Mit akar Isten? 3.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Azt hiszem, aligha kell mondani, és különösképpen bizonyítani azt, hogy amikor valami nagy erkölcsi rossz zúdul rá az életünkre, könnyen megtaláljuk, és meg is kell találnunk az okát, mégpedig egy-egy isteni törvénynek a megszegésében. Nem is egyszeri megszegésében, hanem tartós mellőzésében, figyelmen kívül hagyásában, vagy éppen abban, hogy az emberi közösségek az isteni szent, létakarat és lét-törvény ellenére élnek. Ezért nem kell hosszasan részletezni azt sem, hogy amikor a mai közviszonyokat szemléljük, akkor az egyik nagy problémaegyüttes gyökerét éppen a harmadik parancsolatban találjuk meg: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Hadd tegyem hozzá mindjárt megelőlegezve a mondandómat, hogy e parancsolat kapcsán mindig a hamis bíró példázata jut eszembe. Lukács evangéliumában hozza fel ezt Jézus egy olyan emberről, aki így titulálja önmagát: Istent nem tisztelek, embert nem becsülök. És mindjárt ott is vagyunk a problémaegyüttes kellős közepén: aki nem tiszteli Istent, az nem becsüli az embert. Nem megy az, amivel hosszú ideje kísérletezget az ember, hogy hagyjuk Istent, de az embert becsüljük. Ez nem megy. Aki Istent nem tiszteli, az embertársát nem fogja becsülni. Ezt pedig ezért hozom ide, mert ma egy nagy csapda fenyeget mindannyiunkat, és bizony sokszor beleesünk ebbe a csapdába, mi több, azt tudom mondani, sokszor nagy örömmel megyünk bele ebbe a csapdába, mert ezzel mintegy fölmentjük önmagunkat a harmadik törvény megszegésének a problémája alól.

Pedig a csapda igen nyilvánvaló.  Miután mindenben olyan meghatározó a politika, és mindent áthat a politika, a politikai nézeteknek a küzdelme, a parlamenti vitatkozás, a politikai pártok rivalizálása, könnyen elintézzük az egész problémát azzal, hogy a tiszta beszéd a politikában romlott el. Ha valaki föllép az informatikai szupersztrádára, az internetre, megnyom két gombot, máris látja-hallja, hogy az egyik párt jeles tagjai káromkodásokkal kampányolnak. Nahát, máris ott van a lelkünkben a gondolat: lám, ilyen a politika. Lám, mivé lett a politika, már káromkodással kampányolnak! De én ebben mindig azt érzem, hogy közben föl is mentjük magunkat. Ilyen a politika, mondogatjuk, ilyenek a politikusok, de jó, hogy mi nem vagyunk politikusok, de jó, hogy nem tartozunk egyik párthoz sem, de jó, hogy nekünk nem kell ebben részt venni, csúnya bibis világ, fúj, fúj, fúj...

De két dolgot hozok most ide, és mindannyian meg fogjuk érteni, hogy ez bizony olcsó és veszedelmes felfogás. Mi megkiabáljuk, megdobáljuk, megkövezzük a politikusokat, dohogunk magunkban, fogjuk a fejünket, hogy milyen förtelmesen beszélnek, aztán el van intézve a dolog. Az egyik élményem segédlelkész koromhoz kötődik. Azt hiszem, ezzel már példálóztam, s azért hozom ide újra, mert felejthetetlenül belém égett, kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben. Családot látogattam kis faluban, ahol szolgáltam, és ahogy jöttem föl egy kis közön keresztül, az egyik palánk-kerítés mögül hangok hallatszottak ki, egy nagymama tanította beszélni az unokáját. Szép dolog, ez a nagymamák dolga. De hallom ám, hogy a nagymama káromkodni tanítja az unokát, és amikor a kis pösze mondta vissza, a nagymama kacagott és tapsolt neki: jól van! És jött a következő káromkodás. Amíg élek, nem felejtem el.

