Mindegyikükért

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A felolvasott szakasz voltaképpen Pál apostol missziói útjának a befejezését jelenti. Mostantól Pál már nem szabad ember. Talán ezek az utolsó napok, amikor még szabad emberként önmagával rendelkezik, saját belátása szerint dönt. Éppen ezért drámai módon áll előttünk minden. Egy nagy konfliktus rejlik mindabban, amit felolvastam. S ez a konfliktus nemcsak a régi időket jellemzi, hanem mai is áthatja a keresztyén ember életét, magatartását. Hadd szóljak előbb a régiről.

Arról már korábban is olvastunk, hogy Pál apostol nem volt személyválogató, jól értette Isten nagy szándékát, s ezért hasonult, odaigazodott annak a népnek családnak, közösségnek a nyelvéhez, kultúrájához,  szokásaihoz, akikhez éppen szólt. Bármilyen csodálatos is lenne ma délelőtt itt egy francia igehirdetést hallani, feltehetően, csak azok értenék, akik tudnak franciául, a többiek legfeljebb egy lelkes embert látnának itt beszélni. Magyarul kell hallanunk az igehirdetést. Bármilyen csodálatos mondjuk egy 18. századi kitűnő református igehirdetőt idehívni, aki a maga korában valóban dicsőséges igehirdető volt, bizony azt a késő barokk nyelvet meglehetősen fárasztó és unalmas lenne végighallgatni! (Olykor magam is szorongok, hogy nemde valami késő barokk nyelvet beszélek, amikor látom, hogy a gyülekezet tagjai szeme ereszkedik lefelé unván már a prédikációt.) De Pál apostoltól azt tanuljuk – s ő ezt Istentől tanulta –, hogy az evangéliumot mindenkinek a maga nyelvén, a maga felfogása szerint, a maga élethelyzetében kell szólni. Hiszen ez is a lényege Isten evangéliumának: Isten szólott és nekünk szólott, Isten igéje testté lett és közöttünk lakózott, ahogy János apostol mondja az evangéliumában, és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint Isten Egyszülöttjének a dicsőségét. Mindez már-már evidens, s mégsem olyan egyszerű. Miközben ugyanis Pál ebben a szolgálatban áll, s ezt a munkát végzi, olykor kudarccal, máskor dicsőséges eredménnyel, aközben vannak, akik – ha lehet ezt mondani – mint a csahos kutya, mindig megugatják őt. Vannak, akik úgy gondolják: Isten csak a választott néphez jött, Istennek csak Mózes gyermekei számára van üzenete, Isten belezárta magát a szövetség ládájába, s ha valaki Őt meg akarja találni, az menjen Isten szent helyére, fejét lehajtva lépjen át a templom kapuján, végezze el mindazt, amit a törvény előír, és akkor talán találkozhat a Mindenható Istennel. Nagy és erős érv ez, kedves testvérek! S ebben a pillanatban már át is lehet lépni a mi időnkbe, hiszen azt látjuk – nem kell túl sokat mentegetni ezeket az atyafiakat –, hogy Pál ellenfelei kétségbe vannak esve. Hogyisne ne lennének, hiszen megingott, összeomlott, egy rendszer az életükben. Mai divatos nyelven – a tudományfilozófiából, és nyelvtudományból kölcsönözve - egy paradigma inog itt meg, egy olyan rendszer, ami eddig működött. Például, a paradigma arra való a nyelvtanban, hogy a szerint tudjuk ragozni az igéket. Igen, persze, vannak rendhagyó igék is, azokat külön tanuljuk! De milyen borzasztó lenne úgy nyelvet tanulni, hogy minden ige rendhagyó lenne! A tudós is megbolondulna, ha miközben a kutatást végzi, állandóan azzal a kétséggel kellene élnie, hogy az a módszer, mellyel kutat, eredményeket keres, voltaképpen érvénytelen módszerek. Egy ország összeomlana, ha azt hallanánk, hogy a jogrend mint paradigma egyik napról a másikra érvénytelenné vált. Akkor az egyik bíró így ítélhetne, a másik bíró amúgy ítélhetne, kinek hogy tetszik. Akkor az egyik ember így érvényesítené a jogát, a másik amúgy.  