Most van

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Pár nappal ezelőtt autósztrádán utazván meghökkentem vettem észre, hogy bár a kalendárium szerint még épp csak kezdődik az aratás, van, ahol már le is aratták a gabonát.  S azt is látjuk, hogy mellig ér a kukorica és a napraforgó is virágzik. A nagy forró június után hirtelen minden elindult, egyszerre virágzik és érik. Nem így szoktuk  ezt meg. Talán ilyen megdöbbentő volt Jézus szava a tanítványok számára, akik még országot-világot járó egyszerű falusi emberek voltak és jól meg tudták ítélni, hogy mennyi idő van még az aratásig. Tehát, amikor Jézus példálózik  - ti azt mondjátok, négy hónap még és eljön az aratás, én pedig azt mondom nektek, hogy fehérek már a vetések az aratásra! - nyilván fölkapták a fejüket, és nem is értették először, hogy Jézus metaforikusan beszél. Először nyilván megdöbbentek, ugyan mi fehér és hol van itt az aratás ideje? De most éppen ez a különös szóváltás világítja meg visszamenőleg azt a hosszú beszélgetést, amit az előző napokban olvastunk, a híres, szép és megrendítő beszélgetést Jézus és a samáriai asszony között. Ennek most nem akarom minden részletét felidézni, hanem elég csak belőle néhány momentumot kiemelni, hogy megértsük, mi az, amit Jézus a tanítványoknak mond, s nekünk is akar mondani.

Legelőbb a korábbi részből kell idézni, mintegy emlékeztetőül. Jézus és a samáriai asszony beszélgetésében tulajdonképpen ugyanaz megy végbe, amiről a múlt vasránap hallottunk, amikor Fülöp elvonszolja Nátánaelt Jézushoz mondván: gyere, lásd, akiről Mózes és a próféták beszéltek, megtaláltuk az Izrael szentjét!! Emlékszünk? Nátánael gúnyosan, szkeptikusan, tartózkodóan azt mondja: Ó, jöhet-e Názáretből valami jó? De azért Fülöp elviszi őt Jézushoz, és még oda se érnek, Jézus azt mondja Nátánaelnak: íme, egy igazi izraelita, egy igaz férfi Izraelből. Nátánael megkérdezi Jézustól: honnét ismersz? S akkor azt mondja neki Jézus: mielőtt még ide indultál volna, láttalak a fügefa alatt! Ebben a pillanatban Nátánael összeroppan és így kiált fel: Tudom, hogy Te vagy a Krisztus,Te vagy az Izrael szentje! Így történt Jézus és a samáriai asszony közötti  beszélgetésben is. Amikor Jézus vizet kér tőle, az asszony nem akar adni. Abban az időben is volta falak, akár fizikai, akár lelki falak a samáriaiak és a zsidók között. Úgy ahogy halljuk ma, hogy Szlovákiában meg Romániában falakat építenek a cigányok meg a többiek közé. Mondja is a samáriai asszony Jézusnak: egy samáriaitól Te nem kérhetsz inni. Mire Jézus mondja: nem is nekem kéne tőled kérni, hanem neked kéne éntőlem vizet kérni, élő vizet, lelki vizet, isteni vizet. S itt fordulatot vesz a beszélgetés. Mondja neki Jézus, hogy menj el, hívd ide a férjedet, már öt volt, s ez a hatodik sem a férjed. Tehát kiderül, hogy ez egy parázna nő, váltogatja a férfiakat. De amikor Jézustól hallja ezt, összeroppan: Jézus ismeri őt. Aztán bemegy a városba, s elmondja az embereknek, hogy találkozott valakivel kint a Jákob kútjánál, az a Krisztus.

