Minden ember

„Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, Aki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, Aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében, ami végett rendeltettem én hirdetővé és apostollá (igazságot szólok a Krisztusban, nem hazudok), pogányok tanítójává hitben és igazságban. Akarom azért, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és versengés nélkül.” (1Timótheus 2,1-8)

Hogy sokféle istentiszteleti forma van, azt ma már nemcsak könyvből tudjuk.  Én 16-17 éves koromban voltam először katolikus templomban, mint templomban, mert bár 10 éves koromban voltam a tihanyi apátságban, de akkor az olybá tűnt számomra, mint egy szép múzeum. Ma már mindenhova templomba megyünk, például, ökumenikus imahéten. Itt a Budahegyvidéken pedig úgy szokás, hogy ha római katolikus testvéreknél van az imaheti alkalom, ők még 6 órakor megtartják az esti misét, s utána kezdődik az imaheti közösség. Ha tehát korábban érkezünk, látjuk, milyen a mise. Egészen más, mint a református istentisztelet. De ha evangélikus barátom elhív hozzájuk istentiszteletre, tudom, az is másmilyen lesz. Aki elutazik egy másik országba, és vasárnap templomba megy, nemcsak a nyelvet találja szokatlannak, hanem a szertartás egyes részeit is. Ebben biztosak lehetünk. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy itt Budapesten most az összes református templomban éppen pontosan ugyanúgy zajlik az istentisztelet, mint nálunk. Milyen legyen egy istentisztelet? De fordítsuk meg a kérdést! Mi az, ami nélkül nincsen istentisztelet? Pál most négy tételt sorol fel, és azt mondja: azt akarom, hogy legyenek könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, minden helyen, mindig.
Mi ez a négy? A könyörgés leginkább a szép könyörgést jelenti, amikor odajárulunk Isten elé, hogy elhárítsuk haragját, megnyerjük kegyelemét, hogy föloldozzon és megmentsen. Az imádság itt általában Isten előtti leborulást jelent, Isten szeretetének a kiáradásáért könyörgünk, az eljövendő világ erőinek a megtapasztalását keressük. Aztán, mondja az apostol, tartassanak esedezések. Ezek isteni beavatkozásért való könyörgések, például esedezünk gyógyulásért, háború megszüntéért, erőnket meghaladó dolgok megtörténtéért. A végén pedig azt mondja, hogy: legyenek hálaadások. Ennek görög szavát mindannyian ismerjük: eucharisztia. A IV. században Augustinus egyházatya ezt már úgy értelmezte, hogy nincsen istentisztelet eucharisztia, tudniillik úrvacsora nélkül. Ám az eucharisztia általános hálaadást jelent, leginkább abban az értelemben, ahogy éppen az apostol mondja a Filippi levélben: mindenkor hálaadással tárjátok kéréseiteket Isten elé és Istennek békessége meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat (Filippi 4,6).

Most azonban azt szeretném kiemelni, hogy Pál apostol módjára megjelenik itt egy probléma, melynek a megoldását is megmutatja az apostol – a maga sajátos módján. A probléma pedig abban van, hogy először azt mondja az apostol, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások -  (eddig nincs probléma)... minden emberért. Nos igen. Mindenkiért?  Valóban? Egyszer a gyerekekkel mondtuk az esti imádságot, amelynek a végét megtoldottam így: vigyázz az én szüleimre, testvéreimre, meg mindenkire, akit szeretünk. Ekkor az egyik gyerekem huncutul (vagy nagyon őszintén?) visszakérdezett: és akiket nem szeretünk, azokért nem imádkozunk? De imádkozunk azokért is, vágtam rá gyorsan.  Mégsem ilyen egyszerű dolog ez, mert folytatja is az apostol, meg nem is, és éppen abból jön a feszültség, hogy bár konkretizálni kezdi ezt az általánosságot, egyetemességet, kibontja a csomagot, amelyre az van ráírva, hogy „minden ember”; vagyis imádkozzunk királyokért és minden méltóságban levőkért,  ám nem folytatja, holott oda kellene (lehetne) írni, hogy kincstárnok, bankvezér, TSZ elnök, polgármester, iskolaigazgató, szomszéd. De nincs odaírva. Szóval, akkor királyokért és méltóságban levőkért! Dehát  ez a kettő szinonima. Hogy van ez? Pál a római levélben a felsőbbség szót használja: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, vagyis az uralkodónak, a királynak (Róma 13). Péter apostol pedig egybe is vonja és azt mondja, hogy úgy tiszteljétek a királyt, mint feljebbvalótokat (1Péter 2,13). Eredetileg azt jelenti ez a szó, hogy különb. Tehát minőséget jelez a szó. A hatalmasok azért különbek, mert több eszközük, több lehetőségük, több hatalmuk, nagyobb erejük van, különbek, mint te és én. Tudom, a 21. században, a demokráciák idején elfogadhatatlan azt mondani, hogy aki törvényt hoz és rendelkezést végrehajt, az különb volna, mint te és én. És meg is teszünk mindent, hogy ne tekintsük őket különbnek. A bulvársajtó nap mint nap elintézi a számunkra. Aztán az ismétlődő választásokon is lehetőségünk nyílik arra, hogy leváltsuk ezeket a „különböket”, akiket mi tettünk bele a hatalomba. Ha bebizonyosodik, hogy nem alkalmasak, akkor „lejönnek” hozzánk. Vagyis, másra bízzuk a döntés terheit, és elcsapjuk, ha nem alkalmas azokat elhordozni. Mi volnánk hát a különbek, akik a politikai aljamunkát mással végeztetik el? Végtére, demokrácia van. Minden hatalmat a (dolgozó) népnek! Minden hatalom a népé. Miénk a hatalom, és élve ezzel, némelyeket ügyeink intézésére delegálunk (választással).

