Mindhalálig

Jézus engedelmes volt mindhalálig - mondja a Filippi levél. Engedelmesség - ez a mi nagyheti megbotránkozásunk - vagy megütközésünk; mert szintenem is érthető - nem is követhető. Hans Urs von Balthasar jegyzi meg, némi protestáns-ellenes éllel (vagy ha tetszik, szelíd bírálattal), hogy a hitben felfogott kegyelem értelmezése - mármint ahogy mi protestánsok felfogjuk azt - erősen szubjektivista. Pro me - értem, vagy pro nobis- értünk halt meg Krisztus, mondjuk, és ezért volt engedelmes mindhalálig, mégpedig a keresztfa haláláig. Ebben azonban meggyengül, mondja Balthasar, az, ami Krisztus halálának titkát érvényesen elénk állítja, hogy ugyanis Jézus Istennek volt engedelmes.

Nem a kiválók sorsának engedett; vagyis, amit az emmeusiaknak mond majd húsvét délutánján, hogy ezeknek így kellett lennie, az nem a kiváló alakok rettenetes sorsának summázata. Így is érthető, igen. A legkiválóbbak, a látomásos emberek, a gyógyítók, a karizmatikus vezérek, a szóban és cselekedetben nagyszerűen mindig maguk előtt láthatják ezt a végzetes alternaítvát. Kénytelenek eképpen látni. Ilyen értelemben, mintha Jézus ezt látást summázná be, és a feltámadása annak az igénynek a vindikálása lesz majd - Isten részéről - , hogy Jézus igazat mondott magáról és élete is igaz volt. A feltámadás a megigazítás.

Nem az ember sorsában - mulandóságában - benne foglalt alternatíva-nélküliségnek engedett. Igen, így is érthető. Hogy ti. Jézus osztozott a sorsunkban. Részesedett Ádám sorsában, és Ádám gyermekeinek a sorsában. Mindenben hasonló lett hozzánk, kivéve a bűnt - mondja az apostol. A halandóságban is hasonló lett hozzánk. Az ember a halál mezsgyéjére születik, és a halál árnyéka völgyében él - él a halálban, és ez a tapasztalat és tudat az egyetlen közös léthatározmánya minden embernek. Ez a közös hagyományunk  és jövőnk. Ennek elhordozása olyan kegyelmeket nyit meg számunkra, hogy eztán a hitünket alapvetően az fogja meghatározni, hogy Isten a feltámadással térdre kényszerítette a halált. Igen Isten megkóstolta a halált, de legyőzte, vétót mondott rá - ezért irgalmassága irántunk nem üres jogias aktus, hanem az örökkén élő örökös irgalma, vagy még inkább: szánalma a halálba esett ember iránt. A feltámadás a kimenekedés.

Mégis: Jézus Istennek volt engedelmes - mondja a Filippi levél. Nem értjük teljesen az Atya és a Fiú és a Lélek szentháromságos létében ez a mozzanatot. Csak képeink vannak rá. Hasonlataink. Az evangélisták igen alaposan írják le Jézus szenvedését és halálát. Ismerjük az árulás és  per minden részletét. Látjuk a motivumokat és az eljárásokat. Aztán a megfeszítés elbeszélése sokdimenziós: a szenvedő, és a szenvedők (latrok), a rokonok (Szűz Mária), a tanítványok (férfaik és nők és a titkos tanítványok is), a bámészkodók, a belekeveredők, a justizmord kitervelői, a brüsszeli, bocsánat: római főhatóság, a pribékek - mindenki felől láttatják a megfesztítés óráit. Még a kozmosz megrendülése is megindít. De milyen rövid a feltámadás részletezése. Holott az a döntő, mert feltámadás nélkül Jézus halála csak hősi gesztus, summázó sorsteljesítés, szolidaritás alulmaradás, de nem több. Vajon miért ilyen rövid mégis az evangélisták beszámolója? Mert mi még innen vagyunk. A sírban állunk, és onnan nézünk kifelé,  de nem látjuk a teljes horizontot, az isteni módon megnyílt távlatokat. S amit látunk, azt az engedelmesség szívével, a készségeszség lelkével láthatjuk. A pro me - értem átalakul a mi engedelmességünké: pro Christo. A Biblia múzeumban látható egy installáció, mely a sírban helyez el minket, s mi onnan láthatjuk - kifelé és felfelé - az olajfák hegyének lankáit, épp csak egy részletet. És mégis befelé látunk, mint amikor ellebben a függöny egy ablakon, s mi bepillanthatunk az örök isteni titkokba: a Fiú engedelmes volt az Atya iránt, hogy elhordozza a bűn elleni haragot, hogy sorsosunk legyen a mulandóságban, mi pedig testvérei az örökkévalóban. Befelé látunk - és belátjuk a nagy titkot.

Ez a mirifica communicatio lényege: "ember fiává lett velünk, hogy mi Isten fiaivá legyünk ővele; alászállt a földre, hogy megnyissa az utat mennybe emeltetésünk előtt; magára vette halandóságunkat, hogy közölje velünk halhatatlanságát; felvette erőtlenségünket, hogy erejével megerősítsen minket; osztozott szegénységünkben, hogy gazdagságát átruházza ránk; magára vette hamisságunk gyötrelmes terhét, hogy minket igazságába öltöztessen." (Kálvin, Inst 4.17.2)

Ámen