Mindig

„Szenved-e valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme van-e valakinek? Dícséretet énekeljen. Beteg-e valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki. Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermette az ő gyümölcsét. Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.” Jakab 5,13-20

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim!

Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! És végül, de mindenek előtt és elsősorban kedves felszentelendő Lelkipásztor Társaim!

A kecskeméti református templomban a kecskeméti gyülekezet jóvoltából tarthatjuk ez esztendőben az új lelkipásztorok felszentelési ünnepségét, amikor egyházunk szép rendje értelmében, a külső elhívás rendjében az egyházkerület közössége áldáskívánással, felhatalmazással pecsételi meg mindazt, amire ti belül éreztek elhívást. Egy templomban vagyunk, és olyan természetesnek is tartjuk, hogy hol másutt is lehetne a lelkipásztort felszentelni, mint templomban. Mert hol másutt is fog a lelkipásztor szolgálni, mint templomban? Hol másutt is végzi közöttünk és érettünk a szolgálatát, mint az Úrnak házában? Így méltó ez. Igen, így méltó ez, és itt, ebben a templomban egy több százéves történet körülvesz bennünket, azoknak a küzdelme, harca, imádsága, fáradsága, öröme, bánata, de mindenek fölött Istentől való megtartatása, akik itt, Kecskeméten az igaz a református hitben gyülekezetet szerveztek, istenházát fundáltak és építettek. És innen, ebből a templomból ti felszentelendő lelkész testvéreim elindultok szolgálati helyetekre oda. Talán megépített szép nagy templomokba, talán egyszerű, szerény hajlékokba, de lehet, hogy puszta földjére, ott ti lesztek majd azok, akiknek templomot kell építeni. Sok nagyszerű dolgot szeretnék még elmondani, de most a felolvasott ige fényében néhány nagyon egyszerű, alapvető igazságot kell szívetekbe, lelketekbe írni. Jakab apostol ugyanis egyértelmű dolgokról beszél. A keresztyén hit és az élet alapelemeiről, amelyek minden hívőt jellemeznek, és amelyeket egy lelkipásztornak mindenekelőtt és mindenekfölött a maga életére nézve kell kötelezőnek tartania.

Szenved-e valaki közöttetek? – kérdezi az apostol a gyülekezettől. Nem azt kérdezi az apostol hogyan van betegség, hogyan nem jutott még oda a világ, a hívő, az egyház, hogy ezt már nem ismeri, csak megkérdezi, hogyha volna mégis volna beteg közöttetek, és mondja is a feletet: imádkozzék. Aztán folytatja: öröme van-e valakinek? Ha van, énekeljen dicséreteket. Két nagy oszlop, amire az egész emberi életet rá lehet tenni: a nyomorúságaink és az örömeinknek, az áldásainknak az oszlopa. Két nagy oszlop, és ha rátesszük az emberi életet, csak azt látjuk, hogy mindegyikből , a betegségből és az örömből is Istenhez vezet az út. Kedves Lelkipásztor Testvéreim! Ti, akiket most felszentelünk, arra kaptatok elhívást, hogy a rátok bízott lelkeket, ha betegek, akkor azért, ha örömük van, akkor azért, ezen az úton Istenhez elvezessétek. Imádkozzatok velük együtt. Hogyha már beleszáradt a szívükbe az imádság, mert ilyen borzasztó korban élünk, imádkozzatok helyettük, s ha örömük van, velük együtt énekeljetek dicséreteket, és hogyha már nem tudnak énekelni, mert ilyen nyomorult korban élünk, hogy az ember nem tud énekelni sem, énekeljetek helyettük. De mindenek előtt tanítsátok őket imádkozni, és tanítsátok őket dicséretet énekelni. Erről győz meg bennünket az apostol, így mondja egyszerűen az igazságot: a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt, és ha bűnt is követett el, megbocsáttatik néki.

