Mit akar Isten? 10.

Kedves testvérek!

Elnézést kérek a nyelvek ismerőitől és a nyelvészektől, hogy most úgymond, kocanyelvészkedésbe kezdek. Ennek némi története is van. Néhány napja egy cikk arról számolt be, hogy valahol, egy lakóközösségben nagy jó történt, a lakóknak sikerült pályázatot nyerniük, és a házat hőszigetelniük, és ezzel mindenki komoly energia-megtakarításokat érhetett el. Az egyik szomszédház lakója azonban gonosz feljelentést tett ellenük és mindenféle herce-hurcán kellett keresztül menniük. A cikkíró pedig így kommentálta a szomorú esetet: végtére is irigy ember a magyar, az irigység: hungaricum. Sokat gondolkodtam ezen. Igen, természetesen, mi magyarok mondhatunk önmagunkról ilyet, más népekről már nem illik ilyet mondanunk. Az jó, ha tudjuk önmagunkat bírálni, ahogy mondják is: a magunk portája előtt kell megkezdeni a söprögetést. Ám ez a fanyar, ironikus megjegyzés, hogy vegyük fel az irigységet a hungaricumok közé, s tegyük mindjárt az első helyre, - ez nem hagyott békén. Meg egy kicsit meg is vigasztalt. Hiszen az irigység, vagy még inkább az irigy kívánság, amelyet Isten a tízparancsolatban tilt, nyilván mégsem csak a magyaroknak szól! Az irigység – ha szabad ezt mondani, nem hungaricum, hanem – s most jön a kocanyelvészkedés! - humánum. Nem humánus dolog, de humánum. Tévedni emberi dolog, - tartja a mondás. Irigykedni is. De ez már tilalmas.

Arra kérek mindenkit, gondolkodjon el, milyen kétélű ez a szó, ez a latin kifejezés: humanum. S magyarul is milyen kétélű, ha valamire azt mondjuk: emberi. Mert mondhatjuk azt is, hogy valaki emberien és emberiesen, humánusan viselkedik, és ebbe éppen azt foglaljuk bele, hogy nagylelkű, önzetlen, önfeláldozó. A régi latinban, ha azt mondták valakire, hogy humánus, vagy humánus dolgot tett, az szinte már-már valami isteni kegygyakorlásnak számított. Mi több, vannak teológusok, akik éppen karácsony közeledtén, ádventben, Isten nagy szeretettitkáról szólva, Isten humanitásáról beszélnek. Jézus Krisztusban látjuk Isten humanitását, teljes önzetlenségét, önfeláldozó, feltétel nélküli szeretetét, mert hiszen, majd ha ádventtől eljutunk nagypéntekig és húsvétig, és a kereszt titkát szemléljük, az éppen ez: a teljes, feltétel nélküli odaadás, önfeláldozás.

 És megfordítva, ha azt mondjuk valamire, hogy emberi, mindennek épp az ellenkezőjét is kifejezhetjük a szóval. Emberi, mondja a filozófus, túlságosan is emberi. Kicsi, múlandó, törékeny, véges, hibás, elrontott.

Mindazáltal Isten igéje nemcsak ezt hozza elénk, hogy ti. ha azt mondjuk, hogy emberi, akkor az valami magasztosat jelenhet, vagy másrészt, ha azt mondjuk, hogy emberi, az valami törékenyet, esendőt, veszendőt jelent. Isten igéje talán a legmélyebb mélységig visz le most bennünket, itt a 10. parancsolatban. S ennek a megértésében sokat segít nekünk a káté. Ha röviden, a főgondolatok erejéig összefoglaljuk az eddig olvasott, hallott parancsolakat, mindig azt a kettősséget láttuk, hogy egyrészt Isten tilt is valamit, de kíván is valamit, elutasít bennünket valamitől, és ugyanakkor utasít bennünket valamire. Nem is akarom most mindezt végigmondani, hanem csak arra akarom fölhívni a figyelmet, hogy eddig voltaképpen mindenik parancsolat megfogható volt, mindegyik valamilyen konkrét cselekvésre, mi több, életszervezésre vonatkozó parancsolat volt, akár tiltásként, akár követelményként. Sokszor utaltam rá, különösen a második törvénytáblával kapcsolatban, hogy az emberi jogtörténet is igazolja, hogy kultúrák, civilizációk építkeznek ezeknek a parancsolatoknak a cölöpén, lám, mindenfelé mennyi és mennyi rendszabályt, törvényt, eljárást, életgyakorlat. Ha például visszalépünk ahhoz a parancsolathoz, hogy ne lopj, és elővesszük a civilizációs szabályokat, egy fél könyvtárat megtöltenek a jogi kódexek, amelyek azt magyarázzák, hogy ez mit jelent.

