Minden gondotokat Őreá vessétek!

Kedves Testvérek, szeretett gyülekezet!

Diákkoromban, debreceni diák lévén, sokat kellett utaznom. Mikor hazamentem szüleimhez, Budapesten kellett átszállni. Sok vasúti jelenet él hát az emlékeim között, az egyiket nagyon jól megjegyeztem. A Déli pályaudvaron már bemondták, hogy indul a vonat, és valóban indult is. Egy idősebb férfi feleségével futott a vonat után, de látták már, hogy nem fogják elérni. Az atyafi, aki két nagy bőröndöt hurcolt, azon kívül még mindenféle szatyrokat is, amiket ráaggattak a bőröndre. Abban a kétségbeesésben, csüggedésben, hogy lekésték a vonatot, dühödten a két nagy bőröndöt és az egész motyót egy nagy, lendületes mozdulattal elhajította magától és megállt. Ebben a mozdulatban minden benne volt. Eldobta a terhet, eldobta a nyűgöt, eldobta a problémákat, nem sikerült a nagy akció, hát megállt egy kicsit megkönnyebbedni. Aztán, néhány pillanat után odaballagott az elhajított cókmókhoz, és még görnyedtebben, még fáradtabban, még eltörődöttebben szépen felvette, és elballagtak vele a váróterembe.

              Minden gondotokat Őreá vessétek. Bizony, sokszor van úgy, hogy kétségbeesett, lemondó, megadó mozdulattal elhajítjuk a terhet, de ebben düh és elkeseredés is van. Istenre hajítjuk, - úgymond - a terhet, aztán egy kis idő múlva odaballagunk, s mint akinek nemcsak a vonatot nem sikerült elérni, nemcsak a feladatot nem sikerült megoldani, nemcsak egyről kettőre nem sikerült jutni, hanem még csak a terhet se sikerült eldobni, attól megszabadulni, felvesszük újra a cókmókot, s lehajtott fejjel, még fáradtabban, még csüggedtebben cipeljük tovább.

              De nem ezt ígéri az Ige. Az Ige azt mondja, minden gondotokat Reá vessétek, Néki gondja van reátok. Akkor hát hol a hiba? Bizonyos vagyok benne, hogy általános keresztyén élettapasztalat - legfeljebb nem valljuk be egymásnak, és nem beszélünk róla -, hogy mi bizony megpróbáltunk a terhektől megszabadulni, megpróbáltuk azt rárakni az Istenre, aztán cipeljük, visszük tovább. Hol hát a hit? Mert az Ige nem ezt ígéri. S talán nem is ezért hajítjuk el a terheket magunktól. Talán közelebb jutunk a kérdésre adandó felelethez, és a probléma megoldásához, hogyha az Igét a maga összefüggésében nézzük, nem pedig kiragadjuk, mint egy kedves aranymondást - minden gondotokat Reá vessétek, mert Néki gondja van reátok -, és megnézzük, mik azok az összefüggések, amelyek közepette az apostol ezt a bíztatást, és ígéretet mondja. Ebben az összefüggésben kiderül, hogy mi is lenne az a gond, amit nyugodtan rátehetünk az Istenre, és arról is beszél az apostol, hogy mi módon kell ezt a gondot odavetni, mert ez sem mindegy, és végül, és ez a döntő, hogy miért.  Miért szabad, lehet ezt tennünk, miért buzdít bennünket erre az apostol?

