Mint csillagok

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A keresztyének bajban vannak, ha a világról kell beszélniük. Nem általában a világegyetemről, mint fizikai valóságról, hanem a világról, mint embervilágról, mint civilizációról, melynek részesei vagyunk, melyhez mi is hozzájárulunk. Azért vagyunk bajban, mert ha a Szentírásra támaszkodunk, azt látjuk, hogy a közfelfogással szemben Isten igéje nem beszél részletesen a világról. Nem elemzi részletesen, milyen a világ. Éppen ellenkezőleg mindig nagy átfogó képeket fest a világról. Jézus példázatokat mond: szántóföld a világ. Mi szeretnénk tudni, hogy milyen hosszú, milyen széles ez a szántóföld, hányas ekével szántották be, hány napig kell belé magot vetni, vannak-e rajta dűlőutak, és vajon kaszával mennek rajta az aratók vagy gépi művelésű. Mi mindezt szeretnénk tudni. Jézus azonban csak annyit mond: szántóföld a világ. Másutt a Biblia egy-egy nagy képpel, szinte szürreális vízióval mutatja meg milyen a világ, ezért mi keresztyének bajban vagyunk, ha vitába kezdünk vagy értelmes beszédbe fogunk arról, hogy mit gondolunk a világról.

Ma még ennél is nehezebb a helyzet, mert szinte kényszerítik a keresztyéneket arra, hogy ki-beszéljék magukat a világból. Hadd igazoljam ezt – talán szokatlan a kifejezés. Néhány száz éve kezdődött a folyamat a keresztyénségen belül. A keresztyénség lassan elkezdte önmagának mondogatni, hogy nekünk nincsen semmi közünk bizonyos dolgokhoz itt, ebben a világban. Legjellemzőbb módon talán a politika területén mutatkozott meg ez.. Nekünk, keresztyéneknek nincs közünk a politikához – milyen sokat mondjuk és halljuk ezt!. De ez a hang nem manapság hallatszott először, hangzik ez talán a felvilágosodás óta. Hagyjuk az obskúrus vallási dolgokat, kiáltoznak azóta,  a politika, a törvényhozás, az ember közös dolgainak rendezése az okos és művelt emberekre tartozik, a vallásos emberek babonásak. Aki belelapoz báró Holbach könyvébe, A leleplezett keresztyénség-be – több mint kétszáz éve írták, csak azon csodálkozik, hogy miért hall ma olyan hangokat, mintha most fedeztek volna fel vagy most alkották volna meg bizonyos vádakat a keresztyénséggel szemben. Össze voltak már gyűjtve 250 évvel ezelőtt is. Szerintem ma senki semmi eredetit nem alkot ezen a területen, elég ha bemegy a könyvtárba, leveszi a polcról Holbach báró műveit, belelapozgat - legfeljebb kicsit modernizálja, ahogy ma mondják: update-olja, aztán, itt van, mintha teljesen újszerű lenne. De nem is ez a döntő, hanem az, hogy a keresztyénség is elkezdte önmagának mondogatni ezt! Elkezdte bebeszélni, hogy nekünk ehhez a világhoz semmi közünk nincs. Mindmáig így vagyunk ezzel. Ha a keresztyén ember közéletnek, politikának, törvényhozásnak, az ország dolgainak, a világ dolgainak a kérdéseiben megszólal, mindig magyarázkodással kezdi. Mintha nem itt élne, mintha nem e világ polgára lenne. Minthogyha nem sütne rá föl a nap, s nem nyugodna le estre kélve, mintha nem itt lenne háza, lakása, családja: ma ha a keresztyén ember szólni kezd, mindjárt magyarázkodik. Feltételeket tisztáz, körülményekről, adottságokról, korlátokról beszél – s ezek közt szólal csak meg. Mindennek súlyos következménye lett, ma isszuk a levét, s nagyon keserű ez a főzet, halálos méreg ez. Például, az erkölcs világában minden viszonylagossá lett. Ha valaki egy százötven évvel ezelőtt írt költeményt, mondjuk Vörösmarty Mihály egyik szép eposzát, melyben erényekről, tettekről, dicsőségről, gyalázatról, magasztosról és alantasról esik szó, csak csodálkozik: milyen evidens, hogy a gazember gazember, az áruló áruló, a hős hős, a tiszta tiszta, a becsületes becsületes. Megnézném én ma azt a költőt, aki úgy döntene  hogy ír egy hősi eposzt a magyarok bejöveteléről – mit kapna a fejére! De nem is kell ilyen tétet feltenni. Mindennapos beszélgetéseinkben lassan már mi is úgy vagyunk például az értétek megnevezése tekintetében, hogy minden igaz, meg az ellenkezője is. Vagyis semmi sem igaz. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberi életet összetartó erők, értékek már nehezen foghatók meg, nehezen találhatók meg, nagyon-nagyon nehezen érvényesülnek. Azt gondolom, hogy ezért mi, keresztyének is felelősek vagyunk. Könnyű kifelé mutogatni, könnyű a világra, a hitetlenekre, az ateistákra, a közönyösökre mutogatni! De nézzük végig az elmúlt kétszáz esztendőt, mi, keresztyének sem tettünk mást, folyton-folyton magyaráztunk magunknak, hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs például a politikában.  Hadd hozzak erre egy példát. Sok európai országban törvény van arra, hogy a lelkipásztor nem lehet képviselő. Magyarországon is van erre egyházi törvény. Kategorikusan kizárja ezt a lehetőséget. Ugyanakkor a legtöbb egyházi törvény rendelkezik arról, hogy ha a lelkipásztor a lelkipásztorsága mellett kereső foglalkozást akar betölteni, – például Belgiumban vannak munkáspapok, akik úgy szolgálnak, hogy munka mellett papkodnak –, azt a helyi egyházi hatóság engedheti meg. Tessék elgondolni, a lelkipásztor, ha megengedi neki az egyházi hatóság, minden további nélkül lehet pöcegödör-tisztító. Lehet gyepmester, futball-bíró, bármi, ezt az egyházi törvények nem zárják ki kategorikusan. Csak egy nem lehet: politikus! Mintha az ördögtől lenne. Mindez azonban végeredmény, azt jelenti, hogy a keresztyénség a világ egy nagyon fontos területét átadta a világnak.

