Mit akar Isten? 2.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múlt alakalommal, amikor a második parancsolatról szóltam és arról beszéltem, hogy mit kell nekünk, maiaknak azon érteni, hogy ne csinálj magadnak faragott képet – vagyis bálványképet –, tettem egy megjegyzést arról, hogy van ebben a parancsolatban egy nagy bökkenő, és ma erről a bökkenőről szeretnék szólni. Isten ehhez a parancsolathoz szankciót is fűz, és most erről a szankcióról lesz szó.

Előtte azonban hadd szóljak még egy szót a parancsról, amelyben ezt halljuk: ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd, és ne tiszteld azokat... A mi fülünkben ez már nagyon megszokottan hangzik: ne imádd, ne tiszteld.   Néha kell, azt hiszem – ahogy mondani szokták – egy-egy kulturális sokk, hogy az ember ezeknek a szavaknak a mélyébe betekinthessen. Engem is ért egy ilyen úgynevezett kulturális sokk, amikor Amerikában voltam ösztöndíjas és ott egy Chicagóban működő magyar gyülekezethez mentem el egy vasárnap, hogy részt vegyek az istentiszteletükön. Be is jelentkeztem előre, hogy oda fogok menni. Megbeszéltem, hova érkezem, egy presbiter várt, egy harmadgenerációs amerikai magyar, aki és azt mondta nekem a templom kapujában: szeretettel köszöntjük Tiszteletes Úr istenszolgálatunkon. Mi az, hogy istenszolgálatunkon? – Istentiszteleten, nem? Itthon mi istentiszteletre jövünk. De hát tudjuk, hogy az angolok az istentiszteletet az service-nek mondják, a service-t pedig szolgálatnak is lehet fordítani. S abban a pillanatban belém nyilallt, és azóta mélyen bennem is maradt, hogy hiszen itt van a tízparancsolatban is, amikor azt mondja Isten, hogy ne imádd, és ne tiszteld azokat... Ezt a tiszteld szót egész pontosan úgy kéne fordítani, hogy ne szolgáld azokat. Ne szolgáld. Istenszolgálat, istentisztelet. Nos, a szó, amit az amerikai magyarok megalkottak, szöget ütött a fejembe (meg a szívemben is): hát erről beszél a tízparancsolat. Mert már az, hogy ne tiszteld, az bizony elkopott bennünk, de ha azt mondom, hogy ne szolgáld a bálványt, akkor ennek egy mélyebb dimenziója nyílik meg. Az pedig, hogy ne imádd, úgy is fordítható, hogy: ne mutass be neki áldozatot. Sőt, ennek ennél is mélyebb értelme: az embert a bálványa fogva tartja. Nem szabad, szolgál neki és áldoznia kell neki.

Ilyen értelemben kell a szankcióról is szólni, és megmondom őszintén, e téren nagyon sok belső dilemmám volt, de ezeket is elő fogom hozni, mert ez a szankció, különösen, ahogy kezdődik, nagyon megüti a szívünket és a lelkünket. Én, az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyediziglen. Szabad erről prédikálni? Nem az jön ki belőle, ha én ezt felolvasom, és akárhogy magyarázom, hogy ez a mi Istenünk egy borzasztó bosszúálló isten, ez az isten nem egy jogkövető isten? Tudjuk a jogból, hogy a bűnt azon kell megbüntetni, aki elkövette. S egy bűnt egyszer kell megbüntetni, és ugyanazt a bűnt nem lehet kétszer meg háromszor meg négyszer büntetni. Hogy van az, hogy a gyermekek, az unokák, a dédunokák is bűnhődnek a bűn miatt? Mi nem akarunk egy ilyen istenben hinni, mi egy szeretőszívű, elengedő és megbocsátó Istenben akarunk hinni. Hogy kerül ez ide?

