Mit ír Isten ujja?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, azt hiszem, mindannyiunkat hol bosszant, hol dühit az a különös és valóban bosszantó jelenség, amit grafiti-nek nevezünk. Ebben az utcában sem látunk mást, mint, hogy falakra, hirdetőtáblákra, üvegekre, portálokra az éjszaka leple alatt mindenfajta spray-kkel, lekaparhatatlan festékekkel jeleket, feliratokat, festményeket, képeket készítenek. A grafiti természetesen nem új módi, de azzal, hogy olcsón lehet festékhez hozzájutni, igen elterjedt. Vannak, akik támogatják is mondván, hogy ez egy újfajta művészet, nem szabad ezt tiltani. De régen is volt grafiti, például 1956 telén, ’57 tavaszán sok helyen lehetett olvasni három betűt, MUK – Márciusban Újra Kezdjük – ez is grafiti volt, egyfajta üzenet. Meg a fiatalok is csinálnak grafitit, ha nem írják, akkor vésik. Ha felmegyünk a Normafához, minden második fán találunk egy vésett szívet, benne betűket, nyilakat, évszámokat. Gyerekkorunkban mi is grafitiztunk, amikor az iskolaigazgató elkergetett bennünket a sportpályáról, mert délután nem lehetett ott focizni, sötétedésben krétával odaírtuk a kerítésére – természetesen, hogy ki ne derüljön, ki írta, pontos j-vel – hogy HÜJE. Ez is grafiti. A grafiti jelzés, írás, valakire utal, valamit jelez, üzen. S ha lehetne mondani, hogy a Dániel könyvéből felolvasott rész az ős-grafiti, akkor azt hiszem, nem tévedünk, hogy ez az első olyan eset, amiről olvasunk a történelemben, hogy a tulajdonos akarata ellenére egyszer csak a palota szép meszelt falra egy titokzatos ujj valamit ír. Különös, titokzatos betűket ír. És ezt senki sem tudja, sem elolvasni, sem az értelmét megfejteni.

 Egy lakoma kellős közepén vagyunk. A lakomáról azt olvassuk, hogy vad és mámoros esemény. Ezer embert hív össze a király, ez kerekített szám, azt jelenti, hogy mindenki ott van, aki számít. Tudjuk továbbá, hogy ez volt Belsazár király utolsó lakomája. A birodalmat már bekerítették a méd és perzsa csapatok, a várost már körülvették, ez az utolsó éjszaka, ostromra készülnek. Búcsú-bulit tart a király, utolsó nagy erőgyűjtés ez, egy nagy hó-rukk, holnap kitörünk a városból, megnyerjük a csatát. Egy szóval mindenki ott van ezen a vad, részeg tivornyán. Az is kiderül, hogy más is történik itt, mint egy ostromlott város kétségbeesett védőseregének mulatozása: önhitt, szentséggyalázó és bálványimádó ez az együttlét. Önhitt, mert – ahogyan Dániel kifejti Belsazár királynak a vétkeit –, így mondja: felemelkedtél az egek Ura ellen. Önhittség ez, és majd a titokzatos szavakhoz fűzött magyarázat erre rá is világít, mit jelent ez az önhittség. És szentséggyalázó is ez a lakoma, mert egyszer csak fölkiált Belsazár király: hozzátok elő azokat az arany és ezüst edényeket, amelyeket atyám – egészen pontosan nagyapja, Nabukodonozor – hozott el a Jeruzsálemi templomból. Nem sok ideje annak, hogy Nabukodonozor megostromolta Jeruzsálemet, porig rombolta és mindent elhurcolt, amit ott talált. És most – ha mai nyelvre kellene ezt lefordítani – az úrvacsorai kehelyből isznak, és a keresztelői kancsóból töltik a kehelybe a bort. Szentséggyalázás. Tudja Belsazár király is, hogy ezek templomi edények, Isten tiszteletére szolgáló edények, s még ha ő maga pogány és bálványimádó is, illene ezt tiszteletben tartani. És bálványimádó is ez az esemény. Ezt halljuk: mindezek után pedig az ezüst-, arany-, vas- és fa- és kőisteneket dicsérték. Az itt álló dicséret szó az imádság dicsőítő szava, azon a vad tivornyán bálványokat imádnak. Még egy utolsó fohászkodás, a bálványokhoz, még egy felfohászkodás az istenekhez, még egy imádság, mielőtt eljön a végzetes összecsapás.

