Mindent

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Bizonyára a mai világ is így hozta, hogy mikor egyházról hallunk a médiumokban, a politikusok, a közéleti emberek megnyilatkozásaiban, akkor nagyjából,  ‑ szabad ezt mondani ‑  két területről érkeznek hozzánk a hírek. Ha rólunk beszélnek, mostanában két dologról beszélnek. Az egyik az egyház botrányai, melyek lehet, hogy nem is botrányok, csak ügyesen úgy vannak tálalva, hogy botránynak tűnjenek. Ha pedig nincsenek botrányok, akkor a pénzről hallunk. Újra meg újra halljuk a parlamentben a politikusok szájából, a közéletben megnyilatkozók szájából, a médiumokban, TV-ben, rádióban, olvassuk írott sajtóban, interneten. A bűvös szó: egyház-finanszírozás. Azt hiszem lassan már többször fog előfordulni ez a szó, mint az, hogy evangélium, vagy hit, vagy vallás. Bűvös szó lett ez. A varázslat lényege pedig az, hogy a jelenlegi kormányzat nem kívánja ugyanazt az összeget biztosítani az egyház által fönntartott közoktatási intézmények számára, mint más intézmények számára. Ez azért kínos, mert az alkotmány és a törvények előírják ezt. A kormányzati emberek azt mondják, tartsa el az egyház magát. Ez így is van. Az egyház eltartja magát. A vita nem az egyházról, hanem iskolákról, kórházakról, idősek otthonáról szól. Ez az egyik ok, amiért, ha ezt az igét olvassuk, különös gondolatok is támadhatnak bennünk. A másik ok, amiért felkapjuk a fejünket e történet hallatán, szintén soha nem volt senki előtt vitatott és kétséges. Az egyházban is ‑ ha szabad ezt mondani ‑ szükség van pénzre. Néhány bizonyítékkal ezt hadd támasszam alá. A felolvasott történet szerint, a régi Jeruzsálemben, a templom kijáratánál is volt egy láda, persely, pénzgyűjtő alkalmasság, ahova hálaáldozati adományokat lehetett elhelyezni. Akiket Isten kegyelme megáldott, hálából ebbe a perselybe tettek adományt, mellyel a templom szükségleteit támogatták.

De tudunk az evangéliumból arról is, hogy egyházi adószedők is járták az országot. Egy alkalommal Jézust is megkérdezték: vajon, te és a te tanítványaid nem fizettek templomadót? Mire Jézus elküldte Pétert, hogy pecázzon egyet. Péter pecázott, fogott egy halat, felvágta, s a hal gyomrában talált egy tallér. Azt mondta Jézus, menj el, fizesd be belőle  a templomi adót. Egyébként a fiak szabadok. És arról is tudunk, kedves testvérek, hogy Jézus tanítványi köre is kezelt pénzt. Egy alkalommal, amikor Mária Magdaléna a nagy indultságában összetört egy drága alabástrom edényt, s megkente Jézust annak drága nádrusolajjal, a tanítványok morogni kezdenek: nem lett volna szabad eltörni, el kellett volna adni, s az árát be kellett volna tenni a szegénykasszába. Júdás volt a hangadó, ő kezelte a kasszát, de megjegyzi János evangélista, hogy ezt csak azért mondta, mert időnként elcsent a pénzből. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy még az olyan szent dolgokban is, mint templom, egyház, tanítványi közösség, gyülekezet, megjelenik a pénz. Ezért is van az, hogy Jézus sok alkalommal tanította követőit a gazdagságról, a szegénységről, a vagyonról, általában a pénzhez való viszonyról. Sok alkalommal vett példázatot is ebből az életkörből, gondoljunk a talentumok, vagy a hamis sáfár példázatára.

