Mindig imádkozni...

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, úgy van az ember dolga, hogy régi rossz szokásokat, régi rossz berögzöttségeket igen fiatalon megtanul már. Ilyen rossz berögzöttség az ember életében az, hogy alapvető igazságokat elfogad, azokra rábólint és rögtön, a következő pillanatban meg is kérdőjelezi azokat, mindjárt, a következő pillanatban a kérdésével kinyilvánítja, hogy ugyan elfogadta és egyetért vele, mégsem akar a szerint élni. Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki elmondotta, hogy sok küzdelme van akkor, amikor összekulcsolja a kezét és a Mennyei Atya elé áll imádkozni, mert ilyenkor megtelik a szíve mindenféle zűrzavaros érzésekkel, föltódul benne rengeteg dolog és úgy érzi, hogy nem tud igazán imádkozni. Beszélgetés közben újra meg újra ismételgettem a bibliai igazságot, hogy mindenkor imádkozni kell és soha meg nem restülni… Erre ő azt mondta, hogy így van, egyetértek vele, tiszteletes úr, mindenkor imádkozni kell, de mégis legyen szíves megmondani, hogy mégis mikor. Mondtam – mindenkor. Ő visszakérdezett – de mégis, mikor? Így vagyunk, kedves testvéreim, bólintunk az igazságra, aztán máris föltesszük a vonakodó kérdést.

Jézus imádkozni tanítja tanítványait. A tanítványok tudták, hogy Keresztelő János imádkozni tanította a követőit, és látják, hogy maga Jézus sokféleképpen és sokféle módon imádkozik – talán azt kellene mondani, hogy mindig imádkozik. Így kezdődik a felolvasott igeszakasz: „és történt, hogy amikor imádkozott egy helyen…” Most nem is mondja el az evangélista, hogy pontosan hol, csak annyit közöl, hogy imádkozott egy helyen. Valahol. Vagyis mindig. S ekkor a tanítványok arra kérik Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Itt közli Lukács evangélista a Miatyánkot, amit Máté evangéliumában is olvashatunk. Talán ez az imádság az, amit legelőször megtanulunk, s nem magunktól, hanem megtanítja édesanyánk vagy nagyanyánk, s ez az, amit minden vasárnap és ünnepnap, minden gyülekezeti alkalommal közösen is elmondunk, ez az az imádság, ami, ha semmi nem is jut az eszünkbe, mindig és mindenkor a rendelkezésünkre áll, mindig és mindenkor elmondhatjuk. Jézus az imádság után példákat mond, hogy erősítsen bennünket: mindenkor imádkozni kell, és soha meg nem restülni.

Előbb példát mond két barátról. Az egyikhez éjszaka látogatók érkeznek, szeretné őket megvacsoráztatni, ám nincs már a konyhában-kamrában semmi. Gondol egyet, s a legtermészetesebb megoldást választja – átmegy a szomszédba a barátjához és kér tőle, talán tud neki adni. Gyerekkoromban sokat láttam ezt, velem is megesett, szólt édesanyám – szaladj át kisfiam a szomszédba, kérjél már két kanál cukrot vagy egy fél kiló lisztet. Nem volt éppen, de nem kellett kimenni a boltba, ismerősök, szomszédok, barátok szívesen kisegítették egymást. A történetünk azonban meglehetősen drámai, hiszen éjszaka van már, az éjszaka pedig az alvás és a pihenés ideje.  Az éjszaka pihenésre alkalmas és semmi másra. A mi emberünk azonban – mert eleget akart tenni a kötelezettségnek, a vendégszeretet parancsának – átmegy a szomszédba a barátjához és fölzörgeti, bekiabál neki: - gyere ki, vendégem jött, nincs mit enni adnom neki, adj nekem kölcsön három kenyeret. S akkor azt mondja Jézus: ki az, aki ilyenkor kikiabál a barátjának: hagyjál engem békén, lefeküdtem, az ajtót bezártam, a gyerekeim velem vannak az ágyban, őket is talán fölkölteném. Nem alkalmas ez az idő. Majd így folytatja Jézus: de ha ezt is mondaná, akkor is kimenne, megnyitná az ajtót és adna a barátjának annyit, amennyi kell neki - a tolakodása miatt. Csak hogy békén hagyja. Igaz emberi történet ez.