S bizonnyal megbolondulnánk, ha Déli-pályaudvarnál kiírnák, hogy érvénytelen a menetrend, tessék a vonatok indulása előtt három perccel érdeklődni, majd megmondják, hogy lesz-e vonat vagy nem. A menetrend is egy paradigma. Azt is tudjuk, hogy Isten Pál apostol idején erőteljesen ragaszkodott a maga életrendjéhez. Korábban sok-sok nemzeti katasztrófát éltek át, és szívükbe vették a próféták üzenetét, hogy ezek a katasztrófák büntetésül következtek be. Elhajlottak Istentől, nem az Ő útján jártak, fölmondták a szövetséget, - beállott a katasztrófa. Tanulságként maradt, hogy a lehető legpontosabban, a legnagyobb igyekezettel, mindent meg kell tartani, amit Isten népe számára rendelt. De ez a Pál! Ő nem így él, ő másképp csinálja, a mi Istenünk drága szabadító üzenetét kétféle embertípushoz viszi – ahogy pestiesen szokták mondani –, boldoghoz meg boldogtalanhoz. Mindenkihez. Válogatás nélkül. Érezzük, recseg-ropog, inog itt minden. Mint ahogy sokszor a mi életünkben is, amikor a régi, megszokott dolgok nem úgy mennek, ahogy megszoktuk, vagy ha valaki a családból, a rokonságból vagy a nemzetből másképp kezdi el csinálni. Meghökkenünk, megrémülünk, megijedünk ilyenkor. Mi lenne – abszurd dolgot mondok –, ha valaki kiállna és elkezdené hirdetni, hogy tulajdonképpen minden román a magyar nemzet-test tagja, a románok is magyarok, és tulajdonképpen mi voltunk a dákok! Nyilván előbb azt mondanánk, hogy kezeltesse magát – kár volt a pszichiátriai intézeteket bezáratni! -  csak utcára került ilyen futóbolond is. De amikor azt látnánk, hogy ez sikerrel működik, és kezdenek a románok csatlakozni a magyarokhoz, bizony már megijednénk, mi lesz ebből? Aztán, hogy fokozzuk, azt vennénk észre, hogy akik hozzánk csatlakoznak, mégsem igazodnak teljesen hozzánk. Mert ez volt itt az igazi konfliktus. Amíg a környező pogány világból az evangélium révén embereket térített a zsidóságra, addig nem volt baj Pál apostollal.  Csinálták ezt a farizeusok is, voltak zsidó misszionáriusok is, és volt a zsidósághoz térőkre szakkifejezés is: prozelitáknak nevezték őket. Évszázada végezte már a zsidóság ezt a missziót. De a prozelita hozzáigazodott a rendhez. Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak – tartotta a közmondás. Nos, ha Jeruzsálemben vagy, viselkedj úgy, mint a jeruzsálemiek. Csatlakoztál az Ószövetség népéhez, a zsidósághoz? Akkor viselkedj úgy, ahogy a zsidók. De a korinthusi keresztyének nem akartak úgy viselkedni, a filippieknek eszük ágában sem volt ez, a Kis-Ázsiai görög törzsek leszármazottjai, meg a latinok, meg az Észak-Afrikában élő arabok nem óhajtottak így élni. Ezért néhány esztendővel korábban a Jeruzsálemi zsinaton kompromisszumot kötöttek, és ennek az volt a lényege, hogy akik a pogányok közül lettek a Krisztus követőivé, azok ne tartsák a régi szent szokásokat. Csak a bálványáldozati hústól, a vértől, a fúlva holt állatoktól és a paráznaságtól tartózkodjanak. De akik a zsidók közül valók – azokra, természetesen vonatkozik a teljes törvény.

