Mit akar Isten?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Pár esztendeje egy jó ismerősömmel a tízparancsolatról beszélgettünk (ritka dolog!), aki a második parancsolat kapcsán megjegyezte: nekünk, reformátusoknak semmi problémánk nincs a második parancsolattal. Mi ugyanis gyorsan észreveszünk és elítélünk mindenféle bálványimádást, és mindent el tudunk hárítani, ami ebbe a körbe esik. Sőt, nemcsak észrevesszük a bálványokat, hanem eleve gyanakszunk is mindenre. Olyannyira így van ez, hogy a 20. század egyik nagy protestáns teológusa, Paul Tillich, amikor meg akarta fogalmazni, hogy mi a különbség a protestantizmus és a katolicizmus között, éppen eköré rendezte gondolatait. Szerinte a katolicizmus szubsztanciális vallás, vagyis mindent, ami a világban van, bevon a maga körébe, mindent megszentel. Elég, hogyha megnézünk egy gótikus templomot, amely az univerzumot tükrözi. Ezzel szemben mi, protestánsok mindig a forrást keressük, mindig az alapelvhez megyünk vissza, mert tudjuk: ami a forrásból fakad és távolodik, az egyre jobban szennyeződik. Ezért mi mindig vissza akarunk menni a forráshoz. Ezt nevezzük protestáns princípiumnak. Ennek értelmében, ha a vallásos életünkre rárakódik valami, ami a bibliai leírások, parancsok, törvények értelmében bálványimádás lenne, azt nekünk nem olyan nagy ügy, levetni, ledobni, megsemmisíteni, mi nagyon szívesen taposunk a bálványokon páros lábbal is. Egy másik református teológus azt írja: le kell dönteni a bálványokat, hogy az igaz Isten fölmagasodhassék.

Annyira (sokszor öntudatlanul is) áthat bennünket ez, hogy nemrégiben egy csúnya vitában kellett közvetítenem. Egy gyülekezet tervbe vette kis temploma felújítását, össze is adakozták rá a pénzt, szépen megtervezték, fölfogadták a mesterembereket.  S ekkor jött valaki, hogy ő szeretne külön felajánlást tenni. Neki nem tetszenek az üres ablakok, legyen valami dísz az üvegen. Jó szándékú volt a felajánlás, de hát tudjuk: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Összeveszett a gyülekezet, hogy milyen mintás legyen az üveg. Odalett a jókedv, két pártra szakadtak. A bálványpusztítók így kiáltoztak: református templomban semmilyen figurális ábrázolásnak nincs helye. (Nohát, ha itt körülnézek ,kedves testvérek, ha ide jönnének, megest elítélnének bennünket is, mert itt is van egy-két faragvány és kép.) Nagyon mélyen bennünk van ez a meghatározottság. Hamar kikelünk bármi ellen, amit az ember a vallásos életben rögzít vagy profanizál. Igen. De!

Ez a parancsolat nem pusztán tilt. Igaz, így hangzik: ne csinálj magadnak faragott képet, semmi hasonlót azokhoz, ne imádd, és ne tiszteld azokat. Ezek tiltások. De most, amikor a Heidelbergi Káté segítségével próbáljuk Isten parancsolatait megérteni, érdemes fölfigyelni, hogy milyen bölcsen vezet bennünket a káté a parancs jó megértéséhez. A káté így teszi föl a kérdést: mit kíván Isten ebben a parancsolatban? Nem azt kérdezi, hogy mit tilt Isten?! Az nekünk is megy! Tiltani. De még mennyire! Mit tilt Isten? – Mindent.  Mindent, ami kép, ami színes, ami csokrétába van szedve, ami a szemnek szól, azt Isten betiltotta mind. Ezt nagyon tudjuk mondani. Mit kíván? – nos, ez az igazi református kérdés. Mit kíván Isten ebben a parancsolatban? És ez a kérdés nyomban egy mély és távlatos világot tár fel előttünk.