Sok úgy oldja  ezt meg,  hogy Malakiás könyvénél, ahol befejeződik az Ószövetség, egy erős mozdulattal ránt egyet a Biblián, és azt a régi részt kitépi. Ime, van nekünk Újszövetségünk. Az a mi Bibliánk. Nem kell ezekkel a régi dolgokkal foglalkozni. A 2. században élt egy nagyon nagy hatású, befolyásos és véghetetlenül okos keresztyén ember. Markionnak hívták, nagy tudós volt és híres szónok, mai nyelven talán azt lehetne mondani, hogy médiasztár volt. Ő állt elő ezzel a gondolattal, hogy az Ószövetség Istene, aki ezt a parancsolatot is adja, egy haragvó, bosszúálló, vérszomjas isten, de nekünk – hirdette Markion – már egy új istenünk van. Egy jobb istenünk van, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, ő a szeretet istene. S tudjuk, a szeretet mindent elfedez, a szeretet nem is büntet, a szeretet elengedi a bűnt, a szeretet fölszabadítja az embert, a szeretet meg tudja oldani ezeket a kérdéseket, - hagyjuk is ezeket a régi dolgokat. Csak az a baj, hogy ha igaza lett volna Markionnak, ahogy Tertullianus egyházatya vitatkozott vele, rögtön föl kell tennünk a kérdést: rendben van, hát ilyen az Ószövetség, Isten harmad, negyediziglen odacsap. De akkor miért ígéri nekünk az Ószövetség Istene Jézus Krisztust, mert őt az Ószövetség Istene ígéri. Miért alakítja és formálja úgy a népe és az egész világ történelmét, hogy amikor Krisztus megszületett, elvégezte a válságművet, feltámadott és mennybe ment, csak azt mondhatjuk, hogy Isten mindent előre elkészített. Úgy ahogy láttam én egyszer egy székely embert székely-kaput készíteni, amelyben egy darab szög nem volt, azt szépen összerakta, a végén fogott egy fa-szeget, bedugta egy lyukba, beütötte, aztán ott állt összedönthetetlenül a kapu. Így készítette elő Isten Jézus Krisztus eljövetelét. Csak ámulunk rajta, ahogy énekeljük ádventi énekünkben is: álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed... S miért mondja ez az Ószövetség Istene a törvény summájában, Mózes 5. könyvében, ahol újra megismétli ezeket a törvényeket, hogy ez a törvény lényege, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd embertársadat, mint magadat? Ezt nem Markion mondta először, ezt nem Pál apostol mondta először, ezt nem János apostol mondta először, mi több, nem Jézus Krisztus mondta először, ez itt van, itt van ebben a törvényben, ennek a törvénynek ez a lényege.

Azért bocsátottam ezt előre, mert most néhány olyan megjegyzést kell tennem, amelyről tudom, el fogja vinni a gondolatainkat erre-arra, de megpróbálom azért ezeket elmondani. A törvény szankciójához mindenek előtt Jeremiás próféta csodálatos ígéretét kell felidéznünk. Jeremiás próféta egy megrendült állapotban kap Istentől jövendölést: eljön az az idő, amikor törvényemet a szívükbe írom be..., Ezt az ígéretet megelőzi egy nagy-nagy siránkozás,- ez tölti ki a próféta szívét is, és a népe szívét is. S ezt egy másik prófétánál is olvashatjuk, Ezékielnél. Ennek a lamentálásnak ez a lényege: az atyák megették az egrest, és a fiak foga vásott bele. Mit jelent ez? Mondok egyszerű példákat.

Magyarország belerohant az első világháborúba, hogy mire a lombok lehullanak, az Osztrák-Magyar monarchia is nagy birodalommá nője ki magát itt, Európában. Ez, ha jól tudom, 1914-ben történt. Jövőre lesz a százéves évfordulója, azóta isszuk a levét. Az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele... Nemrégiben beszéltem egy fiatalemberrel, akinek szülei devizahitelt vettek föl, a pénzt elköltötték. Meghaltak a szülők, örökösként pedig az ő nyakán van az adósság. Kapott a banktól egy értesítést, hogy ennyi meg ennyi tízmillió forintot fizessen ki, az épületet, amit örökölt, jelzálog terheli, fizetnie kell. Kérte ő a szüleit arra, hogy hitelt vegyenek fel? – Nem kérte. Beleegyezett ebbe? – Nem kellett beleegyezni. Az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele... Így kiáltozott régen is Izrael, így panaszkodott Istennek, vitatkozott e törvénnyel – itt a törvényben a szankció! –, szinte vádolta Istent, hogy miképpen kerülhetett erre sor, és egyúttal – ez is benne van a törvényben! – elintézettnek is vette a dolgot. Ezt is ismerjük mi, magyarok: ez a panaszkodás boldogító révülete. Nem kell csinálni semmit. Öregapám, dédapám nyakamba hozta a bajt, nem kell csinálni semmit. Átpanaszkodjuk az egész életünket, - de megy ez nekünk, magyaroknak, ez, kedves testvérek! Sőt, ha nagyon búbánatosok vagyunk, Ady Endrét is szoktuk idézni: nekünk Mohács kell. De nem ötszáz évenként, öt évenként, hanem minden évben kéne egy Mohács. De miért kellene? Hogy föleszméljünk? Dehogy. Csak azért, hogy mondhassuk: az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele..., nem kell hát kiegyenesedni, nem kell az igazságot keresni, nem  kell becsületesnek lenni, hiszen az öregapám elrontott már mindent, rajtunk a büntetés. De azt mondja a próféta által az Úr: eltörlöm ezt a mondást, kitörlöm ezt a mondást, és aki megeszi az egrest, annak a foga fog belevásni.