A másik az, hogy amikor felelős közéleti emberek káromkodással kampányolnak, arra hivatkoznak, hogy ez tetszik az embereknek. Mi kimondjuk, mi úgy beszélünk, mint az átlag magyar ember – erre hivatkoznak, ezzel hivalkodnak. Megmondom őszintén, tényleg így beszél az átlag magyar ember. Ha lenne valami mennyei statisztika, hogy a magyar ember hányszor gyalázza és káromolja Istent, és ezzel egyidejűleg hányszor gyalázza embertársát, Istennek képmását, hányszor nem tiszteli Istent és nem becsüli az embert, szerintem sztenderdül, folyamatosan olimpiai bajnokok lennénk ebben. Ebben minden érem a miénk lenne. Fájlalom és belekeseredik a lelkem, amikor a politika világában, ahol a beszéd dönt el mindent, gyalázatosan beszélnek. De nem akarom azzal elintézni, hogy a politikusok ilyenek, s aki politikus lett, az átlépett valami másik dimenzióba, átváltozott káromkodó-géppé, és de jó nekünk, mi rendesek vagyunk... Ne csaljuk meg magunkat.

Ezért is hozom most ide a Heidelbergi Káté írójának, Ursinus Zachariasnak egy nagyon érdekes magyarázatát.  Ez egyfajta skolasztikus felosztás, középkorias, de nagyon életszerű. A káté írója azt mondja, hogy kétféle módon lehet a parancsolatokat felosztani, különösen az első törvénytáblán lévőket. Némelyik parancsolat az ember szívét érinti, és némelyik pedig az ember közösségi vagy megnyilatkozó életét érinti, latinul így nevezi a két csoportot: az egyik a privatus, a másik a publicus. Az első parancsolat a privát szférába esik, mert a szívben dől el, belül dől el, hogy van-e az embernek Istenen kívül még hamis istene. Ez egy belső döntés. A második parancsolat publicus, mert azt már köz-nyilvános, hiszen az Isten-tisztelet mindig nyilvános, ezért közösségi kérdés, hogy mit állítunk az Isten-tisztelet terébe. Bálvány szobrokat, hamis istenek faragványait, saját kezünk csinálmányait? Aztán folytatja, és azt mondja: a harmadik parancsolat (az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd), ez is privatus, majd a negyedik parancsolatra mondja, hogy az a publicus, tudniillik, hogy az Úr napját szenteljük meg, Isten-tiszteletben, áhítatos ünnepnapi együttlétben. Lehet, hogy a káté írója 450 évvel ezelőtt tudott valamit? Tudta, hogy mi lesz most? Mert amit itt megjegyez, az van most.  Nem tudjuk mi az Isten nevének hiábavaló felvételét, az Isten neve káromlását, az esküdözést, a hamis esküt, az átkozódást azzal elintézni, hogy ez mind a publicus szférába tartozik, mi pedig a kis privát keresztyén szférában eléldegélünk. Hogy az egyház és a keresztyénség, és a keresztyén lét egy kis oázis volna, ez nagy hazugság. De nem kell Ursinust jövőbe látó képességekkel felmagasztalnunk, csak belátni, hogy ismerte Isten igéjét. És két vonatkozást mindenképpen meg kell említeni. Egyrészt azt, amit Jézus mond: a szív teljességéből szól a száj. Másrészt azt, amit Pál apostol ír Timóteushoz 2. levelében, amit felolvastam a lekcióban, hogy az utolsó időben sok minden egyéb mellett lesznek az emberek átkozódók, káromlók, gonosz beszélők, gyűlöletet fröcsögők. Ráadásul Pál apostol azt írja Timóteusnak, hogy nem a gonoszok lesznek ilyenek, a gonoszoknak nem kell ilyenné lenni, ők ilyenek, hanem akik magukon hordozzák a kegyesség látszatát,  akik elindultak a hit útján, akiket megérintett az Isten valósága, akik tanulták az igazságot, és az igazsággal együtt szent és tiszta beszédet, azok lesznek káromlók, gonoszul beszélők.