Már ahogy mondom, értjük, hogy egyáltalán nem erről beszél az apostol. S itt valóban nehézségbe ütközünk. Talán lenne némi feloldás erre, ha azt a célt is figyelembe vesszük, amit itt megnevez. Miért legyenek imádságok, könyörgések, esedezések, hálaadások? Egyrészt azért, mert Isten előtt jó és kedves dolog, hogy mi csendes és nyugodalmas, istenfélelemmel és tisztességgel teljes életet élhessünk, másrészt Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Kettős cél van itt. Egyrészt azért imádkozunk, hogy a méltóságban levők úgy kormányozzanak, úgy vezessék a népet, olyan törvényeket hozzanak, hogy nekünk nyugalmunk és békességünk legyen. Másrészt azért imádkozunk, hogy az emberek megismerjék az üdvösséget és az igazságot.

Először erről a csendes és nyugalmas életről szeretnék szólni, mert ebben további feszültség rejlik, nem olyan magától értetődő ez. Talán érthetnénk úgy az apostol szavát, hogy imádkozzunk a hatalmasokért, az elöljárókért, az uralkodókért, a királyokért, a miniszterelnökért, a pártelnökökért, a parlamenti bizottságok elnökeiért, az Európai Unió vezetőiért, Oroszország és Amerika vezetőiért, Ukrajna és Szudán vezetőiért. És miért is? Hogy hagyjanak minket békén! Úgy lesz nyugalmas és csendes életünk, hogy nem avatkoznak bele az életünkbe. Hadd éljük csak mi a magunk csendes, privát, elkülönült, elvonult életét, amiről sokat álmodozunk is, és amelyből kis kostólót veszünk, amikor nyáron elmegyünk egy-két hetes szabadságra. Milyen jó lenne mindig így élni, már 18 évesen nyugdíjba vonulni! És legyenek csak olyan vezetőink, akik másra sem igyekeznek, mint hogy mi ezt a csendes és nyugalmas életet élhessük! Azonban a szavak itt másra mutatnak! Amikor Pál azt mondja itt, hogy mi „csendes életet élhessünk”, egy olyan görög szót használ, amit megtalálunk Platónnál, Arisztotelésznél, és a számos régi tanításban. Sőt, mi is alkalmazzuk ezt. Ebben az értelemben a „csendes” szó azt jelenti, ami kevés, annyira kevés, hogy szinte jelentéktelen, nincs szava (szavazata). Mit értettek ezen a görög filozófusok? Azt, hogy uralkodj a vad és kitörő vágyaidon, és ért be kevéssel. Meglátod, kiegyensúlyozott és csendes életed lesz. Nem fognak az ambícióid ide-oda rángatni, nem tör be az életedbe semmiféle vihar, szélcsendben élhetsz. Szinte mozdulatlan minden. Olykor-olykor megenyhít egy kis jelentéktelen szellő. Ezt mondaná Pál is? Mivel csak itt használja ezt a szót, segítséget keresünk a megértéséhez. Mikor Péter apostol erényes életről beszél, a szívnek elrejtett emberét, vagyis a szelíd és csendes lelket állítja elénk (1Péter 3,4); vagyis nála a csendnek a szelídség a szinonimája. Boldogok a szelídek - mondja Jézus (Máté 5,5). Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatosszívű vagyok, mondja követőinek (Máté 11,29). Amikor a virágvasárnapi bevonuláskor ujjongó és hozsannázó tömeg vette körbe, akkor is így olvassa Máté evangélista az ószövetségi próféciát: ímhol jő királyod, alázatosan és szamáron ülve (Máté 21,5). Vagyis ez a csendesség nem a kivonulásnak, az elvonulásnak a csendjét jelenti, mint ahogy a nyugodalmas élet sem azt jelenti, hogy nem történik semmi, mert a nyugodalmas szó itt a kiegyensúlyozottságot, a stabilitást jelenti. A hajózás szerelmesei tudják, hogy mi az a svert, az a mozgó tőkesúly a hajó alján, ami megakadályozza, hogy az erős szél kimozdítsa a hajót az adott irányból. Nyugodalmas életet élni azt jelenti, hogy minden külső nyomás közepette, erős szélben is helyükön vannak az életem dolgai. Tehát sem a „csendes”, sem a „nyugodalmas” élet nem azt jelenti, hogy nem történik semmi, hogy nekem semmihez nincsen semmi közöm, kivonultam mindenből, a szó régi értelmében privatus lettem, vagyis mintegy megfosztottam magamat mindentől, ami a közös emberi életre tartozik, és azért imádkozom a királyokért meg az elöljárókért, hogy az én hegyi kuckóm, ahol csendben éldegélhetek, soha ne kerüljön autóút építési tervbe, mert akkor vége a nyugalmamnak, de hagyjanak engem békén! Én nem bántok senkit, engem se bántson senki! Ismerjük a mondást: élni és élni hagyni – ez a boldogság, vélhetnénk, holott a mondás inkább azt jelenti: élni és halni hagyni.

