Minden a tiétek

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Pál apostol nehéz vallomással kezdi a szakaszt: „én sem szólhattam néktek, atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint a Krisztusban a kisdedeknek.” Én sem szólhattam néktek. Milyen nehéz ez a vallomás, főleg amikor az élet legfontosabb dolgát szeretnénk valakinek elmondani. Át akarjuk adni valakinek a barátságunk szavát, vagy a szerelmes vallomást tenne a szerelmesének, vagy a szülő életre szóló útmutatást adna gyermekének, vagy ki kellene mondani egy igazságot. Milyen nehéz, ha eközben azt éljük át, hogy nem szólhatunk teljességgel. Az apostol szó szerint azt mondja: nem voltam képes nektek úgy szólni, ahogy szerettem volna. Pedig korábban már említette, hogy az ő evangélium-hirdetése érintette meg a korinthusiakat, s főleg olyanokat, akik korábban soha nem gondolhattak arra, hogy Isten szava, útmutatása közvetlenül megérintheti őket. Olyannyira nem gondoltak erre, hogy amikor ez mégis megtörtént, és átadták magukat Istennek, ez az átadás nem volt teljes. A gyülekezetbe bevitték régi énjüket is. Ez abban is megmutatkozott, hogy a kicsi korinthusi gyülekezetben azonnal pártok jöttek létre. Szoktam volt mondani, hogy ezek a korinthusiak feltehetően nem görögök, hanem magyarok voltak, mert ahol három magyar ember összegyűlik, azonnal négy pártot alapít. A korinthusi keresztyének nem voltak sokan, a Biblia-tudósok kutatásai szerint ez kicsinyke gyülekezet volt, de máris pártokra szakadtak. Én Pálé vagyok! – mondta az egyik – volt tehát Pál-párt. Én Apollósé vagyok! – mondja a másik,  volt Apollós párt is. Én Kéfásé vagyok! – mondta a harmadik, tehát volt Péter-párt is. Később majd olvassuk, hogy volt szabadság-párt is. Mindent szabad – hirdették. Akkor is voltak szabaddemokraták: minden szabad nékem! Voltak konzervatívok: semmit sem szabad – mondogatták. Volt ott mindenféle párt Korinthusban. Pál azonban úgy ítéli meg, hogy ez a pártoskodás, viszálykodás elszakítja a korinthusiakat az élet igazságától.

De azt is megvallja, hogy miközben félelmek és rettegések között ment közéjük –olvassuk egy korábbi szakaszban –, missziói útjainak korábbi kudarcai miatt tele volt szorongással, azt is el kellett határoznia, hogy nem szól nekik teljességgel. Nem szólhattam néktek, mint lelkieknek, mert ti még testiek vagytok, Krisztusban gyermekek, ezért én tejnek italával tápláltalak benneteket. Még nem bírtátok volna, - mondja, sőt még most sem bírjátok, mert testiek vagytok, irigykedés, versengés, visszavonás, pártoskodás van közöttetek. De milyen csodálatos az Isten titka, hogy még ezen a gyerekbeszéden keresztül is, még a tejbe-papin keresztül is, még a képes beszéden keresztül is, még azon keresztül is, ahogyan egy édesanya leguggol a kisgyereke elé és gügyög neki - így beszélt az apostol a korinthusiakhoz! -, még ezen keresztül is képes Isten a gyülekezethez szólni. Sőt voltaképpen Isten igazából véve mindig is így beszél hozzánk. Régi felfedezés ez. Először Justinus egyházatya, aztán a középkorban sok tudós teológus, majd Kálvin János is fölismerte, hogy a Biblia igen különleges könyv, nincsenek benne rébuszok. Isten igéje nagyon egyszerű beszéd. Ha a Biblia mellé odatesszük Heidegger filozófiáját, belátjuk, ég és föld a különbség, pedig a filozófus mégis csak az igazságról beszél, a filozófus mégis csak a nagy dolgokat mondja ki. Olyannyira meghökkentő ez a különbség, hogy Nietzsche - ő is filozófus volt – gunyoros sorokat írt arról, hogy ez a Pál, ki a régi görög világban élt, fogalmazhatott volna elegánsabban is, kifejthette volna gondolatait filozófiai mélységekkel is. De ha föllapozzuk Jézus példázatait, hasonlatait – látjuk, még Pálénál is egyszerűbb beszéd az! Óvodában lehet tanítani. Isten titka ez. Isten alkalmazkodik hozzánk, amikor szól hozzánk. A gyermekbeszéd azonban nem elhallgatás. Pál sem hallgatja el a titkot. Minden kegyelemből van – istennek ez a beszédmódja is. Ha Isten önmagához szabná a mértéket, és úgy szólana, ahogy a Szentháromság személyei egymás közt társalkodnak, talán csak valami lebegést érzékelnénk. Akkor sem szót, sem titkot, sem isteni valóságot nem tudnánk felfogni.

