott helyeken, sírboltokban jár, s nincs az az elmegyógyintézet, ahova be lehetne zárni, nincs az a módszer, amivel meg lehetne gyógyítani. Megkérdezi tőle Jézus, hogy mi a neved? – és ekkor ez az ördöngös így válaszol: légió. Már nem is ő válaszol, hanem a benne lakozó tisztátalan szellemek, a légió – merthogy sokan vannak. Sokan vettek uralmat e fölött a szerencsétlen ember fölött, de Jézus kiűzi belőle a démonokat, meggyógyítja őt. Egyszóval, Jézusnak a szellemi világ fölött is hatalma van. Ha azt mondom, hogy az emberi életnek egyik mértéke a megszállottság, a megkötözöttség, azzal paradoxont is mondok: senki sem tudja megkötözni ezt az embert, és mégis megkötözött, senki nem tudja fogságban tartani, és mégis egy légió fogságában van. (Később majd olvasni fogunk az emberi élet legnagyobb mélységéről és legnagyobb reményéről is, amikor kiderül az is, a naini ifjú feltámasztásakor, hogy Jézusnak a halál felett is van uralma. Egy teljhatalmú, isteni küldött áll előttünk Jézus Krisztus személyében.)

A jól ismert, sokat magyarázott történetből ma azt a pillanatot szeretném kiemelni, ami talán bennünk még is fokozza a bámulatot és a csodálatot e messiási titok fölött, ahogy fölragyog, lenyűgöz, vonz, és magával ragad. És ebben az a bámulatos, hogy Jézus még most sem, most a szellemi hatalmak felett aratott győzelme után sem – ha szabad ezt mondani – játssza ki a kártyát. Teljes titka megfeszíttetésekor és feltámadásakor tárul fel. Jézus még vár. S hadd mondjam el, hogy sok ilyen alkalom volt Jézus nyilvános szolgálatában, amikor nem játssza ki a kártyát, amikor még várt. Bizony, meg kell értenünk ennek a visszatartásnak, ennek a kivárásnak a mélységét, mert így érthetjük meg magát a története is, ez rejlik a mélyén, és ez ragyog ránk igazi erővel.

Hadd idézzek hát néhány esetet, amikor Jézus vár. Az egyik leglátványosabb, amikor nagy tömeg gyűlik össze Jézus tanítását hallgatva, több ezren vannak, ötezer férfi, asszonyokat és gyerekeket nem számítva. Isszák Jézus szavait, táplálkoznak az Igével, de – kenyérrel is él az ember! Éhesek, eltörődöttek, fáradtak, enniük kell, de nincs miből. Ekkor Jézus megáldja azt a kevés kenyeret és halat, amit egy kisgyereknél találnak, és megsokasítja, ötezernek lesz elegendő. Ez a kenyérszaporítás csodája. Ekkor a tömeg el akarja Őt ragadni, hogy királlyá tegyék. Itt az idő, ki lehet játszani a lapot! Jézusnak teljhatalma van, Ő aztán méltó rá a trónra. S azt olvassuk, hogy Jézus mintegy kiszakította magát a tömegtől és félrevonult. Mintegy elmenekült. Egy más alkalommal azt olvassuk, hogy amikor már szinte megfojtja a rajongók sokasága, megparancsolja tanítványainak, hogy azonnal evezzenek át a túlsó partra. De miért, hova menekül? Kivonja magát, nem játssza ki a kártyát. Aztán azt is olvassuk, hogy mikor meggyógyít egy vakon született embert – ez már Jeruzsálemben történik –, megtiltja neki, hogy elmondja másoknak. Pedig ott vagyunk Jeruzsálemben, a szent helyen, oda várják a kegyes zsidók a messiást, oda kell megérkeznie. Itt az idő. És Jézus nem játssza ki a lapot. És még egyet hadd idézzek fel, amikor nagycsütörtök éjszakáján Jézus a Gecsemáni kertjébe készül, hogy utolsó harcát, az engedelmesség nagy küzdelmét megvívja az Atyával, mert halálfélelem tölti meg, tehát mielőtt elindulnának, előáll Péter, megmutatja Jézusnak a két kardot: látod, Mester, beszereztük az eszközöket, megnyertük a fegyverkezési versenyt, induljon a felszabadító háború! De Jézus ellegyinti Pétert, elutasítja ezt a lehetőséget is, nem játssza ki a lapot, pedig – emlékszünk? – néhány nappal korábban ezrek és ezrek ünnepelték Őt, mint szabadító királyt. És emlékszünk rá, micsoda összeesküvést kezdenek Jézus ellen szőni, hogy félreállítsák az útból, mert féltik a hatalmukat a hatalmasok? Hát itt az idő, most kell kijátszani a lapot! És Jézus nem játssza ki.