 Úgy tűnik, a levélnek eddig a pontjáig olyan általános szabályokat, utasításokat mond el az apostol, melyek okán nekünk még nem kellene gyülekezetet szerveznünk, nem kellene közösségben élnünk, nem kellene templomot építenünk, ezeknek az alapján mondhatnánk azt is, hogy a lelkipásztor sem egyéb, mint egy szakember, a lelkek szakembere, akinek kapcsolata van a beteggel, az örvendezővel, a meggyógyulttal, a vétekbe esettel. Kérje őket a hivatalába fogadási időben, vagy címlistája alapján egyenként keresse fel őket, és mivel jó ember, és mivel az állam nem támogatja az egyházat, még vizit-díjat sem kér tőlük, ingyen szóba áll ő beteggel, örvendezővel, vétkezővel. Azonban folytatódik az apostol tanácsa, és ezt mondja: valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Valljátok meg egymásnak. Szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim, itt, Isten házában nem lehet a dolgokat elkendőzni, a szószéken nem szabad szép szóvirágokkal eltakarni azt, ami van. Mondjuk ki, amikor az egyházról beszélünk, a mi egyházunkról, a magyar református egyházról beszélünk, amikor a gyülekezeteinkről beszélünk, azokról is ahol ti szolgáltok, ki kell mondanunk, hogy nagy a baj. Betegek vagyunk. Napokat, heteket, éveket tudunk eltölteni olyan ügyek megtárgyalásával, megszervezésével, véghez vitelével, majd nyugtázásával és újbóli megtárgyalásával, mely ügyeknek semmi köze nincs ehhez, amit itt olvastunk. Beteg-e valaki? Imádkozzon! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet. Mi egy papíregyház lettünk, bürokrata egyház lettünk, hivatalnok egyház lettünk. Az a jó lelkész, aki le tudja magát adminisztrálni. Hogy mondják ezt a világban? Lepapírozzuk. Lepapírozó egyház lettünk. Sőt, a délutáni közgyűlésünkön meg a délelőttin is, és így lesz ez a holnapin is, sok-sok olyan ügyet kellett tárgyalni, és sok-sok olyan ügyben nem tudunk döntést hozni, nem az ellenkező vélemények, hanem a gyengeségünk okán, ami miatt szomorú szívvel azt kell mondanunk: nemcsak Magyarország következmények nélküli ország, a Magyar Református Egyház is következmények nélküli egyház. Imádkoztok-e? Mert beteg ez a test. Mert beteg és gyógyulnia kell a magyar református egyháznak. Beteg-e közöttetek valaki? Nem kell diagnózis. Nem kell mindenféle módszer, nem kellenek vizsgálatok a beteg, beteg. Mert gyenge. Mert nem képes dönteni, mert nem képes mozdulni. Mert nincs oka, hogy dicséretet énekeljen. Nem kell ehhez nagy tudomány. Egy édesanya, ha ránéz a gyermekére, kinek furcsán csillog a szeme, és sápadt az arca, és nincs benne elevenség, tudja, hogy beteg a gyermek. De mi van, ha az édesanya beteg? Az anyaszentegyház beteg? Imádkozzatok érte! Soha lelkipásztori szolgálatotok alatt egyetlen napra ne szűnjetek meg imádságban a magyar református egyházért könyörögni. Még akkor se, ha úgy érzitek, hogy ez az egyház magatokra hagyott benneteket, ha úgy érzitek, hogy ez az egyház és hivatalosai nem törődnek veletek, ha úgy érzitek, hogy mellőzöttek vagytok, ha úgy gondoljátok, hogy a munkátokat senki nem becsüli meg, ha úgy látjátok, hogy csak magatokért van okotok könyörögni, imádkozzatok a magyar református egyházért, mert ti is magyar református egyház vagytok.