              Minden gondotok... Az a szó, amelyet az apostol itt használ tudatos és gondos választás miatt áll itt. Igazából nem azt jelenti, hogy „gond”, ám azt jelenti, hogy „rész”. Valami rész. Valaminek egy része. Az életünknek egy része, dolgaink egy része. Valami részlet. S máris halljuk a közmondást, hogy az ördög a részletekben lakozik, s valóban így van. A nagy tervekben, a nagy célokban sokszor nincsen semmi baj, inkább mindig a részletekkel van a baj. Mindig azzal van a baj, hogy részfeladatokat kell megoldani, és mi nem boldogulunk velük. Jól emlékszem, általános iskolás koromból, amikor osztást, szorzást, meg zárójeles műveleteket tanultunk, sorra-rendre kaptam az egyeseket a tanító nénitől. Aztán behívatta a szüleimet, és megvádolt azzal, hogy én azért kapom ezeket az egyeseket, mert amikor dolgozatot írunk, soha nem úgy oldom meg a feladatot, hogy részenként leírom, ahogy ezt szabatosan egy matematikai feladatban le kell írni, hanem csak a végeredményt írom le. Nyilván puskázok. Ám én fejben számoltam ki a végeredményt s aztán le is írtam, mert nem volt kedvem a részletekkel bíbelődni. Körülbelül eddig jutottam a matematikai zsenialitásban. A részletek… Nincs kedvünk a részletekkel bíbelődni. Minden részletet leírni, megoldani, megfejteni, továbbvinni sokszor nem tudunk. Éppen, hogy a részleteken akadunk fel. Hol válik ez gonddá? Ott, hogy az életünk, csupa-csupa részletből áll. Nincs is egésze az emberi életnek, ritka, szinte páratlan pillanata az életnek, mikor az ember a saját egész életét teljességként átéli. Azt mondom, és megerősítem még egyszer, igen ritka az ilyen pillanat. Részek vannak. És a rész válik gonddá. Elveszünk a részletekben. Ó, hányszor mondjuk ezt? Buzdítjuk a másikat, egyikünk a másikat, ne vessz el a részletekben, ám elveszünk a részletekben, mert minden rész. És a minden részekből áll össze.

Igaz ugyan, hogy a filozófusok, az ismeretelmélet tudósai azt mondják, hogy a részt csak akkor értjük meg, ha az megértettük az egészet, a részekből az egészet sohase lehet megérteni. Ez biztos így van  a filozófiának, az absztrakciónak a világában, de nekünk csak részleteink vannak. Gond, részkérdés, részletkérdés, hogy miképpen tegyek jót az enyéimmel. Meg gond a rossz is, hogy miképpen álljak ellene, hogyan győzzem le. Gond az egyéni élet, gond a család, gond a haza, gond a pénz is, minden gond, de mindegyik csak rész. És ezek a részek sosem akarnak egésszé összeállni. Ez az igazi gond. Mégis, az apostol nem általában gondról beszél, hanem azt mondja, hogy minden gondotokat, minden részletet, minden apróságot, minden rész szerint valót Őreá vessetek, mert Neki gondja van reátok.

Mi módon? Az a görög ige, amelyet az apostol itt használ - Őreá vessétek - szó szerint azt jelenti, ahogy a bevezető kis történetben említettem, elhajítja az ember magától a gondot, terhet, eldobja, odadobja valahova. Ám nem célzás nélkül. Nemcsak úgy, ahogy az elcsüggedt ember elhajít a kezéből valamit, mindegy, hogy hova esik, repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, csak menjen, csak minél messzebbre kerüljön tőlem, a hátam mögé dobom, ne is lássam. Az apostol célzott dobást mond. Megcélzott helyre hajítom terhem. Nem csak úgy elvetem, hanem szó szerint rá-vetem. Minden gondomat rávetem. Mi módon? Péter apostol a gyülekezet presbitereit inti, és igen érdekes és megrendítő a számunkra az, ahogyan önmagáról beszél, mint buzdítóról, mint a levél írójáról. Azt mondja: a köztetek lévő presbiter testvéreket kérem én, a presbitertárs. Mondja ezt az oszlop, aki apostolok között az első, akiről azt mondja Krisztus, hogy erre a kősziklára építem az Anyaszentegyházamat aki tanúja volt Krisztus dicsőségének, és tanúja volt szenvedésének, aki elnyerte Krisztus megbocsátó irgalmát, és megkapta Tőle a felhatalmazó szót: legeltesd az én bárányaimat! De itt Péter azt mondja: presbitertárs. Már itt jelzi azt a módot, ami itt szóban forog: az alázatot. Arra kéri a gyülekezet vezetőit, a presbitereket (a véneket) és az ifjakat (akik talán most indulnak el a keresztyénség útján), hogy vessék alá magukat egymásnak, legyenek alázatosak egymás iránt. Mindent alázatban vigyenek végbe. Végül a hatodik versben ezt mondja: alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annakidején.

