Mindig imádkozni kell!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Két, látszólag nem összetartozó dolgot hallottunk a két példázatban. Az egyik a kitartásról, az állhatatosságról, a másik pedig az alázatosságról szólt. De a kettőt összeköti egy ugyanazon ok, amiért Jézus ezt a két példázatot elmondja, s vele bennünket bíztatni akar. Így mondja: „imádkozni kell és soha meg nem restülni.” Imádkozni kell mindig és minden időben, s nem véletlen, hogy bár ezt jól tudjuk, Jézus mégis két példázattal tanít minket erre. Egyrészt Jézus arról szól, hogy állhatatosnak kell lenni. Állhatatosnak, kitartónak, imádkozásban soha meg nem szűnőnek, olyannak, mint a példázatbeli özvegyasszonynak, aki addig jár a bíró nyakára, míg az el nem unja.  Ma is azt mondják, hogy Isten malmai lassan őrölnek. Ennél már csak az igazságszolgáltatás malmai őrölnek lassabban. Nemrégiben olvastam egy dicsérő cikket, hogy most már csökkent az öt éven túl záruló bírósági ügyek száma. El lehet gondolni, hogy valaki perre visz egy dolgot, aztán öt évnél is tovább pereskedhet rajta?! Ilyen lassú sodrú ember a példázatbeli bíró is, kiről nemcsak azt mondják – idézi Jézus – hogy Istent nem fél, embert nem becsül, ő önmagáról is ezt tartja: noha Istent nem félek, embert nem becsülök, most már mégis ennek az öregasszonynak a dolgát elrendezem, mert idejár a nyakamra és nem hagy nekem nyugtot. Megrendítő ennek a példázatnak az emberismerete, a helyzetismerete, talán az is megrendítő, hogy mennyire mindennapi, - ha szabad ezt mondani – mennyire mindennapi és mindenkori módon aktuális. Nem sokat változott a világ azóta, ezt tudja Jézus is, talán ezért is mondja a példázatot. Egészen pontosan nem ezért, hanem ennek az asszonynak a makacssága, a kitartása, az állhatatossága az, amit most példaként eléhoz. És azt kérdezi: hogyha ez a hamis bíró, aki Istent nem fél, embert nem becsül, csak pusztán a saját kényelméből mégis eldönti az ügyet, mégis megteszi azt, amit ez az özvegyasszony kér, mégiscsak dönt a perben, ha ezzel az emberrel így van, akkor Isten, aki nektek Mennyei Atyátok, aki ugyan hosszan tűrő érettetek is, hát hogyne hallgatná meg kéréseiteket. Ezért mindig imádkozni kell és soha meg nem restülni.

Van azonban ennek egy folyománya is, és erről is szólni kell, mindjárt itt a bevezetőben. Ha így vagyunk ezzel, nagyon hamar megjelenik egy veszély, és ennek a veszélynek a mélyére is bele kell néznünk. Ez pedig az elbizakodottság veszélye. Két imádkozó embert állít elénk Jézus. A régi világban fennhangon imádkoztak, nem volt hát nagy kunszt kihallgatni az imádságot. Hogyan imádkozik az egyik, hogy imádkozik a másik? Az egyik odaáll Isten elé, és megdicséri – de nem Isten, hanem önmagát. Különös módon teszi ezt, kedves testvérek. Pedig az imádsága reformátusul kezdődik – hadd olvassam fel még egyszer – : „Isten, hálákat adok néked!” A megszólítás is református, mert mi szittya magyar népek bizalmaskodunk Istennel.  Ő Isten. Nem azt mondjuk, hogy édes Istenem, Uracskám, Mennyei Atyám, - így csak a pap szokott imádkozni. A református ember így: Isten – úgy, egyesen, ahogy illik. Aztán még inkább reformátusul folytatódik: hálát adok Néked... Így tanultuk, így helyes és így igaz: szüntelen hálát adjatok... Mindig, minden imádságban. Ha nem hálaadással megyünk Isten elé, nem ér semmit az imádságunk, ha nem tudjuk Istennek megköszönni megtartó kegyelmét, hűségét, szeretetét, gondviselését, már el is tévesztettük a dolgot. Akkor nem imádságot mondunk, hanem valami mást. Ám folytatódik ez az imádság, és azt már nem tudom, hogy ez református-e vagy sem, mert így mondja ez az atyafi: hálát adok Néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek. Ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím, itt ez a vámszedő. Csak egy drámai momentumot hadd emeljek ki ebből. Ez a mi emberünk imádkozik, tehát Isten előtt áll, Istenre figyel, Isten lelki hatalmának az erőtere karolja át. Ilyenkor nem szoktunk körbenézni. Ez az atyafi pedig úgy imádkozik, hogy még hátra is mutat. Hálát adok néked, Isten, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, mint például ez itt mögöttem. Ugye, érezzük, hogy ez már nem imádság, ez már valami más, ez már ennek az embernek a hamis öndicsérete, büszkélkedése, önigazultsága. Azért fontos ezt látni, mert ha komolyan fenyeget bennünket az a veszély – és erre emlékeztet Jézus az első példázatban: ha állhatatosnak is bizonyultunk az imádkozásunkban, még nem szüntettük meg a másik veszélyt, azt nevezetesen, hogy az imádságunk megszűnik imádsággá lenni, hanem öndicséretté válik. Elmondja ez az atyafi Istennek, amit Isten egyébként tud: böjtölök egy héten kétszer, tizedet adok mindenből, amit szerzek. Mondottam, hogy a régi világban hangosan imádkoztak, tehát az ima hallható volt. Bármilyen szent helyre mentek be, az imádságot hangosan mondták. Vajon, ez a mi farizeus testvérünk nem tudta, amit mi mindannyian tudunk, hogy Isten előtt életünk minden mozzanata nyílván van? Nem tudta ez az atyafi, hogy Istennek nem kell felmondani sem a nevünket, sem a születési helyünket, sem a személyi azonosító számunkat, sem az életrajzunkat. Nem tudta, hogy Isten előtt minden nyilván van? Miért kellett imádságban előhozakodnia azzal, hogy kétszer böjtöl egy héten, tízedet ad mindenből, szent emberként igyekszik élni, s nem olyan, mint a többi? Bizonnyal, nem is Isten miatt, hanem a másik ember miatt! Ez a farizeus most úgy imádkozik, hogy közben kioktatja azt, aki mögötte áll. Hadd hallja csak, hadd hallja csak az a másik, hogy itt, a szent helyen vannak ám szent emberek is, hadd hallja csak az a másik, hogy én nem olyan vagyok, mint egyebek, mint ő, akin demonstrálni lehet minden bűnt, minden nyomorúságot, ő, a parázna, ragadozó, hamis, miegyéb. Milyen találó így fordítani ezt a kifejezést: én vagyok én, én vagyok a hívő és az igaz, a másik pedig az egyéb kategóriába esik. Ez mindennapos: mi vagyunk a jók, a szentek, az igazak, a hívők, és van még a futottak kategória, az egyebek. Kik azok? Nem tudjuk, de nem is érdekes. Jaj, de borzasztó az, kedves testvérek, amikor az ember az Istennel való dolgát, a legmélyebbet, a legbensőségesebbet, a legszemélyesebbet, hiszen az imádság ez lenne, úgy intézi, hogy még azzal is kioktatja a másikat.

Megmondom őszintén, nem kellett volna betartanom a példázatok sorrendjét, hanem fordítva kellett volna kezdeni. Meggyőződésem, hogy ez az a magatartás, ez az a felfogás, a hívő embernek ez a nagyon sokszor visszataszító, kellemetlen, elidegenítő, mondjuk ki: eliszonyító attitűdje az, ami miatt nagyon sokan eljutnak arra, hogy egyáltalán nem imádkoznak. Ebben mindannyiunknak önvizsgálatot kell tartani. Mert nemcsak arról van szó, hogy mindig imádkozni kell, és sohasem megrestülni, s ezen nemcsak azt kell ezen érteni, hogy elfárad az ember, elunja, elmegy tőle a kedve, figyelmetlen lesz, s nem buzog benne a vallásosság. Bizonyára ezek is szempontok. A megrestülés azonban valami mást is jelent. Jelenti azt is, hogy a szó legmélyebb és legmegrendítőbb értelmében, ha szabad így mondani: elmegy a kedve az egésztől. Elmegy a kedve az egésztől. Ott áll ez a szerencsétlen vámszedő, aki nem népszerű, egyáltalán nem szeretetreméltó, hiszen sanyargatja a népet, behajtja az adót, beszedi a vámot, és valószínűleg ő is hajlamos volt a korrupcióra. De ne ítélkezzünk felette, mert ítél ő önmagán. Isten fenséges jelenlétében égre sem akarja emelni szemét, veri a mellét, és nem tud mást mondani: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Megalázkodik Isten előtt. Tudja, hogy innen nincs tovább. Isten színe előtt nem lehet a kimagyarázkodni. Nincs alibi, nincs mentség, ott nem lehet olyet mondani, hogy nem volt tisztességes, amit csináltam, de nem volt törvénytelen. Milyen sokszor halljuk ezt ma, mikor látjuk a hirtelen meggazdagodó embereket, kiket ha megszorongatják mindig ezt mondják: mindent szabad, amit nem tilt a törvény. Még dicsekszenek is vele. Ezt, kedves testvérek, egymás között bizonnyal lehet. Isten előtt nem lehet. Ez a vámszedő tökéletesen átéli Isten szentséges jelenlétét, melyben minden lelepleződik, Isten a szívek és a vesék vizsgálója. De egyúttal Ő a könyörülő Isten is, és ő most kegyelmes ítéletért megy Istenhez. Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek. Nagyszerű és megrendítő pillanat ez. Adná Isten, hogy minél többen jutnának oda az Ő szentséges színe elé, minél többek tudnák újra meg újra ezt az imádságot kimondani, hogy megváltozzanak, és másmilyenné legyenek.

