Mint csepp a vödör alján

Kedves testvéreim, szeretett gyülekezet! 

Ézsaiás próféta könyvét olvassuk immár hetek óta bibliaolvasó kalauzunk szerint. Az előző napokban olyan súlyos kifejezéseket, szavakat, jövendöléseket olvashattunk a korábbi részekben, hogy valóban joggal mondhatta Radnóti Miklós egyik versében, amikor saját korát írja le: „Oly korban éltem én e Földön, mikor a költő is csak hallgatott, s várta, hogy talán megszólal újra, mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudósa, Ézsaiás.” Rettentő szavak tudósa a próféta. Olyan súlyos szavakat mond a próféta például az előző hetekben olvasott „Jajok könyvé”-ben, ahol hat fejezeten keresztül a különböző népekről és saját népéről is keserű, ítéletes, rettenetes szavakkal beszél, hogy most a negyvenedik résztől kezdődően, ahol a „Vigasztalás könyve” áll, szinte érthetetlen is az a változás, amit észlelünk. A rettentő szavak tudója egyszerre csak vigasztaló szavakat kezd mondani. Olyan kirívó ez a különbség, olyan nagy a változás a hangulatban, a hangütésben, a szavakban, a szemléletmódban, hogy bibliatudósok hosszú ideje annak a nézetüknek adnak hangot, hogy ezeket a részeket nem is írhatta az a bizonyos Ézsaiás próféta, aki a korábbi részeket írta, ezt már másnak kellett írnia, ezt egy másik Ézsaiás írta, akit a bibliatudomány Második Ézsaiásnak nevezett el. Itt már - mondják - egy másféle szemléletmód érvényesül, másfajta hangütés hallható, itt a próféta vigasztal, nem fenyeget, nem ítéletet hirdet, nem leleplez, hanem inkább föltárja Isten irgalmát és kegyelmét. Főleg arra alapozzák ezt a meggyőződésüket, hogy kirívó a különbség. Az, aki az imént még olyan súlyos szavakat mondott, az a következő pillanatban nem vigasztalhat így.

Minderre azonban azt kellene mondanunk, hogy akkor két Isten van. Mert az az Isten, aki keményen ítél, aki szíve mélyéig leleplezi az embert, aki rámutat az ember szívében lakozó rosszra, föltárja azt legutolsó sötét eresztékéig, aki olyan mélységekig leplezi le az életünket, a történelmünket, a sorsunkat, hogy abba még a legnagyobb történelemfilozófus se tudott beletekinteni, az nyilván, ha egyszer így beszél, akkor amúgy nem beszélhet – vélnénk a magunk esze szerint. Az az Isten, aki leleplez, nem vigasztalhat. Az az Isten, aki összetör, nem gyógyíthat meg. Az az Isten, aki népek sorsát intézi rettentő hatalommal, nem vehet bennünket úgy a karjába, ahogy a jó pásztor karjába veszi kis bárányát, hogy gondozza, óvja, vigasztalja és erősítse.

Én azonban azt hiszem, és hiszem, hogy veletek együtt hiszem, hogy itt ugyanaz az Isten beszél, s ha kell, ugyanannak a prófétának a száján keresztül. Természetesen, nem csak a fentiek az oka, hogy a késői olvasók nem látják jól ezt a dolgot, hogy így együtt, ezt a különbséget feszítőnek érezzük. Abban az adott történelmi korban Istennek a népe is hihetetlennek tartotta, hogy bekövetkezzen egy történelmi katasztrófa, megtörténjen az, ami nem történhet meg, hogy valósággá legyen az, hogy Isten egy szempillantással elfordul az ő népétől, és hogy ez a szempillantás bőségesen elegendő arra, hogy átszakadjon a gát, és mindent elöntsön az áradat, s hogy aztán, most mégis hirtelen földerüljön minden.

Szomorú, hogy most ezzel kell példálózni itt, de ezekben a napokban tízezrek vannak  a megáradt Duna gátjain, és tudjuk jól, elég egy szempillantás, elég egy oda nem figyelés, elég egy szusznyi félóra, és átszakad a gát. Így is mondja majd a próféta vigasztaló könyvében nem sokkal később Isten: „Egy szempillantásra elfordultam tőled, de most örök irgalmassággal könyörülök rajtad.” Valóban, elég egy szempillantás, és Isten népe életében bekövetkezik a történelmi katasztrófa. Minden összeomlik. Minden elvész.

A vigasztaló könyv, melynek a kezdetét most olvassuk, mélységes nagy fájdalmat szólaltat meg, Isten népének fájdalmát. Nem egyéni fájdalom ez, nem az egyes ember panaszkodik és kesereg, vagy ha az egyes ember panaszkodik és kesereg, ő sem a saját puszta élete miatt, hanem a népe élete miatt. Nagyon ritkák ezek a pillanatok, és nagyon emelkedettnek kell lennünk ahhoz, hogy a saját népünk sorsát így át tudjuk érezni.