Rendkívüli kifejezést választ itt, mert az alázatnak sokféle kifejezése van, a magyar nyelvből is lehetne szinonimákat hozni, ám itt valóban szó szerint kell érteni az Igét: helyezd alá magadat valaminek, mégpedig valamiféle rendnek. A magyar nyelv is ismeri azt a görög kifejezést, vagy azt a görög gyökerű igét, amely itt előfordul. Ismerős, ha azt mondjuk, például, hogy taktus, ami a zenében az ütemet jelenti. Ha azt mondjuk a zenésznek, hogy ütem alá kell vetnie magát, a kórusban a kórista nem énekelhet más ütemben, mint ahogyan a többiek énekelnek, a gyülekezet nem énekelhet más ütemben, mint ahogyan a kántor játszik, a zenekarban a hegedűs nem játszhat más ütemet, mint ahogyan a dobos veri azt, vagy ahogyan a karmester vezényli, nos az alávetésről van szó. „Hüpotagma” - vesd alá magad egy taktusnak, egy ritmusnak, egy rendnek. Vessétek alá magatokat Isten hatalmas keze alá. Isten rendjének. Isten rendjének alávetni magunkat, ez a módja, hogy terheinket Istenre rávethessük. Milyen érdekes, két ellentmondó kép van itt előttünk. Az egyik azt mondja, vesd alá magad Istennek, és ha alávetetted magad Istennek, ahogy a hatodik vers mondja, majd akkor vetheted Rá minden gondodat, mondja a hetedik vers. Mit jelent Isten alá vetni magunkat? Mit jelent Isten előtt alázatosnak lenni? Azt, amit a szó kifejez: az Isten rendje szerint élni. Vessétek alá magatokat Isten hatalmas keze alá. Isten rendje szerint élni azt jelenti, hogy Isten igazsága, Isten rendelése, Isten törvénye, Isten parancsa szerint élni. Úgy, ahogy azt a Példabeszédek Könyvének rövid részéből olvastuk. Az a bölcs ember, aki az isteni fundamentumra áll, az a bölcs ember, aki az isteni igazsággal nem fordul szembe, az a bölcs ember, és alávetette magát Isten hatalmas kezének, aki az isteni szeretet-akarat szerint él. És ne álljatok ellene az Istennek, mondja az apostol, mert Isten ellene áll a kevélyeknek. Az az engedelmesség, az a szelídség, az az alázatosság, amiről itt az apostol beszél, minden békességünknek, minden jóllétünknek a gyökere, eredője. És az a kevélység, amitől az Ige óv, minden békétlenségünknek, minden háborúságunknak az okozója. Milyen sokszor megtapasztaljuk, hogy a kevélység, a gőg, a rátartiság minden bajnak a forrása. Ezek miatt nem tudunk mi testvérek lenni. Ezek miatt nem tudjunk mi egymás terhét hordani. Azért nem tudunk mi nagy dolgokban megegyezni, és azért nem tudunk a részekben sem megegyezni, és azért nem tudjuk egymás terhét sem hordozni. Mert a kevélység, a rátartiság, a nagyra törés, a felfelé törekvés nem áll oda semmilyen teher alá. Kulturális szokásnak tartjuk,  és látjuk is az utcán sokszor, hogy megy elől a cigányember, az asszonya meg négy lépés távolságban követi őt. Nem mehet mellette. Nem kerülhet elébe. Így van, így alakult ki, ez a ő világuk rendje. De milyen megrendítő ezt látni keresztyén közösségben. Megy elől valaki négy lépésnyire, s nem lehet mellé érni, nem lehet elébe kerülni, nem lehet rá terhet tenni. Megy csak peckesen, rátartian. Egymás terhét hordozni csak úgy lehet, hogyha előbb alávetjük magunkat Isten rendjének, szeretetének és akaratának. És az az érdekes, hogy amikor azt mondja az Ige, hogy Isten a kevélyeknek ellene áll, akkor ismét ugyanezt az igét használja, amit az alázatosságnál használ. Szójátékról van szó. Az alázatnál azt mondja: alá-áll. Itt pedig azt  mondja: ellene-áll. Istennek van ellentaktusa, van ellenrendje, van ellentörvénye a kevélyekkel szemben. A kevély ember élete, szándéka, célja megtörik az Isten rendjén. Ám kevélyek nemcsak odakint vannak, kevélyek nemcsak itt köztünk vannak. A kevélység, mint ősbűn itt van, mindannyiunk szívében. Az Istennek erre nézve van ellenszere. Ő a kevélyeknek ellenáll. Talán annak, hogy nem dobjuk jó helyre a terheinket, s újra fel kell venni, cipelni kell őket, talán annak, hogy nem tudunk terheinktől sohase megszabadulni, pedig annyiszor szerettük volna ezeket az Istenre rátenni, éppen az az oka, hogy az Istenre való rátétel módja nem megfelelő. A mód ugyanis létmódot jelent. Azt, ahogy viselem magamat, ahogyan élek. A kevély ember gondolata, a kevély ember akarata, a kevély ember szándéka lepereg Istenről, és visszahullik rá. Csak aki odaadja magát az Isten hatalmas keze alá, az teheti rá Istenre az ő terhét.

