Mint aki gyászolókat vigasztal

„Akkor Jób ismét felvette példálózását, és azt mondta:

Óh, vajha úgy lehetnék, mint a hajdani hónapokban; mint azokban a napokban,

mikor Isten őrzött engem: mikor szövétneke fejem felett fénylett;

annak világosságánál jártam sötétben: 

mint ifjú korom napjaimban voltam akkor, mikor Isten barátsága sátoromon volt, 

mikor a Mindenható még mellettem volt; körülöttem voltak legényeim,

mikor vajban fürödtek lépteim; és a szirt nálam olajpatakokat ontott. 

Mikor kimentem a kapuba a város elé; a piacon felállítottam székemet,

látták a legények és elbújtak; a vének pedig felkeltek és állva maradtak,

a fejedelmek megálltak a beszédben; és kezüket szájukra tették,

a vezetők hangja elrejtőzött; és nyelvük ínyükhöz tapadt,

mert amely fül hallott, boldognak mondott engem;

és amely szem látott, bizonyságot tett mellettem. 

Mert megmentettem a szegényt, aki segítségért kiáltott;

és az árvát, akinek nem volt segítője. 

A veszendőnek áldása szállt reám; és az özvegy szívét felujjongtattam. 

Igazságba öltöztem és az énbelém; felöltő és fejdísz gyanánt ítéletem volt. 

Szeme voltam a vaknak; és a sántának lába én. 

Atyjuk voltam a szegényeknek; akit nem ismertem is, kivizsgáltam a perét. 

És kitörtem a gonosztevő fogait; és fogai közül a zsákmányt kiütöttem.

Azt gondoltam tehát, fészkemmel múlok ki; és sok napom lesz, mint a föveny. 

Gyökereim nyitva lesznek a víznek; és a harmat ágamon hál.

Dicsőségem fiatal marad velem; és íjam megújul a kezemben.

Rám hallgattak és vártak; és némán figyeltek tanácsomra.

Szavaim után nem változtattak. És míg rájuk csepegtek szavaim, 

úgy vártak rám, mint az esőre; és szájukat kitátották, mint a tavaszi esőre. 

Ha rájuk nevettem volna, nemde bizakodni kezdtek;

ha derűs volt arcom, ők sem szomorkodtak.

Ha hozzájuk vettem utat, főhelyre ültem;

és úgy trónoltam, mint király a seregben,

amint gyászolókat vigasztal.”

(Jób könyve 29. rész)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Láttuk, hallottuk, megértettük, hogy egy hosszú, sok nehéz kérdéssel terhelt vitának a végéhez közeledünk. A három barát vigasztalni ment Jóbot, akit rettenetes csapások értek: előbb minden vagyonát, aztán a gyermekeit veszítette el, majd súlyos betegség támadta meg, bűzös, fekélyes kiütései támadtak, rühes lett tőle, kidobták a házából, kizárták a közösségéből (régen úgy zárták az embereket karanténba, hogy kirakták őket a városon kívül). Aztán a felesége is otthagyta. Végső magányba jutott, s még azt is hozzá kell tenni, amit a modern ember jól ért, hogy: nem tudott meghalni. Csak szenvedett. Nos, eljött három barát, Elifáz, Bildád és Cófár, hogy megvigasztalják, hogy együtt sírjanak vele, hogy együtt gyászoljanak vele. Azt olvastuk, hogy hét napig döbbent csendben ültek mellette, nem találtak szavakat, úgy megrendültek. Aztán belekapaszkodtak Jób nehéz szavaiba, aki megátkozta a születése napját, és ebből indult el ez a hosszú vitatkozás, melynek során mindegyik barát többször is megszólalt, Jób pedig válaszolt nekik. Azt nem tudjuk pontosan eldönteni, hogy teljességgel Jób keserű szavai mentén forgott-e a vita, vagy a barátok provokáltak-e ki belőle újólag kemény szavakat, miután vigasztalóból vádlóvá alakultak át. Most az utolsó szakaszába érkeztünk ennek a keserű vitatkozásnak, mi több, vagdalkozásnak. Jób hosszú beszéde zárja a sort (29-31. rész), ezután már ő sem szól többet. Tudjuk, majd megszólal egy negyedik alak, Elihú, aki végighallgatta a beszélgetésüket, nem szólt közbe, hanem a vita zárása után mond hosszú vádbeszédet Jób ellen. Legvégül pedig maga Isten szólal meg a forgószélből. Ma Jób beszédének első szakaszát hallottuk, melyben egykori boldogságáról beszél, sóhajtozik, mondhatni, nosztalgiázik. Beszédének második részében panaszkodik amiatt, hogy kiközösítették, kilökték, kidobták a semmibe. A harmadik részben pedig ártatlansági fogadalmat tesz. S eztán, olvassuk a 31. rész végén: „itt érnek véget Jób beszédei.” Mindez bírósági helyzetet idéz. Jób önmaga védőügyvédjeként végbeszédet mond.