 Egy másik példázatot is ismerünk erről. Ezt is Lukács evangéliumában olvassuk. Jézus ekkor is az imádság szükségességéről beszél, és egy hamis bíró példáját hozza fel, kihez egy özvegyasszony jár szüntelen az ügyével. Valami peres dolga van, a bíró viszont nagy ember, faluszerte azt mondja magáról: Istent nem félek, embert nem becsülök, úgy rendezem a dolgokat, ahogy akarom, engem ne sürgessen senki, majd ítélek, amikor ítélni akarok. Azonban az öregasszony szívós fajta, nem hagyja magát, , nem ereszti el az ügyet, és csak jár a bíró nyakára. Pénze nincs, hogy megkínálja a bírót. Ő csak erőszakos tud lenni. Csak szava van. Csak követelőzni tud. És azt mondja Jézus: addig jár a hamis bíró nyakára, mígnem a az elunja a dolgot, és azt nem mondja: megadom már neki, csakhogy békén hagyjon.  Érezzük jól azt a kicsiny differenciát, amit itt éreznünk kell! Nyilvánvaló, hogy Jézus nem arra bíztat bennünket, hogy így volna a mi dolgunk is Istennel. Minél erőszakosabbak vagyunk Istennél, annál könnyebben megkapjuk, amit kérünk – ez hamis következtetés lenne.. Int is bennünket Jézus a Hegyi Beszédben: nehogy azt higgyétek, hogy hosszan és sokat kell imádkozni, ahogyan a pogányok teszik, akik úgy vélik, hogy ha szép nagy ódákat intéznek az Istenhez, megcifrázzák hexameterben, akkor még tán meg is hatódik Isten és megadja nekik, amit kérnek. Kálvin egy helyt fölteszi a kérdést: miért kell egyáltalán imádkozni? Miért van erre szükség? Istennek volna rá szüksége? Ő tudja minden bajunkat, ismeri minden gondunkat, látja minden szükségünket! Kálvin azt mondja, hogy mivel maga Isten parancsolja nekünk, gyermekeinek, hogy imádkozzunk, nyilvánvaló, hogy nekünk van szükségünk az imádkozásra.

A két példával Jézus arra bíztat: látjátok, ez a barát éjszaka kikel, s ha nem is a barátság okán, hanem  kényelem okán, csak ne zörgessék már a kapuját, megadja a barátjának, amit kér. Látjátok, a hamis bíró, a büszke bíró ennek a szegény öregasszonynak a zaklatása miatt végül is ítéletre viszi az ügyet. Ha így van ez az emberek között, mennyivel inkább így van ez Istennél! Szinte hozzá toldhatnánk gondolatban, hogy Istennél még tolakodni sem kell, még zörgetni se kell. De persze kell tolakodni, kell zörgetni, kell keresni, mert aki kér, az kap, aki zörget, annak nyittatik meg, aki keres, az talál.

De hogy végképp félre ne értsük Jézus szavait, még egy példát ide hoz Jézus. És kérdésként veti fel: melyik atya az közületek, akitől ha a fia kenyeret kér, talán követ ad neki? És a halat, vajon, talán kígyót ad oda néki, és ha tojást kér, vajon skorpiót ad-e néki? Ha azért ti, gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékot adni, mennyivel inkább ad a ti Mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik Tőle kérdik. Súlyos szavak ezek, kedves testvéreim. Az imádkozó ember igen sokszor küszködik azzal a gondolattal, vagy érzéssel, hogy először jóvá kellene tennem magamat Isten előtt. Ő elé nem lehet csak úgy odaállni. Ez benne van imádkozó gyakorlatunkban is. A templomi liturgikus imádság aranyszabálya az, hogy annak mindig kell bűnvallást is tartalmaznia. Így tanultuk konfirmációs órán is: imádságod kezdődjön hálaadással, folytatódjon bűnvallással, és csak utána vidd Isten elé kéréseidet. Nagyon mély adottság ez, és jól is van ez így! Nem lehet Isten elé akárhogy odaállni. Nem lehet bűnben nyakig tocsogva fölkiáltani: - látod, Mennyei Atyám most még kéne a kezembe egy bunkó, hogy agyoncsapjam a másikat, röpíts nekem ide egyet! Nem lehet úgy, hogy az ember hazugságok özönében él, össze-vissza fecseg, hazudik, áltatja a másikat, önmagát, közben pedig fölröpít Istennek egy őszinte igaz gondolatot. Nem bizony.