Bajban vagyunk tehát, főleg ha a mai igét igazán komolyan akarjuk venni. Azt mondja az apostol: ti legyetek feddhetetlenek, tiszták, Isten szeplőtelen gyermekei, az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon. Keresetlenül elfordult és elvetemedett nemzetségről beszél, - nem is véletlen talán, hogy a börtönben ül. Ezt a levelét ugyanis börtönből írja. Bár állítólag a Római Birodalomban is volt bizonyos fokú korlátozott szólás– és véleménynyilvánítási szabadság, de minden időben úgy volt, hogy voltak egyenlők, meg egyenlőbbek. Akkoriban a keresztyének is egyenlőnek számítottak, ha római polgárok voltak, de meggyőződésüket nem mondhatták el minden következmény nélkül. Sokszor súlyos következményeket kellet elhordozniuk. Az apostol nemcsak azért beszél elvetemült és elfordult nemzetségről, mert saját világát szomorúan szemléli vagy mert kedvezőtlen a keresztyének helyzete. Ma is vannak helyzetek, amikor azt mondjuk, hogy nem kedvező a keresztyénnek lenni. De ez önmagában véve nem olyan nagy baj. Istenünk, amikor elhívott bennünket Krisztus követőjévé, nem ígérte, hogy díszfelvonulás lesz a keresztény életünk. Nem ígérte, hogy azonnal a legjobb és legkényelmesebb helyet fogjuk megkapni, nem ígérte, hogy mindenki tapsolni fog nekünk, nem ígérte, hogy szüntelenül dicsérni fognak. Jézus azt mondja: nem különb a tanítvány a mesternél, s ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak. Így hívja el Jézus tanítványait: aki követni akar engem, tagadja meg önmagát s vegye föl az Ő keresztjét. Nem emiatt mormog hát az apostol.  Viszont a kifejezés: elfordult, elvetemedett nemzetség segít megérteni, hogy miről beszél. Mindkét kifejezés azt jelenti, hogy valami a fonákjára fordult, az ellenkezőjébe csapott át. A világról beszélünk, kedves testvéreim. Isten a világot jónak teremtette, mely dicsőségét visszatükrözi –   hadd mondjam így, talán egy igehirdetés erejéig meg lehet kockáztatni: Isten a világot boldognak teremtette. Boldoggá teremtette, és benne az embert is. És itt már a hitvallásunkhoz érkezünk el, azt mondják a hitvallásaink: Isten avégre teremtette az embert, hogy istenét megismerve, vele örökké tartó boldogságban együtt élvén, Őt dicsőítse. Ezzel szemben áll: elfordult és elvetemedett. Ez a világ minden, csak nem boldog. Tele van fájdalommal, bűnnel, haraggal, halállal, iszonyattal - vagy ahogy mostanában jegyezte egy író – ez a világ gyűlöletkultusszal van tele. Megdöbbentő ez a látlelet. Nem a szeretetnek, tisztességnek, méltányosságnak, becsületnek van kultusza, hanem a gyűlöletnek. Erők szerveződnek, indulatok, intellektusok, hatalmak szerveződnek a gyűlölet köré. S kultusza már-már szinte vallási jelentőségű. A vallás az a valami, ahol a végső dolgok megszólalnak. A hívő ember is úgy van – sok minden történik velünk, baj, bánat, keserűség, siker, kudarc, fölemelkedés, alázuhanás, de van valami végső, ami bennünket meghatároz, valami végső szempont, érték, hatalom, erő, ami döntő. Múlhat és veszhet minden, csak az maradjon! Ha a gyűlölet válik kultusszá, nos, hogy lesz ez? Lehet hogy valaki szép, erényes, tehetséges, sikeres, nem számít, a lényeg az, hogy gyűlölhessük, sárba rángathassuk. Elvetemedett a világ. Nem azt teszi, amire Isten teremtette. Az első szó is erre utal – elfordult. Szinte csak banális példákat lehetne erre mondani. Az antropológusok azon vitatkoznak, hogy vajon amikor az ember feltalálta a kést, azért találta-e fel, hogy kenyeret szeljen vele, vagy azért, hogy öljön. Szerintem azért, hogy kenyeret szeljen vele. De elfordította a célt és egy nagyszerű eszközzel életeket lehet kioltani. Vajon azért teremtette Isten az embert, hogy önmagába fordulva, szellemi sötétségbe rántva magát, ezt az egész csodálatos világot is bajba, bűnbe, kárhozatba, elveszésbe rántsa? Egészen biztosan hogy nem! Ezt halljuk a teremtés történetében: íme, igen jó, és megnyugodott Isten az Ő munkájától és megáldotta és megszentelte azt, mi igen jó.  Ami Isten kinyilatkoztató kijelentésében jó, az az ember világában rosszra fordult.