Az apostol azt mondja a korinthusiaknak: Jézus Krisztus az életetek alapja, Ő az a szilárd fundamentum, amin minden megmaradhat. Jézus is elmondja ezt példázatában: ha sziklaszilárd alapra épült a ház, jöhet a vihar, jöhet a szél, belekapaszkodhat az áradat, nem dől össze, megmarad, mert biztos alapon áll. Pál megtoldja: ha megvan az alap, akkor már csak az a kérdés, mit építettetek rá? Mit építünk a krisztusi alapra? Ilyen lehetőségeket sorol az apostol: lehet rá aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, pozdorját építeni,  úgyszólván mindent lehet arra az alapra építeni, de mindez majd megpróbáltatik, és ebben a próbában dől el, megmarad-e, amit az alapra építettünk. Volt-e értelme a Krisztusban való életnek, vagy ez csak egy keret volt számunkra, amibe beleépítgettük a magunk gondolatát, versengésünket, viszálykodásunkat, pártosságunkat, önmagunkat úgy, ahogy vagyunk? Érezzük máris, hogy az apostol két képet csúsztat egymásra. Az egyik kép tárgyszerű, hideg, mint a kő, szilárd, mint a kő: épület. A másik kép azt mutatja, amivé mi magunk épülünk. S ezért mondja megrendítő szavakkal: hát nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és Isten lelke lakozik bennetek? Ennek az erős kérdésnek kétféle értelme van, mindkettőt alkalmazzuk.  Ha valaki önpusztító életet él, rongálja önmagát, süllyed lefelé, nem törődik önmagával, nyugodtan a szemére lehet lobbantani: nem tudod, hogy te Istennek temploma vagy, és aki az Úr templomát megrontja, az vétkezik az Úr temploma ellen?! Az apostol azonban most a másik értelmet bontja, a közösségről beszél. Ti nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, ti nem tudjátok, hogy az anyaszentegyház Isten csodálatos épülete, nem tudjátok ti, hogy Isten egymásba és egymásra épít titeket, és ti pártoskodtok? Ti együtt vagytok Isten temploma, és Isten Lelke lakozik közöttetek. Gyermekkoromban sokat hallgattuk a tanítást, hogy a templom Isten háza. A gyermeki fantázia és kíváncsiság mindjárt fel is indított bennünket, hogy akkor bemegyünk a templomba, felmegyünk a karzatra és meglessük Istent. Isten háza – hát ott lakik!  Kilessük, amíg öreg Isten elő nem jön. A hitoktatónk zavarba is jött, amikor néhány hétre rá bevallottuk, hogy besettenkedtünk és megzavartuk a templom szent nyugalmát, de bizony nem láttuk Istent. Értjük azonban jól, ha már amikor túljutottunk a tejnek eledelén, hogy az apostol spirituális valóságról beszél. Isten Lelke lakozik közöttetek, Isten Lelke egyik szívtől megy a másikig, Isten Lelke egyik lélektől megy a másikig, Isten Lelke köti össze az életeket. Ha ez nem így volna, az anyaszentegyház csak ugyanaz maradna számunkra, mint amit mindenütt megkapunk. Egyebütt is vannak emberi közösségek. Az embereket összeköti a félelem, vagy a vállalkozás, a kalandvágy, a versenyszellem, összeköti az irigység, a versengés, a visszavonás, a pártoskodás. Pártoskodni sincsen értelme, ha nincs másik párt, irigykedni sincs értelme, ha nincsen kitől mit irigyelni, visszavonni sincs értelme, ha nem adtam valakinek ígéretet. Nagy cement ez. Bele van tapasztva az életünk értelmetlensége, céltalansága, reménytelensége és minden boldogtalansága is. S éppen arról beszél Pál, hogy Isten, amikor megérinti az emberi szívet, és az ember erre hittel válaszol, kibont bennünket ebből a megrögzöttségből, ebből a halálos beágyazottságból, és beleépít minket a saját templomába. Tudjátok, milyen nagy dolog ez, hogy Istened templomában lehetsz, Isten temploma vagy? Tudjátok, milyen nagy dolog az, hogy mindaz, ami félre van hányva és semmire se jó, egy másik világban, egy másik vonatkozásban Isten Szentlelkének lakozó helye lehet?