Azonban itt van még valami, testvérek, ahhoz is kell egy megjegyzést fűzni. Nem szeretjük ezt a kifejezést, hogy féltőn szerető Isten. Pedig azt tudom mondani, hogy a magyar nyelvalkotásnak és fordításnak ez az egyik ragyogó gyöngyszeme, olyan tökéletesen le van itt fordítva, hogy mit akar Isten kifejezni. Ajánlok fordítási alternatívákat. Így is fordítani: szenvedélyes Isten vagyok; csak hát mostanában a szenvedéllyel nekünk bajunk van, hallottuk is nemrégiben egy politikustól, hogy hova kell ülnie annak, akiben nincsen szenvedély, valami gázsütőt ajánlgatott nekünk. Pedig szenvedélyes Isten, pedig erről volna szó mégis, hogy Isten, a szuverén Úr kiszabadít egy népet, szövetséget köt velük, és úgy tekint magára, ahogy Jeremiás könyvében olvastuk, ezt mondja: én mindig férjük voltam. Ez tehát nem politikai szövetség, nem teokratikus szövetség, hanem olyan, mint a házasság. Itt azt mondja Isten: olyan vagyok, mint a féltékeny férj. Szeretem a feleségem, féltőn szeretője vagyok, szenvedéllyel szeretem. Vagyis Isten ebben a szankcióban, amit hajlamosak vagyunk úgy értelmezni, hogy Isten mennyei ipari kamerákkal figyeli az életünket és nincsen olyan tere az életünknek, amit ne szankcionálna.... s jaj, bármit csinálok, rögtön megbüntet..., Nem. Ennél többről van itt szó. Ez itt a szenvedélyesen szerető Isten megnyilatkozása.

Isten itt ilyen különleges módon kötelezi el magát. Féltőn szerető Isten vagyok, mondja, aki – szószerint fordítva – meglátogatom, vagy számon tartom az atyák vétkét, vagy tudok az atyák vétkéről a fiakban is harmad és negyediziglen. De hadd fordítsam most ezt így: én az Úr, a te Istened (szenvedélyes, féltéken) féltőn szerető Isten vagyok, aki számon tartom az atyák vétkét a fiakban harmad és negyediziglen. És ebben meg is nyitjuk rögtön az utat az ígérethez is, mert az is benne van ebben a parancsolatban. Számon tartom, tudok róla..., ez azt jelenti, hogy bár az ember isten-gyűlölete azt jelenti, hogy mi folyamatosan távolodunk Istentől,  Isten azonban még az ítéletben is számon tart engem. Ezért mondja a zsoltáros: ha az égbe hágnék is, ha a Seolba vetnék is ágyat, ha szárnyra kelnék és a tenger túlsó oldalára mennék is, hova fussak Előled, hova távolodjak Tőled, hova iszonyodjam el Tőled? Te akkor is ott vagy!