Most egy olyan történetet hallottunk, kedves testvérek, amely túl a bölcsességen, tisztességen, a pénzhez kapcsolódó becsületes eljárás-módon, egy olyan dimenziót nyit meg, melyről nem gondolnánk, hogy köze van az isteni dolgokhoz. A pénzzel úgy vagyunk, hogy szükséges rossznak tartjuk, kivéve természetesen a fösvényeket, kik azt hiszik, minél többször megszámolják a pénzüket, annál több lesz belőle. A józan emberek szükséges rossznak tartják a pénzt, eszköznek, amivel megvehetjük azt, amit meg kell venni, biztosíthatjuk azt, amit biztosítanunk kell, eszköz, zseniális emberi találmány, általa gyorsabban mennek a dolgok, nem kell az életünket mindig a hátunkra venni. De többet nem nagyon gondolunk a pénzről. Sőt azt is hozzá lehet tenni, hogy a keresztyén ember, éppen a Jézus tanítása nyomán, némi gyanakvással tekint a pénzre. Itt nagyon el lehet tévedni. Itt nagyon nagy vétkeket el lehet követni. Itt nagyon-nagyon tönkre lehet tenni mindent. A legszentebb, legigazabb, legnagyszerűbb dolgokat is meg lehet semmisíteni. Minden rossz gyökere a pénz szerelme – mondja az apostol. Édes testvérek, vértestvérek életre-halálra össze tudnak veszni egyetlen egy forinton. Tessék csak bemenni bármelyik magyar bíróságra, és kikérni az aktákat. Vagy ki-ki gondolja végig rokonságát, ismerősi körét: bizony, egy forinton, vagy még annyin se, csak a gondolatán, hogy mi jár, és mi nem jár, örökre tönkremennek emberi életek. Joggal szoktuk hát azt mondani, ha pénzről van szó: essünk túl a nehezén, hogy szebb dolgokról is beszélhessünk.

Ebben a történetben azonban Jézus éppen a pénz kapcsán nyit meg egy különös dimenziót - nézzünk ebbe bele. Az első, amit szeretnék elmondani ‑ és ezt nem győzöm hangoztatni ‑, hogy Jézus voltaképpen illetlenséget követ el. Nem illő dolog azt nézegetni, hogy ki mennyit tesz a perselybe. Azokban a gyülekezetekben, így a miénkben is, ahol nyitott persely van, bizonyára többen átélték, hogy olykor nagyon kínos ez dolog. Ezért van az, tudom, itt a Böszörményi úton is, hogy a perselypénzt számláló presbitereknek olykor nyolcrét gyűrt forintokat kell kihajtogatniuk, mert azokat marokba gyűrve teszik be, hogy ne lássa senki az összeget. Nem mintha a mi presbitereink odahajolgatnának, hogy jól megnézzék, ki mennyit tett bele. Inkább azért, mert a pénzzel kapcsolatban általában szemérmesek vagyunk. Amikor nemrégiben Kanadában jártam, ott azt láttam, hogy mindenki borítékba teszi az adományát.  Illetlen dolgot követ hát el Jézus, jegyezzük meg, mikor odaáll a templomi persely mellé és nézi, ki mennyit vet bele. Mondhatnánk, hogy Jézusnak szabad. Vagy neki oda se kellene állnia, hiszen mindenhatóságánál fogva úgyis tudja, ki mennyit tesz a perselybe. Azonban rögtön hozzá kell tennünk, hogy nem teljesen illetlen ez az illetlenség. Ugyanis Jézus egy helyen arról beszél, a farizeusok képmutatását ostorozva: kürtöltettek magatok előtt, amikor adományt osztogattok. Vagyis nem volt olyan nehéz dolog megállapítani, hogy jön egy gazdag, ki fölmutatta, meglobogtatta, persze akkor még nem volt papírpénz, nos akkor megcsörgette, aztán belevetette a perselybe. Lássa és tudja mindenki, hogy adott. Csörög is az a pénz, tehát jó sokat adott.

Hiszen az adakozás is hozzákapcsolódik az egész életünkhöz; abból adnak, amijük van, ami az övék. Nem mondja Jézus, hogy tisztességtelenül jutottak hozzá. Ezt nagyon fontos leszögezni. Egyébként sokszor ostorozza a gazdagokat, s beszél arról, hogy amit csalással, hamissággal, különböző trükkökkel szereztek, azt el fogják veszíteni: hiszen meztelen jöttünk a világba és úgy megyünk ki belőle. De most erről nem szól. Ezek tisztességes, jámbor emberek. A magukéból adnak. De valahogy úgy teszik, hogy lehetőleg minden ott levőnek tudomására jusson. S ekkor lát egy szegény özvegyasszonyt, ki az akkor ismert legkisebb értékű pénzből, a fillérből kettőt vet a perselybe. Erre mondja Jézus a körülötte állóknak: bizony mondom nektek, hogy ez az özvegyasszony mindenkinél többet vetett, mert mindezek fölöslegükből vetettek, ez pedig az ő szegénységéből minden vagyonát, amije volt, odavetette.