Pál apostol szava is idehallik a Római levélből, amikor arra kéri a keresztyéneket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbb hatalmasságoknak.  De nem azért engedelmeskedünk, mert a keresztyénség eleve engedelmeskedő típusú vallás lenne (nem azért lettünk keresztyének, hogy szüntelenül hajlongjunk a nagyok előtt, bár ők ezt szeretnék, meghagyom), hanem, azért, mondja Pál apostol, mert a polgári hatalom Istennek szolgája a te javadra, az a feladata, hogy büntesse vagy föltartóztassa a rosszat, és jutalmazza a jót. A hatalom akkor hatalom – szoktuk mondani – ha legitim, ha törvényes, magyarán, ha elsőrendű szolgálata a törvények megtartására irányul.

S máris rögtön jöhetnek a kérdések: na, de azt milyen kódexbe foglaljuk bele, milyen parancsolatba, milyen emberi jogrendbe illesztjük bele, hogy ne kívánd? Kívánni emberi dolog, azt már csakugyan nem akarhatja tőlünk Isten, nem parancsolhatja meg nekünk Isten, hogy ne fusson át a szívünkön a kívánásnak még a gondolata sem! Csakhogy, testvérek, ahogy a káté mondja, és mélyíti ennek a parancsolatnak a jellegét, itt valóban emberi mivoltunk gyökeréhez érkezünk el! Mert ha megromlott az emberi élet és sokféle szabállyal kell azt kordában tartani (és a főszabályok a tízparancsolatban foglaltattak benne), és továbbá, ha megromlott az emberi élet és Isten alaptörvényével kell arra ösztökélni, hogy rendeltetését betöltse (tudniillik, hogy szeresd Istent és szeresd felebarátodat), - egyszóval, ha tehát valami romlás van az emberben, akkor menjünk le egészen a gyökérproblémáig.

A káté így magyarázza. Mit akar Isten a 10. parancsolatban? Azt, hogy soha, a legkisebb kívánság vagy gondolat ne támadjon fel szívünkben Istennek egyetlen parancsolata ellen sem. Hanem mindenkor teljes szívünkből gyűlöljünk minden bűnt és gyönyörködjünk minden igazságban. Megdöbbentő. Már-már hozzászoktunk a káté kapcsán, hogy sokszor egészen részletekbe menően magyarázza egy-egy tilalomnak, s a benne foglalt követelménynek az értelmét. Talán emlékszünk, a múlt alkalommal, amikor arról volt szó, hogy ne tegyünk felebarátunk ellen hamis tanúbizonyságot, az egész emberi életet úgy mutatta be a káté, mint egy kvázi bírósági helyzetet, s bizonyította, hogy nincsen olyan eset az emberi kapcsolatainkban, ahol ne lenne érvényes ez, hogy ne tégy hamis tanúbizonyságot. Most meg úgy tűnik, itt a végén, hogy túl általánosan beszél. Lehetne ezt egy kicsit konkrétabbá tenni: mi az, hogy ne kívánj? Ne kellene mégis inkább skolasztikus magyarázatokba merülni, hogy Isten törvénye a rossz és gonosz kívánságokra utal, mert amúgy vannak jó kívánságok is, vannak jó vágyak is, vannak az emberi életnek jóra való törekvései is. Mitöbb, Spinoza, a nagy filozófus egyenesen így írja le az embert, egy latin szóval: conatus, -  a törekvés, az igyekezet, az előrehaladás viszi előre az embert, enélkül nem menne előrébb a világ.  S még lehetne ezt tovább finomítani. Ha éhes vagyok, szomjas vagyok, akkor is tiltja Isten a kívánást. Tiltja Isten a fizikai, biológiai kívánságokat? Egy a lényeg, egy kérdés:  miért ilyen általános itt a káté? Azért, mert most azt teszi – csak megfordítva! – amit eddig az összes parancsolatnál tett. A parancsolatok eddigi magyarázatánál mindig szépen elmondta, hogy mi az, amit Isten tilt, és ebből következően mit kíván Isten. Most pedig így kérdez: mi az, amit Isten akar? Isten pedig azt akarja, hogy soha a legkisebb kívánság, gondolat ne támadjon fel szívünkben egyetlen parancsolata ellen sem. Ez bizony, nagyon különös megfogalmazás. Vagyis a  tizedik parancsolat – ne kívánd felebarátod házát, felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálólányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé – az egész szent életrendhez kapcsolódik, amit Isten ad nekünk. Konkrétan pedig a szombatnap parancsolatához.

 Amikor a törvény arról beszél, hogy Isten szombatján senki semmi dolgot ne tegyen, aki a házában van: se a gyermekei, se a szolgái, se a jószágai, se a vendégei, éppen azokat sorolja fel, amit a tizedikben kívánni tilt. Kívánni a másikét, - nagyon egyszerű szóval így lehetne mondani: kívánni az életét. Mert ez az élet: ami kapuinkon belül van. Ez az élet, mert Isten erre nézve rendeli az élet istentiszteletét.