S itt újra fel kell hívnom a figyelmet arra a megértési vagy magyarázati módra is, amit már a kátéból többször hallottunk, és váltig hangsúlyoztunk, hogy ugyanis nem azt kérdezi a káté a parancsolat magyarázata során, hogy mit tilt Isten, hanem azt, hogy: mit akar?! Pedig tilalomról van szó, és súlyos szankció kapcsolódik hozzá. (Nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi.) De mégsem igazán tilalom ez, értjük jól, ha jól akarjuk érteni. Isten ebben a parancsolatban egy összefüggést mutat meg, ez pedig az, hogy meddig él a szabadság. A tízparancsolat ugyanis a szabadság rendje. József Attila így kiált szép verssorában: Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet... – és ekkor nekem mindig a tízparancsolat jut eszembe. Mert így kezdődik a tízparancsolat: Én vagyok az Úr, a Te Istened, aki kihoztalak – másképpen: kiszabadítottalak... Ezt az életszövetséget, ezt az életrendet a szabadító Isten adja, és most itt, a harmadik parancsolatnál igazán föl kell tennünk azt a kérdést: meddig él a szabadság, meddig vagyunk szabadok? Azért is hangsúlyozom ezt így, mert a beszéd, az, hogy tudunk beszélni, a szabadságunknak, egészen pontosan az ember voltunknak, a szabad emberlétünknek a legelemibb szerkezetéhez tartozik. Ha ezt elveszik tőlünk – tudniillik a beszédnek a képességét vagy a lehetőségét –, akkor elvették a szabadságunkat, de elvették az embervoltunkat is, attól is megfosztottak bennünket. Amikor megszületik egy gyermek, idő múltán türelmetlenek lesznek a szülők, mikor szólal majd meg. Ismerjük a legendát, a nagy fizikusról, Einsteinről, aki négy éves koráig nem szólt egy szót sem. Azt mondja a legenda, hogy aztán egy ebédnél megszólalt a kis Albert, hogy nem jó a leves! Jaj, csoda történt, négy év után megszólalt! S megkérdezték tőle, hogy eddig miért nem beszélt? Azt mondja: nem volt semmi baj. Miért kellett volna neki szólni? Milyen nagy dolog, amikor egy gyermek kimondja az első szót, meg a másodikat, amikor mondatot mond... Miért az? Mert, gondoljuk, ez az élet rendje, tanuljon meg a gyerek beszélni és beszéljen a gyerek, kommunikáljon velünk a gyermek. De bele se gondolunk, hogy igazából véve a beszéléssel a teljes emberi lét konstituálódik. A teljes emberi lét azzal létesül, amikor  az ember ki tudja önmagát mondani, amikor már nemcsak a könnyei, az ordibálása, a láza, hanem a szava, a szíve jelzi a számunkra, hogy ki ő, mit gondol, s megosztja velünk legbelsőbb titkait és létét. Ebben létesül az emberi mivolt.

Nem véletlen, hogy régi harca ez az embernek, igen régi harc  a szólás szabadságnak kérdése. Nem kétszáz éve kezdődött a szólásszabadságért való harc. Mitöbb, kétszáz éve valami más kezdődött: a szólásszabadság elleni harc, csak éppen a szólásszabadság nevében kezdték mondogatni, hogy az ateistáknak is szabad mindent kiabálni és szabad Istent tagadni. De amíg szólhatok, és megnevezhetem létem forrását (s nem tagadhatom), addig vagyok szabad. Persze, tudom, sokféle szabadság van, ám ehhez a szabadsághoz nem kell semmi egyéb, csak én. Annyiféle szabadság van: sajtószabadság, például. De ahhoz kell legalább egy nyomda, valami festék meg papír. Az utazásnak is van szabadsága. Ahhoz kell egy vonat vagy egy repülő (csak nehogy megint megígérje nekünk valaki a kampányban, hogy a nyugdíjasok ingyen repülhetnek). Oktatás szabadsága. Ahhoz iskolákat kell építeni. Egészséghez való jog. Ahhoz orvosi rendelőket kell építeni, kórházakat, és orvosokat kell kiképezni. Végtelenségig lehet gyarapítani a szabadságokat, sokféle szabadság van, a modern ember ráadásul egyfajta tömegtermelési lázban ég, a parlamentek, a törvényhozók minden nap gyártanak egy szabadságtörvényt. De aztán ahhoz mindig valami intézményt is hozzá kell rendelni.