Pálra azonban továbbra is az a gyanú esik, hogy ő nem így jár, hanem arra buzdítja a zsidókat, akiket a Krisztus nevére megtérít, hogy ne törődjenek a mózesi dolgokkal. Volt is ezeknek a panaszoknak némi alapja. Ha elolvassuk Pál apostol leveleit, bizony ezekben nagyon markánsan beszél arról, hogy a törvény – ezen a szertartási törvényt érti – elmúlt. A törvény arra kényszerítette az embert, hogy a bűneiért áldozattal tegyen eleget. De ez a törvény elmúlt, érvénytelen. Isten Jézus Krisztusban egyszerű és tökéletes áldozatot adott, és Krisztus óta nincs bűnért való áldozat. S ha nincs bűnért való áldozat, még egyszer mondom, egy paradigma omlik össze, egy életrend válik érvénytelenné. Egy olyan világ semmisül meg, amibe beleszületett az ember, felnevelődött benne, megtanulta, tudatosan vállalta, benne boldognak érezte magát, megtalálta benne az önazonosságát.

Történet szerint Pál apostol újra Jeruzsálembe érkezik, ahol Jakab és az első gyülekezet vénei fogadják, örömmel hallgatják beszámolóját, Isten magasztalják, hogy sok-sok ember szíve fordult Istenhez az evangélium jó híre hallatán. De azután számadásra vonják az apostolt. Hogy is van ez? – kérdik tőle. Sok ezren vannak zsidók, akik Krisztus-követőkké lettek, s hiszik, hogy Krisztus a Messiás. Ám nyugtalanság van köztük, mert azt hallják, hogy te a pogányok között élő zsidóknak azt tanítod, szakadjanak el Mózestől. Már Jeruzsálemben is elterjedt ennek híre, ellenséged bőséggel támadt, s mi nem tudunk megvédeni téged, csak ha ezt meg ezt meg ezt meg nem teszed. Tedd meg. S látjátok, milyen nagyszerű az apostol alázata! Azt feleli: megteszem. Tehát csatlakozik a fogadalmas fiatalokhoz, a pártfogójuk lesz, patronálja őket, velük megy a templomba, velük együtt és helyettük végzi az áldozati szertartást. Pedig mit tanít? Azt tanítja, hogy nincs többé bűnökért való áldozat. Pál azt tanítja és azt hirdeti, hogy az Isten az embert fölszabadította. És ezt hatékonyan is tanítja. Pál nem akart elszakadni Mózestől, nem akart ő új vallást alapítani. Sőt, éppen a zsidó nép szokásain, a mózesi törvényeken tudja bemutatni a nem-zsidóknak is, hogy mit jelent fölszabadulni a bűnökért való áldozatok alól. Mert, természetesen azt csak a zsidók gondolták magukról, hogy rajtuk kívül senki más nem áldoz a bűnért. Pedig mindenki áldozott a bűnért. Az antik világ vallásos világ volt, a szó legáltalánosabb értelmében. Az antik világ oltárokkal volt tele. Mindenki, zsidó, hellén és barbár ezt tanulta: áldozni, áldozni, áldozni. S valóban,  a szabadító Krisztus nélkül csak ezt tanulja minden ember minden helyen és minden időben. Mi is ezt tanuljuk Krisztus nélkül. Nemhogy tanuljuk, ezt csináljuk! Áldozni. Áldozni – ezt sokszor így fordítjuk: eleget tenni a lelkiismeretünknek, könnyíteni rajta. Áldozni, mert a bűn adósságot jelent és az adósságot törleszteni kell. Áldozni, mert a vétket jóvá kell tenni. Áldozni, mert a sérelemért bosszút kell állni. Áldozunk az egész életünkkel. Áldozunk, hogy jóba legyünk Istennel, áldozunk, hogy szeressen bennünket, áldozunk, hogy megnyerjük az Ő kedvezését. Az evangélium viszont ez: Isten eljött és elrendezte adósságunkat. Sőt, nemcsak elrendezte, nemcsak, fölszabadított a lelkiismeret terhe és az Isten megelégítése borzasztó és véghezvihetetlen kényszere alól, nemcsak szabadok vagyunk immár, hanem az a Krisztus, akiben Isten ezt elvégezte, a sorsosunk is volt. Szolidáris velünk, halált látott. Isten tehát, aki Krisztusban mindezt elvégezte, ismeri az embert. Mert úgy-e adósságot lehet úgy is rendezni, hogy voltaképpen nem is tudom, ki az, akinek tartozom, ő sem ismer engem, közvetítőkkel rendezzük az ügyletet. Az evangélium teljessége az, hogy az értünk áldozatot hozó Krisztus teljes körűen, a halálunk legmélyéig ismer minket. Ismeri a félelmeinket, szorongásainkat, életünk minden kudarcát, ismeri a fájdalmat és a vereséget! Ez volt az a nagy hír, amit az apostol hirdetett. Egy olyan világban hirdette, ahol valóban valahogy úgy képzelte az ember az isteni világot, ahogy ma egy adós elképzeli a bankrendszert. Emelkedtek a kamatok. Én itt vagyok a bajban. Megirgalmaz nekem a bank? Dehogy. A bankot nem érdekli az én személyem. A bank a pénzét akarja, ami jár neki. Így élt az antik ember is a maga isteneivel. Megirgalmaz nekem az istenség? Dehogy! A magáét akarja, az áldozatot akarja.