A mai történetben nem általánosan, hanem nagyon személyesen – és ezért a szívünkhöz szólóan – mennek végbe az események. Jézus kiűzi ebből a szerencsétlen emberből a légiónyi ördögöt, melyek a kétezer disznóból álló kondát szállják meg, amelyik belerohan a szakadékból a tengerbe. Akik látták, elszaladtak, s jelentik a városban, hogy nagy kár érte a várost, elpusztult a konda, de valami más is történt, mert ez a hírhedt ember, akinek Légió a neve, a megszállott meggyógyult. És máris mennek ki az emberek, hogy lássák, mi történt. Azt látják, hogy ott ül ez az ember Jézus lábainál, fel van öltözködve, és az eszénél van. Az eszénél van. Nagyon fontos ez a megjegyzés, Lukács evangélista is pontosan ugyanígy közli. Lukács orvos volt, az evangéliuma tele van orvosi kifejezésekkel, és az a kifejezés itt, hogy eszénél van, diagnózis. Nem úgy általában van eszénél, mint például, amikor valakire előbb hirtelen rájön valami hisztérikus roham, adnak neki egy pofont, s akkor megrázkódik, és magához tér, de még ott van lelkében a zaklatottság, ott van a szívében a félelem. S nem úgy, mint amikor valakivel valami rémítő dolog történik, sokkolja őt, aztán elmúlik a riadalom, fújja ki magából a levegőt: már magánál van, de még nincs igazán magánál, mert az elméjében még ott zakatol a rémület, sőt, talán a tudatát akkor kezdi megtölteni a rémület. Láttunk már embereket, nehéz helyzetből szabadultakat, baleset szélére sodrottakat vagy elaléltakat, akik úgymond egy pillanatra magukhoz jöttek, de igazából azután kezdődött a baj, amikor kezdtek a tudatára ébredni annak, hogy milyen veszedelemben voltak. Ez az ember diagnózis szerint magánál van, az itt álló görög szót józanságnak szoktuk fordítani. Ez az ember józan. Nemcsak úgy van magánál, hogy elmúlt egy rohama, egy pillanatra megkönnyebbedett, hanem józanul, színjózanul van ott. És ez a színjózan ember, amikor Jézus indulna vissza, merthogy a titok fölfénylése zavarja az ott lévőket, és elküldik őt, utána fut, színjózanon, a döntése is józan, és arra kéri Jézust, hogy hadd lehessen vele. Nincs ennél józanabb kérés, testvérek, nincs ennél józanabb kérés. Azt kívánom mindenkinek, aki itt van, aki hallja most ezt az igét, mindenkinek, aki hallja Jézus nevét bárhol a világon, bárhol ebben az országban, ebben a városban, szülessen a szívében színjózan döntés és akarat: hadd lehessek Veled, Uram Jézusom! Merthogy ez az ember ebben a színjózanságában fölismerte, fölmérte, hogy ez még alternatíva is lehet: vagy Jézussal, vagy újra az elveszésben, vagy Jézussal lenni, vagy megszálló Isten-ellenes hatalmak alatt szenvedni. Mintha hallotta volna Jézus példázatát, amikor Jézus egy alkalommal arról beszél, hogy úgy van az Istentől elhanyatló embernek a dolga, mint az a ház, amely ördögtől megszállott, kiűzetik belőle az ördög, a házat kiseperik, kitakarítják, kitisztítják, kimeszelik, aztán ördög visszatér, benéz és látja, hogy nincs ott senki. Üres. S elmegy, s vesz még maga mellé hét annyit, elfoglalja újra a házat, és azt mondja Jézus: rosszabbul lett annak a háznak dolga, mint volt korábban. Mintha ez az ember tudná, hogy rosszabbul lehet dolga, ha nem maradhat Jézussal. Veled akarok lenni!