Ennek az első része egy különös visszaemlékezés, mondhatni nosztalgikus beszéd, és ez fordul panaszba. Így kezdi beszédét Jób: Óh, vajha... Vagyis függő módban beszél. Óh, bárcsak lehetnék úgy, mint a hajdani hónapokban, mint egykor, a csapások előtt, amikor... Mi volt akkor? Milyen volt akkor? Öt tételt hallunk, ma ezekről szeretnék röviden szólni.

Ó, bárha lehetnék úgy, mint a majdani hónapokban, amikor az életem biztonságban volt. Ez az első szó: biztonság. Jób isteni áldásokról beszél, boldog istengyermekségéről, melynek egyik legfontosabb jellemzője a biztonság. Szokták mondani, és bizony, sok igazság van benne, hogy amíg a gyermek még nem tanult meg beszélni, vagyis nem tudja értelmesen elmondani, hogy mit akar, addig a gyermek kapaszkodik. Belekapaszkodik anyjába, apjába, a nagymamába, el nem engedi. Ez a kapaszkodás szoros fizikai kapcsolatot biztosít, és számára ez a kontaktus adja meg a biztonságot. Később, ahogy növekszünk és keserű tapasztalataink is gyűlnek az odakapaszkodás kapcsán, a puszta szóval is beérjük. Bölcsülvén aztán, már egy bólintást is el tudunk fogadni. Biztonság. Így fejezi ki ezt Jób szép képpel: Isten barátsága volt a sátoromon. De nemcsak szép ez a kifejezés, hanem felette érdekes is. Isten barátsága – ezt másképpen is lehet fordítani, és valóban legtöbbször úgy fordítják: Isten tanácsadó kedvessége. Az Ószövetségben a barátság szó olykor tanácskozó kört jelent. Milyen csodálatosan átélhette Jób a biztonságot, hiszen tanácskozni tudott Istennel. Isten pedig meghallgatta őt, Isten felelt a kéréseire. Volt hát módja Jóbnak bátran Isten elé vinni a szíve imádságait, nehéz és súlyos kérdéseket is, Isten pedig kiterjesztette barátságát a sátra fölé, vagyis az egész élete fölé; Isten tanácsolta, igazgatta, s mutatott neki utat.
Azt szokták mondani, hogy a tartós barátság titka az, hogy nem találkozunk túl sokat az igazi barátunkkal. A haverjainkkal sokszor összejövünk, egy pohár sörre, egy jó beszélgetésre, egy bulira. Ám az igazi barát, ahogy a Példabeszédek könyve mondja, a bajban mutatkozik meg (Péld 17,17). És az igazi barát tanácsa megsegít és megtart bennünket. Boldog ember az, akinek jót tanácsoló barátja van. Ha van ilyen barátunk, akkor nem a cimborák ilyen-olyan megfontolásait kell hallgatnunk, azokba csak belezavarodnánk, hanem annak a szavát, akiknek a tanácsa útba igazít. Egy másik képpel így mondja Jób: Isten őrzött engem. Figyelt rám. Így is lehetne mondani: Isten őrködött az életem felett, Ő ügyelt rám. Ügye voltam az Istennek, dolga volt velem Istennek. Most a nyomorúságban azt éli át, és a panaszaiban ennek hangot is ad, mintha Isten levette volna róla a kezét. Eltűnt a sátora fölül az Isten barátsága. Kiment az életéből a békesség. Teljes mértékben tanácstalanná vált. A barátaiból ellenség lesz mind, vádolni fogják. Azt mondja Jób: amit nekem mondanak, az mind hamis tanács, csak eltévesztem az utat. Diákkori élményem, hogy Budapesten folyton eltévedtem az aluljárókban. Persze, büszke falusi gyerek voltam, nem kérdeztem meg senkitől, merre van a helyes út, így aztán mindig a rossz oldalon keveredtem ki. Később aztán csak megkérdeztem az embereket. De volt olyan huncut zsivány is, aki rossz irányba küldött. Az igazi barát nem küld útvesztőbe, hanem kihúz belőle. Jób azt idézi fel visszaemlékezésben, hogy amikor Isten kiterjesztette barátságát az élete fölé, a sátora fölé, akkor nem tévedt el. Igen, ha Isten kérdezed, Ő egyenes útba igazít. Ha valamit tenni akarsz, ám hiba lenne, Ő visszafogja a kezed. Ha jót fontolgatsz a szívedben, megbátorít rá. Mintha azt mondaná Jób: úgy voltam, mint Ábrahám. S mondhatta is volna. Milyen csodálatos történet az Ábrahámé, amikor keresi az ígéret földjét szívében Isten ígéretével, hogy annyi utódja lesz, mint égen a csillag, mint a homok a tengerparton, és áldás lesz minden nép számára. S mikor a Mamré tölgyesében, ott sátorozik, és egyszer csak megjelenik Isten Ábrahám sátrában és megerősíti az ígéretét, buzdítja és bátorítja, megbeszéli vele a jövőt, beavatja terveibe (1Mózes 18), nem is mondom végig ezt a történetet, csak jelzem, hogy értjük már miért mondja az ige, hogy Ábrahám Isten barátja volt (Ézsaiás 41,8). Ábrahám minden hívő atyja, mondja Pál apostol (Róma 4,12), mert Isten Ábrahámot barátjának nevezte, és a barátságát kiterjesztette Ábrahám sátora fölé. És kiterjesztette Jób sátora fölé is. És a mi életünk fölé is ki tudja Isten terjeszteni a barátságát! Sőt, a maga sátorát (örök kegyelmét) terjeszti fölénk (Jelenések 21,3).