Amikor tehát az apostol azt mondja: legyetek feddhetetlenek, tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult, elvetemedett nemzetség közepette, rögtön egy viszonyt is meghatároz a következő képével, mely így hangzik: kik között fényletek, mint csillagok a világon. Ha tudni akarjuk, hogyan viszonyul az Isten által megváltott ember, a Krisztust követő ember ehhez a világhoz, nos így: ahogy a világosság a sötétséghez. Ez abszolút viszony – de viszony. Kapcsolat. Hogy sötét van, azt csak abból tudjuk, ha valahol világos van. Ha sötétbe kerülünk, azt csak abból tudjuk, hogy voltunk világosságban. Ha nem látunk, azt csak onnan tudhatjuk, hogy előtte már láttunk. - Kik között fényletek, mint csillagok a világon. – Isten arra hívja el gyermekeit, hogy Istennek átadott élettel világítsanak ebben a világban. Ebben az elvetemedett, célját vesztett, visszájára fordult, önmagát semmisítő, halálosan vergődő világban.

Hogyan? Két dolgot tanácsol az apostol, mindkettő szervesen hozzátartozik a keresztyéni élethez. Az egyik így szól: félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez üdvösségeteket. Vajon, hogy áll ez meg azon, hogy a keresztyén embernek nincs mitől félnie. Ne félj!, ne féljetek! - ez a fölszólítás, vigasztalás, buzdítás 365-ször szerepel a Bibliában. Milyen átható üzenet! Nincs mitől félni! Most mégis azt mondja az apostol: félelemmel és reszketéssel – ám ezt az üdvösségre vonatkoztatja. Azáltal és úgy fénylik a keresztyén ember a világon, hogy tudja, az egész emberi életnek egyetlen egy tétje van: az üdvösség. Nincs más tét. Minden más múlandóság alá van rekesztve. Mulandóért bánkódni? Üdvösségeteket - félelemmel és reszketéssel vigyétek végbe. Ám – folytatja az apostol – Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből. Azért munkálja a keresztyén ember az üdvösségét, azért mehet végig elveszéstől üdvösségig a csodálatos zarándokúton, mert tudja: Istentől kapta rá a meghívót. Isten ereje vezeti végig. Csak egy miatt félhet, ha kell félnie: hogy letér erről az útról. Csak amiatt, kell aggódnia, ha kell, hogy megtorpan, hogy elgyávul. Nem tudom, hogy értitek-e kedves testvéreim ezt a nagy  paradoxont? Attól kell félned és reszkedned, hogy megijedsz, attól kell félne, hogy elgyávulsz, hogy lemondasz a döntő dologról. Emlékszünk az ószövetségi esetre, mikor a Jordánon túlról megérkeznek a kémek, s jelentik, hogy az ígéret földje valóban tejjel-mézzel folyó Kánaán, de harcos emberek erős várakban. S akkor a nép a pusztában nekitámad Mózesnek: miért hoztál ide minket, itt harcolnunk kell, jobb lett volna Egyiptomban maradni a húsos fazekaknál rabszolgának. Megijedtek. Ennek ott az lett a vége, hogy az a nemzedék nem mehetett be az ígéret földjére. Félelemmel és reszketéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket. Menjetek el a célig. Ne féljetek. Féljetek, hogy ne kelljen féljetek. Reszkessetek, hogy ne kelljen gyávának legyetek.

