Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Pár napja egy boltban álltam hosszú sorban a pénztárnál, amikor érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet. Egy édesanya állt a párhuzamos sorban 4-5 éves forma gyermekével. Elég volt neki a teli kosarat tartania, nemhogy az eleven, izgő-mozgó, folyton kérdező gyermeket. De anyai ötletességgel kezébe nyomott egy perecet, s akkor némi csönd lett. Aztán egyszercsak azt kérdezi elégedett hangon a gyermek: anya, nem lehetne meghosszabítani? Mit kicsikém? Ezt az adventet! Gyermekbeszéd – mondhatnánk. De ha elvonatkoztatunk és az egész életünkre alkalmazzuk, akkor nyomban idetalálunk az apostol igazságához, hiszen ádventi igét olvastam, a várakozásnak, a reménységnek, a sóvárgásnak, a biztos sejtelemnek, az emberi létet felnyitó és az emberlétre megnyiló isteninek az igéjét. Adventi ige ez, mert ugyanarról szól az apostol is, akit így nevezett régen a próféta: csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévalóság atyja, békesség fejedelme! (Ézsaiás 9,6) – igen, a megtartó Úr Jézust Krisztust várjuk!
Hosszabítsuk meg most adventünket – hiszen valóban így is van: a mi rövid ádventünk egy hosszú ádvent tükre; ahogyan majd karácsonyunk is az örökkévaló foglalata lesz: — üdvözítőnk mondja: úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16). S hogy ezt megértsük, nézzünk bele röviden a levél körülményeibe.
- Ez a levél, amelyből az igét felolvastam, köszönő levél. Különös körülmények között született, egy fogságban levő ember, egy üldözött keresztyén írta, akinek ajándékokat küldtek Európa keleti pereméről, Filippiből a keresztyének, akik nem felejtették el őt, hanem imádkoztak érte és támogatták. Ez a Filippi gyülekezet volt az első európai keresztyén közösség, és maga a levélíró Pál apostol alapította. Pál is és a filippiek is ismerték és gyakorolták azt a Krisztusi lelkületet, amelyet ma olyan sokszor elfeled az európai keresztyénség – ez pedig az, hogy a szorosságban levő keresztyéneket testvéri szeretetünkben kell hordoznunk, mert, ha hittestvéreinkről elfeledkezünk, ha rájuk nem gondolunk, akkor hogyan jut másra az erőnkből és a figyelmünkből? Aki nem törődik a testvérével, az legfeljebb képmutatásból szereti az idegent. De Pál levele tele van hálával és reménységgel és vágyakozással – köszönettel fordul a filippiek felé, akik őt roppant nehéz körülmények között segítették. És ebben is van valami adventi – a sötét órán, a megvertség, megalázottság, kiüresítettség idején, amikor emberileg szólva csak rosszra lehet számítani –, elérkezik az apostolhoz, nagyon távolról egy közösség figyelmes ajándéka. Nem feledték el, hanem megtartották szeretetükben – olykor elég ezt tudnunk.
- Most hadd függesszem fel egy pillanatra Pál személyes ügyét, mert meg kell itt említeni azt a szomorúságát is, amit mások miatt és a mások iránt érez, akiket így nevez: Pál a Krisztus keresztjének ellenségei –, speciális szót használ erre, olyanokról beszél, akik korábban barátok voltak, aztán gyűlöletre fordult bennük a dolog. Vajon miért?
Talán mert az egész keresztyén életet, a Krisztus-követést kereszthordozás nélkül képzelték el – nem figyeltek oda, amikor Krisztus azt mondta: aki a tanítványom akar lenni, vegye fel keresztjét, úgy kövessen engem!!
Vagy talán azért fordultak szembe a Krisztus keresztjével, mert a keresztyénséggel csak színezni akarták az életüket, egy jó lehetőségnek tartották, alternatív erőforrásnak, és abban manapság jól mutat a kereszt (ahogy az innen-onnan hallani).
Vagy azért lettek ellenséggé, mert csalódtak. Csalódtak egy másik keresztyénben, csalódtak az egyházban, csalódtak a papokban, valamilyen vallási intézményben -, mondjuk ki: csalódtak Istenben, mert nem úgy teszi dolgát, ahogy elvárják. És mindegy minek nevezzük ezt - politikai korrektnek, szekularizációnak –, ma is látjuk, hogy milyen egyszerű a Krisztus keresztjének ellenségévé lenni.
- Az apostol saját helyzetéről is szólni kell, mert nemcsak keresztyén-üldözés folyik, ami elől talán el lehet rejtőzni. Ő személyesen olykor házi-őrizetben van, olykor börtönben (évek óta) – és elég kilátástalan a helyzete. De talán éppen a Filippiek értették a legjobban, amikor azt írja, hogy »a mi országunk a mennyekben van«, mert itt egy speciális szót használ, amit sokféleképpen lehet visszaadni: a mi polgárságunk, alkotmányos rendünk, polgárjogunk, állampolgárságunk. És éppen azért érthették ezt a filippiek, mert amikor Pált éppen náluk, az ő városukban vádolták be és záratták börtönbe, azért engedték gyorsan szabadon, mert római polgárságára hivatkozva sérelmezte az ellene való törvénytelen eljárást. A római polgár ügyében a római törvények szigorú betartásával kellett eljárni. Talán élhetne most is ezzel a hivatkozással. Van tehát valamiféle emberi esély. De Pál másról beszél. A mennyekben van a mi hazánk, mondja, vagyis ha mennyei állampolgárok vagyunk, mennyivel több reményünk lehet, hogy ügyünk ama végső jóra fordul, a legfőbb jó közelébe kerül, hogy nagy világosságot látnak, akik sötétségben járnak, és nagy világosság ragyog fel azok fölött, akik a halál árnyéka földjén járnak – ez túlmutat minden rövidre szabott földi élettörténeten. Pál a filippiek megkeresésében, ajándékozásában, szeretetében Isten szeretetének a jóízét kóstolta, a Isten országa foglalóját kapta.
- Euztán esengő várásról, sóvárgásról beszél: azt a Krisztust várja, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos [alávaló] testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez. Nos, ez a pont az, ahol a kisádvent nagyádventté lesz – hiszen Krisztus dicsőséges teste nem más, mint a feltámadott Krisztus valósága!! Azé a Krisztusé, aki megüresítette magát, engedelmes volt a keresztfa haláláig, feltámasztatott és ültetett az Atya jobbjára. Mi ezt a Krisztust várjuk – az üdvözítőt, aki a megszerzett kegyelmet teljes-érvényre juttatja, aki a romlandót és a nyomorúságost, a mulandót és a halandót fölemeli és átformálja. Erzsébet a Magnificatban ezt énekeli: alátekintett szolgáló-lányának nyomorúságos [alázatos] állapotára (Luk 1,48); Jakab apostol arra inti a gazdagokat, hogy alázatos [alacsony, nyomorúságos] testi voltukkal dicsekedjetek (Jakab 1,9). Ez az Istentől elszakadt ember életének sémája – halálba fut, ellenségeskedést szerez, boldogtalan, véges és veszendő. De ezt alakítja át Krisztus, hogy mi hozzá hasonlók legyünk. Ehhez igazítsuk életünket! Ne feledjétek a szenvedőket, ne feledjétek keresztyén-társaitokat, ne feledjétek a keresztet, ne feledjétek a dicsőséges Krisztust! A rövid ádvent karácsonnyal véget ér – karácsonnyal kezdődik a hosszú ádvent! A megtartó Úr Jézus Krisztust várjuk. Ámen