Gyakorlatilag tehát ugyanazt halljuk itt, mint amit hallottunk Nátánael és Jézus beszélgetésében. Jézus megmondta, hogy ki Nátánael, és ez nem egyszerű azonosítás volt, nem azt mondta, hogy tud róla valamit, hanem tudta, hogy kicsoda. Isten hozzánk jövetelének egyik kulcsmozzanata ez, és János evangélista nyomatékkal arra teszi a hangsúlyt, akár Nátánael történetében, akár a samáriai asszony történetében, hogy szubjektíven ott kezdődik az üdvözítés története a mi életünkben, ott kezdődik a Jézussal való kapcsolatunk, amikor beleborzongunk, megdöbbenünk, ráeszmélünk arra, hogy Isten tudja, hogy kik vagyunk. És ez a tudás mellesleg, más birtokában bajt, és nyomorúságot hoz ránk, de az Isten tudásában kegyelemmé és irgalommá változik. Láttuk, milyen csodálatos az, ahogy a tanítványok szembesülnek ezzel: Jézus ismeri őket! Mert ugyanakkor azzal is szembesülnek, hogy Jézus annak ellenére hívja el őket tanítványnak, hogy ők olyanok, amilyenek. Igen, rá kell jönniük arra, hogy bár sok mindent lepleznek az életükben, sok nyomorúságot és sok bajt, ebben a jézusi szóban feltárul minden. Leginkább persze nem mi, hanem Isten. Isten tudja, hogy kik vagyunk, Isten tudja, hogy milyenek vagyunk, Isten nagyon jól látja minden nyomorúságunkat. Bátran ki merem jelenteni, Isten jobban ismer minket, mint mi önmagunkat, mert mi már sok dolgot eltemettünk önmagunkban, s mirólunk csak becsléssel mondhatják meg a pszichológusok, hogy mi minden lappang a tudat-alattinkban. Ledobálunk mi sok lovat a pincébe, de ott vannak, és élnek, - azok erős dolgok azok. És Isten, aki tudja, kik vagyunk, ennek ellenére hív minket tanítványságra, ennek ellenére hív meg bennünket az Ő országába. Csodálatos megismerése ez az Istennek, megrázó tapasztalat ez Istennél találkozván. Ez történik a samáriai asszonnyal is. Elmondja az evangélista, hogy beszalad a városba, és azt mondja az embereknek: gyertek ki, mutatok nektek valakit, aki megmondta, ki vagyok, aki leleplezett engem, de ez kegyelmes leleplezés volt. És hozzáteszi azt is rögtön, hogy ennek kell a Krisztusnak lenni, ennek kell a Messiásnak lenni.

Úgy van a mi dolgunk is Istennel, hogy akkor tudjuk igazán kimondani az üdvözölésünk boldog reménylését, amikor már nem abban bízunk, nem arra kalkulálunk, hogy úgy leszünk mi szépek, jók és elfogadottak, ha sok mindent nem tudnak meg rólunk. Sőt, úgy gondoljuk, akkor leszünk szépek, jók és elfogadottak, ha bizonyos dolgokat nem tudnak meg rólunk. Igen, így van ez, mert ha igazán bemutatkoznánk valakinek, aki nekünk fontos, aki minket előbbre juttathat, és igazán elmondanánk, kik is vagyunk valójában, porba dőlne minden reményünk. Az evangélium boldog üzenete az, hogy Isten annak ellenére, éppen ennek ellenére hív meg az Ő országába – ez az üdvösség lényege is! –, ennek ellenére emel föl, mert az Ő kegyelme nem bűnt elleplező kegyelem, hanem bűnünket eltörlő kegyelem. Ez az Ő kegyelme nem az, amit mi szoktunk mondani, hogy spongyát rá, hanem az Úr Jézus Krisztus drága vérével szerzett, bűnökre adott irgalomnak, üdvözítésnek a kegyelme.