Mózesnek is így szól az Úr a pusztában, amikor az égő csipkebokorhoz közeledik: vedd le a te sarúidat, mert szent hely az, ahol jársz. S mégis, milyen különös, sőt, súlyos az, amit most Jézus mond. Ha ti azért, gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni a ti fiaitoknak... Azért megrendítő ez, mert mi mégis úgy gondolnánk, hogy mond, amit mond Jézus, magyarázza Kálvin úgy, ahogy magyarázza, gondoljuk mi is úgy, ahogy gondoljuk, azért csak kell valamit odavinni Isten elé, valamit, túl a könyörgésen és túl a kérésen, csak be kell valamit mutatni az Istennek, mert különben nincs imádság-meghallgatás!  Például oda lehetne vinni, hogy én jó ember vagyok. Legalábbis igyekszem a jóra. Tehát be tudom mutatni – hogy sportnyelven szóljak – a nevezési lapot! Igaz, semmi eredményt nem értem el, sőt az első métert se tudtam elhaladni, de azért a szándék meg volt bennem. Most azonban Jézus azt mondja: gonosz létetekre... Hogyan? Hogy kerül ez ide? A jó emberek imádkoznak, és ha a jó emberek imádkoznak, bizonnyal jóért imádkoznak, és jó dolgot tesznek. A jó emberek könyörögnek, és ha a jó emberek könyörögnek, akkor valami nagyszerűt és jót kérnek. Miért kerül ide az, hogy a ti gonosz létetekre? Azért kedves testvérek, mert az imádságban – ha és amennyiben az imádság az ember és az Isten dolga, ha és amennyiben az imádság nem valami üres megszokottság, hanem valóban az Isten és az ember dolga, akkor – Istennek és embernek a dolgáról van szó. Istennek úgy, aki Ő és amilyen Ő, és az embernek úgy, aki és amilyen az ember. És hol egyebütt, mint Isten színe előtt válik nyilvánvalóvá minden?! Másutt nem is. Igen, végig lehet élni egy egész életet úgy, meg is lehet halni, még az unokáink, még a dédunokáink is meghalhatnak, meg a sírunk is bedőlhet, és el is felejthetnek bennünket úgy, hogy valaha is kiderüljön, hogy kik is vagyunk mi voltaképpen! Az a fügelevél, amivel az ember a paradicsomi bűneset óta takargatja magát, azóta is kézre száll, kéznél van az mindenkinek, azóta is használjuk… no, Isten előtt nem. Csak mások előtt. Meg még önmagunk előtt. Amikor a zsoltárokban azt olvassuk, hogy bűnbánatban, alázatban fölkiált a zsoltáros, és Isten elé viszi nyomorúságát, és azt mondja, hogy Isten előtt még a titkos bűnök is nyilvánvalók, akkor éppen ezt mondja ki. Van az én életemben olyan, amiről én sem tudok!