Tudom jól, hogy ezt a parancsot ma nagyon nehezen érti meg az ember. Mi ugyanis az eldobható kellékek világában élünk, ez fogyasztási kultúránk egyik leágazása: minél többet, minél gyakrabban, minél drágábban vásárolni,  ez csak úgy lehet, ha gyorsan pörgetjük a dolgokat, ahhoz, hogy vásárlási kényszerben maradjunk, ahhoz csere-igénnyel kell eltelnünk (ezt nevezzük a változatosság szeretetének), s mindezt az eldobás rítusával készítjük elő. Múltkor egy ismerősömnek elromlott a mobil-telefonja (megmondom őszintén, irigylésre méltó jó mobil-telefonja volt, remélem Isten megbocsátja nekem a szívemen átfutó kívánságot!), szóval, elromlott a mobil-telefonja, mire mondtam neki: semmi baj, elviszed a szerelőhöz, megcsinálják. Azt felelte: az nem fog menni, mert ezek a készülékek eleve úgy vannak gyártva, hogy egy vagy két éven belül ki kell őket dobni a kukába. Vagyis újat kell venni, mindig újat kell vásárolni, mindig akarni kell az újabbat, mindig előre kell menni.  Ezért nem igazán értjük, s mégis értjük, azt amiről itt a tízparancsolat beszél, nevezetesen, hogy akik és amik az enyéim, az az én életem, az mind hozzámszervesült. Feleséget, házat, szolgát, szolgálólányt, ökröt, barmot, bármit – és ezt mind lehet és kell is mai életvalóságokra fordítani – ezt elkívánni a másiktól, azt jelenti, hogy a mások életét kívánom el. Azt az életet, egészen pontosan az ő életét,  amelyet ő kapott Isten dicsőítésére és megszentelésére.

 Tehát csak felszínes ítélettel mondhatjuk, hogy itt tulajdonszerzési kívánságról volna szó, ami tilos. Ez már benne van a lopás tilalmában is. Aki Isten képmása ellen tör, aki a másikét kívánja, az Isten rendje ellen tör – milyen érdekesen fogalmaz a káté, most már értjük! –, Isten akarata ellen kíván, Isten életrendjével szembemenő módon el magának valamit. Létproblémára mutat ez, és ha valóban visszalépünk az ember bűnbeesésének történetéhez, látjuk az hamis tanúsággal kezdődik („csakugyan azt mondta az Isten?” – sugallta a kígyó Ádámnak és Évának), de a kívánással folytatódik. A mindent tudás kívánásával, a nagy kívánással: olyannak lenni, mit Isten. Isten helyébe beülni.

Mindaz, amit a parancsolat embertársainkkal kapcsolatban tilt nekünk, valójában a létprobléma gyökerében az Istennel való kapcsolatunkra mutat. Ezért tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a tizedik parancsolat az előtte álló kilenc parancsolatnak a summája. Nem általános értelemben: szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, - de a tilalmak lényegét érintve igen.  Ezeket itt értjük meg igazán. Azt mondja az apostol: minden gonosz gyökere a pénz szerelme. Azt mondja másutt, amikor a vergődő emberről beszél, hogy megfeszítette magát kívánságai okán. Bele tud halni az ember a másiké kívánásába! S rögtön értjük, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a másiké tabu, tilos, ránézni se lehet, nemhogy kívánni, a másikét maximálisan tiszteletben kell tartani, mert ilymódon az életét is tiszteletben tartom. Több ez: ez egy önvédelmi törvény. Emlékszünk Aháb király és Nábót történetére? Csak egy kis szőlőskertről volt szó, egy kicsi örökségről. Miért kellett az a mindenható királynak? Miért betegedett bele a kívánásába úgy, mint egy gyerek, és miért kellett elindítania egy szörnyű gépezetet a megszerzésére? Ott olvasunk először a Bibliában koncepciós perről, amikor hamis tanúkat szereznek, hamis vádat fogalmaznak meg, és hamis vád alapján halálra ítélnek valakit, hogy vagyona az államkincstárt gyarapítsa. Miért? És mit üzen Illés próféta ez után Aháb királynak? Ahogyan kutyák nyalták föl Nábót vérét, úgy fogják kutyák fölnyalni a te véredet is! Életvédelmi törvény ez itt, kedves testvérek! Ne kívánd. Mert különben önmagadat feszíted meg.