Most olyan időket élünk, amikor nem csak a természet erői szorongatnak, fenyegetnek összeomlással, rettenettel. Nemcsak azért kell buzgón imádkoznunk, hogy Isten rekessze be az ég csatornáit, és hárítsa el fejünk fölül az árvizek veszedelmét, és nem csak arra kell késznek lennünk, hogy együttérzésünkkel, segítségünkkel ott álljunk mindenki mellett, ha bekövetkezne a vész, ma közéletünkben, az ország életében látjuk, hogy minden kezd összeomlani.

Olyan irányban halad az országunk, az országgyűlésben, parlamenti képviselők körében, az ország politikai elitjében zajló dolgok miatt, hogy hamarosan talán ennek az országnak a vezetésében nem lesz hiteles ember. S ha nincsen hiteles ember, ez azt jelenti, hogy ennek az országnak a vezetése morálisan összeomlott. És ez a lehető legrosszabb, mert nem lesz kiben bízni. Nem lesz kinek hinni. Mindenki gyanús lesz. Mindenki megvádolható lesz. És ez fölér egy olyan rákkal, mely mérhetetlen gyorsasággal elemészt és elpusztít mindent.

Rettenetes helyzetben vagyunk. Nagyon nagy a gond. Ezekben a pillanatokban, akikben van még jó érzék és jó érzés, talán csak úgy tudnak fölkiáltani, mint a szenvedő Jób. De talán érezzük azt is, hogy azok az isteni válaszok, amelyeket most a prófétán keresztül szól a Teremtő, ugyanúgy kezdődnek, mint Jób könyvében, amikor maga az Úr szólal meg a forgószélben. Isten ott is kérdésekkel kezdi válaszát Jób kérdéseire. Jób szüntelenül vádol, és azt mondja barátainak, vigasztaló társainak, hogy nem kell nekem a ti okoskodásotok, teológiátok, filozófiátok, minden szép aforizmátok. Nem érnek azok semmit. Isten válaszoljon nekem! S amikor Isten megszólal és felel Jóbnak a forgószélből, először kérdez. És most, hogy Isten válaszol népének a történelmi katasztrófa kellős közepéből, először szintén kérdez: Ki mérte meg markával a vizeket? És ki mértékelte az egeket arasszal? A föld porát ki foglalta mércébe? És a hegyeket ki tette körtefontra? A halmokat mérlegserpenyőbe?

Ki az itt közülünk, kedves testvérek, aki a vizeket markával megmérhetné? Akinek ez a mostani vízáradat csak annyi, mint néhány vízcsepp a tenyerén? Ki az közülünk,  aki araszaival meg tudja mérni a világegyetem véghetetlen nagyságát? Ki az, aki a hegyeket serpenyőre tudja tenni és milligrammra megmondja, hogy mennyi az? S megmondja, mit tett ellensúlyként a másik serpenyőbe? Ki az itt közülünk, aki följárja az univerzumot, és betérképezi, betájolja, megméri ? Nos, ki az hát? Ezt kérdezi Isten Jóbtól is. Ott voltál-e amikor az eget és a földet teremtettem? Tudod-e, honnan jön a szél? Tudod-e mikor nyílnak meg az ég csatornái? Vissza tudod-e küldeni a havat onnan, ahonnan érkezett? Ha tudod, akkor gyere és vitázz velem. Ha megmértük már a tenyerünkben, odavettük, mint néhány csepp vizet, ezt a mostani áradatot, akkor talán szabad Istennel vitatkozni. Akkor partnerek vagyunk, akkor társak vagyunk a teremtésben, a világegyetem igazgatásában. S aztán, megfordítva, azt mondja az Úr: Ím, a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint egy porszem a mérlegserpenyőben, olyanoknak tekintetnek. Íme a szigeteket, mint kis porszemet emeli föl. Megfordítja a képet, és azt mondja, hogy nekünk egyetlenegy hegy, nekünk egyetlenegy folyam, nekünk a saját földünk, ahol élünk, ez a vidék, ahol lakunk, mérhetetlen, befoghatatlan, mérlegre tehetetlen. Ám Istennek a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint porszem a mérlegserpenyőben.