Ezt az a dimenziót, amit ha csak pénzről volna szó, akkor is szabadna és kellene komolyan venni. Ám itt valami másról van szó. Miről? Éppen Jézus szava világítja meg ezt a számunkra. Azt mondja, hogy azok a gazdagok, akik a perselybe vetettek, s meglehet, nem is keveset, sőt, nagyon sokat a többihez képest, a fölöslegükből vetettek. Abból, ami szabadon a rendelkezésükre állt. A fölöslegből. Igen. Természetesen, ez így van ma is, noha nem tartozunk a gazdagok közé, nem suhogtatjuk a bankókat, nem csörgetjük a pénzt, nem mutogatjuk magunkat, mi is a fölöslegünkből vetünk, mert ami a mindennapi szükségre kell, azt nem adhatjuk oda. Nem csak, hogy a perselybe nem adhatjuk oda, hanem egy koldusnak, egy rászorulónak sem adhatjuk oda. Így szoktuk mondani, ha elénk áll valaki és odatartja a tenyerét, mondjuk a Nagyenyed utcai villamosmegállóban vagy a Királyhágó téren. Mi megtapogatjuk a zsebünket, és azt mondjuk: ne haragudjon, nincs nálam semmi, ne haragudjon, a gyerekeknek is kell kenyeret venni, ne haragudjon, nem tudok már többet adni, adtam már a magaméból, nincs tovább.

Tulajdonképpen, az első pillanatban nem is értjük Jézus szavát. Miért baj ez? Hogy a fölöslegükből adtak? Hát nem nagyszerű dolog, hogy a fölöslegével nem a lottózóba megy, nem a kaszinóba rohan, nem ostobaságokra veri el azt a pénzt, hanem szent ügyekre ajánlja föl? Aztán amikor az özvegyasszonyról halljuk, hogy ő pedig a szegénységéből odaadott mindent, akkor megint meghökkenünk. Miért állít Jézus mielénk egy felelőtlen alakot? Engedjétek meg, kedves testvérek, hogy ezt így kihegyezzem! Ez egy felelőtlen ember. Nem felelőtlenség ez? Mindent odaadott? Hát mi ez az özvegyasszony? Apáca? Mi ez az özvegyasszony? Az Úristen szent vénasszonya? Nincs is semmire szüksége? Vagy nincs valami jobb és nemesebb cél, amire adhatná? S mi lesz délután? Mi lesz holnap? Így nem lehet! Ilyen hirtelen, nagy felindulásban mindent eldob magától? S holnap reggel már ő is ott fog állni a templom-tornácánál és koldulni fog? Mert tegnap mindent bedobott a perselybe.

Ha csak a pénz és evilág törvényei szerint gondoljuk ezt végig, nem érthetők a Jézus szavai. Jézus egy titokra akar rámutatni. Ezt a titkot pedig úgy lehetne megfogalmazni, hogy amid van, azt kaptad. Az apostol egyszer megfedd egy gyülekezetet, akik nagyon odavannak a gazdagságukkal: mid van, amit nem úgy kaptál? Mid van, ami nem Isten ajándéka volna számodra? Mid van, ami nem az Ő bőkezűségéből áradt rá az életedre? A különbség, amit itt Jézus föltár, abban van, hogy egyik oldalról a szegény özvegyasszony, akinek az a két fillérje sem elég az élethez, mert az a két fillér annyira kis összeg, hogy még az életre sem volt elég, ő mindenét oda tudja adni, mert mindenét Istentől kapottnak tekinti. A másik oldalról az látszik, hogy akik a fölöslegükből vetettek ‑ s tegyük hozzá, talán nem is keveset ‑ úgy gondolják, hozzájárulnak Isten ügyéhez. Beletesznek valamit a magukéból. Figyeljétek meg Jézus szavait, milyen nyomatékosak. Azt mondja a nagy adakozókra: ők a fölöslegükből vetettek Istennek az ajándékokhoz. Ez pedig a szegénységéből. A fölöslegből és a szegénységből. Az egyik a van-ból, a többletből, a pluszból, a másik pedig a semmiből. Egészen pontosan így is lehetne fogalmazni: ők a pluszból, ez pedig a mínuszból vetett. Ők a van-ból, ez pedig a nincs-ből. Ők a többletből, ez pedig a semmiből. S ebben a pillanatban egy egészen radikális különbség jelenik meg, s immár nem a pénz mennyiségének az összehasonlítása a tét,  hanem az adakozás minősége. A minőség az Istenhez való viszonyt jelenti. Azért állhat oda Jézus a persely mellé, azért nézheti az adakozókat, mert nem arra kíváncsi, hogy kinek mennyi van a zsebében, s nem arra kíváncsi, hogy meglévőségéhez képest ki mennyit ad, hány százalékát adja a bevételének, a vagyonának: Nem kíváncsi erre. Ő az Istenhez való viszonyra kíváncsi.