 Jézus azt mondja: ha ti azonban gonosz létetekre – és milyen furcsa, folytatja – gonosz létetekre tudtok jót adni gyermekeiteknek. Ha az ember, aki Isten előtt lelepleződik, ha mi mindannyian, akik Isten világosságában olyannak mutatkozunk, amilyenek vagyunk, lázadónak, gyilkosnak, hazugnak, önzőnek, istenkedőnek, istentelennek, ha mi mégis mindennek ellenére gyermekeinknek tudunk jót adni, akkor mennyivel inkább ad a mi Mennyei Atyánk. Aki maga a jó, aki maga az örök tökéletesség. Érezzük Jézus szavaiból a buzdítást és a bátorítást. Ahhoz azonban, hogy ez a buzdítás teljessé váljon, Jézus szavát egy más oldalról is meg kell nézzük. Így mondja: ha ti azért gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti Mennyei Atyátok Szent lelket azoknak, akik tőle kérik. Ez is olyan különösen hangzik. Igen, mondhatná bárki, Jézus mindig is buzdított bennünket, hogy kérjük a Szent Lelket, hiszen Isten Szentlelke nélkül nem megyünk semmire, a Lélek erejére, áldására, hatalmára Isten gyermekeinek szüksége van. Ám talán úgy lenne arányos Jézusnak ez a mondása, ha így hangzana: ha ti tudtok gonosz létetekre gyermekeiteknek jó ajándékot adni, mennyivel inkább tud a ti Mennyei Atyátok jó vagy tökéletes ajándékot adni nektek. Ez így lenne párhuzamos, logikus. De hogy kerül ide a Szent Lélek? Ha belegondolunk Jézus szavába, az összefüggésekbe is, főleg az emberi élet legszentebb cselekménye, az imádság kapcsán, mely az emberi élet legőszintébb és leghasznosabb cselekménye, akkor abba is bele kell látnunk, hogy megromlott mivoltunk miatt elvesztettük már az imádságra való legmélyebb készségünket. Elvesztettük. Bizony, Jézus nem azért tanítja tanítványait imádkozni, bizony, az ige nem azért szólít fel bennünket, hogy szüntelen imádkozzunk, bizony, a zsoltárok imádságai nem azért foglaltattak bele a Bibliába, mert – unatkoztak volna a szentírók, vagy csak ez tellett nekik  - és beleírták. Azért hangzik mindez, mert nem tudunk imádkozni. Elfelejtettünk imádkozni, mert elfelejtettünk Istennel beszélni. S talán nem is akarunk. Minek Vele beszélni? Vele nem lehet kukoricázni, minek hát Istennel beszélni? Nála minden, feketén-fehéren nyilvánvalóvá válik. Miért Isten elé állni, ha Előtte minden kiderül? Miért derüljön ki, hogy én kapaszkodom valamiért, könyörgök ezért, azért, amazért, hogy nekem ez kell, az kell, amaz kell, erőt akarok, hatalmat akarok, boldogságot akarok, békességet akarok, dicsőséget akarok, a dolgaim megoldását akarom? Nem is tudom kimondani, annyi mindent akarok. Ne derüljön ki! De ha mégis, az ember nekiszánja magát, mert a szükség, a kín, a szenvedés, gyötrelem szinte kiszorítja belőle az imádság sikolyát, akkor meg arra jövünk rá, hogy nem tudunk imádkozni.   Mondanám, amit kell, de nem azt mondom, kérném, amit kell, de nem azt kérem, magasztalnám Istent, de nem tudom magasztalni őt. Pál apostol a Római levélben megrendítően írja ezt le, fölismerve önmagában, a Krisztust követő gyermekben azt a rettenetes tehetetlenségi nyomatékot, hogy miközben szeretne emelkedni, szeretné önmagát Istenhez emelni, aközben valami visszahúzza. Szeretné kihántani magát az összes zűrzavarából, az élete mindenféle lehetetlenségéből, de még szorosabbra vonja maga körül a hurkot. És akkor azt mondja: amikor Istenhez kiáltunk, akkor maga a Szentlélek kiált velünk együtt: Atyám! - mert mi nem tudjuk, hogy mit kérjünk, és nem tudjuk, hogyan kérjük. Még azt sem tudjuk kimondani, amit mindennap elmondunk: mi Atyánk… Ezért mondja Jézus: ha ti gonosz létetekre tudtok a ti gyermekeiteknek jó ajándékot adni, ha gonosz létetekre jó szívvel jót tudtok adni, mennyivel inkább ad nektek Mennyei Atyátok Szentlelket nektek, akik kéritek, - hogy tudjatok kérni. Kérni legelőször és mindenek előtt Szentlelket. Hogy ki tudjuk mondani: Atyám! Isten Lelke nélkül az ember csak ilyeneket tud Istenről mondani – hadd idézzek néhány ős emberi gondolatot –, a gazda, a diktátor, személytelen – ha már pozitívan akar fogalmazni – a személytelen ős-intellektus, teremtő erő, kozmikus hatalom. Igen, lehet ilyeneket mondani, és ilyeneket mond az ember Istenről. De hogy Atya? Az nem megy. Ahhoz hit kell, ahhoz szeretet kell, ahhoz bizalom kell, ahhoz annak tudata kell, hogy Hozzá tartozom, Övé vagyok és kérhetek Tőle. És mégis, kedves testvérek, az Isten azoknak is, akik csak eldadognak valamit, azoknak is, akik nem igazán tudják, hogy mit akarnak kérni, csak kérni akarnak, csak kérni, semmi mást, csak kérni, ad Szentlelket. Hogy aztán tudjanak igazán kérni.

Egyszer valaki azt mondotta egy bibliaórán, amikor Jakab levelét olvastuk, hogy könnyen mondja Jakab, amikor az imádkozásról beszél, hogy nem jól kérünk, és hittel kell kérnünk. Könnyen beszél ez a Jakab, könnyen mondják a hivők, hogy hittel kell kérni – mert nekik már van. De honnan van hitük? Szerezték, örökölték, megtalálták a sublótban, ahova mama eldugta, lomtalanításkor lekerült a padlásról, szerencséjük volt, jó nyerőszámot töltöttek ki? Honnan van hitük? Kapták. Kapták Istentől. Szeretett gyülekezet, egy olyan világban élünk, melyben egyre több a locsogás, egyre több a hang, és egyre kevesebb az érvényes szó. Az imádság érvényes szó. Jézus ma arra buzdít benneteket, hogy kérjetek. Kérjetek, hogy kérhessetek. Kérjetek Szent Lelket, mert ha mi, mindannyian, akik itt vagyunk gonosz elvetemült, istentelen bűnös létünkre tudunk jót adni, sőt   tudunk jók lenni, noha nem vagyunk azok, akkor mennyivel inkább ad nekünk a mi Mennyei Atyánk, aki a tökéletes igazság, szentség és jóság. Ad nékünk Szent lelkéből, hogy tudjunk Tőle mindent kérni, ami nekünk kell,  és hogy Tőle valóban meg is kapjunk mindent, ami nekünk kell.

Ámen