Minden

Azt hiszem, sokan vagyunk itt, akik ezt az igét először úgy hallották, hogy nem értették. Pólyában kereszteltek. És nyilván senki nem emlékszik arra, hogy a lelkipásztor felolvasta ezt az igét a csecsemő felett, aki egykor megkeresztelt. De később is, amikor már eszmélődtünk, és gyermekként a templom karzatán könyököltünk, és egymás között tippelgettünk, hogy fiú-e- vagy lány, akit keresztelni készül a lelkész, hallottuk ugyan ezt az igét, de az jobban izgatott, hogy fiú-e vagy lány a gyermek. Konfirmációkor a keresztség sákramentuma kapcsán szépen megtanultuk a szereztetési igét, s talán inkább odafigyeltünk már. S felnőttként még inkább. De leginkább úgy voltunk ezzel az igével, mint a keresztség szertartásának bevezető részével, amit fel kell olvasni. Vagyis, ha nem olvassák fel, az ugyanolyan hiba, mint ha eltévesztené a lelkész a Miatyánk-ot vagy belebotlana az Apostoli Hitvallásba. Ennek ott a helye. De vajon – tegyük fel a kérdést – csak ott van-e a helye? 

Máté evangélista leírja, hogy Jézus tanítványai között, még a feltámadás után is voltak kételkedők és bizonytalanok, ezért így kezdi a missziói parancsot, a felhatalmazó igét: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Azért jó dolog Krisztushoz tartozni, azért jó dolog keresztyénnek lenni, azért jó dolog az anyaszentegyház közösségében élni, mert a minden hatalommal bíró Jézus Krisztushoz tartozunk. Pár napja került a kezembe egy nagyon érdekes könyv, amely arról szól, hogy a mai világban nagyon sok politikus, nagy ember, miniszter, miniszterelnök, államelnök komoly vallásgyakorló. Járnak templomba. Az angol miniszterelnök, a német kancellár, az orosz elnök, a magyar miniszterelnök, a francia elnök templomba járók. Nos, azt vizsgálja ez a könyv, hogy ezek a nagy emberek valóban hívők-e, a hit útján járnak-e, vagy csak úgy tesznek. Mert hát lehet ezt úgy tenni. A könyvnek ez a címe (angolul: The Mighty and the Almighty): A hatalmasok és a Mindenható.   A világ tele van hatalmasságokkal, nagy emberekkel, és még nagyobbakkal, és ezek a nagy emberek sokszor úgy vannak az isteni dolgokkal, vagyis a lényeggel, a legfontosabbal, mint a Mátyás király meséjében a csillagszemű okos juhászt, aki a király felrendel a budai várba, hogy megjutalmazza. Megy is a juhász a királyhoz, hogy megkapja átvegye jutalmat. Ám az ajtóban az egyik őr elébe áll: hová mégy te? Megyek a királyhoz - felel a Juhász. Miért mégy a királyhoz? Jutalmat fogok kapni.  Mire az ajtóálló: én, biza, csak akkor engedlek be, ha nekem adod a felét annak, amit kapsz. Legyen! Megy tovább a juhász, ott áll a másik ajtóban is egy őr. Hová mégy te, juhász? Megyek a királyhoz. Miért mégy a királyhoz? Jutalmat fogok kapni.  Csak akkor engedlek be, ha megkapom a felét annak, amit a király neked ad.  Legyen! Beáll a juhász a király elé, aki dicséri őt okosságáért. Na, miféle jutalmat kérsz, kedves juhászom? 100 botütést a talpamra - felel a juhász. Néz a király, nem érti, de a juhász csak ismétli: 100 botot a talpamra! No, akkor jöjjön a poroszló, és vigye. S ahogy mennek kifelé, rámutat a juhász az első őrre: a felét ennek ígértem! Mennek tovább, rámutat a másira: felét meg annak ígértem!  Tréfás ez a mese, de sokszor úgy érezzük, hogy közénk és Isten közé, a mi egyszerű életünk dolgai közé és az Isten sok-sok áldása közé, a mi életünk szükségei közé és az Isten igazsága közé odaállnak a hatalmasok. Odaáll a történelem, odaállnak az urak, odaállnak a királyok, odaáll a háború, odaállnak a viszontagságok, odaállnak a nagyotmondók. Hát mikor jutunk el mi az Isten kegyelméhez? S elnyerjük-e a kegyelmet? Annyi minden zavarja az életünket. Mi lesz velünk holnap? Mi lesz itt? Ideér-e a háború?  