Minden imádsággal

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, nemrégiben levelet kaptam egy református atyafitól, aki arra szólít fel engem, hogy tárjam a gyülekezet elé: egyháznak, és így a mi gyülekezetünknek is minden időben, minden alkalommal, minden módon keresnie kell a békességet. Eddig olvasván a levelét arra jutottam magamban, hogy nem kell a harkályt arra bíztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is, bár nem baj, ha néha emlékeztetnek a dolgunkra. Tovább olvasván azonban a levelet az atyafi arról is beszámol, hogy igazán elege van már abból ami a mai világban, és itt Magyarországon  az egyházak körül zajlik. Nem jó dolog, hogy mindenféle harcokba belebocsátkozunk, vitatkozásokban veszünk részt, hol tiltakozunk, hol kimondunk valamit, belekeveredünk a közügyekbe, politikába, nagy erkölcsi kérdések megvitatásába, olykor-olykor még a törvényhozásba, mint most a művi meddővé tétel törvényi szabályozása esetén. Nincs ez így jól – írja –, húzódjunk vissza, maradjunk békességben, az egyház a békesség népe. Igen-igen eltűnődtem ezen a megkeresésen. De lám, eleget tettem a felszólításnak, a gyülekezet elé is hoztam ezt a kívánságot.  Ugyanakkor úgy tudjuk, tanultuk és tapasztaljuk, hogy a régi latin kifejezés ecclesia militans, bizony a mi életünkben is megáll. Ecclesia militans azt jelenti, hogy küzdő egyház, vagy még egyszerűbben: harcoló egyház. Amikor az egyházatyák annak idején megalkották ezt a képet, szüntelenül beszéltek egy másik egyházról is, a diadalmas egyházról, ecclesia triumphans-ról, mely az üdvözültek közössége, ők a Mennyei Atya trónusa körül dicsőítő éneket éneklők, az Isten dicsőségében részesedők közössége. E kettőt határozottan megkülönböztették, és azt mondták, hogy amíg az anyaszentegyház itt a Földön az emberi történelemben járja a maga zarándokútját, addig nincs oka arra, hogy triumfálva a világ elé álljon és dicsőségét mutogassa. Igen, sajnos, sokszor történt ilyen hamis dicsekedés az egyház története során, de egyháztörténeti vizsgálatok alapján azt kell mondanom, hogy az eltévelyedések is mindig akkor kezdődtek, amikor az egyház egy jó döntését, egy sikeresen működő intézményét, vagy éppen a társadalmi közmegbecsültségét úgy tekintette, mintha alap lenne arra, hogy már most diadaloskodjunk. Bizony, kedves testvérek, nem a harcoló, a küzdő, az igazságokért kiálló egyház az ellenszenves, hanem az önmagát ünneplő egyház az. Bizony, nem akkor véti el a dolgot az egyház, ha nagy és fontos dolgokért harcol, hanem ha ünnepelni kezdi a győzelmét. Csak aztán le ne veszítse a csatát, ahogy annak idején a magyar seregek is elvesztették a mohácsi csatát. Tudjuk, akkor csata első része sikeres volt, a magyarok átszakították a török vonalakat, s eljutottak egészen a szekértáborig, ám ahelyett, hogy visszafordultak volna, hogy befejezzék a küzdelmet, elkezdték a fosztogatást, s ekkor bezárult a védelmi gyűrű.

Az apostol itt a küzdő egyházról beszél, s felhívja rögtön a figyelmet, hogy ez a küzdelem nem e világ fegyvereivel folyik. Az egyháznak nem az a dolga, hogy harcosokat képezzen, vagy zsoldosokat fogadjon fel, összeszövetkezzen földi erőkkel, hadsereget állítson, és valamilyen csatába vonuljon. Milyen csatába vonulna, ugyan, ha így nézzük a dolgot? Van-e az egyháznak földi értelemben vett országa? Van-e az egyháznak földi értelemben vett birtoka? Van-e az egyháznak valamije itt a Földön, amiért ugyanúgy ki kellene állnia, ahogyan egy ország vezetésének kötelessége a saját népét megvédenie, biztonságáról gondoskodnia, és ezért, bármily szomorú is, hadsereget tartania? Én ilyenről, kedves testvérek, nem tudok. De nem is hagy bennünket az apostol kétségekben, mert rögtön felsorolja, kik ellen is van nekünk harcunk. Így mondja: „nem vér és test ellen”, vagyis nem e világ valóságai ellen, „hanem fejedelemségek, hatalmasságok, az élet sötétségének világbírói, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” Ez a harc lelki, szellemi harc. S hogy ez mennyire így van, azt az apostol azokkal a képekkel bizonyítja melyeket a korabeli hadviselésből vesz, felsorolva, hogy a hit harcosának, a keresztyén embernek, az anyaszentegyház tagjainak milyen fegyvereket kell felvennie, hogy megvívhassa ezt a küzdelmét.