Azt is mondja az apostol: valljátok meg bűneitek egymásnak, és imádkozzatok egymásért. Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim! Nem azért beteg az egyház, ha beteg, mert elbánt velünk a világ! Mindig is el fog velünk bánni, mit várunk mást, hisz Jézus így küldi el tanítványait: elküldelek, mint juhokat a farkasok közé. Nem azért beteg az egyház, mert – csúnya szó, de talán ki lehet mondani a szószéken –, kitolt velünk a politika, mert azok ülnek a Parlamentben, akik ott ülnek, mert úgy ír rólunk a sajtó, ahogy nem szabadna, oh ettől volnánk betegek? Nem azért beteg az egyház, mert virágzanak a szekták, és itt-ott a lélekhalászok elszednek tőlünk sokszor kiváló testvéreket, és megtévesztik őket, és ha visszakapjuk, akkor roncsonként jönnek vissza. Oh, ezért beteg az egyház? Kevés a társadalmi megbecsültségünk? Kevés a pénzünk, pedig fontos dolgokat kellene megoldani? Inkább: valljátok meg egymásnak bűneiteket. Akkor kezd az egyház beteg lenni, mikor nem tudjuk a dolgokat nevükön nevezni. Akkor nagyon betegek vagyunk. Ha eltanuljuk ettől a világtól, hogy a hazugsággal lehet dicsekedni, ha eltanuljuk ettől a világtól, hogy a csalást el lehet nevezni szerzésnek, ha eltanuljuk ettől a világtól, hogy kaparj kurta, neked is jut, ha eltanuljuk ettől a világtól, hogy odavághatjuk bárkinek a szemébe: hulljon a férgese, akkor beteg az egyház. Ha a hazugság nem hazugság, az igazság nem igazság, a becstelenség nem becstelenség, a tisztesség nem tisztesség, a gyűlölet nem gyűlölet, és a szeretet nem szeretet, akkor beteg az egyház. Ebből szabadulni neked, nekünk semmibe nem kerül, mert Jézus Krisztus megadta az árát. Ott, a golgotai kereszten minden örökre egyértelművé és nyilvánvalóvá lett. Az ember véghetetlen, halálos és kárhozatos hazugsága, és az Isten véghetetlen, örökkévaló és dicsőséges szeretete, feketén és fehéren. Ha az egyház nem a kereszt egyháza, ha az egyház nem Jézus Krisztus egyháza, ha az egyház nem Isten igazságának az egyháza, akkor beteg, akkor bűnös. Miért vagytok betegek? – kérdi az apostol. Oh, az egyházban a betegségeknek, értjük jól, erkölcsi, szellemi, lelki, pneumatikus természete van. Valljátok meg bűneiteket egymásnak. Felszentelendő Lelkipásztor Testvéreim! Szívből kívánom és imádkozom is azért, legyen mindig társatok, presbiteretek, gyülekezeti tagotok, lelkész testvéretek, barátotok, akivel le tudtok ülni, és akinek tudtok gyónni. Mert van evangéliumi gyónás. Ez az, amiről itt Jakab apostol beszél. Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és könyörögjetek egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Szeretett Lelkipásztor Testvéreim! Nemcsak a felszentelendők, inkább idősek, kik közül sok tiszteletre méltó atyafi ül most itt közöttünk közgyűlési alkotó tagként, ők is tudják, igazat szólok, a lelkipásztor lelkészi pályája során legelőször és legutoljára ebbe a kérdésbe ütközik bele, és ezzel küzd meg: érek-e én valamit? Kérem, a jelenlevő nem lelkészeket, ne botránkozzanak meg, hogy így fogalmazok. Nem azt kérdezik ilyenkor a lelkészek, hogy miért olyan kevés a fizetésem. Annyi fizetést kapnak, amennyit. Nem azt kérdezi ilyenkor a lelkész, hogy miért nincs nekem nagy rangom a faluban, a városban. Miért nem hajbókolnak előttem az emberek, miért nem lehetek én úgy pap, hogy elefántcsont sétapálcával végigsétálom