A szólásnak a szabadsága az én legbelsőbb szabadságom. Ha szólhatok, szabad vagyok. Szabad nekem is szólni? – kérdezte a múltkor valaki egy bizottsági ülésen. Hevesen vitatkoztunk, próbáltuk a másik felet meggyőzni valamiről, ő csak ült a sarokban, kétszer felemelte a kezét, majd úgy, félóra múlva már nagyon felemelte és megkérdezte: szabad nekem is szólni? Ott, abban a heves vitában mélységes mélységig belém hasított, hogy tényleg, ha szólhat, akkor a szabadságról van szó. Kedves szülők, amikor látjátok a gyereketek szemén, hogy mondana valamit, hagyjátok abba a prédikálást, engedjétek, hogy elmondja. Kedves gyermekek, amikor idős szülőtök mondana valamit, ne torkoljátok le, hogy jól van nagyi, jól van papi, tudom, tudom, tudom, majd én rendezem a dolgot. Hadd mondja el ő!

De most nem ez a kérdés, hanem az, hogy meddig él ez a szabadság? Mit kíván Isten? Azt, hogy Istent tiszteld és embertársadat becsüld. Megelőlegezem. megvan ennek a parancsolatnak a párja is a második törvénytáblán: ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. Istent tiszteld. Istent tisztelni pedig azt jelenti, hogy az áhítatban, az Isten nevének segítségül hívásában és Isten nevének magasztalásában nyitjuk meg újra meg újra önmagunknak az utat a szabad és szabadító Istenhez. Isten ezt tökéletesen látja, mi több, tökéletesen tiszteletben tartja, így is jön hozzánk, végső módon is így jön hozzánk. Az Ige testté lett, és amikor az Ige testté lett, akkor dőlt el végérvényesen, örök érvényűen, hogy Isten bűnből való váltságot, feltámadást és örökéletet szerzett az embernek. És csak kérdem halkan, mi lenne, ha a mi igénk testté lenne? Mi lenne, ha az átkaink, a káromlásaink, az esküdözéseink, a hamis fogadásaink mind, mind testté lennének? Mi lenne? Én tudom, hogy mi lenne, így mondja az apostoli hitvallás: szálla alá poklokra... Az a pokol, ahol az ember átka lesz testté. Az Istent káromló, az Isten nevét szidalmazó, az Isten nevében hamis esküt tevő, az Isten nevével visszaélő ember pillanatok alatt megsemmisíti ezt a mi drága és tökéletes szabadságunkat. Mert minden kimondott szónak van következménye. Jakab apostol azt mondja a levelében, hogy kicsiny tűz a nyelv, de nagy tűzvészt okoz. Mert mi sosem önmagában a kimondott szóról beszélünk, hogy azt hova tesszük a lexikonban, a szótárban, kimondható szónak, nem mondhatónak tartjuk, itt nem ez a kérdés, hanem az, hogy mi lesz belőle, vagy még inkább általa. És vannak szavak, vannak mondatok, vannak nyelvi cselekmények, amelyeknek beláthatatlan a következménye. Például, elveszítjük a szabadságunkat. Mit akar az Isten? Azt, hogy szabad legyél. Mit akar az Isten? Hogy magasztald és dicsőítsd a szabadítót. Mit akar az Isten? Hogy segítségül hívhasd az Ő nevét. Mit akar az Isten? Azt, hogy magasztald Őt.

 Hiába fel ne vedd... A Heidelbergi Káté 450 évvel ezelőtt íródott, olyan korban, amikor a vallás dolgai evidensek voltak, többé-kevésbé még azoknak is, akik két lábbal taposták a hit dolgait. Valamit most nekünk is hozzá kell toldani ehhez a magyarázathoz, és ezt majd a következő parancsolatból fogjuk igazán látni: mit tesz ez a parancsolat egy vallástalan korban. Mit tesz ez a parancsolat egy olyan korban, amikor Isten nevének a kimondása nem váltja ki az emberekből azt az érzést, azt a tudat-tartalmat, amit talán 450 évvel ezelőtt kiváltott. Mit jelent ez a parancsolat egy olyan korban, amikor a szólásszabadsághoz elemi módon hozzá szeretnék érteni az Isten tagadását is? Mit jelent? Vannak radikális megoldások is. Sok vallásos érzületű embernek itt Európában, nagyon fáj, hogy a szólásszabadság nevében gyalázható Isten, hogy egy keresztyén gyökerű – gyökerű? (talán, ez túl erős is szó) –, egyszóval, valamilyen keresztyén lenyomatú nyugati civilizációban a törvények megengedik és biztosítják a gyalázkodást, és az egyéni véleménynyilvánítás körébe utalják. Sokan ezért hajlanak arra, hogy elhagyják ezt a civilizációt. Svájcban például sok fiatal iratkozik be mostanában be korán-iskolákba. Majd az iszlám megmondja, majd az iszlám ide fog csördíteni ennek a vallástalan, hitetlen, káromkodó, össze-vissza beszélő nyugati csőcseléknek. Nem gondolnám, hogy ez lenne a megoldás, hogy elóhajtozunk valahova, csak azért, hogy az Isten nevét tiszteletben tartassék.