Hat fegyvert számolhatunk össze, s mindegyikről szeretnék röviden szólni azzal a meghagyással, hogy hasonlatokról van szó, s nem szabad a hasonlatokat túlzott mértékben allegorizálni. Ugyanakkor nagyon lényeges dolgot fejeznek ki, mint ahogy általában a hasonlatok lényeges dolgot fejeznek ki. Azért használhatjuk ezeket a kifejezéseket, mert hasonlítanak valamihez. Az a valóság, amire utalnak, ily módon felismerhető. Így kezdi a hát Pál a felsorolást: „álljatok elő körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel”. A régi világban a katona egy nagy, széles övön tartotta minden fegyverét. Ha ezt nem csatolta fel, nem vihette magával a fegyvereit, tehát ez elengedhetetlen kellék volt, ezzel kezdődött a katona harcba-öltözése. Ám azt mondja az apostol: ez az öv az igazlelkűség. Más szóval is visszaadható  Károli szép fordítása: igaz valóság. Mindent ez alapoz meg, mindent ez hordoz, minden ezzel kezdődik: az igazsággal. Azzal, ami van, azzal, ami Isten kinyilatkoztatásában feltárult. De, hogy félreértés ne essék, rögtön hozzáteszi az apostol azt is, hogy felvértezvén magatokat az igazság mellvasával. Itt legrövidebb szóval így lehetne visszaadni: a jussal. Itt az igazság igazságosságot jelenti. A görög kifejezés itt: dikaiszüné, a megítélt igazságot jelent. Azt az igazságot, amit a bíró a perben megítél, erről szoktuk mondani: jár nekünk. Ha mélyebbre megyünk, ez az az igazság, amit Isten prófétái újra meg újra számon kértek népükön. Gyűlölöm és megvetem áldozataitokat – mondja az Úr Ámos prófétán keresztül -, de azt akarom, hogy áradjon az igazságosság, mint a bővizű patak. Igen, nem elég csak az igazságot tudni metafizikai, teológiai, szellemi értelemben. Isten azt akarja, hogy gyermekei igazságot cselekvő emberek legyenek. Isten hűsége, Isten törvénye és ítélete szerint igazságosan ítéljenek, döntsenek és éljenek. Azután csatára menni lehet mezítláb is. Aki már kipróbálta gyerekkorában – nyilván, szinte mindenki –, hogy mit jelent mezítláb járni, ezt néha tanácsolják is a lúdtalpasoknak, az azért tudja jól, a lábunk védelme nélkül nehéz terepen nem lehet megmaradni. Ezért mondja az apostol: és felsaruzván lábatokat a békesség evangéliumának készségével. Régi szép ószövetségi utalás ez, Ézsaiás próféta beszél arról, hogy az eljövendő Messiás föl van saruzva a békességgel. Itt Pál hozzáteszi: a békesség evangéliumával. Igen, az evangélium Isten megbékélésének üzenete. Így mondja 2. Korinthusi levél: mintha Isten nevében járnánk követségben, a Krisztusért kérünk benneteket, békéljetek meg az Istennel, mert Ő már a Krisztussal megbékéltette magával a világot. A jó hír az, hogy a közbenjáró Jézus Krisztus által félretétetett minden harag és békétlenség. S nemcsak Isten oldaláról, nemcsak Isten békült meg, ha szabad ezt mondani, nemcsak Ő kötötte meg Krisztusban a nagy kompromisszumot. Krisztus gyermekei is Istennel megbékélten élnek. A következő kép a hit pajzsáról szól: mindehhez felvévén a hitnek pajzsát. A római pajzsra kell gondolnunk, az eredeti szót így is lehetne fordítani: vegyétek fel a hitnek ajtaját, de pajzsnak kell fordítani. A régi római pajzsokat az ajtóról nevezték el, akkora volt egy ilyen pajzs, mint egy ajtó, mögé elfért az egész ember, s tudta egész testét védeni. Itt is mondja az apostol: hogy a gonosznak minden tüzes nyilát megoldhassátok. A hit: védelem, ha szabad a képet mégis tovább vinni: a hit valósága mögé elférsz. A hit elrejt, megférsz mögötte. Úgy, ahogy vagy, teljes egészedben. Csodálatos ajándék ez. Aki hitben jár, mindenestől fogva védelemben van. Aztán azt mondja az apostol: vegyétek fel az üdvösség sisakját. Egy katonának a fejét is meg kell védenie. A keresztyén ember az üdvösséggel védi a fejét. Másutt az üdvösség koronájáról hallunk, mely a mennyei dicsőségre vonatkozik, itt most az üdvösség sisakjáról van szó.