Kecskemét főterét, és a polgármester 50 méterről is megsüvegel? Érek-é én valamit? Van-e haszna annak, amit csinálok? Nemrégiben egy író a református egyházról értekezvén leírta, megrendítő igazság, a fiatal lelkészekről, hogy lelkesen indulnak, csillog a szenükben a tűz, elkötelezettek, meg akarják az egész világot váltani, aztán néhány év alatt hozzáöregszenek a maguk egyházához, és 30 évesen fáradt öreg emberek lesznek, mert a pályájuk kezdetén nem kapnak feleletet erre a kérdésre: van-e nekem valami hasznom? És kérdezzétek meg azokat, akik ebben az esztendőben írták alá a nyugdíjazási kérelmüket, hogy miközben aláírtak, és talán utoljára írtak alá úgy, mint lelkipásztorok, nem futott-e át rajtuk a keserű kérdés: ért-e valamit az a 40-50 esztendő, amit az Isten anyaszentegyházában töltöttem? Itt a felelet, szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim. Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Oh, én tudom, a lelkész hasznát talán azon mérné, amikor a templom ajtón mennek kifelé a hívek, és az igehirdetése nyomán valakinek ott csillog a szemében a bűnbánatnak vagy az örömnek vagy a hálának a könnye, s akkor átéli a lelkész, hogy nyomorult emberi szavaiból Isten Lelke által élő ige lett és életek születnek újjá. Oh, én is tudom, az a nagy dolog, amikor látom a konfirmandusaim szemén, hogy nemcsak úgy mondják azt a fogadalmat, hanem mondják igaz szívéből. Oh, én tudom, milyen nagy dolog, ha megszervezünk egy nyári tábort, és elvégzünk minden munkát, és nem kell szégyellnünk, hogy ütött-kopott a templomunk. Igen, sok mérték van. Ezek igaz hasznok és igaz mértékek, egyiket sem vitatom el. De van egy, és ez abszolút, isteni mérték. Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Ehhez először is igaznak kell tudnunk magunkat. Tudod kell azt, hogy a te igazságod Jézus Krisztustól való. És ezt el kell fogadnod, és ebben boldog emberként kell élned. Mindannak ellenére, ami veled történik, és mindannak ellenére, ami veled nem történik meg. A Bibliában az igaz ember ezt jelenti. Az igaz hitből él. És ez a hit az evangéliumból támad. Hasznos akarsz lenni? És ki ne akarna hasznos lenni? Nincs értelme az életünknek, ha nem vagyunk azok. Lehet, hogy azt fogják mondani rád: ez a mi tiszteletesünk nem úgy prédikál, mint a szomszéd pap, gyengébb, vagy ez a mi tiszteletesünk nagyon igyekszik a gyerekekkel, a hitoktatással, a konfirmációval, de nem lesz belőle katedrára való ember, vagy ez a mi tiszteletesünk nagyon igyekszik valamit megszervezni, de álljon már oda egy presbiter, mert szegényke nem ért hozzá, vagy ez a mi tiszteletesünk el tudja nézni, hogy úgy félbe-szerbe vannak a dolgok, de ha így is lenne: az igaznak buzgóságos könyörgése felettébb hasznos! Soha ne szűnj meg imádkozni egyházadért, gyülekezetedért, szolgatársaidért, családodért, önmagadért, soha-soha ne szűnj meg, mert ez hasznos. Egyszer egy lelkipásztor, aki érdekes, sikeres és megbecsült igehirdető volt, kitűnő katekéta volt, nagyszerű szervező volt, templomokat épített, elmondta a titkot, ő úgy készült az igehirdetésére, hogy miután mindent elvégzett, megírta és megtanulta, még elcsendesedett, de nem lehunyt szemmel imádkozott, hanem kitette maga elé a gyülekezet tagjainak a névsorát. És egyenként imádkozott mindegyikért. Mert az igaznak buzgóságos könyörgése felettébb hasznos.