A másik szó, mellyel Jób a hajdani idők áldására emlékezik: tekintély. Azt mondja, hogy amikor kimente a kapuba, és a piacon felállította a székét, megláttak ezt a legények, és elbújtak. A régi keleti világban minden a városkapuban dőlt el. Ott, a kapuban állították fel a bírói széket, ott, a kapuban váltották a pénzt, ott, a kapuba kellett fizetni a vámot. A kapu, vagyis a piactér bejárata volt az a hely, ahol az emberek minden közös dolgukat intézték. (Itt-ott még ma is így van ez.) Minden ott történt. És így folytatja Jób: a vének pedig felálltak és állva maradtak. Vagyis teret hagytak körülötte. Ez a tekintélytisztelet gesztusa. A mi korunk furcsa paradoxontól szenved, mert egyszerre vagyunk tekintélyellenesek (ami inkább hivatalellenességet jelent), és vágyódunk ugyanakkor olthatatlan szomjúsággal igazi tekintély után. Két példát mondok, és érteni fogjuk Jób megjegyzését, és azt is, hogy milyen fontos számunkra is a tekintély. Lelkipásztorként sokszor kell hivatali ügyeket intéznem, de semmi rutinom nincs. Mindig gombóccal a gyomromban megyek be egy-egy hivatalba: ott valami rossz fog velem történni, ott packázni fognak velem, visszadobják a beadványomat, mérges lesz a tisztviselő, rajtam tölti ki a haragját!! Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel a szorongással. A magyar ember többnyire így megy be egy hivatalba. Igen, a hivatal tekintély, s amit ott mondanak, azt kell csinálni. Nos, a múltkor elmentem a postára, feladni egy levelet. És egy angyalt angyal ült a pult mögött! Mosolygott, kedves volt. Aprópénzt csörgettem a zsebemből, hogy kiszámoljam a bélyegre valót. Azt mondja, borítsa csak ide, kedves, majd kiszámolom én magának, látja, hipp-hopp, föl is adtuk a levelet, holnapra biztos ott is lesz! S kacagott. Én úgy jöttem el a postáról, mintha a mennyországból jöttem volna. Hát van ilyen? S máris lelepleztem magamat, hogy miközben dühöngünk, ha hivatalba kell menni, ódzkodunk, és halogatjuk a hivatalba járást, aközben, ha valaki kedves ott hozzánk, beszalagozzuk azt a hivatalt, kiteszünk egy táblát, hogy mindenki oda menjen, aki boldog akar lenni! A másik példát különösen a fiatalok ismerik, de mi idősebbek is kóstolgatjuk. Influenszer, sokszor használjuk ezt a szót. Híres vagy hírhedt emberek tetszelegnek az egész világ előtt: hogyan élnek, mit csinálnak, mit főznek, mit esznek, hova mennek kirándulni, milyen ruhát vesznek magukra, mit gondolnak a világ dolgairól. Tízezres, százezres „követő táboruk” van az interneten, mennél több, annál befolyásosabbak. Beszélgetek emberekkel, mennek a boltba valami bolondságot venni, s mondják: tudja, nem kell az nekem semmire, de láttam interneten, hogy XY híresség is megvette, hát biztos jó! Közben tudja, hogy nem jó. Olyan epekedve vágyunk tekintély után, hogy miközben a józan eszünkkel tudjuk, hogy ostobaság valami, vagy csak ócska reklámakció, és csupán csőbe húznak bennünket, de mert egy híres ember csinálja, csináljuk mi is. Jób azt mondja, hogy amikor a piacon felállította a székét, a vének, a tekintélyek fölálltak és állva maradtak. Ó, testvérek, ha csak a töredéke lenne nekünk az efféle tekintélyből! Óh, csak a gyermekem meghallgatná, amit mondani akarok neki! Óh, ha a beosztottam, aki egyébként egy link pacák, csak egyszer meghallgatná, hogyan kell ezt vagy azt a munkafolyamatot megcsinálni! Óh, ha csak egyszer odafigyelnének a diákjaim az órán egy percig, amikor a legfontosabb dolgot mondom! Tekintély. Milyen jó ez a magyar szó! Tekintélyem van, rám tekintenek, érdemes rám tekinteni. Van az életemben, a magatartásomban valami, ami követésre méltó.