Eddig, kedves testvérek, öt fegyvert soroltam fel, s ha végiggondoljuk, hogy mi ezeknek a funkciója,  azt állapíthatjuk meg, hogy mindenik védekező fegyver. Nincs szó támadófegyverről. Nem hallunk nyílról, dárdáról, parittyáról, pedig néha az is jó lenne, hogy Dávid módjára odaparittyázzunk egyet a gólem homlokára, hadd dűljön el. De ezek mind védekező fegyverek. Mégis, a felsorolás végén egy támadó fegyverről hallunk. Azt mondja az apostol: „és fölvegyétek a lélek kardját, mely az Istennek beszéde”. Ez azonban nem a miénk. Mindaz, amibe tetőtől talpig, sarutól a sisakig, a mellvérttől a pajzsig beöltözünk:  védelmi öltözék,. Ezek mind-mind a miénk, rajtunk vannak, bennünket védenek – ha szabad ezt mondani, a mi tulajdonunk, ajándékba kaptuk Istentől. Az egyetlen kivétel a támadó fegyver, az nem a miénk, az a lélek kardja, mely az Isten beszéde. Az Isten beszédéről az Újszövetség egy más helyen az mondja, olyan, mint a kétélű éles kard, mely elhatol az ízek megoszlásáig is. Ez az a beszéd, mely mindent, igazat és hamisat, tisztát és tisztátalant, becsületest és becstelent, jogost és jogtalant, szeretetből és gyűlöletből valót elválaszt egymástól, ahogyan az Ószövetségben az áldozópap kardja, -  ott a kést és a kardot egy szó fejezi ki – szétválasztotta egymástól a tisztát és a tisztátalant az áldozat bemutatása előtt. Vegyétek fel a lélek kardját. Isten a kezetekbe adja. Az Isten beszédét beszéljétek,  mondjátok az Isten beszédét.

Mindeközben, még valamit meg kell említenem, ez pedig az apostolnak felszólítása a 11. versben: „öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben”. Szándékosan hagytam ezt a részt a végére. Egy igen szép szó szerepel itt, melyet azonban így fordít a mi Bibliánk, hogy „ravaszság”. Más bibliafordítások úgy mondják: cselvetés. A szó azonban sokak számára máshonnan ismerős: görögül így hangzik: methodeia, magyarul: metódus. Két helyen szerepel az Újszövetségben ez a szó, mindkettő az Efézusi levélben, és mindkét helyen ilyen értelemben: ravaszság, csalárdság. Pedig nagyon-nagyon drága szó a metódus. A metódus azt jelenti, hogy tudom az utat az egyik ponttól a másikig. Megtaláltam az utat a sejtéstől a bizonyosságig. Megtaláltam az utat a haláltól az életig. Van út az elveszésből a megmaradáshoz. Az irodalmárok is sok esetben használják a metódus szót, ennek révén egy nehezen értelmezhető szöveget meg tudunk magyarázni, eljutunk a sejtéstől a magyarázatig. A tudományban számtalan helyen alkalmazzák a metódus szót, s köznapi értelemben magunk sok eljárásra: ennek vagy annak ez a metodikája. Tehát valamitől valameddig eljutok. Most azonban az apostol azt mondja: hogy megóvjátok magatokat az ördög metódusától. Mit akar az ördög? Hozzátok akar eljutni. Hogy akar hozzátok eljutni? Ó, igen kedves testvérek, sokféle módon, mindenféle trükkje, csele, csalárdsága van az ördögnek, sokféle módon megkörnyékezheti az embert. Ha azonban visszalapozunk a Biblia elejére, máris látjuk, többnyire csak egy módon: szóval. „Csakugyan megtiltotta az Isten, hogy egyenek a kert fáiról?” - kérdezi csalárdul az ördög. Pedig nem tiltotta meg, csak egy fáról nem lehet enni, - de az ördög mást kérdez. S azért tiltotta meg, suggalja, nehogy olyanok legyetek, mint Ő. És eljut a szívig a kétség. Elvetve a szívbe a kétség és a kísértés, mely önhittséget, gőgöt és lázadást szül. Csakugyan azt mondta Isten, hogy szeret téged? Csakugyan azt mondta Isten, hogy Jézus Krisztusban megváltott téged? Csakugyan azt mondta Isten, hogy van igazság? Hát tényleg van igazság? Nem azt halljuk lépten-nyomon, hogy nincs igazság, csak vélemények vannak. Csakugyan van igazságosság? Lehet az ember szükségét, baját, helyzetét figyelembe véve méltányosan dönteni? Nincs igazságosság, halljuk minden felől. Mindenki éljen magának. Kaparj kurta, neked is jut. Milyen igazságosságról beszélünk? Nem akarok politizálni, de néhány hónappal ezelőtt azt hallottuk, hogy Magyarországon nagy igazságosság készül. Ma pedig azt halljuk a hivatalosok szájából, hogy itt jó darabig nem lesz igazságosság, mert az nem lehetséges. Csakugyan, igazat mondott Isten, hogy Ő békességet szerzett Jézus Krisztus által? Valóban igaz, hogy személyesen neked lehet békességed? Hogy amit megkapsz Isten lelke ajándékaként, azt te megőrizheted, és békességben lehetsz, kibékülhetsz teremtőddel, gondviselőddel, üdvözítőddel? S csakugyan van hit? Nemcsak illúziók vannak, beképzelések, ostoba és ócska tradíciók? Tényleg igaz, amit az anyaszentegyház hirdet kétezer éve, vagy az egész egy nagy hazugság? És csakugyan, kedves testvéreim, van üdvösség, megmentetés, végső értelmes cél és beteljesedés az isteniben, vagy csak egy marék por vagyunk szétszóratva a szélben? Álljatok meg az ördög minden ravaszsága ellen, az ő módszerével szemben, mert a szívedig akar jutni, és hamis kérdéseivel, mely kérdések eleve hazugságok, el akar téged szakítani Istentől. Vedd fel a lélek kardját, az Isten beszédét, amely igazságról, igazságosságról, békességről, hitről és üdvösségről beszél! Harcolj! Harcold meg a hitnek szép harcát.