Itt kezdődik a titok igazi megértése. Az a lenyűgözöttség, ami megtölti szent csodálattal, melyben persze lehet rémület is, ezt a döntést, ezt az akaratot, ezt a vágyat érleli: Jézussal akarok lenni. Milyen drámai az ellentét, ott van egy közösség, egy város, ők elküldik Jézust. Van írásmagyarázó, aki így is magyarázza, hogy rögtön kiszámolták, mekkora kár érte őket, az egész konda odaveszett, összeomlik a mezőgazdaság és az állattartás. Menjen el Jézus az ő határukról. Nem akarnak Jézussal lenni, nem akarják Jézust befogadni. De ez az ember egyedül is azt mondja: Veled akarok lenni. De fokozódik a dráma, ezért mondottam a bevezető szavakat, hogy Jézus nem játssza ki a lapot, még nem tárja fel teljesen messiási titka, csak mintegy előfényei ragyognak fel, lám, Jézus nem engedte meg neki, hanem azt mondta: eredj haza a tieidhez, és jelentsd meg nékik, mily nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad. Mondhatnánk erre, miért is engedte volna meg Jézus, hogy vele menjen, van neki tanítványa elég? Vagy miért is engedne neki Jézus, hiszen a gadarénusok földje egy másik világ, az ott lakók már nem tartoztak a régi Izrael szövetségi rendjéhez, látjuk, disznókondát tartanak, tisztátalan állatot esznek, pogányok, miért vigye magával Jézus ezt a pogányt? Vissza, a szent földre, a zsidók közé, ott idegen lesz, zavarni fogja a szolgálatot! Bizony, sok szép, okos magyarázatot lehetne adni arra, hogy miért nem enged ennek az embernek. Még talán azt is mondhatná, hogy menjen először haza, hadd örüljön a család annak, hogy megszabadult ettől a nagy rossztól, aztán jöjjön. De Jézus nemcsak ennyit mond, hogy menj haza a családodhoz, térj vissza közéjük, ott van neked dolgod, hanem azt mondja: menj el, jelentsd meg nékik a nagy dolgot, amelyet az Úr cselekedett veled, és hogy miként könyörült rajtad. Jézus bizonyságtevővé teszi ezt az embert. Apostollá – szószerint: küldötté –  teszi. Mert a Jézus-követéshez az is hozzá tartozik, hogy el kell mondanunk, meg kell jelentenünk, nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy milyen nagy dolgot cselekedett velünk az Úr.