És ekkor jelenik meg egy ujj, amely a falra ír. Önmagában is megrendítő ez a tény. Titokzatos, érthetetlen látomás ez. Hogy kerül oda egy kézfej, mekkora ez a kézfej, mekkora betűkkel ír ez a kézfej? A királyt halálos rémület tölti el. Megzavarodik a gondolataitól, rászakad minden, sőt fizikai gyengeség vesz rajta erőt, szabályosan rázza a hideg, összeverődnek a térdei, mozdulni sem tud, csak kiabálni, hogy jöjjenek a varázslók, a káldeusok, jöjjenek a bölcsek, az írástudók – és aki megfejti ezt az írást, azt maga után második emberré teszi. Testvérek, mi ez a rettenet a királyban? Mi ez a félelemmel teli olthatatlan kíváncsiság, hogy megfejtsék az írást? Miért nem várnak másnapig, hogy majd akkor megfejtsék – miért, hogy azonnal meg kell fejteni? És hihetetlen, milyen nagy hatalmat ígér annak, aki ezt a titkot megfejti. Szinte lehetne mondani, hogy meseszerű, nincs is a történelemben olyan, hogy egy írni-olvasni tudó ember, egy értelmiségi csak azért, mert megfejt valami titkot, mindjárt a miniszterelnök helyettese lenne. Ez komolytalan. De érezzük a leírásból, hogy Belsazár királyt halálos félelem vette elő. De a bölcsek és varázslók nem jutottak semmire.

Ekkor hívatják Dánielt, akiről tudott, ahogy Belsazár király felesége mondja, hogy isteneknek lelke van benne, minden ismeretnek, bölcsességnek és titoknak tudója. Fejtett már meg Dániel álmokat és titkokat. Oda rángatják a mulatság kellős közepére. Látnia kell, hogy ősei templomának szent edényei meggyaláztattak, de meg kell fejtenie a titkot. A titokról szeretnék először néhány szót szólni.