A harmadik szó: hűség. Jób azt mondja, hogy a hajdani időkben természetes volt számára Isten szövetségi rendje szerint élni, vagyis hűségesnek lenni az isteni szövetség előírásához. És ez egy kétirányú leírás, szép szavakkal így mondja: amely fül hallott engem, boldognak mondott, mert megmentettem a szegényt. Ez Isten szövetségi rendjének az előírása, amely végighúzódik az Isten és az ember kapcsolatán. A legkevésbé gondolnánk, például, hogy a szeretet apostolának, János apostolnak a levele, valami törvényről szólna! A szeretetről szól az a levél, harsogjuk, nem a törvényről! S mégis, János azt mondja az első levelében: „Akinek van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?” (1János 3,17). Mert, aki azt mondja: „ismerem Istent, de az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság.” (1János 2,3). Ha bajában hagyod a szegény embert, nem segíted meg, akkor hűtlen vagy a szövetség törvényéhez, csaló vagy. Azt mondja Jób: megmentettem a szegényt, aki segítségül kiáltott, az özvegy szívét felujjongtattam, a veszendő áldásra szállt rám, én voltam az árvák segítője. Amikor Isten népe kiszabadult az egyiptomi fogságból, Isten törvényét családok, nemzetségek, törzsek kapták, együtt a nép. Ebben Isten világos rendet szabott, többek között arra nézve is, hogy az özvegyet, az árvát, a jövevényt be kell fogadni. Miért? Hogy kerül ez a parancs ide? Azért, mert a megszabadított nép a fogságban özvegyek és árvák sorsán élt, jövevény volt. Vagyis, Isten indoklása szerint, senki voltak, mert Egyiptomban az egész népet halálra ítélték, de Isten kiszabadította őket. Az irgalmasságot a hálás élet munkálja. Ha nem vagy hálás, akkor még rabszolga vagy. Jób hűségébe tehát beletartozik, hogy mindezt ő hálából teszi. És ez számára magától értetődő, mert a hálás ember jótette magától értetődő jótett! Bizony, testvérek, higgyétek el, ez az egyetlen magától értetődő jótett. Minden más jótettbe belefészkelődik valami érdek, vagy félelem, vagy valami elképzelés. A hálás ember jótette az igazi, teljesen tiszta jótett. Azt mondja Jób: a hajdani időnkben így éltem én: igazságba öltöztem, én voltam a vak szeme, én voltam a sánta lába, kenyéradó atyjuk voltam a szegényeknek, és még az ismeretlennek is kivizsgáltattam a panaszát. Jób arra használta a tekintélyét (a tiszteletére még a vének is fölálltak és állva maradtak!), hogy elfogulatlan pártfogója lett az elnyomottaknak. Sőt, harcolt is értük, azt mondja: a gonosztevő fogai közül kiütöttem a zsákmányt. Vagyis nemcsak jóságos Róbert bácsi volt, aki ingyen ebédre invitálta az esendőket, hanem küzdött is értük. Nem hagyta, hogy bitang emberek tönkre tegyék mások életét.