 És csak így értjük meg a szankciónak a másik részét. A szankció ugyanis nem csak büntetést hordoz, nemcsak átkot jelent, hanem áldást is hoz. Azt mondja az Úr: de irgalmasságot cselekszem azokkal ezeriziglen, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják. A konfirmandusaimnak szoktam mondani: nézzétek, milyen  egyszerű matematikai művelet ez, osszátok el ez az ezret néggyel, mennyi lesz? – Kétszázötven. Föl tudjuk-e fogni ezt?  Egyszerű – s ezért félrevezető is a matematikai képlet –, mégis, azt mondja Isten, hogy a haragom, a bűnnel szembeni gyűlöletem és a bűn következményeinek a számontartása három, négy nemzedékig fog tartani. Vagyis ameddig te ellátsz. Mert körülbelül eddig látunk el. A dédszülőkig még visszalátunk, a dédunokákig még  ellátunk. Boldog az, aki még látta a dédit, és boldog az a dédi, aki látta az dédunokát. A koreai pogányok - nem a reformátusok! – között él egy animista szokás, hogy mindaddig el kell menni a buddhista szentélybe, és áldozatot kell bemutatni a meghalt ősnek, amíg meg nem születik a dédunoka. Akkor aztán a dédpapa szelleme békén fogja őket hagyni. Nem kívánnám ezt a gyakorlatot bevezetni, csak jelezni akarom, hogy az egyszerű pogány gondolkodás is úgy nagyjából eddig tudja elgondolni a nemzedékek felelősségét. Négy nemzedékig. Viszont... Isten azt mondja, hogy az áldás, az irgalmasság, a hűséges szeretet kettőszázötvenig nemzedékig tart. Kettőszázötvenig. Ha egy évszázadra számolok négy nemzedéket, ez hét évezred. Eltűnik a szemünk elől visszafelé, és előre is. A négy nemzedék az emberi lépték, az ezer az isteni lépték – megszámlálhatatlan. A rossznak van száma, kerete, kezdete, vége – az áldásnak nincs kezdete, vége, mértéke.  A rossz véges – az áldás végtelen. És itt van előttünk egy egészen megrendítő, ugyanakkor felemelő és fölszabadító dinamika, mert az ezerszeres isteni szeretet feloldoz, s nem kell azt mondanunk, hogy apám, nagyapám, dédapám ette meg az egrest és az én fogam vásott bele... Mit tehetek én, ha Isten négy nemzedéken keresztül büntet, s rajtam csattan az ostor vége? Ne mondd ezt, mert ezeriziglen tart az Úr kegyelme. Ezért az átok sorát meg lehet törni.

Életem egyik legmegrendítőbb élménye egy ismerős családhoz kapcsolódik, ahol nemzedékekre visszamenőleg, és még oldalágon is szokásban volt az öngyilkosság. Sok bánat, keserűség, félelem és szégyen származott ebből. Mikor ebben a családban egy idős férfi haldoklott, súlyos, fájdalmas betegségben szenvedvén, gyógyszert kívánt bevenni, mert az eutanáziáról már ő is hallott, és belekapaszkodott a szóba, nem kell kimondani, hogy öngyilkosság, itt van helyette ez a szép szó: eutanázia, jöjjön egy marék gyógyszer. Ekkor imaközösség formálódott érte, hogy ne tegye ezt. Így mondták nekem a család tagjai: azért imádkoztak, hogy törje meg az átkot. Hogy átok volt-e az öngyilkosságok hosszú láncolata, nem tudom, testvérek, de átokká lett nemzedékeken keresztül ez a magatartás, ez a megoldás. A  mi betegünk  nem nyúlt gyógyszerért, nem élt az eutanázia lehetőségével, megtörte az átkot, és győzött. Ugyan meghalt. De győzött, mert elfogadta Isten ezerszeres szeretetét, mert elfogadta azt, amit János levelében olvasunk: ha vádol is minket a szív, Isten nagyobb a mi szívünknél, és az Isten szeretete nagyobb tágasságba tud beleölelni bennünket, mint amit szívünk szűkössége enged nekünk.

Törd meg az átkot! Akik engem szeretnek, azokkal irgalmasságot cselekszem ezeriziglen. Szakítsd szét a burkot, az önáltatásnak, a semmittevésnek, a bűnbe való belesüllyedésnek a burkát. Az atyák ették meg az egrest, a mi fogunk vásott bele? Te miért vagy olyan, amilyen vagy? – Nagyapám miatt. Te miért csinálod azt, amit csinálsz? – Dédapám miatt. Te miért nem teszed a jót? – Minek, apám se tette, rajtam van az Isten átka és büntetése. Szakítsd szét ezt a burkot. Érzitek, testvérek, amikor a Káténk úgy teszi fel a kérdést: mit akar Isten? – már arra vezet, hogy szakítsd szét a burkot, törd meg az átkot, rázd le a bilincset, a bűnnek, a halálnak, a keserűségnek, az önfeladásnak, az élethamisításnak, a létrontásnak a bilincseit szakítsd el, mert Isten ezerszeres bőséggel gyakorol irgalmat. S meddig tartana elmondani, ha belekezdenék, hogy egy-egy családot, nemzedéket, az egyházat, és még egy népet is milyen különös módon tart meg az, hogy voltak szent emberei, hogy a családban volt egy imádkozó testvér, avagy szent. Szent, mondjuk ki! Ne csúfold hát a testvéred, ha imádkozik, ne gúnyold, ha templomba jár, ne szóld meg, ha keresi az Istent, - mert megáldatnak benne a többiek is.