Azután azt is elmondja az apostol, hogy mindezt józansággal kell tennünk. Nem hagy ő semmiféle kétséget afelől, hogy ellenségünk, vádolónk szerte jár, mint ordító oroszlán, és keresi, hogy kit nyelhessen el. Gond ez is, hogy elvész az élet, gond az is, hogy megingok, gond az is, hogy kísértésbe kerülök, gond az, hogy a gonosz zsákmányává leszek. Gond ez, látható, hallható, tapasztalható gond ma is. Nem titkon jár szerte, nem lesben áll, hanem üvölt, és úgy keresi áldozatát. Ezért mondja a Példabeszédek Könyve is, hogy ne félj. Ő azért üvölt, hogy félj. Azért kiabál, hogy megrettenj. Azért csattogtatja a fogát, hogy megbénulj, és tehetetlenné légy. De ne félj! Az Úr veled van, és gondoskodik rólad, és megőriz téged. A világ ma is tele van harci zajjal, és ebben a harci zajban jórészt a szertejáró vonul, üvöltése hallatszik. És olykor mi keresztyének bénultan állunk csak, lecsüggesztett kézzel, mert úgysem tehetünk semmit, meg vagyunk már szontyolodva, meg vagyunk már rémítve, nagy a zaj, szólnak és zengenek a médiumok, csattognak a fogak és a kardok…ó jaj, jaj mi lesz velünk, jaj, mi nem tehetünk semmit! Legyetek józanok. Legyetek józanok, higgadtak, mint akiket nem rémít meg ez a fogcsattogtatás, és üvöltözés, mint akiknek nem száll inába a bátorsága csak azért, mert a vádoló vádol, mert a vádoló üvöltözik. Legyetek csak józanok. Mert a józan ember nem véti el a célt, hogy kire tegye rá a terhet. Józanság kell ahhoz, hogy az ember Istenre tegye rá ezt a terhet, ezt a nagy gondot. Látó szemek kellenek. Imádkozni tudó szív kell. Isten hívását meghalló fül. Rémülten, kétségbeesetten, csüggedten, szemet behunyva, fület be fogva nem lehet terheinket rátenni.