Isten először is azt akarja, hogy imádjuk Őt. A parancsolatban („Ne csinálj magadnak faragott képet, semmi hasonlót azokhoz, ne imádd, és ne tiszteld azokat”) implicit módon benne van tehát, hogy Isten benyújtja – ha szabad ezt mondani – igényét az ember felé, felénk is: hogy Őt imádjuk. Erről szól részben Jézus és a samáriai asszony vitája. Amikor Jézus jelzi, hogy gyógyulásra, élő vízre van szüksége, az asszony megdöbben, hogy egy prófétai alakkal találkozik. S mondja Jézusnak: látom, hogy te próféta vagy, majd rögtön megkérdezi, hogy hol kell Isten imádni? Mert ők a Garizim hegyén imádták Istent, a zsidók meg Jeruzsálemben. Hol kell hát Istent imádni? És már itt is vagyunk e parancsolatnak a küszöbén: hol, hogyan, milyen formában, milyen eszközökkel, milyen módon, milyen körülmények között kell Isten imádni?

Mit akar Isten a második parancsolatban, mit kíván tőlünk? Azt, hogy imádjuk, mégpedig a törvényében előírt formában. Pontosan a formára vonatkozik a kérdés, hiszen Isten nemcsak véghetetlen, hanem – ha szabad mondani – véghetetlenül realista is. Ő teremtett bennünket, tudja tehát, hogy teremtménye, az ember, ha végre már elfordul az önmaga és a szívünk Hozzá hajol, nagy kérdéssé lesz: hogyan és milyen módon tegyük ezt? Ahol pedig formákról van szó, ott tartalmakról is szó van. A vallás világában, az Isten-keresés és Isten-imádás világában, a szívünk legmélyén ez a kettő elválaszthatatlanul összetartozik. Az, hogy milyen formában imádjuk Istent, igen szorosan összefügg az Isten-ismerettel, szorosan összefügg az Istennel való bensőséges kapcsolatunkkal, egyszóval: a hitünkkel. Már az első parancsolat kapcsán is láttuk, hogy a vallás, mint olyan, nem pusztán a formák, a magatartás együttesek, az életet külsőleg szabályozó törvények ügye. Igen, bizonyos fokig az is. Ám, a vallás üdvösségügyet érint, az üdvösség-kérdés pedig mindig arra irányul, hogy honnan jön az életem, hol gyökerezik az életünk, hogy találunk vissza az élet isteni forrásához. Ez az üdvösségügy, és ezért nem mindegy, hogy milyen dimenzióban, milyen csatornákon, milyen utakon indulunk el.

Azt is láttuk már az első parancsolat kapcsán is, hogy Isten, aki személyes létvalóság, élő és személyes kapcsolatban akar velünk lenni. S itt, ennek a parancsolatnak is ez a veleje, és ez a protestáns gyanakvásnak, ha tetszik, a protestáns princípiumnak, a protestáns bálványellenességnek az igazi értelme: amit kiábrázolunk, rögzítünk, az eltávolíthat bennünket az Istennel való élő kapcsolattól. Láttuk azt  is, hogy Isten az Ő törvényét, tízparancsolatát egy gyógyítási folyamat nagyon fontos állomásaként adja, mert abban, hogy rosszul gondolkodunk Istenről, hogy nem Istenhez imádkozunk, hogy az élet forrása helyett másféle forrásokat keresünk, s az igaz valóság helyett hamisságokra támaszkodunk, az mind az ember létbetegségének az oka. Ebből meg kell belőle gyógyulni. S ez egy hosszú folyamat. Amikor Isten szövetséget köt népével, törvényt ad, és ezt a törvényt újra meg újra kihirdetteti. A törvény kihirdetése pedig igazság kihirdetését is jelenti. Isten tehát egy gyógyító folyamatot akar bennünk elindítani. Hadd utaljak újra Jézusnak és a samáriai asszonynak a beszélgetésére, - az is egy gyógyító beszélgetés. És ez az asszony, amikor hallja, hogy Jézus élő vizet kínál, amelyből ha iszik, soha meg nem szomjúhozik, előbb egyszerű, emberi módon mondja: Uram, add nekem azt a vizet, de érzi a lelke mélyén, hogy ez az élő víz: isteni valóság, gyógyító hatalom. És ő gyógyulni akar. Egy elrontott, tönkrement életből akar kigyógyulni. Add nekem azt a vizet, hogy soha meg ne szomjúhozzam. Az élő víz egy cseppjét kapjuk mi itt, ebben a parancsolatban; és igaz a mondás: a cseppben benne van a tenger,  - ebben a vízcseppben benne van minden. Nem is tudok most mindent elmondani, csak néhány egyszerű vonatkozást hadd hozzak fel.