Mit kíván Isten? Ebben a parancsolatban azt kívánja, hogy tartsd számon az Ő kegyelmét, tartsd számon az Ő irgalmát. Azt mondja Ő: megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban, számon tartom az atyák vétkét a fiakban, nem lehet elmaszatolni a fiakban sem a bűnt, - de irgalmasságot cselekszem ezeriziglen, ezt tartsd számon... Ezt jelenti Istenhez közeledni, napról napra, lépésről lépésre. Mert mit mond Isten? Megbüntetem azokat, akik gyűlölnek, akik távolodnak, akik engem megutálnak, akik tőlem iszonyodnak, akik tőlem elfordultak, és megáldom azokat, akik szeretnek, akik hozzám közelednek, akik engem keresnek, akik az én utamon akarnak járni. Mert Isten útján járni az azt jelenti, hogy Istenhez közeledni. Aki Isten útján jár, kedves testvérek, az soha nem tud Istentől távolodni, az csak közeledni tud Hozzá.

Isten pedig mindegyre így szól: közeledjetek énhozzám, és én is közeledni fogok hozzátok. Krisztusunkban így biztat: keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és kaptok. Mi több, Krisztusunkban nemcsak buzdít, hanem nyilvánvalóvá teszi: nem vár ránk, hogy lépjünk, Ő maga jön az idők teljességében, hogy nekünk adja ezt az új törvényt.
Ámen

Imádkozzunk: Magasztalunk Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, hogy ma, Igéd világosságában még mélyebben érthettük örökkévaló titkodat, amit az apostol így mond, hogy ahol bővölködik a bűn, ott felette bővölködik a kegyelem, ahol megsokasodik a rossz, ott messze meghaladó mértékben sokasodik meg irgalmasságod és jóságod. Hálás szívvel számlálunk elő mindent, és rájövünk, hogy nem is tudjuk előszámlálni szabadításodat, áldásodat, irgalmasságodat, erőidet és segítségedet. Végére mehetetlen Mennyei Atyánk a Te jóságod, és most azért könyörgünk, hogy tarts meg bennünket ebben a végére mehetetlen világban örökkévaló szeretetedben. Buzdíts és bátoríts mindannyiunkat, hogy még inkább igyekezzünk Hozzád, még jobban keressünk mindig és minden helyzetben.

Így könyörgünk az elesettekért, akiknek a szívében annyi lemondás, kétség és fájdalom van, emeld fel őket, és add, hogy ne távolodjanak, hanem közeledjenek Hozzád. Így könyörgünk a betegekért, a gyógyításra, gyógyulásra, erőre és megújulásra áhítozókért, ne lankadjanak meg, hanem szüntelen imádságban kérjék gyógyító és áldó irgalmadat. Könyörgünk a gyászolókért, akik ravatalok mellett fognak megállni, és egész életutakat tesznek a gyászban mérlegre, hadd lássák meg szeretteikben áldások forrásait, hadd magasztalják az életúton elmentek életét, a Te kegyelmedet és hűségedet, hogy rajtuk és általuk áldásokat nyerhettek. De leginkább vigasztald, erősítsd és bátorítsd őket, és kötözd be szívüket a halálban győztes Úr Jézus Krisztus valóságával.

Magunkért is könyörgünk Mennyei Atyánk, oly sokszor megrestellünk, meglankadunk és elcsüggedünk, ha jajt, bajt és rosszat látunk, oly könnyen mondjuk mi is a régiek önigazoló szavát, de hiszen tudjuk, Tenálad van az igazság, és Krisztusért Te igazítasz meg mindannyiunkat, és szabadítsz meg a bűnök terhe alól. Add, hogy ezt a mi Krisztusunkat kövessük, kegyelmét elfogadjuk, és megbékítő szeretetedet elfogadva mi magunk is megbékéljünk Veled, hogy minden elkészített áldásod és kegyelmed a miénk lehessen. Így hallgasd meg kérésünket és töltsd be szívünket Szentlelked erőivel.
Ámen