A mai történet mindennek egy másik oldalát mutatja meg, nevezetesen hogyan látják ezt azok,  akik megkapták ezt a kegyelmet, amikor másokkal is így történik. Jézus és a samáriai asszony a Jákob kútjánál beszélgettek. Szent hely ez a régi Izraelben, s itt derül ki, neki élő vízre lenne szüksége, aztán megkapja az élő vizet, beszalad a városába és boldog tanú lesz. S már jönnek is Sikár városából a samariaiak, hogy lássák a csodaembert. De még előbb megérkeznek a tanítványok. Emlékszünk, úgy indult a történet, hogy letelepedtek a kútnál, a tanítványok pedig elmentek élelmet szerezni. S most megérkezve oda teszik Jézus elé az elemózsiát, és mondják: Mester, egyél! Jézus azonban azt mondja nekik: van nekem eledelem, amit ti nem ismertek! Természetesen, emberi módon folytatódik a dolog, nem értik a tanítványok, miről beszél Jézus, és kérdezgetik magukban: hozott neki valamit enni, miközben mi élelemért voltunk? Látja Jézus a tanítványok tanakodását, de folytatja és azt mondja a tanítványoknak: az az én eledelem, hogy én az én Mennyei Atyám akaratát betöltsem. Ezért jöttem. Máshol is beszél erről Jézus. Most ebben a metaforikus beszédben, mégis egyértelműséggel tudtára adja a tanítványoknak, hogy egy dolog a testi eledel – mely fontos, hát hogyne lenne fontos, Jézus ezt soha nem tagadta el, kenyeret szaporított az éhezőknek is! -, de az Ő igazi eledele, amivel Ő táplálkozik, ami által él, és megújul, az Isten akaratának a betöltése.

Majd ezek után emlékezteti a tanítványokat arra, amit a bevezetőben mondottam. Más ez emberi kalkulus, és más az isteni mérték. Nektek vannak emberi tapasztalataitok és számításaitok, mondja Jézus. Például, hogy négy hónap múlva lesz aratás. Így van a világ sora. És ez az a vízválasztó, ide kell elérkezni, hogy belelássunk Isten kegyelmébe, hogy egész valónkkal szembesüljünk, egész valónk leplezetlenül álljon előtte, s rádöbbenjünk arra, hogy Isten előtt valóban úgy állunk, ahogy vagyunk, és Ő ennek ellenére ad nekünk kegyelmet. Mert ebbe beletartozik a tudásunk is, a tapasztalatunk is, beletartozik az is, ahogyan a világot eligazgatjuk magunk körül. A világot pedig a tapasztalataink, az életélményeink együttese szerint rendezzük el. Talán harminc vagy negyven évvel ezelőtt jelentetett meg egy amerikai tudomány-filozófus, Thomas Kuhn egy nagy könyvet, főleg a tudósok és filozófusok használják. Ez a címe: A tudományos forradalmak szerkezete. Eszerint az ember, és így a legnagyobb tudósok is mindig a meglévő tapasztalataik alapján szemlélik, kutatják a világot, próbálják kiismerni. Ezt a tapasztalat-együttest a tudománytörténész paradigmának nevezte el. A paradigma minta. A tudományban akkor tör ki forradalom, amikor a tudósok rájönnek, hogy egy olyan új jelenséggel találkoztak, olyasmit ismertek fel, amit a régi paradigmák szerint nem tudnak megérteni. Nos, annak a felismerése, hogy Isten teljesen ismer bennünket, nagy paradigmaváltást okoz az emberben, ha ezt igazán megérti. Mit is mond Jézus? – Ti azt mondjátok, négy hónap múlva lesz az aratás, én pedig azt mondom nektek, fehérlenek már a mezők. Indulni kell az aratásba, mert ki fognak peregni a szemek, az utolsó pillanatban vagyunk! Miről beszélnek a tanítványok? Az ő tapasztalatuk az, hogy ahhoz, hogy egy ember megváltozzon, hogy az elrontott dolgokat helyre tudja tenni, ahhoz, hogy – vigyük ezt radikálisan mélyre! – Istennek és embernek a kapcsolata rendbe jöjjön, ahhoz idő kell! Ahogyan kivetjük a magot, és az kicsírázik, meghajt, idő kell neki ahhoz, hogy szárba szökkenjen, megérjen, le lehessen aratni, - és csak aratási időben lehet learatni, azt sem sürgetni, sem előrevenni nem lehet, és persze késleltetni sem lehet. Szoktuk mondani, a prédikátorra hivatkozva: mindennek rendelt ideje van, vagyis majd eljön az ideje, majd meglesz az ideje mindennek, és az ember lázasan kutatja, hogy mikor van itt az az idő, mikor jön el az az idő, milyen megnyilatkozásai vannak annak, hogy itt van az az idő? Mindenre idő kell. Ez az ember mindent összefoglaló tapasztalata. És Jézus ezt meg is hagyja a tanítványoknak: ti úgy látjátok, és úgy ítélitek, hogy még sok mindennek kell történni ahhoz, hogy Isten igaz gyermekei és a samaritánusok megbékéljenek. Mert évszázadok óta elkülönülten élnek, noha ugyanarra a törvényre hivatkoznak, és ugyanazt a reménységet hordják. De ahhoz, hogy megbékéljenek, hogy Isten előtt együtt örvendezzenek, ahhoz idő kell. Más, aki vet, és más, aki arat, de eljön az az idő, amikor a vető és az arató együtt örvendeznek. Majd, egyszer. De mit mond Jézus? Most van itt ez az idő!