Mi, reformátusok könnyen mondjuk, hogy nekünk nincsen sok dolgunk a bálványokkal, mert mi eleve nem vagyunk bálványimádók. Még azt is mondjuk, hogy jó lenne, hogyha más felekezethez tartozók időnként felfogadnának bennünket és elvinnének a maguk kultuszhelyére, mert mi bizony éles szemmel azonnal észrevennénk, hogy hol hibádzik a dolog. De mikor azt halljuk Jézus szavából, hogy Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban imádják Őt az Őt imádók, és ilyeneket keres az Atya igaz imádóiul, akkor ez a református büszkélkedés, nyomban meginog. És lehet, hogy kiderül: nekünk ugyan nincsen bálványszobrunk, nincsen bálványképünk egy sem, de van egy jó nagy bálványunk, éspedig a mi rettentő nagy bálvány-ellenességünk. Ez is egy jó nagy bálvány. Ez a magatartásforma. Nézzünk most bele ennek a mélyébe, mert az ige hozzánk szól, és mi innen nem üzengetünk másoknak.

Az először is, mintha túl gyakran hangoztatnák, hogy a mi korunknak az a baja, hogy képi kultúrában élünk, minden vizuálisan dől el.  Immár a telefonkultúra is vizuális kultúra lett, az úgynevezett okos telefonokon már ikonok, képek jelennek meg. Ámbár én ezt buta telefonnak nevezem, mert olyannak való, mint én, nem kell sokat szemlélődni, csak meg kell nyomni egy-egy ikont. De  ez csak egy egyszerű példa, valóban, az életünk tele van képekkel. A lélektan meggyőz bennünket arról, hogy egy egyszerű képi motívum sokszor sokkal többet ér, mint ezer szó. Ne mond, - mutasd! És ha mutatják, máris értjük. Ha ránézünk egy térképre, amelyen mindenféle vonalak, feliratok, nyilacskák vannak, kétségbe esünk. De ha van rajta egy eligazító rajz, máris egyértelmű a cél. Nos, sokszor mondjuk, hogy ez a mi képi kultúránk nagy kockázatokat hordoz a bálványimádás szempontjából, mert az ember, aki képekben gondolkodik, képeket sajátít el, képeket rögzít, könnyen a képesség kísértésébe esik. Ebben van a bálvány-készítés és bálványimádás kockázata és veszedelme. És máris sóhajtunk: milyen jó lenne, ha egy verbális kultúrában élnénk, talán mégsem fenyegetne annyira ez a veszedelem.

Csakhogy egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ez a megállapítás félrevezető. Nagyonis félrevezető, hogy el volna nyomva a szó, és a kép uralkodna. Ez így, ilyen egyszerűen nem igaz, és ez sosem volt igaz. Lehet, hogy vannak dominanciák, és a mai világban jobban érvényesül a kép ereje, egy-egy üzenetet könnyebben lehet tolmácsolni vagy átadni, s jobban lehet rögzíteni képek révén, de nem vagyunk némák. Sőt, ha pusztán néma mozgóképeket kellene néznünk, nagyon hamar abbahagynánk a szemlélődést. És azt is tudjuk – csak egy rövid kitérőt teszek! –, hogy a politikai küzdelmet sem lehet megnyerni azzal, hogy magasba emelnek lobogókat és logókat, mert nem zászlókra és logókra szavazunk, hanem programokra, szavakra, ígéretekre, érvekre  szavazunk. Ha beül valaki a parlamentbe s végighallgat egy parlamenti vitát (volt szerencsém egyszer Kanadában végighallgatni az alsóházban egy vitát), ott bizony szavak küzdenek egymással. A döntéseket, a törvényeket nem képekbe, hanem szavakba foglalják.