És ez azóta is így van. Így van minden hívő életében, így van minden keresztyén életében. Így van az imádságunkkal. Emlékszünk a farizeus és a vámszedő imádkozására. A farizeus megdicsőíti magát Isten előtt, a vámszedő bűnösnek tudja magát, és irgalomért esdekel. Ott sem az a tét, hogyan viszonyul egymáshoz a két ember. Hogyan viszonyul Istenhez az egyik és a másik? Ez a kérdés. Ugyanígy itt, a perselynél sem az a tét, ami könnyen elvégezhető lenne. Igen, össze lehet hasonlítani, mennyit adott az egyik és mennyit a másik? Milyen helyzetben van az egyik, és milyen helyzetben van a másik? Ez reális összehasonlítás lenne. De Jézust ez nem érdekli. Hogyan viszonyul Istenhez? Ez érdekli. Ezért, kedves testvérek, az anyaszentegyház életében mindig tudnunk kell, hogy van végső kérdés is. Nagyon sok ügyünk, dolgunk, gondunk, aggodalmunk, hálát adni valónk van egyen-egyenként is, ebben a közösségben is, és az egész egyházban is. S ezeket lehet egymáshoz viszonyítani. Lehet gyülekezeteket is egymáshoz viszonyítani, hogy hogyan viszonyul a Budahegyvidéki Egyházközség adakozó kedve, mondjuk az X gyülekezet adakozó kedvéhez. No, a két lelkész összehasonlítja ezt, és én kihúzhatom magamat, vagy össze kell húznom magamat: mi egy jó gyülekezet vagyunk, vagy csapnivaló gyülekezet vagyunk! De inkábbis, nagyon jó gyülekezet vagyunk! Statisztikailag egészen biztosan jól állunk! Ők meg ottan kuporgatnak, meg nyomorognak. Még ki is oktathatnám a kollegát: tudod, ezt úgy kell csinálni, meg így kell csinálni. De tényleg ez a kérdés? Arról is lehet beszélni gyülekezetek viszonylatában, hogy hol aktív és hol passzív a gyülekezet, hol növekszik a gyülekezet, hol fogy a gyülekezet? Hol mutatkoznak az élet jelei, és hol van az, ahol a lelkész már csak azt mondhatja magáról: én a temető papja vagyok. S aztán oktathatjuk egymást. De még gyülekezetben is, itt is, kedves testvérek, az egyik testvér mondhatná a másiknak: nézd én  ‑  és te…? Így telik az életünk. De Jézus ezt megszakítja, és fölteszi a radikális kérdést: az Istenhez való viszony kérdését.

Az Istenhez való viszonyban nem tudunk mást mondani, csak azt, hogy mindent Tőle kaptunk. Ott nem tudunk mást mondani, csak azt, hogy minden, amink van, az Istené. Még eggyel tovább lépek: nem is az a kérdés, hogy amim van, azt Istentől kaptam-e, s abból én mennyit tudok Isten ügyére adni Nem is ez a döntő kérdés. A döntő kérdés az, hogy: te kié vagy? Ők a fölöslegükből vetettek. Ha elvész a fölösleg, még nincs baj. Még megvan az élet. Ha elvész a plusz, legfeljebb azt mondjuk: nullszaldós az egyenleg. De megvan! Ő pedig szegénységéből mindenét odaadta. Önmagát adta oda. Ez a nagy kérdés. Az Istené vagy teljesen, vagy csak a fölösleged az Istené? Istené vagy teljesen, feltétlenül, úgy ahogy ennek az özvegyasszonynak az életében túlzó és megrendítő módon megmutatkozik? Vagy csak a fölösleg-tartományban lehet szó az isteni dolgokról? Mert ha csak a fölösleg-tartományban, akkor előbb-utóbb kimondja az ember azt is: “ja igen, az Isten dolgai, nézzük a fölösleget!” Aztán egy lépés, és utána azt mondja: “Ez fölösleges!” S milyen sokszor mondják ezt az emberek: “Ez fölösleges. Templom? Egyház? Hit? Vallás? Adakozás? Isten? Ez fölösleges!” Aki csak a fölöslegből tud adni, az előbb-utóbb eljut ehhez az állásponthoz. Aki szegénységéből mindent ad, az újra meg újra azt látja, azt gyakorolja, abban él, hogy ő maga teljesen Istené. Halljuk meg, kedves testvérek, Jézusunk szavát, engedjünk ennek a belátásnak, vizsgáljuk meg önmagunkat, és hiszem, hogy a boldog választ is ki tudjuk mondani: testestől-lelkestől, életemben-halálomban nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómé, az Úr Jézus Krisztusé! S így jó feleletet tudunk adni akkor is, amikor arról kell döntenünk: adjunk és mennyit adjunk. Isten Szent Lelke vezesse szívünket, gondolatainkat, hogy tudjuk önmagunkat, teljesen-egészen megváltó és megszentelő Urunk kezébe tenni.
Ámen