Még nem vagyok rá elég kész – szokták az emberek mondani.  Mert azt azért sejti mindenki, hogy az Istennel való életünk megkezdése radikális változásokat fog okozni. Ezért, mintegy a változást halogatva mondjuk: én még erre nem vagyok kész. Mondhatok példát, Jézus gyűjti a tanítványokat, indulnak Jeruzsálembe, nagy híre van már Jézusnak, csoda dolgokat tesz, fantasztikusan beszél Isten országáról, tényleg Ő a Messiás. Csatlakozna valaki, s azt mondja a Mesternek: követlek Téged, bárhova mégy, de még engedd meg, hogy hazamenjek és eltemessem apámat. Ne vétsük le, még él az apja! Engedd meg, hogy hazamenjek, aztán, majd ha eljön az ideje, eltemetem apámat, eljövök.  Tehát bejelentkezik előre, előfelvételit tesz. Jézus azt mondja neki: a halottak temessék el az ő halottaikat, te pedig gyere, és kövess engem! Mi azt mondjuk, hogy idő kell, felkészülés kell, józanodás kell, érlelődés kell ahhoz, hogy valaki a Jézus tanítványa legyen. Jézus pedig azt mondja: itt az idő. Ezt a samáriai asszonnyal való beszélgetésből is fel tudjuk idézni. Hol kell az igaz Istent imádni? Jeruzsálemben kell imádni, ahova a zsidók járnak, vagy a Garizim hegyén kell imádni, ahová a samariaiak járnak évszázadok óta? Jézus azt mondja: asszony, mondom neked, eljön az az óra, és az most van, most van, amikor Istent az Ő igaz imádói nem Jeruzsálemben és nem a Garizim hegyén, hanem lélekben és igazságban imádják. És ez most van. Most van. Ilyen beálló pillanat volt az, amikor Nátánael Jézus szaván megrendülve azt mondja: Uram, Te vagy a Krisztus. Ilyen volt, amikor Jézus azt mondta a samáriai asszonynak: hívd ide a te férjedet, mert öt volt eddig és ez a hatodik sem igazán az! S abban a pillanatban, ott, ennek az ismeretnek a kimondásában áll szemtől szembe, valóságosan az ő megváltója előtt. És most ezt mondja Jézus a tanítványoknak is: négy hónap múlva lesz az aratás. Ezt mondjátok t. Én pedig azt mondom, most van itt az aratás. Én pedig azt mondom, most van itt az a pillanat, most van itt az üdvözítés órája, amikor minden mód és alkalom megvan arra, hogy az ember megváltozzon, s hogy megkezdődjön az aratás, hogy az ember valóságosan és teljesen az ő Istenénél legyen.