Így hangzik a felírat: „Mene, Mene, Tekel, Ufarszin”. És magyarázza is mindjárt Dániel, de a magyarázathoz bevezető szavakat fűz. Ezt fűzi hozzá: Felemelkedtél az egek Ura ellen, az Ő házának edényeit elődbe hozták és te és főembereid, feleségeid és ágyasaid bort ittak azokból, az ezüst-, arany-, vas-, fa- és kőisteneket dicsérted, akik nem látnak, sem nem hallanak, sem nem értenek, Istent pedig, akinek kezében van a te lelked és előtte minden utad, nem dicsőítetted. Azért küldetett általa kéz és jegyeztetett fel az írás. Tehát, ami fel van írva, ítélet. S így hangzik az ítélet: megszámláltattál, megmérettél és könnyűnek találtattál, és szétosztatsz. Minden szónak van többszörös értelme van, hadd szóljak most ezekről az értelmekről. Vannak Biblia-magyarázók, akik kifejezetten a szavak többszörös értelmét, a bennük foglalt szójátékot próbálják kihangsúlyozni, én azonban azt gondolom, az előzmények fényében, hogy az egyszerű értelmeket kell itt vennünk. A mene héber szó, ebből származik a jól ismert bibliai mértékegység,  a mína, amely egyszerre pénznek és súlynak is az egysége,  ugyanúgy, ahogy az angol nyelvben a font egyszerre jelent súly és pénzt. A mína súlya kb. egy kilogramm. Ez tekintélyes súly. Aztán halljuk a másik szót: tekel, ebből származik hangzóváltozással egy másik egység,  melyről még többet hallunk a Bibliában, ez a sékel. De ennek a súlya már töredéke a mínának, mindössze 2 dekagramm. S aztán halljuk a harmadik szót: ufarszin, ebben a fáresz vagy a peresz szó van benne, ez pedig a sékelnek a fele, vagyis mindössze 1 dekagrammnyi kis pénzt jelent. A régi világban a sékelt, ami 2 dekagramm súlyú volt, felezni lehetett, egyszerű mozdulattal kettémetszették, s ez lett a peresz, a félpénz. Ez a birodalmak sorsa, kedves testvérek, ez Belsezár birodalmának a súlya. Nagyapjáé még mína volt, egy teljes kilogramm, az apjáé már csak sékel, az ötvened része, tehát csak 2 dekagramm, és most Belsazár alatt még ez is kettéosztatik. Megszámláltattál és a végére értél – ezt jelenti az első szó. Isten – mondja Dániel – számba vette országlásodat és véget vet annak. Egyszerre van ebben a prófétai írásfejtésben ítélet és vigasztalás. Ítélet minden önhittséggel szemben – így halottuk: te felemelkedtél az egek Ura ellen. Minden birodalmat, uradalmat, hatalmat megkísért az, amit önhitségnek nevezünk, de még találóbb a latin szó: pretenció, amikor többet állít, és többet gondol magáról, mint ami valójában. De nemcsak egy másik birodalommal szemben gondol magáról többet és állít magáról többet, és ha egyéni síkra visszük, nemcsak a másik embernél gondolja magát többnek, erősebbnek, hatalmasabbnak, nem ez itt a főbűn, kedves testvérek, hanem –  ahogy mondja: felemelkedtél az egek Ura ellen. Istennél gondol többet.

De ugyanakkor ez az ítélet vigasztalás is. Ahogy a felírt szó kettőt is jelent, mert jelenti mindössze azt, hogy mína – pénz, egy kiló ezüst vagy arany –, meg jelenti azt, amit Dániel mondott: megszámláltattál, és Isten véget vet országlásodnak – úgy ez bennünket türelemre, alázatra és csendességre int. Így mondja: még Nabukodonozor idejére visszatekintve: az ő szíve is felfuvalkodott, lelke megkeményedett megátalkodottan, ezért levetteték birodalmának királyi székéből és dicsőségét elvették tőle. Az emberek fiai közül kivetették, és az ő szíve olyan lett, mint a barmoké, és a vadszamarakkal lett lakása, fűvel etették őt, mint az ökröket, és a teste égi harmattal öntöztetett, míg megismerte, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek országán, és azt helyezteti arra, akit akar.

 Békesség hát, szenvedő testvérek, békesség hát, türelmetlenkedő atyámfiai! Isten az, aki megszámolja és Isten az, aki majd kimondja, hogy vége! Jób könyvében azt olvassuk: ugyan, ki szállhatna szembe a Mindenható Istennel, a halandók napjai meg vannak számlálva. És halandó volt Nabukonodozor és halandó Belsazár is, és múlandó a birodalom és múlandó minden önhittség és önáltatás – békesség hát! A napokat nem rövidíthetjük meg, az időt nem hozhatjuk előre, de állhatatosnak és reménykedőnek kell lennünk, mert a reménység nem szégyenít meg.