Az ám, kedves testvérek, csak jön, ami miatt megrestül az ember, ami kedvét szegi. Mi szegi a kedvét? Hogy közben hallja az előtte álló szentet, az igazat, a farizeus-testvért, ki hetente kétszer böjtöl, ki hosszasan imádkozik, ki mindenből tizedet ad, ki nem teszi el magának, ami egyébként az Úré, ki élenjár a gyülekezetben,  és most ennek az atyafinak a szájából mit is hall? Talán nem is az a lényeg, hogy hallja, hogy ő az úgynevezett egyéb kategóriába esik, hanem az a baj, amit nem hall. Nem hall semmi alázatot. Nem hall ki semmit arról ennek a nagyszerű, szent és példamutató embernek az imádságában, hogy Isten és az ember között véghetetlen különbség van. Semmit nem hall ki abból, hogy a szent Isten színe előtt nem igazulhat meg önmagában az ember, nem hall semmit abból, hogy Isten a teremtő és ember a teremtmény. Nem hall semmit abból, hogy mit jelent Isten szabadító könyörülete. Csak öndicséretet hall. És itt nagyon könnyű arra a belátásra jutni, hogy „jaj, ha Istennel is, hogy havernak kell lenni vele, benne kell lenni a légbelsőbb bizalmas körében – és a többi pedig egyéb-nek számít” - akkor bizony inkább nem imádkozunk, akkor inkább hagyjuk az egészet. Arra kérek mindenkit, tartson önvizsgálatot, hány imádságunkat nem mondtuk el megbántottságból, sértettségből, megaláztatásból. Azért, mert a másik hivő nem úgy viselte magát, ahogy hivőnek viselnie kellene magát. Jogos a kritikánk! De emiatt hányszor fosztottuk meg magunkat attól, hogy Isten elé odaálljunk?! Kedves testvérek, Jézus példázatának voltaképpen az az üzenete, hogy akárhogy is állnak a dolgok, ne foszd meg magadat Istentől, ne foszd meg magadat a kegyelem lehetőségétől. Valóban ilyen egyszerű ez? Mivel a másik ember, a hívő ember magatartása kívánnivalót hagy maga után, sőt elítélendő – és én emiatt kizárom magamat Isten országából? Bizony, előfordulhat ez. Azért kellett volna fordítva kezdeni az igehirdetést, vagyis először ezt a példázatot venni, a másodikat, aztán rátérni az özvegyasszonyra, mert tulajdonképpen itt derül ki, az első példázatban, hogy miről is beszél Jézus. Odaállít elénk egy hamis bírót, egy tisztességtelen, becstelen embert, kinek egyébként éppen a tisztességet, a becsületet, az igazságot és a méltányosságot kellene szolgálnia. Bíró – ez a tiszte. És mégsem az történik, ami történni szokott. Nem az történik az özvegyasszonnyal, hogy legyint egyet: nincs igazság a földön – mi így szoktuk. Nincs igazság a földön. Keresek egy másik bírót! Nem is az történik, ami történni szokott, hogy ez a becstelen bíró, ki Istent nem fél, embert nem becsül, a Mammon-isten nyelvét mégiscsak érti. Teszünk hát a borítékba egy kicsit! Mert ha Istent nem fél, embert nem becsül, azért, biztos, imád még valamit – mondjuk, a pénzt. Akkor megkenjük. Vagy panasszal fordulunk a Legfelsőbb Bírósághoz. Vagy kihívjuk a médiát – jaj, micsoda buli lesz belőle! Ez az asszony azonban újra meg újra megy, mert van egy elrendezetlen ügye. És ezt az ügyet ennek a bírónak kell elrendezni, más nem rendezheti el. Zaklatja. Tulajdonképpen, erről van szó. S az atyafi elunja a dolgot, s inkább megteszi, csak hagyja békén! Ne üljön többet a küszöbére, ne rángassa a köpönyegét, kiabáljon az utcán, ne szóljon be az ablakon, ne küldjön petíciót, hagyja csak békén! Ilyen