Nehogy azt gondolja valaki is közülünk, hogy nekünk ugyan nem megy, hogy a vizeket csak úgy, cseppenként megmérjük, nekünk ugyan nem megy, hogy a halmokat mérlegserpenyőbe vessük, de nyilván Istennek megy, ha egy kicsit megerőlteti magát, ha egy kicsit összeszedi magát. Nyilván ő egy picit többet tud, mint mi tudunk. Nem sokkal, csak egy kevéssel. Volt a tizenkilencedik századnak egy nagyhatású filozófusa, Feuerbach, aki azt mondta, hogy az Isten és az ember között annyi a különbség, hogy az Isten meg tudja tenni azt, amit az ember még nem tud megtenni. Magyarán, az Isten tulajdonképpen az, amit az ember kivetít az égbe: amit még nem tudok, azt tudja az Isten. Éppen az az Isten. Ahova én még nem jutottam el, ott az Isten. S hozzáteszi a mi filozófusunk: viszont minél többet tudunk, minél nagyobbra jutunk, minél erősebbek leszünk, ez az Isten annál kisebb lesz, annál jobban kiszorul a világunkból.

Nehogy félreértés legyen, mondja Ézsaiás próféta: A népek, mint csepp a vödörben… Ennyi a történelem. És olyanok, mint a porszem a mérleg serpenyőjén. Különös ez a kép, mert nem csak Istennek a fenségét és a nagyságát akarja ezzel kifejezni, hanem valami mást is. Népének a panaszára felel, arra a keserűségre, hogy Isten elhagyta őket. Nem törődik velük. Régóta már! Belepett itt a por mindent. No persze, nem a feledés pora, nem az unalom pora, amiből elég egyetlenegy nap vagy egyetlenegy esztendő is. Emlékezzünk csak az amerikai filozófusra, Fukuyamára, aki tíz évvel ezelőtt arról írt, hogy vége van a történelemnek, jön a szomorú és unalmas epilógus. Nem lesz semmi izgalom a történelemben. Mindent szépen be fog lepni az unalomnak, a közönynek, a megállapodottságnak, a révült boldogságnak a pora. Persze - tette hozzá - itt-ott még a glóbusz egy-két helyén lesz egy kis csihipuhi, egy kis haddelhadd, de a világ szekere mostmár lelassult, kocogósra vette a tempót, talán már meg is állt. Ez a pax americana! Legutóbb azonban ez az úriember arról ír, hogy dehogyis van így. Most már ő is fölfedezi, hogy rettenetes állapotban van a világ, és arról értekezik, hogy jó lenne az erkölcsöt újra megtalálni. Rádöbbent ő is arra, hogy ez az unalmas és unatkozó korszak véghetetlenül immorális és erkölcstelen. Mi is úgy vagyunk, hogy most már néhány hónapja – Fukuyama módjára - nekünk is unatkoznunk kellene, mert most már úgy vezetik ezt az országot, hogy minden rendben van. Nincsen a hacacáré, nincsenek fölfordulások, nem rángatják az embereket ide-oda-amoda. Megszűnt a korrupció. S mégis ma egyként, mindannyian erkölcs után kiáltunk. Tisztesség után kiáltunk. Mert az a por, ami mindent belep, szépen, lassan megfojt bennünket. Nem lehet tőle élni.

Nem csak arról van szó tehát, értsük jól a próféta hasonlatát, hogy ott áll a sarokban a mérleg, hosszú ideig nem nyúltak hozzá, de most gyorsan Istennek mérlegre kell tennie a történelem nagyjait és hatalmasságait. Előkapja hát a mérleget, s beteszi az egyik serpenyőbe az ő isteni ítéletének súlyait, a másikra meg odateszi a népeket. S lám, van ott valami kis porszemecske, de nincsen jelentősége, mert azok ezredmilligrammokat sem számítanak, s ezért hirtelen mozdulattal letörli egy ronggyal, s íme, tisztán ragyog a mérleg. Nem arról van szó, hogy Isten sokáig feledte a szomjúhozó népeket, de most előkapja vedrét, amiből már rég kiszáradt a víz, csak ott az alján van valami cseppecske, amit az ujjbegyére szed és szétmorzsol két ujja közt, s volt-nincs.

Az a homok, amiről most itt a próféta beszél, azt a vékony homokfátylat jelenti, ami mindenre rászáll, mindent ellep, mindent betakar. Bár ez az Isten ítéletében semmi, a mi életünkben mindent megfojt. Mindent tönkretesz. Mindent lehetetlenné tesz. És az a csepp, mely ennek a prófétai képnek a legmegrendítőbb metaforája, ez a csepp az eredeti szó szerint nem a vízcseppet jelenti, nem a harmatcseppet, nem azt a cseppecskét, ami esetleg még ott marad a vödör alján. Egyes-egyedül ezen a helyen fordítják így a bibliafordítók, mindenütt másutt úgy fordítják, hogy keserű. Keserű. Üröm. Az ihatatlan. Annak a fölkavart víznek, megkavart valóságnak a lecsapódása, aminek sem az íze, sem a szaga nem jó. Ihatatlan.