Ám az apostol folytatja még, és  ebből további feszültség támad. Így mondja: csendes és nyugodalmas életet éljünk teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Erről a tisztességről kell itt szólni, mit jelent ez? Egyes fordítók, főleg a Titus levél alapján (Titus 2,2) úgy értik, hogy itt méltóságról van szó.  Igen, erről van szó. Vagyis ezt érti itt Pál: éljünk nyugodalmas életet teljes istenfélelemmel és méltósággal. Ez a méltóság azt jelenti, hogy valaki helyesen, feddhetetlenül jár el a tisztében, ezért megbecsülés övezi. Hivatkoztam Platónra, megint segít nekünk. Szókratész szájába adja a szót, akit egy ismerőse az így dicsér: Szókratész, te milyen megbecsült ember vagy! Mire Szókratész önironikusan azt feleli: nos, igen, mert én úgy tudom a szavakat forgatni, főleg, ha még idegenek is vannak közöttünk, hogy leesik az álluk. S ettől mindjárt roppant nagy méltóságom (tisztességem) lesz. Vagyis benne vagyunk az emberek sűrűjében – erről beszél az apostol. Ezért imádkozzatok a nagyokért, hogy nektek az emberek között nyugalmas életetek legyen, istenfélelemmel és méltósággal teljes.  Vagyis lássuk be: nem járható út az, amit szívesen választanánk. Járható út-e, hogy folyton engedünk a békesség kedvéért? Augustinus mondja, amikor a keresztények üldöztetéséről, a háborúságokról, a zajongásokról, rágalmazásokról, a háborgatásokról beszél, hogy jaj, az ember jobban szereti, a békességet és a nyugalmat, mint az igazságot. Félreértés ne essék, nem harcra uszít az egyházatya, még csak azt sem azt akarja, hogy afféle megmondó emberek legyünk, akik csípőre tett kézzel megköpdösik a király küszöbét, mert igazságot akarnak, mert mindig igazságot akarunk. Csupán annyit mond, hogy vizsgáld meg magadat, s meglátod, hogy a saját nyugodalmad kedvéért milyen könnyen lemondasz az igazságról. De akkor talán elveszíted a méltóságodat is. A méltóságunkért (tisztességünkért) meg kell dolgozni. A méltóságukért meg kell harcolni. A dolgokat újra meg újra a helyükre kell tenni, hogy egyensúlyban legyenek. Ha kell, nagy lelki gyötrődések közepette kell lecsillapítani magunkat. S bizony, nem is olyan egyszerű egy ambícióról, egy nagy célról lemondani, vagy elengedni egy vádat, s nem hagyni, hogy ide-oda rángasson. Kidobod az ajtón, bemászik az ablakon. Ki se tudod dobni, mert a szívedben van.