Végül, szeretett Testvéreim, így fejezi be az apostol: atyámfiai ha valaki ti közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól, és sok bűnt elfedez. Hasznos akarsz-e lenni lelkészként? Hasznos vagy-e lelkészként – kérdezi a szószékről a püspököd, kérdezik az esperesek, kérdezik a principális, aki itt van veletek, kérdezik a családtagok talán szüleitek, barátaitok, akik itt vannak most, ebben az ünnepi pillanatban. De ti is kérdezzétek magatoktól: tudok-e én hasznos lenni? S mit mond az apostol? Aki megtéríti a bűnöst tévelygő útjáról, a haláltól menti meg. Tudsz-e ennél nagyobb hasznot? Tudsz-e ennél nagyobb szolgálatot? Tudsz-e ennél nagyobb dicsőséget? Igen, dicsőséget mondtam. Én nem tudok. Nem hogy én nem tudok, az ige nem tud. Ez a haszon, ez a szolgálat, ez a dicsőség természetesen származtatott. Jézus Krisztustól való, mert az Ő dicsősége az, hogy áldozata, halála, feltámadása által megmentett minket a haláltól. Ez az Ő dicsősége. Ezért Jézus nevére minden térd meghajol, mennyei, földi föld alatt valóké. A miénk is. A te hasznod, a te áldásod, a te dicsőséged az lesz, ha megmented az eltévelyedettet, a bűnöst, az elveszendőt, ha megtéríted, ha meghívod az igazság útjára, mert a haláltól mented meg. Nemrégiben valaki azt mondotta, és drámai bizonyítékokat is hozott fel rá, hogy a nyugati civilizáció, mely egykor az életnek, a kultúrának, a méltó emberi életnek a civilizációja volt, a halál civilizációja lett. Az irgalmatlanságnak, a másik elvesztésének, és a meghalás élvezésének a kultúrájává lett. A mi gyermekeink, ha nem figyelünk oda, naponta a televízióban 70-80-100 gyilkosságot néznek végig. Persze, játék, film, mese. De hogy lehetséges az, hogy ez a kultúra és ez a civilizáció még meg sem rökönyödik ezen? Még csak fel sem teszi a kérdést: hogyan lehetséges, hogy hétszám nézünk úgy hírműsorokat a televízióban, olvasunk úgy újságokat, hogy egy jó hírt nem olvasunk? De hogy felnégyelte, megverte, kirabolta, cserben hagyta, tönkretette, hazudott – ez hír. Ez érdekes. Beleszeretett a nyugati ember a halálba. Szerelmes a halálba. Mentsétek meg, mentsétek meg! Krisztus ezért hívott és ezért küldött benneteket. Mentsétek meg azokat, akik rátok vannak bízva. Nem az a dolgotok, lelkipásztor testvéreim, hogy szép szavakat mondjatok, mindenkinek udvariasan köszönjetek, beüljetek egy képviselőtestületbe, okos dolgokat mondjatok el, és őrizzétek az egyház presztízsét és tekintélyét! Életet menteni hívott és küldött benneteket a ti Uratok és Királyotok. És milyen egyszerű! Ha egy tiköztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól, és sok bűnt elfedez. Ez a ti szolgálatotok. Ezért ebben az ünnepi órában, amikor értetek és veletek együtt imádkozva a kerület kibocsát, felhatalmaz, megáld és felszentel benneteket, immár külső elhívással is elpecsétel arra, hogy a magyar református egyház holtig hű szolgái legyetek, kérlek, az igét Jakab szent elkötelezését, az evangéliumot is írjátok a szívetekbe. Kérlek, ne mondjátok, majd este vagy holnap, nahát, ezen is túl vagyunk. Mert amire Krisztus elhívott benneteket, az mindig előttetek lesz. Az élet és az üdvösség mindig előttetek lesz. Pásztorok lesztek. Pásztorok, akik ahogy a bibliai nyelv ezt kifejezi, nem a nyájuk után kullognak, nem elküldik időnként a pulit, az egyházfit vagy a presbitereket, hogy összetereljék őket, pásztorok lesztek, akik vezetitek a rátok bízottakat. Elől mentek, és mindaz, ami számít, ami érdemes, ami fontos egy lelkipásztor életében, az mindig előtte van: az élet és az üdvösség. Imádkozzatok, valljátok meg egymásnak bűneiteket, könyörögjetek, énekeljetek dicséreteket szüntelenül. De legfőképpen mentsétek meg az eltévelyedettet, hogy halálból életre, kárhozatból üdvösségre, romlandóságból dicsőségre jusson. Jézus Krisztus hívott el erre benneteket, az Ő Szentlelke áldjon, tartson és erősítsen benneteket ebben. Ámen