Másodszor azzal fejezem be, amivel kezdtem. Bajban vagyunk mi, keresztyének, ha a világról kell beszélnünk, ha a világ gyermekei beszélgetésbe vonnak bennünket és megkérdeznek bennünket, hogy milyen ez a világ.  Inkább már a kérdés elől is elhúzódunk. Mit mondjunk hát? Kétszáz év alatt odajutottunk, hogy nem is mondunk semmit. Kivonulunk a világból és vonogatjuk a vállunkat. Sőt, azokat is leintjük, akik különböző okok folytán késztetést éreznek arra, hogy valamit mondjanak. De mit mond az apostol? – kik között fényletek, mint csillagok e világon, életnek beszédét tartván elébük. Van hát mit mondaniuk a keresztyéneknek, kedves testvéreim. Ez az élet beszéde. Azt kell mondaniuk, ami őket is érdekli, azt a beszédet, amely által azok, akik. Azt a beszédet, az élet beszédét, az üdvözítés jó hírét, az Isten meghívását kell modaniuk, amit maga a keresztyén ember is elfogadott, és ami által átalakult, – divatos kifejezéssel – átstrukturálódott az élete. Ez az a a beszéd, melyet egykor te is hallottál, mikor Istennek hátat fordított életet éltél. S e beszédre megfordultál. Ki szól hozzám? Ki hív engem? Ez az a beszéd, mely a zűrzavar, kiabálás, rikácsolás és gyűlölet-kultusz közepette, mint halk és szelíd hang elért a szíved legmélyéig, megvigasztalt és meggyógyított. Azt a beszédet kell szólnod, mely ebben az elvetemedett és önmagába fordult, zavaros világban egyértelműen megmutatta számodra, merre kell menned, és nyilvánvalóvá tette, hogy mi az egyetlen tét. Az élet beszéde Isten önmagáról adott kinyilatkoztatása. Az elvetemedettség, az elfordulás, – ahogy Thomas Mann mondja – Isten-felejtéssel jár együtt. Ha ennek a világnak, közelebbről a nyugati civilizációnak, közelebbről Magyarországnak tudni akarod nyomorúságai okát, egyetlen szóban összefoglalhatod: Isten-feledés. Egyre mélyebb meggyőződésem, hogy a keresztyénségnek nem nagyon van mit önmagából e világ elé tárni. Persze, egy ilyen népnek, egy ilyen egyháznak, amely kétszáz esztendeje hátat fordít világnak, törvényeknek, erkölcsnek, kultúrának, mindennek, sőt, önmagát és a világot is meg akarja győzni arról, hogy nekünk a világhoz semmi közünk nincs, mi csak vallásoskodunk szépen itt a templomban, nincs is nagyon mit a világ elé tenni. Tessék megnézni a csodálatos keresztyén korszakokat! A teonóm korszakokat, a gótikát vagy a románkort, vagy azt, amikor összeomlott a római birodalom és a keresztyénség akarva-akaratlanul magára vállalta egy süllyedő kultúra megmentését. Volt mit megmutatni. Ma nincs – de nem is kell! Csak az Isten beszédét. Azt a beszédet, azt az üzenetet, meghívót, mely téged is meghívott, téged is megváltoztatott tett, neked is célt adott, irányba állított, megvilágosított, azért, hogy ez a világosság rólad tovább tükröződjön. Igen, kedves testvéreim, a keresztyének ma bajban vannak, mondanak rólunk mindent, most kezdik el vetíteni a mozikban a Da Vinci Kód nevezetű filmet, egyetlenegy hipotézisre épül, arra, hogy a keresztyénség indulásától kezdve egy nagy hazugság. S kérdezik is tőlünk, hogy tényleg ti kétezer év óta egy kezdeti hazugságon alapultok? S akkor mi nem is tudjuk, hogy erre mit mondjunk. Életnek beszédét tartsd elé. Az isteni életre, a szeretetre, az üdvösségre szóló meghívót. Féljünk félni. Reszkess gyávának lenni. De hidd és tudd, hogy amit Isten benned megkezdett, azt Ő szent lelke erejével mindvégig munkálni fogja. Csak bízd hatalmára, szeretetére, hűségére önmagadat, hogy itt az elfajult és elvetemedett nemzetség közepette, mint csillag a sötétlő égbolton fölragyoghass, és mint igazi megváltó üzenet, Isten meghívása a te szádból is hangozhasson életre, boldogságra, üdvösségre mindenki számára.

Ámen