A mai keresztyénség, úgy látom, erőst gyötrődik ebben, és szenvedünk mi magunk is. Szeretnénk csendes és nyugodalmas életet élni, a vallásunkat a privát szférában gyakorolni, hogy abba senki ne szóljon bele, ne rángassanak ide-oda, hagyjanak békén, s inkább ne is mondjanak rólunk semmit, mert ha mondanak, akkor a hitünk, az igazságunk, az életünk, a vallásunk, minden meg van kérdőjelezve, és ettől csak még nyugtalanabbak leszünk. Hadd éljünk úgy, mintha itt sem volnánk, kizárva a zajongó világot, kizárva a hatalmasokat, a királyokat, az elöljárókat.  S ha imádkozunk értük, azt kérjük Istentől, hogy hagyjanak minket békén. Pál azonban mintha azt mondaná: legyél mégis megmondó ember. Állj csak oda Isten elé könyörgésben, imádságban, esedezésben, hálaadásban  - és mondd meg és mondd ki! Vidd oda Isten elé ezeket az embereket is, a királyokat is, a méltóságokat is, a hatalmasokat is, a „mindenki”-vel együtt.

S máris megjelenik a második cél: kedves és jó dolog ez Isten előtt, mert ő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Lám, az is nagy és őszinte dolog, ha imádkozol a hatalmasokért, a bármikori hatalmasokért, hogy neked békességed és nyugodalmad legyen. Ezt akarhatod és ez tetszik Istennek! De ennél sokkal nagyobb, ha csatlakozol ahhoz, amit Isten akar, ő pedig azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére  – a király is, a nálad különb is, a magisztrátus is, az uralkodó is, a politikus is, a parancsnok is, mert ők is beletartoznak ebbe a „minden emberbe”. (Te inkább kárhoztatnád őket?) Micsoda hazugság az, amit oly gyakran hallani, és szinte minden eresztéken átszivárog az életünkbe, hogy ha imádkozol a királyért, akkor talpnyaló vagy! De sokat hallottam én ezt, testvérek! Mostanában nem, mert újra kisember vagyok, de amíg püspök voltam, minden nap hallottam effélét: a püspök már megint imádkozott a miniszterelnökért, talpnyaló! Ezt akkor is hallottam, amikor Medgyessy Péter volt a miniszterelnök, meg akkor is, amikor Orbán Viktor. Nem volt különbség... Ennek a hamis dilemmának az a másik fele pedig az, hogy ha békességért imádkozol, akkor ócska pacifista vagy, akkor eldobod az igazságot, és holmi nyárspolgári békességre vágysz: vasárnap délben rántott hús, uborkasaláta, jó ebédhez szól a nóta, utána elmegyünk fagyizni a Szamosba, nagy a békesség. De ugye, ez olyan kispolgári! Ez hamis béke, ez pacifista delirium! Ezt is hallod mostanában eleget!

Csakhogy ezek hamis dilemmák, testvérek! Ha imádkozol minden emberért, akkor a méltóságban levőkért is imádkozol. Ha érettük nem imádkozol, akkor nem imádkozol minden emberért. Ez a szabály. Mert imádkozol minden emberért, hogy megismerje az igazságot Isten megmentő szeretetében. S ekkor imádkozol helyesen. S Pál apostol, ahogyan szokta, úgy old fel minket minderre, így folytatja: Isten azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére, mert egy az Isten, egy a közbenjáró és Isten és emberek között az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenkiért, mint tanúbizonyság a maga idején.” Miért vannak hát könyörgések, esedezések, imádkozások, hálaadások? Csak azért, hogy nyugtunk legyen, vagy azért, mert megértettük, hogy a „minden emberbe” mindenki beletartozik? S ha közbenjárunk, akkor az egyetlen közbenjáró Jézus Krisztushoz megyünk. Amikor ezt tesszük, akkor Krisztust követjük. Amikor ezt tesszük, akkor vagyunk keresztények, mert ezzel töltjük be az elhívásunkat. Így hát kedves testvérek, az apostollal együtt én is intelek mindannyiótokat, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért. Királyokért és minden méltóságban levőkért (is), hogy csendes és nyugodalmas életet élhessünk istenfélelemmel és igaz méltósággal! Ámen.