Milyen az Isten?

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Most jön a neheze! A kisgyermek sírt, amikor keresztelőre készültünk, de most nehezebbről szeretnék szólni: a nevetésről. A sírás mindig könnyebb, mint a nevetés. Azt a szakaszt olvastam föl Pál apostol híres, szónoki iskolákban is tanított athéni beszédéből, amely bár úgy kezdődik, ahogy az a nagy könyvekben meg van írva, de nem úgy végződik, ahogy várjuk. Akik tanultak latinul, de akik nem, azok is tudják, mit jelent a captatio benevolentiae. Így tanultuk mi Cicerótól, hogy a hallgatóság figyelmét, jó tetszését, jóakaratát mindjárt az első mondattal meg kell nyerni, és ha azt megnyertük, már félig megnyertük a csatát is, hiszen odafigyelnek ránk, és amit érvényre akarunk juttatni, az már nem lesz olyan nehéz, nyitva vannak a szívek és a lelkek kapui. Tehát az apostol is ezzel kezdi beszédét, vélhetnénk. Azt olvassuk ugyanis az Apostolok cselekedetei 17. részében, hogy miután Béreából áthajózott Athénbe, és ott munkatársait, Silast és Timotheust várta, végigjárta Athént, és háborgott a lelke, mert a város tele volt bálványokkal. Mondhatni, hogy nem nagy dolog ez a háborgás,  Pál Gamániel rabbi iskolájába járt,  s aki az Ószövetséget tanulta, az tudja, hogy bálványt állítani bűnök bűne. Nem nehéz, mondhatnánk, Pál apostolnak háborogni, hiszen miután megtért és a Krisztus iskolájába járt, még inkább felkavarhatta a látvány, hiszen a Szentháromság élő Istent imádjuk, nem az ember keze csinálmányát.

De talán van még külön oka is a háborgásra. Athénben van, és azért Athén: Athén. Athén: műveltség, filozófia, tudás, ismeret, bölcsesség, - minden, amit az ember össze tud gyűjteni, meg tud ismerni, rendszerezni tud, ez Athén. Hát hogyne háborogna Pál apostol, aki ott áll meghökkenve a bölcsességnek, a filozófiának, a tudománynak a fővárosában, Athénben, és azt látja, hogy csak ennyire jutottak az atyafiak, hogy minden sarkon, szérül-szerte bálványtemplomok, bálványáldozati oltárok, szobrok és képek és képzőművészeti alkotások formájában kiábrázolt, elképzelt istenségek. De mégis így kezdi a beszédét: athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek találtalak benneteket... Mondhatnánk: ez az igazi szónoki teljesítmény! Ugyan föl van háborodva, de szeretné az athéniak szívét az élő Istennek megragadni, hát az elején megzörgeti a cukros zacskót, captatio benevalantiae, athéni férfiak minden tekintetben istenfélőnek talállak benneteket.

Sokak szerint Pál annak ad hangot, hogy mégiscsak lát ebben az emberi bölcsességben valamit, ami talán óvatosság, talán a kimeríthetetlen ismeretvágytól sarkalt meglátás. Legyen itt egy oltár, arra pedig az legyen ráírva: az ismeretlen Istennek. Hátha van egy olyan istenség, akit nem ismerünk, egy ismeretlen Isten, mert ha van, és mi őt nem tiszteljük, akkor nagyon nagy baj lesz, nem jó dolog az istennel ujjat húzni. Teosz agnosztosz, oda van szépen írva görögül. Persze, hogy aztán ebből a teosz agnosztoszból, az agnosztoszból a 20., 21. században az agnosztizmus lett, és ma nagyon sok ember él szerte a világon, akiket ha a hitükről kérdezünk, elegánsan azt mondják: kérem, én agnosztikus vagyok; ami azt jelenti, hogy meghagyom, hogy volna talán esetleg Isten, de én ezt nem tudom...

De talán van egy másik magyarázat is. Ha azt a görög szót latinra fordítomjobban értjük, hogy az emberi elme mit tud., A középkor nagy felfedezőit, kutatóit, világjáróit a terra incognita vonzotta. Az ismeretlen földek, és a vágy, hogy megismerjük azokat is. Hát, ha van terra incognita, akkor van Deus incognitus is, van még egy ismeretlen Isten is, nosza, próbáljuk meg ezt az istent megismerni. Nos, az apostol ezt az istent mutatja be, mert azt mondja, hogy azt az istent, akit ti ismeretlenül imádtok, azt hirdetem én most nektek. És miután bemutatja, fölcsattan a nevetés. Ezért mondtam, hogy sírni könnyebb. De ha nevetést hallanak a keresztyének, gúnykacajt, és a hozzátoldott mondatot, amit az apostolnak mondanak, hogy majd még meghallgatunk, más a helyzet. Persze Athén az Athén, Athén a tudomány városa, Athén a demokrácia városa, Athén a népakarat városa, Athén az akarat városa. És ha már demokratikus, akkor az akaratát ott mindenki érvényre juttathatja! Jól van, púpos Pál apostol, kis göbbedt, hajlott hátú zsidó ember, beszéltél itt nekünk valami röpülő emberről, aki föltámadt és fölröpült az égbe, meghallgatunk még, gyere el máskor is. Csinálunk itt az Areopáguson egy stand up comedy-t, te is fölállhatsz, aztán elmondhatod a magadét. Ez fáj. Ez a nevetés fáj, minden keresztyénnek fáj. Ma is fáj, ha kinevetnek bennünket. Az idősebb nemzedék tudja, hogy amikor kemény és harcos, szálkás, kardos és csákányos, fokosos ateista propagandát folytattak a keresztyének ellen, az olykor könnyebb is volt (ezzel nem szépítgetem az üldözés korát). Az világos kép volt, fekete-fehérben ment a dolog, igen és nem, hiszel vagy sem, van Isten vagy nincs Isten, bolond maradsz, vagy fölzárkózol az új idők új dalaihoz. Ma ennél nehezebb és bonyolultabb a helyzet, ma mindenki azt hisz, amit akar, mindenki úgy hisz, ahogy akar, és amikor a keresztyének megszólalnak, megsimogatják a buksinkat, kicsit kacagnak rajtunk, majd meghallgatunk még benneteket is. És ez fáj.

De hadd mondjam meg, kedves testvéreim, hogy ebből a nevetésből sokféle jó is származott a keresztyénségre. Ez a szépen megkomponált szónoki beszéd, amellyel az apostol előrukkol, s amellyel az athéniakat hívogatja, ez a szép beszéd kudarccal ér véget. Mégsem volt ez igazán kudarc, mert arra sarkallta, hogy  inden átgondoljon.  Olvassuk csak el, hogy Athénből Korinthusba érkezvén hogyan változtat az igehirdetésen. Leírja ezt a korinthusiaknak is: amikor közétek mentem félelmek és reszketések közepette,  föltettem magamban, hogy nem akarok közöttetek másokról hallani, mint az Úr Jézus Krisztusról, mégpedig úgy, mint megfeszítettről. Aztán elmondja a galatáknak, hogy úgy beszélt nekik Jézus Krisztusról, minthogyha közöttük feszítették volna meg. Megváltozott a felfogása, előadásmódja, a világhoz való viszonya, -  nem árt néha, ha kicsúfolnak bennünket a hitünkben, mert akkor egy nagy és roppant feladat magasodik elénk, amit nem lehet elodázni. Megemlékezik Lukács evangélista itt, ennek a történetnek a végén azokról az emberekről is, akik mindenek ellenére csatlakoztak Pálhoz. Ezek között  volt az areopágita Dienes vagy Dénes, vagy latinosan, Dionüzosz areopagitosz, a titokzatos filozófus, aki arra tette fel a tétet, hogy úgy fogalmazza meg Istent, hogy szüntelenül és folyamatosan elmondja, hogy milyen nem az Isten. Ez az areopágita Dienes aztán nagyon sok követőt talált, főleg a modern korban, akik tökéletesen el tudják mondani Istenről, hogy mi nem.

 De van egy másik út is, és hadd szóljak ma erről, Szentháromság vasárnapján. Három nagyon egyszerű kérdés. Az első így hangzik: van-e Isten? A skolasztikusok így kérdezték: an sit Deus?

Az apostol a bizonyságtételében azzal kezdi: athéni férfiak, dicsérlek titeket, mert istenfélőnek látlak benneteket. S ezért nevezi őket istenfélőknek. Igen, ezt, hogy van-e Isten, kérdezi és kimondja minden bölcsesség, minden filozófia. A 19. század dühöngő szellemi ateizmusa, és a 20. század politikai ateizmusa után,  már sok nagy tudós, és a legnagyobbak, akik becsületesek (mert van – ha szabad ezt mondani – intellektuális becsületesség is), ha nem is többet, ennyit kimondanak: van Isten. Vagy: kell lennie egy felsőbb intelligenciának, vagy amikor a világról gondolkodtak, mint Einstein ilyen érdekes dolgot mondanak: Isten nem kockajátékos. Nem történetből van a világ, nem csak úgy lett, hogy berakta Isten a kockákat a pohárba, oszt kiborította, lesz, ahogy lesz. Ma nagyon sokan beszélnek intelligens tervezésről, mint a világteremtő folyamatról. Nem sok ez, kedves testvéreim, mi ezt jól tudjuk, nem sok ez, de arra a kérdésre, hogy van-e Isten, minden tisztességesen, józanul és bölcsen gondolkodó ember, úgy, mint az athéniak, azt mondja: kell lennie. És ha nem megy tovább e kérdésben, akkor fölállítja az oltárt az ismeretlen Istennek. Mert kell lennie egy Istennek, aki talán az ész számára kikutathatatlan, akihez az emberi elme nem tudott még olyan mélységbe vagy magasságba eljutni, vagy még nem álltak úgy össze a dolgok, hogy tudnánk a nevét..., de kell lennie.

A másik kérdésről is szól az apostol. Ez már nagyon is teológiai kérdés, vagy skolasztikus kérdés, félreértés ne essék: katolikus kérdés. Egyszerűen így hangzik: kicsoda az Isten?  Quid sit Deus, - ha van? Márpedig kell lennie. Akkor kicsoda? Nos, itt összegyűjtjük a tapasztalatainkat, mindent, amit isten-keresésünk közben átéltünk, ahogy az apostol mondja: bárha megtalálnánk és kitapogathatnánk, s továbbviszem: bárha  megszagolhatnánk, megízlelhetnénk, megláthatnánk, hallhatnánk. Átrezegne a lelkünkön. Jaj, mennyi minden összegyűlik ebben, az egész jófajta hagyomány, az emberiség egész tradíciója ekörül forog: kicsoda az Isten? Kicsoda az az istenség? Ki az az embert fölülmúló, transzcendáló, meghaladó őshatalom, őserő, a mindentudás, a mindenütt jelenvalóság, a mindennek az ismerete, a létezés kimeríthetetlen forrása és végső célja? És hány még fejezetcímet tudnék még sorolni tudósoknak, komoly embereknek, hívőknek, misztikusoknak, szenteknek a vallomásaiból arról, hogy kicsoda az Isten.

De van egy harmadik kérdés is. Ez pedig így hangzik: milyen az Isten? Miután pedig ezt a kérdést én először tételesen kifejtve Kálvin János Institutio-jában olvastam (bár, nyilván más is írt előtte erről), hadd mondjam így: ez a református kérdés. Milyen az Isten? És amikor az apostol azt mondja a tudós athéniaknak, hogy Isten azt akarja, hogy érjen véget a tudatlanság ideje, és Isten rendelt is egy napot, amikor majd egy férfiú által mindeneket megítél, és Jézus Krisztust rendelte erre a napra és azzal pecsételte el felhatalmazását, hogy föltámasztotta Őt a halottak közül – akkor ezzel kifejezi, hogy Isten kinyitotta a világot az ember számára, kinyitotta az embert saját halálköréből. Mert a zsoltár még csak ennyit mond, hogy körülvettek engem a halálnak kötelei. Isten azonban Jézus Krisztusban kinyitotta ezt. S ekkor máris kaptunk egy feleletet, hogy milyen az Isten. Ilyen az Isten. - Szabadító. Milyen az Isten? – Életakaró. Milyen az Isten? – Életteremtő és új élet teremtő.

 S talán a mai fölolvasott történethez kapcsolódóan már csak egy nagy lényeges kérdésre kell felelni. Milyen az Isten? Isten akar. Mert amikor azt mondjuk, hogy kicsoda az Isten, vagy mi az Isten, elmondhatjuk, hogy véghetetlen, végére mehetetlen, fölfoghatatlan, mindenütt jelenvaló, de nem mondjuk, hogy akar, mert ez egészen mély, belső léttulajdonság. Isten akar.

És Athénben - az apostol prédikálása -  nyomán bekövetkezik az akaratok nagy összeütközése. Mert mi is Athén? Athén a filozófia, Athén a tudás, Athén a bölcsesség, Athén az ember. Ezért ez az oltár az ismeretlen Istennek azt fejezi ki, hogy ezt tudja és ezt akarja az ember. Ami Athénben van az  mindenestől fogva az, amit mi akarunk. Akarunk találni egy Istent, akarunk találni egy létforrást, akarunk találni egy kimeríthetetlen erőt, akarunk találni az életünk számára egy végső célirányt,  - akarunk, akar az ember.

 De, ha Isten nélkül akar az ember, akkor mindegyre csak az történik, amit az apostol mond a Korinthusi levélben (s ezt mondhatná az athéniaknak is):  vitetvén vitettetek a néma bálványképek által. Milyen érdekes és megdöbbentő, hogy amikor az ember akar, és Isten nélkül akar, akkor a saját akaratának megképzett, megtestesített, megfogalmazott, rendszerbe foglalt, emberi erővé tett akaratának a foglyává lesz, - és vitetvén vitettetek a néma bálványképek által. Van az akaratnak egy ilyen, egészen különleges eksztázisa, amikor már nem is tudom, mi történik, csak visz az akaratom. Athén az ember. Ezért mondta Tertulliánus egyházatya, a 2. században Pál apostol egyik igéje nyomán: mi köze Athénnek Jeruzsálemhez. Pál a bálványimádásról beszél így: mi köze van a Béliálnak Krisztushoz? Mi köze van a bálványoknak az élő Istenhez? Tertulliánus megtoldja: mi köze Athénnek Jeruzsálemhez Mi köze mindent akaró embernek az Istenhez? Szónoki kérdés, de nyilván azt mondja, hogy semmi köze. Mégis van, válaszolunk Tertulliánusnak,  - van, mert Isten kijelölt egy napot, elküldött valakit, a második Ádámot, az igaz embert, és abban a második Ádámban, Jézus Krisztusban értjük meg, hogy mi köze van Istennek az emberhez, egészen pontosabban ott értjük meg, hogy Isten akar és mit akar. Milyen az Isten? – Olyan, amilyen az Úr Jézus Krisztus. Milyen az Isten? – Olyan az Isten, ahogyan föltárul az Ő akarata. És mit akar az Isten? – Pál ezt így mondja, majdnem, mintha pietista prédikátor lenne (az is volt egyébként, meghagyom), Isten azt akarja most, hogy mindenütt, minden helyen, minden ember térjen meg. Mindenki forduljon meg, mindenki váltson lépést, mindenki programozza újra az életét, mindenki forduljon a helyes irányba.

Miért panaszkodsz, kedves testvérem, hogy árnyékos a világ, ha mindig a Napnak hátat fordítva élsz, miért panaszkodsz? Miért panaszkodsz, kedves testvérem, hogy soha semmi jó nem sikerül neked az életedben, akárhányszor nekidurálod magadat, ha soha kezed az égre nem emelted és nem kérted a szabadító Istent? Miért panaszkodsz, hogy össze van gubancolódva az életed és egyik kudarc  jön a másikra, és egyik nyomorúság érkezik a másikra és nem tudsz már itten semmiből kibontakozni, mindegyre visszahullasz vétkeidre, bűneidre, nyomorúságaidra, - az egyénire, a közösségeire, a véletlenszerűre és a strukturáltra, ha soha oda nem álltál ez elé az Isten elé, aki olyan, ahogy Dávid mondja a zsoltárában, sejlő szívvel, olyan Őmint az atya a gyermekeihez. Irgalmas és hosszútűrő. Olyan messze veti tőlünk vétkeinket, mint amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, és meg tud bennünket tisztítani és szabadítani úgy, hogy nincs rá jobb kifejezé, mint amit az apostol mond ujjongva: akik Krisztusban vannak, azok új teremtés. Ilyen az Isten!

És miért írják mégis az athéniak arra az oltárra, hogy az ismeretlen Istennek -  miközben nincs Ő tőlünk sem távol? Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk – mondja az apostol. Azért, mert talán Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Ilyen az Isten. Közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Mi folyton a terra incognita után futkározunk, mi mindig a Deus incognitus-t keressük, mi mindig bele akarunk tenni valamit a rendszerünkbe, aztán ilyen vagy olyan formában működésbe hozni azt. Mit mond az apostol? – Őbenne élünk, mozgunk, vagyunk. Vedd már észre, Isten közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz, - és ez nem filozófia, ez kinyilatkoztatás. Ez nem teológiai bölcselkedés, ez Isten testté lett Igéje az Úr Jézus Krisztus, mert Krisztusban Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz, mert Krisztus az igaz ember. Néhány hete került a kezembe egy könyv, egy amerikai írónő írta, igen nagyon érdekes címet adott neki. Az a címe, hogy Ádám halála. Rögtön, ahogy kinyitottam a könyvet megértettem, hogy miről szól. Az 1960-as években az úgynevezett nyugati civilizáción végigsöpört egy divatos irányzat: Isten halála. Akkoriban Freud, Nietzsche, és  Marx nyomán sokan beszéltek arról, meghalt az Isten. Ez volt az Isten halála. Ez az írónő nagyon szerényen és egyszerűen ezt a címet adta könyvének: Ádám halála, amit így lehetne szabatosan fordítani: embernek halála. Ha csak annyit tudsz odaírni oltárodra, hogy az ismeretlen Istennek, akkor még a tudatlanság idejében vagy, de most Isten azt parancsolja (mert ilyen az Isten),  Isten azt akarja (mert ilyen az Isten), hogy az igaz emberben, aki meghalt (az ember halála), és aki föltámadott (embernek feltámadása), és új életet nyert (embernek élete), Őbenne, az új emberben hozzá forduljunk!

Nos hát, hogy van-e Isten, azt bizonnyal tudja mindenki. Hogy kicsoda Isten, azt elmondja nekünk sok bölcsesség és kinyilatkoztatás. De a legizgalmasabb kérdés, és a döntő kérdés, hogy milyen az Isten, mégpedig az én velem való kapcsolatában, milyen az Isten, ha nekem dolgom van Vele, erre ez a válasz, amit itt olvastunk: eleve elrendelt egy időt egy férfiú által, aki igazságban ítél meg mindeneket, és ennek bizonyságául föltámasztotta Őt a harmadik napon. Embernek halála, Ádámnak halála? - Krisztusnak föltámadása! Legyen Istennek dicsőség ezért minden időben.
Ámen