Ezért olyan csodálatos az apostol nagy belső szabadsága, amikor a jeruzsálemi keresztyének békessége érdekében, Jakabnak és a többieknek a békessége érdekében, aláveti magát a régi rendnek, ami már nem érvényes. Mondhatná valaki, ez csak afféle szent képmutatás, lehetett volna az apostol forradalmár is, s mondhatta volna: egy életem, egy halálom, mit foglalkozom én ezekkel a régi dolgokkal? Az az evangélium, hogy Isten mindez alól fölszabadított bennünket, s mi ezért akár az üldöztetést is vállaljuk, ne alakoskodjunk hát! De Pál nem alakoskodik. A Korinthusi levélből értjük ezt meg. Ott az apostol arról beszél – és éppen más környezetben, Korinthusban, pogányok között! -, hogy vannak keresztyének, akik olyan mérhetetlenül foglyai voltak a régi életüknek, hogy amikor ennek bármilyen kicsi utórezdülését érzékelik, azonnal kétségbe esnek. Egészen konkrétan, Korinthusban is mindenféle bálványáldozatot mutattak be, amiben keresztyének nem vettek részt, ezt ők megvetették. De voltak Korinthusban huncut keresztyének is, akik azt tartották, hogy őket az áldozati kényszer sohasem érdekelte, csak a tényleges fizikai haszna. Ha tehát valamelyik szentélyben állatot vágnak, s a kor szokása szerint a húst szétosztották, ők is ott voltak. Ingyen hús! S azt mondták a többi keresztyéneknek, hogy mi csak ingyért húsért megyünk, ne botránkozzatok meg rajtunk. Enni csak kell, nem olyan nagy ügy ez! Egyébként is mindent szabad annak, aki tiszta. Élt egy ilyen szlogen is Korinthusban: minden szabad nékem. Minderre Pál azt mondja, hogy figyeljetek oda egymásra, és inkább az erős engedjen. Inkább az erős engedjen, s mondjon le valamiről, mert már felnőttebb, szabadabb, állhatatosabb. Csak meg ne botránkoztassa a gyöngét. És ezt most Pál megfordítva alkalmazza önmagára. Itt ő az erősebb. És ezért enged. Eleget tesz Jakabnak, eleget tesz a jeruzsálemi presbitereknek, eleget tesz a Jeruzsálemben élő keresztyéneknek, csakhogy meg ne botránkoztassa őket. Pedig volt olyan erős Pál apostol, hogy megállja. Sőt, volt olyan erős, hogy a fejbe verést is elszenvedje, sőt volt olyan erős, hogy a börtönt is elszenvedje. Sőt volt olyan erős, hogy meg se rezdüljön az ellene felhozott vádaktól. És most mégis, - a gyengébbekért megteszi.

Isten föloldozott bennünket a kultúrák és vallások kényszere alól, Isten Krisztusban embertársat adott nekünk, aki ismer bennünket és tudja, kik vagyunk. Nos, hogyha ez a mi valódi üzenetünk, biztosan meg kell szólítani vele olyanokat is, akiknek világába át kell lépnünk. Zsidónak zsidóvá kell lenni, görögnek göröggé, barbárnak barbárrá, szomszédnak szomszéddá, főnöknek főnökké, testvérnek testvérré, rokonnak rokonná. Az apostol szabadságát kérjük ehhez, aki, ha kellett, mindentől tartózkodott, ha kellett, mindenben szabad volt, aki, ha kellett, a legszigorúbb életrendet szabta, ha kellett, megtartotta a jeruzsálemi zsinat végzését, a négy törvényt. Egy volt a célja, hogy mindeneket a Krisztusnak megnyerjen. Ma is úgy vagyunk, - keresztyénségünket sok minden ingatja, sokféle paradigmánk, szokásunk, rendünk, hagyományunk, tradíciónk van, és ezek egyikét sem érdemes feladni. Mindegyik drága, szent és fontos. S mégis vannak pillanatok, amikor ki kell belőlük lépni, vannak helyzetek, amikor nem érvényesek, de csak azért nem, hogy az evangélium legyen igazán érvényessé. Ezt olvassuk: akkor Pál maga mellé vette azokat a férfiakat, másnap velük együtt megtisztulván bement a templomba, bejelentvén a tisztulás napjának eltelését, amíg mindegyikükért elvégeztetik az áldozat. A nagy áldozat már egyszersmindenkorra elvégeztetett. A kis áldozatot, ha kell, hozzuk meg azokért, akiket Krisztus szent szeretete hív és vár az üdvösség hazájában.

Ámen