Ma csak egy tételt szeretnék az apostol intelméből kiemelni. Ezt mondja: nem szólhattam nektek lelki módon, mert nem voltatok még lelkiek és még most sem vagytok lelkiek, képekben kell hozzátok szólnom, hasonlatokban, mert még testiek vagytok és irigykedtek. Ezt mondja a 20. verstől: „ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók, azért senki se dicsekedjék emberekkel, hiszen minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek, ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” Sokunk szívében azonnal visszhangot támasztanak ezek a szavak, mert az apostol szinte ugyanezt a leírást alkalmazza egy másik levelében. A Római levél 8. részében arról szól, hogy ugyan ki szakíthat el bennünket Istennek a szerelmétől, ami az Úr Jézusban van? Jelenvalók, következendők, hatalmasságok, fejedelemségek, egyáltalán van valami a világon, ami elszakíthat bennünket a Krisztustól? Semmi, de semmi nem szakíthat el. A Krisztusé vagyunk, Istenéi vagyunk Krisztus szeretetében! Most ugyanezt mondja el  egy másik értelemben, és érdemes ebbe belecsodálkozni. Mert amit a Római levélben olvasunk, az nagy vigasztalás. Nagy erő van benne, sok-sok helyzetben megsegíti Isten gyermekeit, amikor ránk ront a saját életünk nyomorúsága, ránk ront egy másik ember, ránk ront a csüggedés, ránk ront az érzés, hogy jobb befelé is legyinteni magunkra! De jó, de nagyszerű evangélium, hogy azt halljuk: semmi nem szakít el Isten szeretetétől! Nem jöhet közém és Isten közé semmi, ami elszakíthatna. Most azonban látjuk, hogy van ennek a vigasztalásnak egy másik oldala is, s ez éppen a korinthusiak irigykedését gyógyítja, mert azt gyógyítani kell. Azt mondja az apostol: ti korinthusiak, mivel dicsekedtek? Egyikőtök Pállal dicsekszik, Pállal lehet is dicsekedni, másiktok Apollóssal dicsekszik, ővele is lehet dicsekedni, amaz meg Péterrel, nos, vele is lehet igazán dicsekedni! Mint ahogy mi, reformátusok is szoktunk. Dicsekszünk Kálmán bácsival, Bandi bácsival, Sándor bácsival – sorolom nagy idők nagy prédikátorait -, én az övé vagyok, én őhozzá járok, ő csepegteti belém tejnek italát, ő növeli lelkemben a bátorságot. Ám korábban azt mondta az apostol, hogy ki az a Pál és ki az az Apollós és ki az a Kéfás? Segédmunkások, legjobb esetben betanított munkások Isten veteményes-kertjében. Az egyik plántál, a másik öntöz, a harmadik kapálgat, de a növekedés, a gyümölcs az érdekes, és azt Isten adja. Talán az is benne van a korinthusiak lelkében, hogy ezek az emberek, akik között Pál apostol önmagát is ellegyinti mégis csak nagy emberek, és azért csak úgy van az, hogy Isten embereket ad nekünk, vezetőket, tekintélyeket ad, és mi odaállunk a tekintélyek mögé és követjük őket. Jaj, de nagy baj, ha kiderül egy tekintélyről, hogy semmit sem ér, kár volt utána menni! De itt most nem ez a baj. Enyém Pál, mert ha Pál az enyém, Pál minden lelki gazdagsága az enyém, enyém Péter, és ha Péter az enyém, akkor Péternek minden ígérete, minden áldása az enyém – én az övé akarok lenni, ezt harsogják a korintusiak! Ember azonosítja magát egy másik emberrel. Kinek hiszel, kire szavazol, kit választasz, ki a vezéred, kit védelmezel, és kit gyalázol?