lenne Isten? – kérdezi Jézus. Tényleg ilyen? Azt mondja a példázat végén, a tanulságról szóló részben: a ti Mennyei Atyátok, aki kész és könyörületes, aki irántatok is hosszan tűrő, hamar a segítségetekre siet. Majd hozzáteszi: mindazáltal az Embernek Fia, mikor eljön, vajon talál-e hitet a földön? Vannak tudósok, akik azt mondják, hogy ez a kis mondat máshová tartozik, Lukács evangélista máshonnan toldotta ide, hiszen máshol is szerepel az Evangéliumban, amikor Jézus arról beszél, mit jelent Őrá hűséggel várni. Igen, mintha zökkenne itt ez a mondat. Legalábbis, a Biblia-tudósok úgy érzik, zökken. Az én meggyőződésem, hogy nem. Ez a mondat ide tartozik, nem máshonnan került ide, és pontosan kifejezi a lényeget. Erről szól mind a két példázat. Mert az imádság gyökere a hit. És azt mondja Jézus: mikor az Embernek Fia eljön, vajon talál-e hitet?  Kedves testvérek, az imádság gyökere nem az égető szükségben van. Ezt egészen nyilvánvalóvá teszi a hamis bírónak és az özvegyasszonynak az esete, kinek ugyan égető ügye van – mármint az özvegyasszonynak – s nem nyugszik, míg azt el nem rendezi, de ennek az állhatatosságnak a gyökere az a hit, hogy ennek a bírónak döntenie kell. Nem a bíró személyét nézi az özvegyasszony, mert akkor nem is menne hozzá. Nem az ügye reménytelenségét nézi, mert akkor sem menne hozzá. Arra a hitére tekint, hogy a bírónak ez a tiszte, hogy ebben az ügyben döntsön. A másik esetben pedig a mi vámszedőnk szava sem mutat mást, mint, hogy hitből fakad az imádsága. Mert ki az, aki egy bűnös embert, egy nyomorultat, a saját társadalma által megítélt helyzetben levőt megmenthet, megigazíthat, másmilyenné tehet? Kicsoda könyörülhet egyáltalán? A szent ember könyörülhet? Halljuk, mit mond: köszönöm, Isten, hogy tökéletes vagyok és nem olyan, mint ezek az egyebek... Egyetlenegy lehetőség van: Isten könyörülete. Az imádság mindig a hitből fakad. Jézus azt mondja az övéinek: imádkozni kell, és soha meg nem restülni, vagyis: mindig hinni kell. Így fejezi be Jézus a példázatot: „mondom néktek ez megigazulva ment alá az ő házához, inkább hogynem amaz, mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. A magában levő ember útja, természeténél fogva mindig fölfelé vezet. Mindig följebb kell törnie, mindig följebb kell jutnia, akár a másik fejére is rátaposva. A hit útja, ha szabad ezt mondani Jézus szavához igazodva: lefelé vezet. Oda, arra a helyre, abba az állapotba, amilyen valóságosan az ember. Amilyen az ember a magasztos, mindenható Isten előtt. Kedves testvérek, én nem mondhatom a másik embernek, te sem mondhatod a másik embernek, hogy porszem vagyok. Azt kell mondanunk, hogy én valaki vagyok, én valamire jutottam. Isten előtt azonban csak azt mondhatjuk, amit Ábrahám mondott, és mond Ábrahám óta az anyaszentegyháznak minden szentje: porszem vagyok. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig oda teszi magát, ahová való, annak mondja magát, ami, hogy ő a véghetetlen Isten előtt porszem, vagyis megalázza magát - az felmagasztaltatik. Annak Isten igazságot, szabadítást, kegyelmet és dicsőséget ad. Ezért hát mindig imádkozni kell, és soha meg nem rendülni, mindig el kell indulni az alázat útján Isten elé, és mindig hinni kell, hogy tudjunk imádkozni és soha meg ne restüljünk.
Ámen