Vagy nyugatról jön a terror? És miről beszélnek a hatalmasok?  Gyertyát gyújtva állnak a templomban, keresztet vetnek, hivatkoznak hitre, Istenre, s mi meg hódolunk nekik, s kérleljük őket, engedjenek minket is kegyelemhez, mintha odaálltak volna közénk meg Isten közé. Ugye, milyen csodálatos, amikor a Feltámadott odalép a Galileai tó partján azokhoz az egyszerű emberekhez, a tanítványokhoz, s magára mutat és azt mondja: nekem adatott minden hatalom.  Nem azt mondja Jézus, hogy nekem adatott a legtöbb hatalom, nem azt mondja, hogy megnyertem a szavazatok többségét, mondjuk 51%-t és ezért a hatalomnak a nagyobb része az enyém! Azt mondja: minden hatalom. És ez boldogító üzenet! Krisztusé minden hatalom. Számomra Krisztus mindenhatósága azt jelenti, hogy nekem nem akarni kell, hanem elfogadni. Nem régiben beszéltem egy fiatal házaspárral. Nagyon akarnak gyermeket. Már mindent kipróbáltak, minden orvosnál jártak. A fiatalasszonynak csak csorgott a könnye, ahogy mondta: tiszteletes úr, visszahullnak az éhből az imádságaink, pedig annyira akarok gyereket! Megkérdeztem tőle: mondja, kedves, el is tudja fogadni azt a gyermeket? Egy dolog akarni, és más dolog elfogadni, elfogadni a Mindenható kezéből az ő ajándékát. Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön - mondja Jézus. Ez azt jelenti, sok esetben a számunkra, amit Pál apostol mond: nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.  

Szeretnék szólni a második mindenről. Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön, elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket. Én ezt most nem afelől nézem, amit majd pünkösd napján meg fogunk érteni, mikor csodálatos módon kiáradt a Szentlélek tanítványokra, akik kiléptek zárt, imádkozó közösségből és bátran hirdetni kezdték a Krisztus nagyságos dolgait, és akik ott voltak Jeruzsálemben, mindannyian a maguk nyelvén értették. Ajánlom mindenkinek olvassa el mg egyszer ezt a részt az Apostolok Cselekedeteiből, mert így kezdődik a felsorolás: mimódon halljuk mi szkítiaiak...? A szittyákkal kezdődik a nyelvek felsorolása, mondhatni velünk kezdődött Jeruzsálemben az evangélium meghallása. Lám, nekünk már kétezer év óta érteni kellene az evangéliumot.  A magyar ember mégis úgy tesz, mintha neki valami külön varázsnyelven kellene ezt mondani. De most nem erről akarok szólni. Ez a »minden« nemcsak az evangélium mindenfelé való elterjedését jelenti, hanem azt is, hogy mi is beleférünk. Egyszer láttam egy filmet, mely a magyar történelemnek egy nagyon nehéz időszakáról szólt, amikor már német megszállás alatt volt az ország, aztán jött a front, háborús cselekmények voltak mindenütt. Ekkor néhány magyar ember úgy próbált ebből kiszabadulni, hogy külön-békét akartak kötni. Némelyek szerint egy szomorú történetet, kudarc-történetet, s jól mutatja, hogy nem vagyunk mi feljebbvalók egyetlenegy népnél sem. Lám, nálunk is van nyomorúság, köztünk is van árulás, nálunk is van gonoszság. De én azt értettem meg a történetből, hogy nem vagyunk alábbvalóbbak. Lehet, hogy nem vagyunk különbek, s nem mi vagyunk a legdicsőbb nemzet, de nem vagyunk alábbvalóbbak. Mit mond Jézus Krisztus a tanítványoknak? Tegyetek tanítványokká minden népeket. Ez azt jelenti, hogy ha minden népből lehet tanítványnak lenni, akkor mi is lehetünk azok. Magyarokból is lehet tanítvánnyá lenni. Nem kell a világ másik végére mennünk, nem kell nyelvet váltanunk, nem kell nevet változtatnunk, nem kell sorsot változtatni. Márk evangéliumában ez a parancs így hangzik: menjetek el széles e világra. Tehát beleférünk mi is.   