De hosszú lenne a példák sorolása. Én úgy látom, hogy az emberben mindigis küzdött a kép és a szó, - olykor azért, hogy melyiké legyen az elsőség, de leginkább azért, mert ellentét van a megjelenítés és a felidézés között. Idegen szóval: amikor reprezentálunk valamit, mintegy magunk elé állítjuk, jelenvalóvá tesszük, és ez sokkal inkább kötődik a képi világhoz, a megmutathatóhoz. De egészen más az, amikor fölidézünk valamit, elmondunk valamit, amikor idézünk valamit. És a kettő között küzdelem van. Hiszen kérdés, hogy rögzítsük-e az igazságot, vagy éppen ellenkezőleg, juttassuk érvényre az igazság elevenségét? Belekapaszkodjunk-e az igazság valamelyik megtapasztalásába, amely valamikor minket megsegített, előrevitt, szabaddá tett, fölemelt - vagy folyamatosan éljük át, hogy micsoda hihetetlen, fölszabadító, mozgósító, megváltoztató erő van az igazságban. És itt jön az, amit nekünk, reformátusoknak e parancsolat kapcsán alázattal meg kell hallanunk! Nekünk is van bálványunk,  - ez a szó. A szó, a bálványellenesség, az üresség, a mozdulatlanság, akár a vallási mozdulatlanság, a purizmus, (és minden izmus) a bálványozás előszobája (a protestantizmus is, a katolicizmus is, a hungarizmus is, a szocializmus is, a kapitalizmus is), minden, amihez oda lehet tenni, hogy izmus, az a bálványozás előszobája. De bálvány a hiperaktivitás is. A sokat magasztalt protestáns etika is lehet bálványimádás. Egy szóban összefoglalva, a protestáns apostolt idézem, nem Pétert, hanem Pált: a betű megöl. A betű megöl, a lélek elevenít meg.

Ne csinálj magadnak faragott képet - a betűt is faragják, az is kép! - amely fönn az égben, alant a földön, vagy a föld alatt van. Ne imádd, és ne tiszteld azt. Bátran ki kell mondani: tudtak a protestánsok a Bibliából is bálványt csinálni. A 17. században, amikor nagy hitviták voltak a katolikusok meg a protestánsok között, s  persze, amikor a katolikusok az enciklikákra meg a zsinatokra meg a pápai bullákra hivatkoztak, a protestánsok fölemelték a Bibliát és bökdöstek rá az ujjukkal, hogy meg van írva, meg van írva....! Úgyhogy némely igazszívű protestáns el is nevezte a Bibliát papíros pápának. Nem a Bibliát imádjuk, hanem az élő Istent imádjuk, és azért ragaszkodunk a Bibliához, mert Isten ebben nyilatkoztatta ki magát végérvényes módon. Ezt a különbséget fönn kell tartanunk. És sorolhatok még számos protestáns bálványt, de egyre fut ki mind: mi nem képimádók vagyunk, mi képmutatók vagyunk. A hipokrízis is bálványimádás. Emlékezzünk Jézus szavaira, mennyire tévedhetetlenül szól, amikor a gyökérig visszabontott vallási élet alapelemeit tárgyalja a Hegyi Beszédben. Csak azt a hármat, ami maga az egész vallásos élet. Ezek az imádság, a böjt és az adakozás. S milyen döbbenetes, hogy Jézust nem hatják meg a végtelenségig leegyszerűsített formák. Azt mondja: ha böjtölsz, böjtölj úgy, hogy azt senki ne lássa. Ne kend be kis hamuval az arcodat, ne húzd be a pofikádat, kerekítsd árkosra a szemedet, ne járkálj föl-alá búbánatos ábrázattal, jelezvén, hogy böjtölsz! Ne lássa azt senki. Imádkozol? Miért kell égre nyújtott kézzel, szóvirággal fölcifrázva fohászkodnod,  - a pogányok imádkoznak így, akik azt hiszik, hogy a szóvirágokkal, amit odanyomnak, mint egy gyönyörű csokrot az Isten kezébe, máris meghatják a Mennyei Atyát. Isten előbb tudja, hogy mit akarsz kérni, mint te magad. Menj be a belső szobádba, és a Mennyei Atya, aki titkon figyel téged, megfizet téged nyilván. Adakozol? – Miért trombitáltatod ki? Jaj, ha eszembe jut, hogy a modern korban éppen a protestánsok voltak, akik az újmódi adakozás visszataszító formáit kitalálták, mint amikor nézzük a jótékonysági műsort, és közben folyton sorolják brávózva ki mennyit adott... Jaj nekünk! Ne kürtöltess magad előtt, mikor adakozol. Ne bálványozd magadat!