Aztán halljuk, a másik szót, a tekel-t – vagy sékelt – , a kisebbet, erre pedig így fordít Dániel: ez pedig azt jelenti: megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. Össze is kapcsolódik az első igével, mert előbb kétszer halljuk: mene, mene. Egy kétkarú mérleget kell magunk elé képzelni, és a mérésnek az alaposságát: mene, mene – kétszer számolta meg Isten, kétszer mérte meg Isten. Ahogyan a piacon szoktak néha ellenmérést csinálni: nem hiszünk az egyik kofának, hogy a 4,5 kilogramm dinnye tényleg négy és fél, fölkapjuk, odavisszük a másikhoz, na, annál is négy és fél.  De a tudományban is így van, addig egy tény nem áll meg, amíg legalább kétszer meg nem mérték: mene, mene. Kétszer számolta meg Isten, kétszer vetette Isten a mérlegre – és híjával maradt. Hát hol van a két deka az egy kilóhoz? Hol van a birodalom néhai nagy dicsőségéhez képest Belsazárnak a dicsősége? Pedig őróla is azt olvassuk: felemelkedtél az egek Ura ellen. Ezer embernek tart lakomát. Hozzátok ki a templomi edényeket. Iszunk belőle! És magasztaljuk a bálványokat, saját kezünk csinálmányát. De hol van a súlya? Kevés. Híjával találtatatott. Kevés. Semmire sem elég. Belsazár birodalma megméretett és híjával találtatott. És mi az a híja, kedves testvérek? Híja az alázat, híja a szent istentisztelet, híja az élő Istenbe vetett bizodalom. Mert, hogy önhitt, mert, hogy szentséggyalázó és bálványimádó. És a kettő a mérleg két nyelvén nem egyenlíti ki egymást. Hanem a bűn lehúz mindent. A bűn súlya lehúz mindent. Augustinus egyházatya mondja a Vallomásaiban erről a titokzatos gravitációról, hogy amit az ember szeret, az a súlya, és ez a súly húzza és vonja. Amit szeretsz, amit imádsz, ami fontos számodra – az a súlyod, az van az életed közepében, az a gravitációs centrum, az von feltartóztathatatlan erővel, abból nem tudsz elszárnyalni, abból nem tudsz elrugaszkodni. Hát lehúzza Belsazár minden érdemét, tisztességét, becsületét az, hogy önhitt, szentséggyalázó és bálványimádó.

És végül elhangzik ez a szó is: peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és a perzsáknak. Az a kevés is elvétetik tőled, ami megmaradt és szétosztatik. Ez az ítélet kiteljesedése.