A negyedik az erő. Azt mondja: én egykor azt gondoltam, hogy a harmat az én fáimon, ágaimon hál, gyökereim nyitva lesznek a víznek, dicsőségem nem öregszik meg, íjamat bármikor megfeszíthetem. Az erő képei ezek. Nem elbizakodott gondolat ez, hiszen Isten barátsága lakozott a sátra fölött, Isten igazította őt útba, Isten kegyelméből fakadt a tekintélye, azért hallgattak rá, hálás hűségéből áradtak a jótettek. Tehát nem elbizakodottság azt gondolnia, hogy Isten ereje vele marad. Erőd megújul, mint a sasé, mondja Isten Ézsaiás prófétán keresztül: „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el! (Ézsaiás 40,30-31). Megújul, újra meg újra, megújul. Nyitva voltak gyökereim az éltető víznek – mondja Jób. Egyszer otthon elszáradt egy fa a kertben, és mi roppant mód csodáltuk ezt, mert belvizes helyen éltünk, ami azt jelenti, hogy ha tavasszal nagy esők voltak, a kert végében kis zsombékos szittyók keletkeztek, tehát volt ott víz bőven. Sőt, olyan fákat volt érdemes ültetni, amelyek bírták a vizet. Aztán egyszer csak kiszáradt egy fa. Édesapám hívott valami fához értő embert, nézze meg, mi lehet az oka. Ő megkaparászta a fa kérgét, letört róla egy gallyat, majd azt mondta, hogy beteg a fa gyökere. Víz volt bőven, a fa gyökere volt beteg. Jób pedig azt mondja, hogy én abban bíztam, hogy az én gyökerem mindig nyitva marad az Isten éltető erői felé, folyton föl tudom szívni, és úgy lesz, ahogy a zsoltárban énekeltük, folyóvíz mellé ültetett fa vagyok, a gyökere mélyre megy, zöldellni fogok, és ha eljön az ideje, meghozom a gyümölcsöt, soha nem száradok el (Zsoltár 1). Így gondolta ezt Jób is: az isteni erő akadálytalanul beáradhat az életébe.