Végül, Péter apostol azt is elmondja: azért vessétek Istenre minden gondotokat, mert neki gondja van reátok. Nem arról van szó, hogy Isten, mint valami örök véghetetlen szilárdság és maradandóság, úgyis elbírja a mi kis terhünket, neki az meg se kottyan. Ugyan, egy Szabó István terhe, ugyan, egy XY terhe mit számít a véghetetlen hatalmú, örökké való, világmindenségeket szavával teremtő Istennek? Mit számít Neki az én hangya létem. Péter nem ezt mondja, hogy vessétek csak Rá nyugodtan minden gondotokat, Ő észre se veszi ezt, meg se kottyan neki, olyan, mint a pályaudvar aszfaltja, rávághatsz mindent, nem árt az neki, legfeljebb a tied törik össze. Hanem azt mondja: mert gondja van rád. Isten nem valami véghetetlen nagy konténer, amelyik érzéketlenül felfogja, megfogja, és magában tartja mindazt, amit kidobunk az életünkből, a lomokat, a gondokat, a terheket, a nyűgöket, a félelmeket, bánatokat Nem. Istennek gondja van ránk. És amikor azt mondja az apostol: minden gondotokat vessétek Rá, voltaképpen azt mondja, hogy önnön magadat. Mert az a minden gond, amit ha össze tudnánk tenni, ha minden egyes darabjából mégis ki tudnánk rakni az egész életmozaikot, voltaképpen mi magunk vagyunk. Én vagyok az,  aki részekre szakadok, ahogy sóhajtani szoktunk. Én vagyok az, aki a jónak, a rossznak, a kötelességnek, a mulasztásnak, a lehetőségeknek és a tehetetlenségeknek az ezernyi gondja között őrlődöm, futkározok, szaladok. Igen, ez vagyok én. Ez a „minden gond”  én magam vagyok. Vesd rá magad Istenre, mert Neki gondja van rád.

De itt az apostol már egy másik szót használ. Amikor azt mondja, hogy a te gondod, a görög szó: merinna. Ez jelenti a részt, ez jelenti az egésznek egy darabját, egy töredékét, a széttöredékesedett, szétmállott életet. Amikor azt mondja, Istennek van gondja rád, akkor egy másik görög szót használ, ami azt jelenti, hogy Isten szilárd alapot teremt az életed számára. Mennyivel más és  egészen más ez. Gondoskodik rólad. Mennyivel és egészen más ez! Gondban lenni és gondoskodni nem ugyanaz, még a magyar fül is érzi ezt. Gondban lenni azt jelenti, hogy nem tudok egy feladatot megoldani. Gondban lenni azt jelenti, hogy a szegény embert még az ág is húzza. Gondban lenni azt jelenti, hogy nem találok kiutat. Gondban lenni jelenti: bajban lenni. Gondoskodni? Az jelenti: megoldani. Gondoskodni? Azt jelenti: alapot teremteni valami számára. Gondoskodni? Azt jelenti: jóra vezetni. Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok.  Kedves testvérek, csodálatos ígéretet foglal és küld nekünk a felolvasott Ige. Mindannyiunkhoz szól, mert mindannyian gondok, töredékek, részek között élünk. Mindannyiunkhoz szól, mert mindannyian átéltük már azt a szomorú tapasztalatot, hogy megpróbáltam eldobni a gondomat, aztán újra fel kellett vennem. Most azonban azt mondja az Ige, ha Isten hatalmas keze alá helyezed magadat, Ő felmagasztal téged annak idején. Ő vesz a kezébe téged, és Ő emel fel téged. Nem nekem kell felvenni újra és újra a gondokat, és egy kicsit odébb vonszolni, egy kicsit odébb cipelni azokat, hanem, ha az Isten keze alá adtam magamat, Isten lesz az, aki a kezébe vesz, és felemel engem. Adja meg Isten Szentlelke mindannyiunknak, ezt a boldog tapasztalatot, ezt az egyedül járható és igaz életutat, az alázatnak, a józanságnak, a bizalomnak az útját, hogy hitünk erősebb legyen, hogy tudjuk, hogy reménységünkben merrefelé tartunk, és járhassunk valóban abban a szeretetben, amit az Isten rendelt a számunkra.
Ámen