Most még arról is szeretnék szólni, testvérek, hogy bennünk milyen hatást vált ki az Igének az olvasása, mire késztet bennünket Isten igéje, mire motivál minket. A király alakjában azt látjuk, hogy megrettenti őt a megfellebbezhetetlen, visszavonhatatlan ítéletet. Olyan az az írás ott, mint amikor Zakariás próféta egy repülő könyvet lát, mely mai mértékkel számítva kilenc méter hosszú és hat méter magas. Ez egy óriási tacepao vagy transzparens és rá van írva Isten népének minden vétke. Ki van tűzve, mint a zászló és lebeg a szélben. És újra meg újra a szemébe villan azoknak, akik látják. De csak ilyet ír Isten ujja? Isten ujja volna az a titokzatos kéz, amelyik fölírja a házunk falára, mint egy grafitit: mene, mene, tekel, ufarszin!? Isten ujja volna az a titokzatos ujj, amelyik odahúzza a poros autó hátuljára: poros, mosd le!? Mózes könyvében azt olvassuk, amikor Mózes vette a kőtáblát, hogy az mintegy Isten ujjával volt írva. A szent törvény. Az élet törvénye. Isten törvényt is ír, leírja számunkra, hogyan kell az Ő igazsága szerint élni. És ha az ítélet elővillan, mintegy lobogó, néha elénk kerül, mint egy grafiti, amelyet nem lehet a falról lekaparni, még inkább úgy kell tennünk, mint amit a Mózes könyvében olvassuk: ezt a törvényt újra meg újra föl kell olvasni. Hirdettetnie kell. Aztán azt olvassuk, hogy Isten ír másképp is: az ég és a föld az Ő ujjainak munkája – mondja a 8. zsoltár. Ír Isten a világegyetemben is – és milyen szépeket ír! Milyen szépeket rajzol, ahogyan leguggol valaki a tenger fövényére vagy a tó homokos partjára és rajzol, vagy belemártja az ujját festékbe, tintába és mintegy rajzlapra rajzol. Az egész univerzumban ilyen könnyedséggel, ilyen dicsőséges isteni alkotó szabadsággal él Isten - és mit ír? Az Ő dicsőségét írja. Az ég és a föld hirdeti Istennek a dicsőségét, és az ég és a föld az Ő ujjainak munkája – mondja a zsoltár. És ír Isten evangéliumot is az Ő ujjával. Mindannyian emlékszünk arra a jelenetre, amikor Jeruzsálemben a templom udvarán Jézus elé rángatnak egy házasságtörő asszonyt, és ott üvöltöznek, hogy Mester, ez az asszony házasságtörésen kapatott, meg kell őt köveznünk Mózes törvénye szerint. Te mit szólsz? És ezt írja János evangélista: Jézus lehajolt és az ujjával írt a porba. Aztán megint sürgették: Mester, mit szólsz, mit szólsz? És Jézus csak írt tovább az ujjával a porba. Nem tudjuk, hogy mit írt, ezért szabad fantáziálni. Vannak, akik azt mondják, hogy semmi mást nem írt, csak a szerencsétlen asszony vádlóinak a bűneit. Egyenként. És ahogy ott toporogtak Jézus körül, nézték, miért nem felel, mit csinál, látták, hogy valamit ír a porba. S ott olvashatta mindegyik, a saját bűnét. S kihullottak a kezekből a kövek, otthagyták ezt az asszonyt. Aki közületek nem vétkes, az vesse rá az első követ. De, lehet, hogy Jézus a megbocsátás és a szabadítás igéjét írta a porba. Szép igéket írt a porba, igaz igéket. Evangéliumot. Isten ujja ír. Mit ír a szívedbe? Mene, mene, tekel, ufarszin? Aki közületek nem vétkes, az vesse rá az első követ? Vagy: nincsen immár kárhoztatásuk azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint!? Mit ír ez az isteni ujj? S ha látod, olvasod-e és érted-e?

Az isteni ítélet Belsazár királyon beteljesedett. Bár Dániel elmondja a királynak: nem kell az aranylánc, nem kell a birodalomban a harmadik hely, nem kell tőled semmi, csak Isten igazsága kell. Mégis szólt Belsazár és Dánielt bíborba öltöztették, arany láncot tettek a nyakába, kikiáltották felőle, hogy ő parancsol, mint harmadik az országban. Vagyis a király még az isteni ítélet kihirdetése után sem szállt magába, hanem továbbra is úgy viselkedett, mint nagy király. Pedig már kettéosztatott a birodalma, de ő, aki már semmi volt, ő, aki a nagyapai örökséget semmivé tette, ő, aki ott egy ostromlott városban szorong, mégis kikiáltatja, hogy ez az ember utánam a birodalomban az első. Ugyanazon az éjszakán megölték Belsezárt, a káldeusok királyát.

Mit olvasol, és mit értesz, amikor Isten ujja ír a szívedbe? Olvasd az evangéliumot, olvasd a szabadítás üzenetét. Olvasd – ha Isten ítéletét kell olvasnod – hogy Nála kész a kegyelem. Olvasd, hogy ne emelkedj fel az egek Ura ellen. Olvasd, hogy ne légy önhitt, szentséggyalázó és bálványimádó, hanem olvasd, hogy Isten kedves gyermeke vagy. Hozzá térj, előtte tégy le mindent, bánd meg bűneidet és nyerj Tőle új életet. Mert az ítéletben mindig benne foglaltatik a kegyelemnek a lehetősége is. S ha az Úr kemény dolgot is ír ellened, ha Isten meg is fedd téged, bizonnyal azért teszi, hogy megmentsen, megújítson, megváltson.

Ámen