Inkább azt a kérdést vetem fel és hagyom a szívetekben: gondolkodjatok rajta és segítsen nektek is a Lélek jó választ találni rá, hogy vajon nem tartozik-e ennek a parancsolatnak a körébe az Isten nevéről való szép vallástétel? Így mondja ezt Péter apostol is levelében, hogy tegyél bizonyságot azzal a szép vallástétellel, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztusunk tett Poncius Pilátus előtt. Isten nevéről szép vallástételt tenni! Én úgy hiszem, hogy amikor Isten azt mondja: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, ez ma már talán így is fordítható, sőt egy részében mindenképpen így fordítandó: az Úrnak, a te Istenednek nevét el ne hallgasd! Ne hallgasd el az Isten nevét, ne hallgasd el az Isten szabadító tetteit, ne hallgasd el az Isten jóságát és üdvözítő kegyelmét. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Négyszáz éve talán így kellett érteni: ne keverd bele Istent hamis és hiábavaló dolgokba; ma pedig a parancsolat igazi értelmének fényében azt kell mondani: ne hallgasd el az Úrnak, a te Istenednek nevét.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy amikor üdvözítőnk, Urunk Jézus Krisztusunk imádkozni tanított bennünket, az első, amit mondunk és kérünk, hogy szenteltessék meg a Te neved. Mert szent a Te neved. És köszönjük, hogy szent élettörvényedben is azt akarod, hogy mi a Te nevedet megszenteljük, tiszteljük, s ebben tárjuk eléd kéréseinket, kívánságainkat, nevedet minden gyalázattól megoltalmazzuk, és nevedet, amelyben szabadságunk, igazságunk, üdvösségünk és öröklétünk foglaltatik, soha el ne hallgassuk, hanem boldog szívvel bizonyságot tegyünk róla és magasztaljuk egész életünkkel. Bocsásd meg hát, Mennyei Atyánk, s nem is tudunk mást tenni, mint bocsánatodat kérni, hogy a mi szívünkből is nemcsak az édes, hanem a keserű is, nemcsak az áldás, hanem az átok is fölfakad. Kérünk, hogy szüntesd meg szívünk megosztottságát, meghasadtságát, gyógyíts meg bennünket legbelül, hogy igaz szívű emberekké lehessünk, Téged tisztelőkké, embertársainkat becsülőkké, hogy el ne veszítsük azt a csodálatos szabadságot, amelyet Tőled kaptunk, mert tudjuk, az ajándéknál mindig több az ajándék, hogy el ne veszítsünk Téged, aki hordozol, gondunkat viseled, figyelmezel reánk és kéréseinket hűségesen meghallgatod.

Kérünk betegeinkért, elesett, megfáradt testvéreinkért, gyógyulásukért, megújulásukért, állítsd helyre életüket, add vissza erejüket, hogy dicsőíthessenek és magasztalhassanak Téged. Könyörgünk a szomorkodókért, a gyászolókért, az emlékezőkért, s a mai napon egész magyar népünkért, amikor a szabadságharc vértanúira emlékezünk, hogy a főhajtás, az emlékezés ne formális gesztus legyen, hanem köszönet és hálaadás azokért, akik szabadságunkért életüket adták. Magunkért is könyörgünk, Mennyei Atyánk, őrizz meg bennünket attól a hamis magyarázkodástól, hogy másokban látva a rút és förtelmes beszédet, magunkat mentegessük, hanem inkább add, hogy még jobban, még teljesebben, élettel, szóval, cselekedettel, teljes létvalósággal dicsérjünk és magasztaljunk Téged. Kérünk Krisztusunkért, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen