Mind Bethlehemig!

Kedves testvérek, ünneplő gyülekezet!

Karácsony előtt régi, szép szokásaink szerint képeslapokat szoktunk küldeni üdvözletül. Ám amennyire szép ez a szokás, annyira zavarban vagyunk sokszor, mert olyan bőséggel kínálják nekünk a különböző üdvözlő lapokat, hogy nem győzzük kiválasztani azt, ami a mi ízlésünknek megfelel, vagy amelyikről úgy gondoljuk, hogy kellőképpen kifejezi a karácsonyi üzenetet. A legtöbb képeslap valami idilli képet tár elénk. Karácsony = idill. Talán egy behavazott táj, valami gyönyörű, téli kellékekkel felruházott, bensőséges pillanata az életnek, valami, amin a mozdulatlanság, de a mozdulatlanságban mégis jelenlevő nyugalom, kiegyensúlyozottság öröm is megjelenik.     

Mindez egyben a mi idill utáni vágyunkat is kifejezi, és sokszor mondjuk is karácsonyra készülve, de jó lenne úgy eljutni ehhez a néhány naphoz, hogy amikor aztán eljön, akkor minden rendben legyen. Minden nyugodt legyen. A karácsony így aztán már-már a mozdulatlanság látszatát kelti: egy nagy széles tabló, amin mindenki rajta van, de szinte képpé merevedve, vagy képpé nemesedve. Az igazi, eredeti karácsonyi történet azonban csupa-csupa mozgalmasság. Esemény és történés.

Azt szeretném még bevezetőül megjegyezni, hogy a felolvasott igében szereplő mondat, amikor a pásztorok azt mondják egymásnak, hogy „menjünk el mind Betlehemig”, a református teológiákon klasszikus tanpélda arra, hogy miért kell mindig megnézni az eredeti szöveget. A XIX. század végén született egy híres igehirdetés ennek az igének az alapján: menjünk el mind Betlehemig, s ebben az egyszeri igehirdető nem nézte meg az eredeti szöveget, hanem csak a magyart olvasta, gondolván, hogy az is kellően szabatos, és úgy értette ezt, hogy „mind Betlehemig” hogy mindannyian. Menjünk el mindannyian Betlehemig. Erről szólt aztán igehirdetése, egy szép, és egyébként igaz igehirdetés, hogy ne csak néhányan, ne csak egy valaki közülünk, hanem mindannyian ünnepeljük a Megváltó születését. Az az igazi karácsony, amikor mindenki útnak indul, mindenki felkerekedik, s elmegy Betlehembe, hogy a jászolbölcsőben meglássa a kisdedet. Ez az igazi karácsony. Nos hát, emlékeztettek bennünket professzoraink, ez rossz értelmezés. A régi, magyar szóképzés szerint ez a magyar kifejezés: mind Betlehemig, azt jelenti, hogy egészen Betlehemig. Vagy, még szavatosabban fordítva így is vissza lehet adni az igét: menjünk el Betlehembe. Ne csak a határáig, ne csak félútig, ne gondoljuk meg magunkat útközben, hanem menjünk egészen Betlehemig. Mindazáltal sokkal több is rejlik abban, amit a pásztorok mondanak, amivel egymást bíztatják és noszogatják, mint ami elsőre sejlik. Menjünk el egészen Betlehemig.

Először is azt látjuk, hogy amikor megérkezik a pásztorokhoz az angyalok sokadalma, akkor azok az örömhírt jelentő angyalok, az Istent dicsőítő angyalok elfoglalt embereket találnak. És ezt fontos hangsúlyozni. Olyan embereket találnak, akik a munkájukat végzik. Csak a romantikus képzetekben és pásztorjátékokban tűnnek fel úgy a pásztorok, mint akik szundikálnak. Majd jelenik az angyal, csendül az ég, zendül mennyei szózat, és akkor a kis pásztor felkelti a nagyobb pásztort, a nagyobb pásztor az öreg pásztor - ez valóban kedves, romantikus előadása annak, hogy a szundikáló embervilág valami nagy örömre ébred hirtelen.

Ám azt olvassuk az igében, hogy a pásztorok, akik kinn a mezőn voltak, őrizték a nyájukat. Nem aludtak. Munkában voltak. Elfoglaltságuk volt. Az isteni üzenet, az angyali szó mindig elfoglalt embereket talál. S ebben az a csoda,  hogy Isten akaratából az evangélium, hisz az angyalok a jó hírt hirdetnek a pásztoroknak, mindig el tud jutni az elfoglalt emberhez. Ebből, természetesen nem arra akarok következtetni,  hogy akkor soha nem kell megállnunk, soha nem kell kezünkből a szerszámot letenni, soha egy pillanatra nem kell nyugodnunk, mert ha Isten úgy akarja, úgyis meg tud bennünket szólítani, mert, ha Isten úgy akarja, úgyis elér hozzánk az üzenet. Nosza hát, a modern ember felfogása szerint, tegyük csak megállás nélkül a dolgunkat, s ha az Isten akar, úgyis elibénk áll. Nem erre következtetek ebből, hanem valami egészen másra. Arra, hogy Isten az életébe belezárt embert, a munkájába belezárt embert, az elfoglalt embert, a lefoglalt embert, a fogoly embert, - mert az elfoglalt, lefoglalt ember, foglya annak, amit csinál - eléri, utoléri és meg tudja szólítani.

Ez a testet öltés, az inkarnáció nagy titka. Az ige, az isteni szó bármilyen élethelyzetben meg tud szólítani. Amikor örömre és ünnepre készítjük magunkat, amikor megpróbálunk mindent elrendezni karácsony táján, hogy a mai naphoz úgy érkezzünk el, hogy végre együtt lehessünk. Végre ünnepelhessünk. Végre örülhessünk. Végre nemesedjen egy kicsit valóban mintegy mozdulatlan tablóvá az életünk. Akkor is, most is, meg holnapután is, meg tegnapelőtt is, Isten akaratából az Ige üzenete ez: hirdetek néktek nagy örömet, mely minden népnek öröme lészen. És ez az elfoglalt, a lefoglalt, a fogoly ember szívéhez el tud jutni.

De azt is látjuk a történetben – és ez a második nagy csodája a karácsonyi történetnek -, hogy ezek a pásztoremberek mégsem annyira elfoglaltak, hogy emiatt süketek és restek lennének. Meghallják az evangéliumot. Befogadják azt. És minden lefoglaltságuk és elfoglaltságuk mellett vannak annyira szabadok, hogy azt mondják egymásnak: menjünk el, egészen Betlehemig, és nézzük meg, mi az a csoda, lássuk azt a csodát, amit Isten jelentett nekünk. Talán azt is hozzá lehetne tenni, hogy ez az ő szabadságuk nem annyira az ő külső körülményeikben jelenik meg. Sokszor úgy gondoljuk, vagy úgy érezzük, hogy azért vagyunk mi megkötözve a helyzeteinknél fogva, a körülményeknél fogva, mert úgy alakultak a dolgok.

Az igazság azonban az, hogy ha meg van fogva az ember, akkor belül van megfogva. Ha megkötözött az ember, akkor belül megkötözött. És micsoda nagy belső szabadsága ez ezeknek az embereknek, hogy nem azt mondják, ha figyelmesen olvassuk a történetet, hogy menjünk el Betlehembe, talán igaz, amit az angyalok mondanak, menjünk el, nézzük meg, mert hogyha megnyílott az ég és angyalok sokadalma jött, akkor talán van abban valami, amit mondanak. Hanem azt mondják, menjünk el, és lássuk, amit az Isten megjelentetett nékünk. Semmiféle kételkedés nincs ebben. Semmiféle megkérdőjelezés nincs. El kell menniök Betlehembe, hogy lássák a csodát. Csodát akarnak látni. Nem azért mennek Betlehembe, mert kétlik is, meg hiszik is,  mert szeretnék is látni, meg bizonytalanok is benne. Nem azért akarnak elmenni Betlehembe, mint ahogy az emberek mindennek alaposan utána akarnak járni, hogy vajon úgy van-e, hanem azért, mert megérintette a szívüket az angyalok éneke, eljutott a lelkükig a mennyei öröm, és látni akarják. Látni akarják, amit az Isten adott.

Lehet nagyobb csodát látni,  mint az angyalok megnyilatkozását? Lehet nagyobb csodát látni annál, hogy megnyílik az ég és transzcendens lények sokasága dicsőíti és magasztalja az Istent? Van ennél nagyobb csoda? Kell ennél nagyobb csoda? Ha ilyet lát az ember, egy életre lenyűgöződik általa. Ha ilyet lát az ember egy életre rabja lesz az ilyennek. És most mégis azt mondják, menjünk el Betlehembe, s lássuk. Mert az angyalok csodája hívó, vagy küldő csoda. Az angyalok szava hívó, vagy küldő szó, mint ahogy ők maguk is küldöttek.

 Karácsony történetében nemcsak az a nagy dolog, nemcsak az a nagy csoda, hogy ezek a pásztorok elmennek Betlehembe, hogy megmozdulnak, hogy kilépnek az addigi életük megkötöttségeiből. Nemcsak a pásztoroknak kell Betlehembe menni, az angyaloknak is el kellett Betlehembe menni. Menjünk el mind Betlehemig. Menjünk el mind Betlehembe. Menjünk el egészen Betlehembe, éneklik és mondják mennyei seregek sokaságai. Nekik is el kell jönni Betlehembe. Menjünk el egészen Betlehemig, mondják az angyalok. Péter apostol írja levelében: az angyalok is vágyakoznak betekinteni ebbe az isteni csodába. Megnyílik az ég, és a teremtett lelkek és a mennyei lelkek sokasága eljön, hogy lássák ők is a csodát, és dicsőítsék az Istent. Egészen mélyre el kell jönniük az angyaloknak, és milyen különös találkozása ez a teremtett lényeknek. A tiszta, Istent öröktől és örökké imádó transzcendens lényeknek kell hirdetniök az evangéliumot, a lázadó, az értetlen és a szentségtelen embernek. Annak az embernek, aki lázadásában, Isten elleni vétkében több akart lenni az angyaloknál is. Én ebben nagy evangéliumot látok. Azt látom ebben, hogy mi a keresztyén embernek a feladata és dolga ebben a világban. Ha egy pillanatra egy mennyei színjátékot képzelünk magunk elé, szinte nem is látunk mást, mint azt, hogy a tiszta angyali lelkekbe rémület költözik, amikor az ember a kígyó csábításának engedve, szakít a tiltott gyümölcsből, hogy olyan legyen, mint Isten. Az ember, aki alacsonyabb rendű az angyalnál, mert az ember evilági, földi, az angyal pedig transzcendens teremtmény. Ha szabad dramatizálni egy pillanatra a történetet, csak azt élhetik ott át az angyalok, hogy lám az ember szakít a tiltott gyümölcsből, több lesz, mint mi vagyunk. Isten lesz, fölibénk kerekedik. És most ezeknek az angyaloknak kell alájönni és hirdetni a vétkes, a bűnös, a lázadó embernek az evangéliumot, az örömhírt.  Ez a Krisztus gyermekeinek is a sorsa. Nekünk kell hirdetni a makacs, a lázadó, a hitetlen, a saját életébe beleragadt, önmagával elfoglalt, önmagának lefoglalt, önmaga számára foglalt embernek az evangéliumot. Nemcsak a pásztoroknak, az angyaloknak is mind Betlehemig el kellett mennie. Van-e valóban nagyobb csoda ennél? Van-e nagyobb csoda annál, hogy a mennyei seregek sokasága eddig a kis, poros városkáig, Betlehemig, eljön, alászáll, és a földön a nyomorúságnak, bűnnek és halálnak honában dicsőíti és magasztalja az Istent?

Igen, van,  mert még valaki eljött, egészen Betlehemig. Menjetek el Betlehemig, és meglátjátok ott Istennek a csodáját, ez lesz néktek a jel róla: fekszik, bepólyálva a jászolban. Ez az igazi nagy csoda,  és ez az igazi eljövetel. Mert az angyalok nemcsak üzenetet hoznak, hanem dicsőítő éneket is énekelnek. Dicsőség, a magasságban az Istennek és a földön békesség az embereknek és jóakarat. Mert a pásztorokat és az angyalokat is megelőzően eljött a Fiú egészen Betlehemig, hozzánk. Mert hiszen Betlehem mi vagyunk. Mert hiszen Betlehem ez a világ. Mert hiszen Betlehem a mi sorsunk és a mi életünk.

És, hogy jön el Isten? Eljön létezésünk legmélyebb mélységéig. Ez a jel róla: bepólyálva fekszik a jászolban. Isten, amikor testet ölt, belép az emberi történelembe, megkülönbözteti magát. Nem megkülönböztethetetlen módon van itt. Nem kikutathatatlan talányként. Nem valamiféle inkognitóban, álarcban, maszkban, ami mögött csak sejteni lehet az igazi valóját. Ő megkülönböztethetően jön el. De hogyan? Mi ez a megkülönböztetés? Egy védtelen gyermek, egy csecsemő, néhány vászondarabba bebugyolálva, egy jászolba helyezve.

És most felejtsük el az összes karácsonyi képzetünket, történetünket, a stilizált jászlakat. A jászol az, amiből az ökör, meg a szamár eszik. Amibe az ember a saját gyermekét bizton nem tenné bele. Ott van megkülönböztetett módon. Mert az, hogy egészen Betlehemig, az azt jelenti, az emberlét mélységéig, a legnagyobb kiszolgáltatottságig, a legnagyobb alázattal. Milyen megrendítő és milyen boldogító is egyúttal: így tárja fel Isten az ő szeretetét, így különbözteti meg önmagát az ő eljövetelében, ebben a mérhetetlen, felfoghatatlan, csodálatos nagy alázatban. Ez a jel. És lám, Krisztus azóta is, mindig így különbözteti meg magát: éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok, meztelen voltam, és felruháztatok, börtönben voltam, és meglátogattatok. Mindig így különbözteti meg magát. Ez a jel róla.

Ez a jel róla nekünk, ma is, ha az Ő dicsőségét, hatalmát és szeretetét hirdetni akarjuk, rá akarunk mutatni, hogy hol van Ő, hol jár Ő a mi világunkban. Ott találjuk meg, ahol mi tudunk szeretni, ott találjuk meg, ahol megtaláljuk a szükségben levőt, ott találjuk meg, ahol megtaláljuk a lefoglalt, elfoglalt, fogoly embert, hogy hirdessük az angyalokkal és a pásztorokkal a karácsonyi evangéliumot.

 Kedves testvérek, ünneplő gyülekezet!

Az angyalok és a pásztorok csodája után azt kell látnunk, hogy karácsony legmélyén a teremtő Isten csodája van. A teremtő Istené, aki sajátságos módon különbözteti meg magát, ad önmagáról jelet, megalázkodásával, alázatával, szeretetének a jelét. Menjünk el mind Betlehemig. Hiszen itt vagyunk, Betlehemben. Hiszen ide jöttek hozzánk az angyalok, hiszen ide jött hozzánk a szabadító és megváltó. Ó adja Isten szent lelke mindannyiunknak, hogy itt, most a mi Betlehemünkben, itt, most a mi nyomorúságunkban, elesettségünkben, lekötöttségünkben, itten a mi mostani makacsságunkban és lázadásunkban elérjen szívünk mélyéig az angyalok dicsőítő éneke, a pásztorok boldog bizonyságtétele: született néktek ma a szabadító, aki az Úr Krisztus, Dávid városában. Ámen