Ha úgy érzed, hogy csak az a baja a te keresztyénné lételednek, csak azért nem tudsz a Krisztus tanítványa lenni, mert itt van ez a szomorú magyar sors, akkor halljad a meg az igéből ezt a szót: minden népet, tehát minket is szeret Krisztus. Isten nekünk is megnyitotta az üdvösség kapuját. Isten bennünket is meghívott az üdvösségre. Isten minket is megszólított, hogy a Krisztus követői legyünk. És ha ezt Ő nyitotta meg, akkor ez nyitva is van. Mifelénk vannak olyan kapuk, amiket csak az egyik oldalról lehet nyitni. Belülről. Kívül a kapun nincsen kilincs.  Aki bent van, az nyitja meg nekünk. Ilyen az Isten világa. Te hiába dörömbölsz, hiába rázod a nem létező kilincset, hiába rontasz neki a kapunak, te nem tudsz oda benyitni. Nem is kell. Isten Jézus Krisztusban belülről megnyitotta a kaput, és nyitva van. Azt olvassuk a Jelenések Könyvében, ezt üzeni az Úr az egyik gyülekezetnek, hogy az ajtót megnyitom, és azon én ki-be és szabadon járhattok, nem zárja be senki. Azt mondja Jézus Krisztus: a zörgetőnek megnyittatik. Nem azt mondja, hogy zörgess és nyisd ki, hanem: a zörgetőnek megnyittatik. Minden népnek, nekünk is. 

A harmadik »minden« már nehéz szó. Azt mondja Krisztus: hogy tegyetek tanítványokká minden népeket, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. Vagyis tegyenek meg mindent, amit ő parancsolt. Ez a keresztyén életnek a nehezebbik része. Szeretjük a szép, színes, látványos, dicséretre méltó, szívünket megmelegítő dolgokat.  A nehezét viszont elhagynánk. A Krisztus követésből várjuk az áldást és kérjük a gyógyulást. Hát hogyne kérnénk! Mennyi szükség van erre! Minden nap. Kérem magamnak, édesanyámnak, gyerekemnek, testvéremnek, szomszédomnak. Kell a gyógyulás. És kérjük a minden napi kenyeret. Maga Jézus tanít bennünket így imádkozni: mindennapi kenyerünket add meg nékünk. Hogyne kellene kérni! S kérjük a békességet.   Békesség nélkül nincsen holnap, és nincsen jövő. Kérjük az áldást, kérjük a megvilágosodást, kérjük a vigasztalást, kérjük a jó reménységet. De azt kevésbé kérjük, hogy adjon erőt megtartani az Isten parancsolatait, hogy ekként a Krisztus útján végig megmaradhassunk. Hogy állhatatosak tudjunk lenni. Hogy a mi életünk miatt, ahogy az apostol mondja, ne káromoltassék a Krisztus neve. Hogy ne csak olyan keresztyének legyünk, akiken ott van a cukormáz, de csak egy cukormáz, és belül mindenféle undokság, méltatlanság, bűn, vétek, nyomorúság. Pedig ezt is kérnünk kellene minden nap. Minden nap kérni: Uram, Lelked erejében taníts engem arra, hogy minden parancsodat megtartsam! Hogy igazán tanítvány legyek. Hogy amire megtanítottad Pétert, megtanítottad a Zebedeus fiakat, és a többieket, azt én is meg tudjam tartani. Egy egyszerű bibliai példát hadd mondjak. Mindannyian ismerjük a királyi menyegző példázatát. Kimennek a szolgák és hívogatnak a mennyegzőbe. De hát, ha egyszer valaki új autót vett rá, ugyan, hogy érne rá az Isten országába menni? Vagy ha éppen megházasodott, nem tud az Isten országába menni! Vagy szerzett valami földet, meg kell nézni, nem tud az Isten országába menni! Akkor azt mondja a király: menjetek ki utakra, útfelekre, gyűjtsetek be mindenkit. Mindenkit, hogy megteljen a házam. S valóban, ha én nem megyek az Isten országába, attól még az Isten országában meg lesz tartva a lakodalom! Ha én azt mondom, hogy nekem nem kell az üdvösség, attól még lesz üdvösség. Én nem tudom az