Hát nem így vagyunk sokszor a történelmünkkel, hogy van még a vödör alján valami, van ott még valami kevés kis remény-szerű, egy csepp, csak egy csepp, és az, nekem elég is lenne? De az a csepp méreg. Az a csepp semmire se jó. Ez azt jelenti,  hogy amikor színültig volt a veder, színültig volt keserűvel. Amikor a mérleg serpenyője tele volt súllyal, akkor színültig volt a mindent megfojtó homokkal. De most: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek. Szóljatok szívéhez, vége van nyomorúságának.”

Ki az, aki közülünk perbe száll a Mindenhatóval? Kicsoda igazgatta az ő Lelkét, kérdezi a próféta. És ki oktatta Őt, mint tanácsosa? Kivel tanácskozott, hogy adna néki felvilágosítást? Kit kért Ő meg, hogy tanítsa az igazság ösvényeire? Megtanítsa az ismeretre és oktassa őt értelemre? Amik mi vagyunk,  ami az egész világtörténelem, amit az ember tud, az egy csepp a vödör alján.

De mindezt a kegyelmes és a vigasztaló Isten mondja: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet!” Én mindig belerendülök abba, kedves testvérek, hogy Isten milyen véghetetlen, és hogyha nem lenne lejáratott ez a szó, akkor bátrabban mondanám: univerzális, átfogó, egyetemes szemléletmóddal vigasztal bennünket.

Az ember vigasztalása - mi így vigasztalunk, s megvallom, sokszor én is így vigasztalok - abból áll, hogy megveregetjük a másik vállát, és megpróbáljuk megvigasztalni keserűségében, kicsiségében, elesettségében, mondván: nem is vagy olyan kicsi, nem is vagy te olyan elesett. Ne értse félre senki, de valóban úgy van, mint a viccben, mikor Móricka hazamegy az iskolából zokogva, hogy csúfolják a gyerekek, és megkérdezi az apukája: Mivel csúfolnak a gyerekek? Azzal, hogy nekem kockafejem van. Erre azt mondja az apuka, szögletes mozdulatokkal simogatva: nincs is neked kockafejed, Móricka. Ennyit ér a vigasztalásunk. Egy picit többé tesszük magunkat. Egy picit jobbá tesszük magunkat. Egy picit többnek mutatjuk magunkat.

Amikor Isten vigasztal, először is és mindenek előtt megmutatja, hogy ki vagy és mennyit érsz. Ez nem valami vigasztaló, ugye? Mert porszem vagyok, egyetlen egy kis csöpp a vödör alján. Kinek a szomját oltom én? Hol van nekem súlyom? Hol számítok? Hol nyomok én a latban? Mire való, mit ér az én életem? De aztán a realista bemutatás után, ez a realista Isten azt is mondja: az enyém vagy. S itt dől el minden. Nem az a kérdés,  hogy ki vagyok, mekkora vagyok, mi vagyok, mennyit érek, hanem az, hogy hova tartozom, kié vagyok, kinek a tulajdona vagyok. És most az az Isten, aki a hegyeket és a halmokat, a folyókat és a tengereket, a csillagokat és az egész univerzumot teremtette, bölcsességével fönntartja, azt mondja, az enyém vagy. Te, a porszem. Te, az egyetlen-egy kis keserű csöpp a vödör alján. Az enyém vagy - és Én vigasztallak téged.

Kedves testvérek! Sokféle szorongattatásban élünk a mostani napokban. Reszketünk és reménykedünk, nehogy a vizek átcsapjanak fölöttünk. Reszketünk és reménykedünk, hogy a népünk morálisan valami szilárd talapzatra tudjon állni. Reszketünk és reménykedünk, hogy talán mégsem önt el bennünket az ár. Valóságosan és erkölcsileg. És talán perlünk is, hogy másoknak miért van szerencséje? Hogy másoknál miért nincs így? Hogy miért mindig mi?

De így szól az Úr: Kicsoda igazgatta az Úr Lelkét, és ki oktatta Őt, mint tanácsosa? Ím, a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint egy porszem a mérlegserpenyőben olyanoknak tekintetnek. Ím, a szigeteket, mint egy kis port emeli föl. Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek, hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott. Boldog, aki meghallja ezt a vigasztalást. Boldog, aki beleteszi egész életét a mindent mérő mérhetetlen Isten kezébe, hogy áldott, megszabadított, megkegyelmezett gyermeke lehessen. Olyan gyermek, aki bízó szívvel kérhet mindig mindent, a mindent adni tudó Mennyei Atyától. Kérjetek Tőle szabadulást!
Ámen