Az utolsó szó: áldás. Azt mondja Jób: hallgattak rám és vártak rám, némán figyeltek a tanácsomra, és az én szavaim után nem változtattak. Belerendülök mindig, kedves testvérek, amikor ezt olvasom Jób könyvében: az én szavaim után nem volt visszavonás, nem volt változtatás, nem volt meggondolás, úgy volt és úgy lett, ahogy mondtam. Egyszer egy gyűlésen kellett elnökölnöm. Sokan ültek ott és sok napirendi pontot tárgyaltunk. Az egyik téma kapcsán, a 12. napirendi pontnál, óriási vita kerekedett. Izgultunk is, mi lesz a szavazás végeredménye. Annyira, hogy előzetesen még a szavazás módjáról is szavaztunk, így szokott ez lenni, amikor nagy a feszültség. Aztán megszavaztuk az indítványt, a jegyző leírta, kihirdettük, megnyugodtunk, mentünk tovább, volt még egy tucat tárgyalni való. Már a 16. napirendi pontnál tartottunk, amikor valaki jelentkezett hátul, szót adok neki, s mondja, hogy elnézést kér, de szeretne hozzászólni a 12. napirendhez. Mondom neki, ne haragudjon, már a 16.-nál tartunk, a 12. pontot pedig már rég megszavaztuk, s láttam, hogy ő is szavazott. De eszébe jutott valami, erősködött, és szeretne a 12. napirendi ponthoz hozzászólni. Erős szóváltás alakult ki köztünk, amit azzal zártam, hogy nem adok szót neki. Akkor új indítványt terjesztek be – kiáltotta. Milyen dolog az, kérdezem, hogy miután becikkelyezünk valamit, dátumot írunk rá, aláírjuk, a tanúk hitelesítik, valaki, szinte az ajtóban visszafordul, és azt mondja: vitassuk meg!? Pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el - mondják a boltban. Mintha Jób azt mondaná: olyan pénztáros voltam, hogy hozzám soha senki nem jött vissza reklamálni. Ha én szót mondtam, az volt a végérvényes szó. Ezt lehet tekintélynek is nevezni, de Jób ezt az áldások közé sorolja, mert Isten országának nincs öröksége ott, ahol visszavonások vannak (Galata levél 5,21). Sőt, folytatja, úgy vártak rám, mint az esőre. Szájukat kitátották, mint a tavaszi esőre, s ha rájuk nevettem volna, nemde bizakodni kezdtek volna. Ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak. Az áldó ember ilyen: ha derűs az arca, a másik se szomorkodik. És úgy várnak rá, ahogy várjuk az áldó tavaszi esőt, hogy megfrissítse a földet, hogy ne száradjon el a termés, hogy legyen élet. Így vártak rám, mondja Jób. Áldás volt. Újra Ábrahámra hivatkozom. Mintha azt mondaná Jób, hogy a hajdani időkben azt éltem át, amit Ábrahám, akinek ezt mondta Isten: megáldalak és benned áldást kap az egész föld. (1Mózes 23,17). Ez az Istenben bizakodó életünknek a többszörös áldása – nemcsak én kapok áldást, hanem általam más is. Ó, az is nagy dolog, ha én kapok áldást! De Isten mindig úgy adja nekem az áldást, hogy ha nekem adja, akkor már adta másnak is. Szedjük csak össze a szavakat itt! Ha Isten nekem biztonságot ad, ha az én sátorom fölött lakozik Isten barátsága, ha Isten jó útra igazít engem és nem tévedek el, akkor azok is biztonságban vannak, akik velem vannak. Ha Isten nekem tekintélyt ad (nem hivatali hatalmat, nem másoktól elorzott, kicsikart jogosítványt, hanem igazi tekintélyt), ha fölnéznek rám, akkor azok is megtapasztalják ennek szilárdságát, akik velem vannak. Mert micsoda áldás, ha valakire föl lehet tekinteni, minden kérkedés nélkül. Hűség! Akit Isten megáld hűséggel és a hálaadás mély készségével, az észre sem veszi, de bizony, másokat áldó lesz az élete. Az Apostolok Cselekedetében olvasunk egy történetet, egy Dorcas nevezetű egy özvegyasszonyról. Jelentéktelen valaki volt, egy özvegyasszony, egy kis fekete gombóc. Amikor meghalt, elsiratta az egész gyülekezet, mert akkor döbbentek rá, hogy volt közöttünk egy özvegyasszony, egy öregasszony, akinek az egész élete az volt, hogy adott. Meghalt, és nem jönnek az áldások. Kitől kapnak eztán? Ki teszi meg nekünk az élet egyszerű dolgait? Ki veszi észre a bajunkat? Ki segít? Hogyne ujjongtak volna, mikor Péter feltámasztotta őt! (ApCsel 10, 36-43). Ez az özvegyasszony sosem ült valami magas polcon. De áldást kapott az Úrtól és áldássá lett az élete. Erő. Akit Isten erővel áld meg, az valóban szeme lesz a vaknak, lába lesz a sántának, annak lesz ereje az igazságért harcolni, és nem némán félreállni, annak a gyökeréből az életébe átáradó istenerők hatására gyümölcsök teremnek. Áldás voltam - mondja Jób.