Isten országát felelőtlen, duzzogó, gyerekes magatartással feltartóztatni. Eddig jó a példázat! Aztán belép a király a lakodalmas házba, és lát ott valakit, aki nem az esküvői ruhában jött. S megkérdezi tőle: barátom, te mi módon kerültél ide? S az csak hallgat. Ez az esküvői ruha az, amit az apostol így mond: levetkőzni az óembert, és felöltözni az új embert. Ez azt jelenti, hogy a Krisztus parancsait megtartani. Fölkészülünk az esküvőre. Lelkipásztorként az egyik legborzasztóbb élményem az volt, amikor megérkezett az ifjú pár esküvőre, bejöttek a lelkészi hivatalba, leültettem őket, csendesedjenek le. Aztán jött fel a násznép a templomba, ültek be sorban, és egyszer csak látom, hogy a szegény menyasszony halálos riadtsággal könnyezni kezd. Kérdem tőle, mi a baj? Mire azt mondja: nem érkezett még meg az édesapám a menyasszonyi cipővel. Mondom neki, még van pár perc, biztosan megjön. Aztán elkezdődött telefonálás, a kétségbeesés. Kiderült, hogy az édesapa elment a menyasszony cipőjéért, de az nem készült el időre. Mondtam magamban, milyen kis dolog ez, és ezen múlik a jókedv?! Vigasztalni kezdtem: jöjjön be mezítláb a templomba! Kérlek, értsétek meg ezt a fiatal nőt! Ő így képzelte el az esküvőjét: a fehér ruhában, fátyollal, kezében a csokor, és a lábán az a szép cipő! Ő csak így mehet oda. S ott sírt, kérlelve, hogy halasszuk el az esküvőt. Ha ez így van földi viszonylatban, nem támad a szívedben szorongás, hogy nem vagy felöltözve rendesen és úgy akarsz Isten országába lakodalomba menni?! Nemhogy a cipő nincs rajtad. De az ing se, a szoknya, meg a nadrág se. És semmi. Mit mond Jézus Krisztus? Tanítsátok meg őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsolok.

Végül az utolsó »minden« van még itt. Az előzőeket hallva, feltehetjük a kérdést: ki képes erre? Hiszen senki! De hát akkor igazságtalan dolog ez a keresztyénség, mert Krisztus, akié minden hatalom, megnyitja a kaput mindenki előtt, (előttem is), de minden parancsát be kellene tölteni, oda csak úgy lehet bemenni. És nekem nincsen sem erőm, sem képességem, sem ügyességem, még akaratom se, hogy ez így legyen. Ezért így fejezi be az elküldő parancsot, és én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Minden napon. Nemcsak vasárnapon, nemcsak siker-napon, nemcsak örömnapon, vagy megfordítva, nemcsak gyász-napon vagy kudarc-napon. Azokon az unalmas, szürke hétköznapokon is velünk van, amit nem is tartunk méltó időnek. És minden módon, minden erejével, minden készségével velünk van. Mi, reformátusok bátran idézzük a Római levélből az igét: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Harcos, erős, bátor szó ez. De Kárpátalján azért sokan éneklik és még többen szívbéli tapasztalatból is tudják énekelni: »mindig veled, Uram, mindig veled«! Ez sóhajtás is, kérés is, bizonyságtétel is, elkötelezés is! De mögötte boldog bizonyság van arról, hogy Krisztus, a Királyok Királya, Uraknak Ura, a Mindenható, Akihez képest minden földi uralkodó csak egy kis ide-oda futkározó hangya, ő maga mondja: mindig veletek leszek, mindig veled leszek! Mi hát az akadálya annak, hogy elfogadjuk meghívását, elinduljunk az Ő útján, és felöltözzük az új embert, a Krisztus szent akarata szerint való életet. Nála van minden kegyelem, nála van minden erő, nála van minden megtartatás, és nekünk boldog bizonyságunk van arról, hogy Ő, Aki ott áll az út elején – nékem adatott minden hatalom mennyen és földön, elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek – Ő maga vár minket az út végén is, minket boldog hazaérkezőket!
Ámen