S mindezek után, a káté még két komoly kérdést tesz fel, hiszen a tizedik parancsolattal mégis kikerekedik Isten örök szent törvénye. Megtarthatjuk-e tökéletesen ezeket a parancsolatokat? Mi, akik Istenhez megtértünk? És ezt a kérdést pontosan a tizedik parancsolat után kell feltennünk, mert meglehet, hogy a többi kapcsán mindenféle esetek mögé bújunk, és azt mondjuk, például – amit idéztem a múltkor valaki szájából –, soha bíróságon nem voltam, soha tanúskodnom nem kellett, a kilencedik parancsolat kipipálva! Tényleg? Nem véletlen, hogy a tizediknél kérdezi ezt a káté: megtarthatják-e ezeket a parancsolatokat azok, akik Istenhez megtértek? Nem, - feleli, mert amíg ezen a földön élnek a legszentebbek is csak kezdők az engedelmességben, mindazáltal nagyon komoly a szándékuk, hogy Isten parancsolata szerint, mégpedig minden egyes parancsolata szerint fognak élni.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Szoktam olykor ironizálni azon, hogy majd, amikor Isten mérlegre tesz bennünket, nem fogunk tudni arra hivatkozni, hogy bár semmit sem tettünk, azért nagyon akartuk igazságát megcselekedni. Erre mindig azt a példát hozom, hogy az olimpián odaáll a magasugró a 250 centiméteres magasságnak, fújtat, prüszköl, csapkodja a combját, billegteti magát, aztán nem fut neki..., hanem odamegy a versenybíróhoz és azt mondja: én is kérek egy érmet. S miért tetszik érmet kérni? Mert nagyon akartam... Mégis, azt gondolom, ha az igyekezetünket nem hamis hivatkozásra használjuk, ha az igyekezetünket nem arra vesszük elő érvül, hogy igazoljuk magunkat, hanem úgy igyekszünk, ahogy a káté mondja, vagyis: nagyon komoly a szándékunk, hogy Isten parancsolata szerint, mégpedig mindenegyes parancsolata szerint éljünk, tudván, hogy a legszentebbek is csak kezdők az engedelmességben, akkor már elkezdtünk valamit. És ez a lényeg.

 Mert addig, amíg a gyengeségünket, a gyarlóságunkat, a törékenyt, az esendőt, a tévedhetőt, egyszóval: a humánumot csupán ürügyül állítjuk magunk elé és egy lépést se teszünk, addig Isten törvénye csak leleplez és megítél bennünket. De ha akárcsak kezdőként lépünk, mi több, mindig csak kezdőként járunk a humánumban, az igazságban, amire Isten törvénye késztet és utasít bennünket,  akkor megfuthatjuk kitartással az előttünk levő küzdőtért nézvén a hitnek kezdőjére és bevégzőjére, az Úr Jézus Krisztusra.

Ádventben nem másra nézünk, mint az eljövendő Krisztusra. Boldog az az ember, aki a közelgő isteni kegyelem felé megteszi a maga első lépését, és bár azt mondja, még a legszentebbek is csak kezdők, de én is kezdtem és ebben gyakorlom magamat, mert Isten törvénye jó és üdvösségemre való.
Ámen

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, azt kérjük, hogy Lelkeddel csendesítsd meg szívünket. Ne csak imádságra, hanem újra meg újra, amikor föltolulnak szívünkben a kívánságok, a másiké elkívánása, amikor oly közel vagyunk ahhoz, hogy ne csak érzületben, hanem valóságosan is megszegjük szent parancsolatodat. Csendesítsd el szívünket, s mutasd meg számunkra, hogy ha Benned vagyunk, életünk gazdag és kimeríthetetlen forrást talált, ha Krisztus a miénk, akkor minden a miénk, és valóban Őt ajándékozd nekünk, mert ha Ő nem a miénk, akkor semmi sem a miénk. Őbenne töltsd be életünket, teljesítsd ki örömben, dicsőségben, hálában és szeretetben.

Így könyörgünk Mennyei Atyánk, hogy a Te igédnek ne csak hallgatói, hanem megtartói is lehessünk, és megtartván Igédet, dicsőítve háromszor szent nevedet, tudjunk ebben az ádventünkben karácsony nagy titkára készülni, amikor felragyog Krisztusban igaz szereteted, teljes és tökéletes emberséged. Kérünk Urunk a betegekért, az elesettekért, megfáradtakért, légy gyógyítójuk és erősítőjük, ahogyan könyörgünk a gyászolókért, szomorkodókért, a feltámadott Krisztus erejével vigasztald és bátorítsd őket. Mindannyiunkért, magunkért Urunk, akik hallottuk igédet, könyörgünk, tedd azt szívünkben, lelkünkben áldottá, hadd teremjük meg gyümölcsét nagy neved dicsőségére, embertársaink javára. Krisztusért, Urunkért, hallgass meg bennünket.
Ámen