S miközben Jézus erről beszélget a tanítványokkal, megérkeznek Sikár városából a samáriaiak is, akiket az asszony felbuzdított, hogy menjenek ki a kúthoz, csoda embert látnak, Messiást, Üdvözítőt látnak. Ez a Jézus, hogy ki vagyok, de kegyelmesen tudja. Mennek és hívják Jézust a városba, Jézus eltölt velük két napot, és ezek után ezek az emberek azt mondják az asszonynak: megismertük, és tudjuk, hogy Ő a Messiás, és most már jobban hiszünk, mint a Te szavad nyomán. Most már nem azért hiszünk, mert Te mondottad, hanem azért, mert hallhattuk Őt. Ez a tanítvány tisztje, hogy elvezessen Jézushoz, ez a bizonyságtétel tisztje, hogy megmutassa másoknak, ki ez a Jézus. Ez a mi tisztünk, hogy életünkkel elmondjuk: találkoztam az Üdvözítővel, s úgy találkoztam vele, ahogy vagyok, és Ő úgy ismer engem, ahogy vagyok, és úgy kegyelmezett meg nekem, ahogy vagyok, s úgy nyitotta meg nekem az Isten országát, ahogy vagyok, és ezért változott meg az életem, és lettem másmilyenné. Ez a mi tisztünk, erről boldogan bizonyságot tenni. Eljön az az idő, mondja Jézus, és az most van, amikor együtt örül vető és arató.
Ámen

Imádkozzunk! Urunk, Te tudsz mindent, tudod szükségletünket, ismered jól nyomorúságunkat, Te szívek és vesék vizsgálója vagy, és előtted nyilvánvaló az is, ami még önmagunk előtt is rejtett. Ismered jól vágyakozásunkat, - élet kenyerére, élet vízére éhezünk és szomjúhozunk. De ismered jól, milyen halogató a szívünk, ismered jól, milyen kevés a készségünk, látod jól, milyen bátortalanok vagyunk, hogy amikor meghívsz az új életre, bár csodáljuk kegyelmedet, mégis visszalépünk, mégis eluralkodik rajtunk a kétség, megköt bennünket a hitetlenség, megcsappan bennünk a reménység. Most kérünk, Lelkedből adj bőséggel, hogy amikor ámulattal és csodálattal tapasztaljuk, milyen nagy szeretettel fogadsz be bennünket irgalmadba, valóban tudjunk is belépni kegyelmed kapuján, - hogy amikor ámulattal tapasztaljuk, milyen csodálatos életet kínálsz nekünk, Lelked melegében legyünk bátrak arra, hogy odaadjuk magunkat formáló kezeidbe. Újítsd meg bennünket, és add, hogy a Te szeretetednek, kegyelemre való meghívásodnak nagy öröme megtöltse egészen életünket, és látható legyen rajtunk a hála, hogy ez a hála másokat is mozdítson, késztessen Hozzád, magadhoz, kegyelmed királyi székéhez. Gyógyítsd, Urunk, betegeinket, erősítsd a gyengéket, vigasztald a szomorkodókat, bátorítsd a félelmes szívűeket, áldd meg bennünk Igédet, érleld annak gyümölcseit Neved dicsőségére, országod építésére. S kérünk, most majd, amikor a kegyelem asztalához jövünk s vesszük a kenyeret és a bort, melyek halálodat, bűntörlő áldozatodat hirdetik, áldj meg bennünket, légy velünk eggyé Szentlelked hatalmában, adj szívünkbe boldog bizonyosságot. Asztalodhoz jövünk, vendégeid leszünk, hogy tanítványaiddá lehessünk. Kérünk, hallgass meg bennünket kegyelmesen.
Ámen