Mit akar ezzel Jézus? Amikor az idők teljességében fölfénylik Őbenne Istennek nagy titka, ahogy János evangélista mondja a talányos, mély értelmű szavakat, amikor fölragyog az isten világosság, mely mindent dicsőséges fénnyel betölt, akkor a Krisztust követő ember odaadja magát arra, hogy ez a világosság átragyogjon az életén. Így nevezik ezt a régiek: transzparens életté válik az életem. Ha fölidézzük ennek az embernek az esetét, aki sötét helyeken, sírboltokban, barlangokban, az emberek elől bujdokolva, talán némely józan pillanatában önmagát is szégyellve, a nyomorúságát maga elől is elrejtve, önmagát ütve, önmagát megsemmisíteni akarva él, kizárva és kirekesztve a világtól, és az életéből semmi jó nem sugárzik ki, mert semmi jó nem tud egy megkötözött emberből kisugározni, most, hogy meggyógyult, most, hogy fölszabadult, most, hogy a légió bilincsei lepattantak róla, Jézus szava által késszé kell legyen arra, hogy most viszont az isteni dicsőség sugározzon át az életén. Ő Jézussal akar lenni, ő menni akar a Mesterrel, ő ott akar lenni a gyógyítónál. Talán, mert fél, talán, mert sokszor megtapasztalta már azt, hogy megkönnyebbedett a megszállottságból, aztán minden rossz visszatért. Mint ahogyan egyszer valaki, aki nagyon-nagyon hosszú ideig volt kórházi kezelésben, ahol egy napot sem jó dolog eltölteni, a kórházból való elbocsátás napján azt mondta, hogy azért szívesebben maradna ott. S kérdeztem tőle, miért? Kórházban, épeszű ember nem marad szívesen. Erre ő azt mondta: itt érzem magam biztonságban, mert közel van az orvos. Csak megnyomom a gombot, ha rosszul érzem magam, és már jönnek is. Itt minden nap megvizsgálják az állapotomat, és ha valami rosszabbodás mutatkozik, azonnal gyógyító segítséget hoznak. Jézus, hadd legyek Tele van az életem bizonytalansággal, és hányszor megtapasztaltam én magam is azt, hogy kegyelmet kaptam Tőled, lehetőséget kaptam Tőled, újat kaptam Tőled – de eltévedtem. Hányszor tapasztaltam, hogy lepattantak rólam a bilincsek, de kis idő sem tellett el és újra a régiben voltam. Veled akarok lenni, mindig Veled, a közelségedben, a gyógyító hatalmad erőterében. De Jézus többet akar. Bármilyen furcsa, és bármennyire egyetértünk ezzel a megszabadított emberrel, ahogy Márk evangélista precízen mondja: a volt ördöngössel, bármennyire mi is így vagyunk ezzel, Jézus többet akar. Azt akarja, hogy a mi életünkön is átsugározzon Isten kegyelme. És éppen ez, ha átsugárzó élet, ez jelenti azt, hogy meggyógyultunk. Vagyis, ha a mi emberünk elmegy és megjelenti, hogy milyen nagy dolgot cselekedett vele az Úr, akkor lett valóban mássá, szabad emberré. Amíg Jézus erejéről bizonyságot tud tenni, nem fenyegeti a veszedelem. Minket sem fenyeget a veszedelem. Téged sem, amíg Jézus hatalmáról, kegyelméről bizonyságot tudsz tenni. Nem ott kezdődik a keresztyén életben a hanyatlás, nem azzal kezdődik a visszacsúszás, nem ott nyitjuk meg magunkat újra egy ellenséges, Isten-ellenes világnak, amikor – bármilyen furcsa is a magyar szó – beteltünk és úgy érezzük, hogy elvégeztük a bizonyságtételt? És nem addig vagyunk igazán Jézus gyermekei, ameddig azt érezzük, hogy nem tudok vele betelni, nem tudok az örömmel betelni, nem tudok az Isten dicsőségével betelni, nem tudom nem tovább mondani, nem tudom újra meg újra elmondani? Csak egyet nem tudok, egyre nem vagyok képes: azt mondani, hogy ezt már hallottátok tőlem, ezt már ezerszer elmondtam, mostmár nem mondom. Emlékszem, fiatal lelkész koromban csúnya szavakat mondtunk mi, fiatal lelkészek egy igehirdetőre, egy idős testvérre, aki szeretett régies, tekintélyes stílusban prédikálni, erőteljes, öblös hangon szólani. Egyszer egy prédikációja közepén ezt mondta: Ezerszer mondtam már, mondom ezeregyedszer, nem unom: szeressétek egymást. Akkor mi, fiatal lelkészek, összenéztünk hátul a sorokban, s  mondtuk: jobb lett volna, ha csak kilencszázkilencvenkilencszer mondja, mert sok beszédnek sok az alja, minek ezt mondogatni, tudjuk mi azt! Jaj, de megbántam én ezt, kedves testvérek!, ezt a fölényes, nyegle ifjúkori ellegyintést! Mert ha nem mondod, akkor nem éled, ha nem jelented, meghalt benned, és máris nyitod a kaput a rossznak, a bűnnek. Hogy mondja a zsoltár? Áldjad én lelkem az Urat, és meg ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Mit jelent, hogy ez az ember magánál van, ép eszénél van? Működik az emlékezete, emlékszik arra, hogy mi történt vele, és nem tud vele betelni. Hogyan kelhetett ő birokra egy légióval? A római légió, attól függ, hogyan számláljuk, állhatott hatezer katonából is. Egyet sem bírt közülük legyőzni, mert szellemi hatalom volt mindegyik. És Jézus egy szavára szabad emberré lett. Hatezerszeres átok és hatezerszeres teher jött le róla, kedves testvérek. Lesz ennek az embernek módja hatezerszer elmondani, hogy majd hatezeregyedszer azt mondja, végeztem, elmondtam? Van olyan pillanata az életünknek, amikor ellegyinthetjük ezt a boldog örömöt: nagy dolgot cselekedett velem az Úr és megkönyörült rajtam?

Kedves testvérek, látni fogjuk majd Márk evangéliuma végén, amikor a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban teljes egészében fölragyog Isten szeretet-titka, hogy ennek a titoknak ez a középpontja, ez a tengelye, e körül rendeződik el minden: nagy dolgot cselekedett veled és megkönyörült rajtad. A volt ördöngös, a volt bűnös, a volt parázna, a volt tolvaj, a volt káromló, a volt istentagadó, a volt hitetlen a volt halott – mind-mind volt, mert nagy dolgot cselekedett az Úr, s már nem a volt-ban élsz, meggyógyultál, szabad vagy, igaz vagy, és Jézusban örök életed van. Jézus nem egy újabb hessegetett el, egy meggyógyított embert, aki menne vele és csókolgatná a kezét élete végéig. Lássuk őt úgy, ahogy Jézus akarta látni, és akar minket: eredj a tieidhez s jelentsd meg nékik, mily nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és miként könyörült rajtad. S így fejeződik be a történet: ő el is ment és kezdte hirdetni a tíz városban, mily nagy dolgot cselekedett vele Jézus és mindnyájan elcsodálkoztak.

Ámen