Milyen megdöbbentő, hogy amikor Jézus szemügyre veszi a vallásos élet formáit, máris kiderül, hogy nemcsak a képimádat, a bálványimádat, a faragvány a probléma. Ezek a legkevésbé sem okoztak problémát a régi zsidóknál, hiszen a nagy történelmi katasztrófa után, amikor elpusztult a jeruzsálemi templom, a próféták nyilvánvalóvá tették, hogy azért dőlt össze minden, azért omlott össze az ország, mert bálványimádók voltak. Nos, attól kezdve, a történelmi tapasztalat okán is, a zsidó ember, ha egy faragványt meglátott, menekült onnan. De faragott mást. Magát faragta meg. Önmagából csinált bálványt. Azt ahogyan imádkozott, ahogyan böjtölt, ahogyan adakozott. Mindezt Jézus képmutatásnak ítéli meg. És van póz-keresztyénség is. És ha azt kérdezzük, hogy mit akar az Isten, azt akarja, hogy ne pózolj. Kimerevedett formáinknak semmi köze ahhoz az élő valósághoz, amire bennünket Isten meghív.

 Mitöbb, a bálványimádásnak nemcsak az az előszobája, hogy rögzítjük a magunk felfogását, ideológiailag szólva izmust csinálunk belőle, hanem az is, amikor a dolgok nem a maguk helyén vannak. Mit akar Isten a második parancsolatban? Azt, hogy a dolgok kerüljenek a helyükre. Imádni csak véghetetlent lehet, Istent. Ami véges, ami teremtmény, azt tisztelhetjük, az bírhatja megbecsülésünket, szeretetünket, de imádatunkat soha. És ha nincsenek a dolgok a helyükön, akkor elkezdődik egy szörnyű folyamat, amit profanizálásnak nevezek. Ilyenkor visszafelé lendül az inga, és olyannyira félni kezdünk a bálványozástól, annyira, hogy mindent ízzé-porrá zúzunk. Mindent elfeledünk. Mi reformátusok már azt a szót sem merjük kimondani, hogy szent. Diák koromban egy antikváriumban megvettem Szent Ágoston vallomásait. Aztán valakivel beszélgettem és mondom neki: Szent Ágoston mondja a vallomásai 7. fejezetéből..., s látom, hogy húzódik föl a szemöldöke. Jaj, megint egy lelki ellenőr érkezett az életembe, aki bálványimádásilag ellenőriz engem: hogy’ merem én azt mondani, hogy Szent Ágoston, nem szent az! Nos, vitatkozzunk, mondom. Vegyük elő, nézzük meg a 263. dicséretet: Szent Dávid próféta... Nem szent az! Mondom erre, vegyük elő a Zsidókhoz írt levelet, szentekről beszél. Nem szentek azok! Mondom, az apostol azt mondja, hogy szentek legyetek. Ezt mondja az Úr is Mózes 4. könyvében: szentek legyetek énelőttem, mert én, az Úr szent vagyok. Válasz: azt erkölcsi értelemben kell érteni! Semmi köze nincs szentségnek a valláshoz, a hithez az Istenhez? Válasz: Nincsen! De hát, kedves testvérek, ez a fajta görcsünk elvezet oda, hogy a végén mindent páros lábbal taposunk meg, ami szent, ami isteni, ami az istentiszteletre, Isten dicsőítésére tartozik!

Nagy felelőssége van a modern protestantizmusnak, különösen az úgynevezett nyugati civilizációban azért, hogy elveszítettük a szentség iránti érzékünket! De ha profanizálás is bálványimádás, akkor mit akar az Isten? Hogy Őt imádjuk. Jézus világos és egyértelmű szavakkal mondja, hogy ehhez meg kell gyógyulnunk: lélekben és imádságban kell Istent imádnunk. Lélekben, vagyis szabadságban, mert ahol az Úr Lelke, ott a szabadság; és ez a szabadság most azt jelenti, hogy nem kell hozzákötni magamat egyetlenegy képhez, kiábrázoláshoz, felidézéshez, reprezentációhoz, semmihez sem. S ugyanakkor igazságban... Ez pedig azt jelenti, hogy van az Istentől kapott szabadságnak egy jó rendje. Lélekben és igazságban.

Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlót azokhoz. Már értjük, talán túl jól értjük, hogy mit tilt Isten ebben a parancsolatban. De értjük-e, hogy mit jelent Istent szeretni? Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből... Ez az első és nagy parancsolat. Add nekem azt a vizet, kéri a samáriai asszony Jézust, hogy soha többé meg ne szomjúhozzam. Tudjuk, egy parancsolat sem teljes, ez a parancsolat sem teljes evangélium nélkül. Áldott ez a parancsolat, gyógyító erő van benne és gyógyulást ígér mindannyiunknak, elvezet a kegyelemhez: irgalmasságot cselekszik az Úr azokkal, ezeriziglen, akik Őt szeretik.
Ámen