Végül, kedves testvéreim, arról is szólnunk kell, hogy miben áll a mi metódusunk. Ha arról hallottunk, hogy meg kell állnunk az ördög metódusával szemben, kell, hogy az anyaszentegyháznak, a hívőknek, a hit harcában forgolódó gyermekeknek is legyen módszere. Nem elég felvenni a fegyvereket, nem elég beöltözni, nem elég megmutatni, hogy nekünk is van fegyverünk, a módszert is meg kell találnunk a harchoz, hogy megállhassunk, hogy győzhessünk. Így mondja az apostol a felolvasott utolsó versben: „minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a lélek által”. Ez a keresztyén ember módszere. Mert, mondja az apostol, nem vér és test ellen van tusakodásunk, hanem kozmokrátorok ellen, akik birtokolni akarják a világot. Ők a levegőben lévő hatalmasságok, a világ sötétségeinek fejei! Azt hallottuk, a zsoltárban: „elismerem, erőmet meghaladó erőkkel kell küzdenem.” Ezt a győzedelmes Dávid mondja, a seregeket megfutamító, a Góliátot leverő Dávid mondja. Erőmet meghaladó erők ellen kell harcolnom. Az imádság ez esetben azt jelenti, hogy oda folyamodunk, ahol a gonoszság minden összessége feletti erőt találunk, - isteni erőt. Miközben tehát arra bíztat az apostol, hogy vedd fel a lélek kardját, és szóld az Isten beszédét az igazságról, igazságosságról, evangéliumról, békességről, üdvösségről, aközben mondd a magadét is, ez a magadé pedig az imádságod. Te is állj oda Isten elé, és vidd oda ügyedet, valld meg, hogy ezek a fegyverek talán megvédenek, ez az öltözet talán ideig-óráig megtart, de megállni csak az Isten erejével lehet. Amíg tudunk imádkozni, addig újra, meg újra megéljük, hogy egy erősebb előtt állunk. Ettől az erősebbtől kérjük az erőt, Tőle kérjük a megtartatást, Tőle kapjuk a mindvégig megmaradó erőt, az üdvösséget. Végezetre, atyámfiai legyetek erősek az Úrban, és az Ő hatalmas erejében. Ha nem túl profán a kép, a keresztyén egyház nem body building klub, ahova bemegyünk, és módszeresen elvégezzük az edzéseket. Erősnek lenni az Úrban csak az imádság által lehet. Imádkozni pedig azt jelenti, hogy újra, meg újra kimondom és megélem, hogy gyenge vagyok, újra és újra kimondom, hogy Istenre szorulok, újra és újra odaállok az erős Isten elé. Ez hát, kedves testvérek, a hit harca, ebben harcol a végső üdvösségig az anyaszentegyház, erre hív meg benneteket az üdvösséget készítő, veletek megbékélő, nektek evangéliumot hirdető Szentlélek Isten. Vegyétek hát fel Istennek minden fegyverét, az igazság övét, az igazságosság mellvasát, a békesség evangéliumának saruját, a hit pajzsát, az üdvösség sisakját, a lélek kardját, mellyel Isten igaz beszéde, és harcoljatok, vagyis imádkozzatok. Küzdjetek, vagyis könyörögjetek. Mérjétek fel, vagyis lássátok be, aki ellen nekünk harcolni kell erősebb, mint mi vagyunk. Nincs rá sem cselünk, sem fegyverünk, sem erőnk, de imádságban az erős Isten elé odaállhatunk, és Ő maga mellé vesz minket, bízhatunk Benne, Általa győztesek leszünk.

Ámen