Ebból megmutatkozik, ki vagy. Ám az apostol azt kérdezi a korinthusiaktól: hát ti ilyen kevéssel beéritek, beéritek egy Pállal, beéritek egy Péterrel, beéritek egy teremtménnyel? Pedig minden a tiétek, mindenki és minden a tiétek. Mert Isten így szeret benneteket. Ezért hát – mondja az apostol – akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig Istené. Figyeljük meg, milyen pontosan beszél az apostol, ugyanarra a mintára, mint a Római levélben! Ebből a felsorolásból, a mindenből egy valami mégis hiányzik – s itt kezdődik az evangélium, itt kezdődik a keresztyénség! Amikor azt mondja, hogy tiétek a világ, tiétek az élet, tiétek a halál is, tiétek a jelenvaló, tiétek a következendő, minden a tiétek, egy szót nem mond ki! Nem mondja ki, hogy tiétek a múlt. És ezen azt érti – és ezért hagyja ki –, hogy a múlt, akik a korinthusi rabszolgák és kereskedők, a korinthusi pogányok és zsidók, a korinthusi katonák, mindenféle népek voltak, eltöröltetett. Krisztusban már nem azok, akik voltak. Emlékszünk az apostol korábbi szavaira? Tekintsétek elhívásotokat, amikor Krisztus elhívott benneteket, hogy milyen formában hívott el benneteket! Ti voltatok a legbölcsebbek? Bolondok voltatok. Ti voltatok a legerősebbek? Rabszolgák voltatok. Nemesek lettetek volna? Jogfosztottak voltatok. De titeket hívott el az Isten! S amikor elhívott, Krisztusban eltörölte ezt a régit. S ez többet is jelent. Jelenti azt is, amiről az apostol beszél: mikor megszólítottalak benneteket, testiek voltatok, versengő, visszavonó, pártoskodó irigykedők, jó magyarok. Most már nem vagytok „jó magyarok” – keresztyének, Krisztus-gyermekek vagyok, úgy-e? Már nem a magatokéi vagytok, hanem a Krisztuséi. Krisztusban, az Ő áldozatában és föltámadásában egy másik élet nyílott meg. Ezért eltöröltetett a múlt. A te múltad is eltöröltetett, a vétkeid, a bűneid, az Isten ellen való lázadásod, a kivagyiságod, az önistenkedésed eltöröltetett. Eltöröltettek a megkötöző viszonyrendszerek, - hogy kié vagy és kinek tartozol, ki befolyásol, és ki parancsol néked, ki határozza meg az életedet és gondolkozásodat. Eltöröltetett. A jelenvaló és a következendő azonban a tiéd, s tiéd az élet is, a halál is, a világ is és Pál is, és Péter is, és minden, mert Krisztus a tiéd. Isten Krisztust adja nekünk, amikor evangéliumát hirdetteti. És amikor mi a kegyelem drága szavát magunkhoz öleljük, a hit által Krisztust öleljük magunkhoz, nem pedig egy alaktalan fantomot, nem egy sejtést, nem egy fantáziát, nem egy újabb tervet az életünk megmentése végett! Krisztust öleljük magunkhoz. Krisztus pedig Istené.

Egy más helyen azt mondja, hogy ha Isten Krisztusban mindent néktek adott, mi módon ne ajándékozna nektek minden egyebet is: hitet, reménységet, szeretetet, békességet, reménységet, üdvösséget – hiszen Krisztust már nektek adta. S Krisztusban egybefoglaltatik, egybe-zárul minden, amit Isten az Ő gyermekeinek készített. S akié minden, annak nem kell irigykednie, akié minden, annak nem kell a másiktól semmit sem elvennie, akié minden, annak nem kell az életét rőffel méricskélnie, akié minden, nem kell titkos adóbevallásokban kutakodnia, hogy a másik mégis hogy csinálja, hogy neki mindig több jut. Akié minden, annak nem kell a másikra haragudnia. A tiétek minden! A keresztyén felnőttség, a hitben való épülés, Isten templomának kibontakozása, a Lélek közöttünk való lakozásának az átélése kezdődik ezekkel. Isten Krisztust nekünk ajándékozta, de azzal, hogy Krisztust nekem ajándékozta, Ő magát ajándékozta nekem, mert Krisztus az Istené.

Szólhatunk-e ma a lelkieknek lelkiképpen? Szólhatunk-e ma bátor szívvel igazán és teljesen hitvesnek, barátnak, kollegának, embertársnak? , Bízvást szólhatunk énekekkel, dicséretekkel, bizonyságtétellel, hálaadással, egymás szüntelen vigasztalásával és buzdításával, mert ez a méltó Isten templomához! Isten templomában azok mondanak dicséretet, dicsőítést, hálaadást és buzgó éneket, akik immár nem dicsekszenek emberekkel, sem magukkal, sem másokkal, sem Pállal, sem Péterrel, sem Apollóssal,  -csak eggyel dicsekszenek, az Úr Jézus Krisztussal, akiben Isten mindent nekik ajándékozott. Azért senki se dicsekedjen emberekkel, mert minden a tiétek, akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek, ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig az Istené.

Ámen