Biztonság, tekintély, hűség, erő, áldás. Erről az ötről beszél itt Jób visszatekintve életére. A következő részben (előre tekintünk kissé) így folytatja: de most... de most már kinevetnek és kicsúfolnak. Remélheti-e Jób, hogy Isten áldása visszatér hozzá? Ez a nagy kérdés. Vagy csak üres nosztalgiázás, amit mond? A tűnt idők nyomában volnánk itt, régi fotókat nézegetve? Múltkor elküldött valaki egy családi csoportképet. Valahogy hozzá került. Nézem egykori magamat, állok ott nyolc évesen. A két térdem két nagy bütyök, valami falusi klottgatya van rajtam. S kezdtem mindjárt sóhajtozni: óh, a boldog, boldog gyerekkor! De Jób nem ezért szól így, mert nosztalgiázni akar, hanem mert előre és felfelé vágyakozik. Így kezdi: óh, vajha, óh, bárha! Vagyis a dicsősége, az ereje, a tekintélye, az áldása, amit veszni érez, a remény kérdését ébreszti benne. Remélhetem-e, hogy Isten áldása visszatér hozzám? Igen, remélhetem, mert Istennek a barátsága, amellyel Jóbot megáldotta, soha meg nem szűnő barátság. Istennek az a figyelmessége, amellyel Jóbot hordozta, soha meg nem szűnő figyelem. Olvasni fogjuk majd, hogy amikor végre Isten megszólal a forgószélből, Jób megérti, hogy amit most rettenetes ítéletként él át, az próbatétel. Amit úgy él meg, hogy Isten elfordult tőle (holott ő ingyért szerette, vagyis szeretetből szerette Istent), az lesz a hordozója annak, hogy Isten különleges figyelmét megtapasztalja. A szenvedései közepette kapja meg Isten egészen különös, titokzatos, mély figyelmét.

S végül, így fejezi be Jób: úgy trónoltam, mint király a seregben, mint aki gyászolókat vigasztal.
Hogy királyként tekintett egykor önmagára, talán még megértjük: vagyonos, megbecsült, híres volt. De a zárómondat meghökkent: mint aki gyászolókat vigasztal... Vagyis a sok áldás között ismerte Jób a vigasztalás titkát is. De most ő gyászol. Gyászolja elveszített gyermekeit, siratja a tönkrement életét, fájlalja az összeomlott házasságát, értetlenkedik a barátai elviselhetetlen magatartásán, és végképp nem érti, hogy sátoráról miért vette le Isten az ő barátságát. Gyászol. De Isten szeretetétől körülölelve gyászol. Nem az a boldog ember, aki soha nem sír és sosem dőlt össze a sátra; nem az a boldog ember, akinek sosem támad szomjúság az életében; nem az a boldog ember, akinek folyton csak gyarapodnak az eszközei és soha nem fogynak; hanem az a boldog ember, aki tudhatja, hogy szüntelenül Isten mindent átölelő szeretetében van. Óh, vajha! Óh, bárha! Ámen.