Mily nagy szeretetet adott!

Kedves Testvéreim!

Ádvent idején, amikor karácsony nagy ünnepére készülünk, sokféle képet és hasonlatot alkalmazunk Isten igéjéből véve, amelyekkel önmagunk számára is megpróbáljuk hathatóssá, erőteljessé tenni azt az érzést, amiben most benne vagyunk, megpróbáljuk kifejezni, és konkréttá tenni azt, amit így nevezünk: készülődés. A próféta egyik képe szerint készülődni igen komoly lelki, szellemi tevékenységet jelent, amit a próféta nem a töprengéssel, a meditálás képeivel fejez ki, hanem konkrét fizikai munka, az útkészítés képeivel. Készülődni, azt jelenti: utat készíteni. A szónak nem csak abban az értelmében, hogy lesöpörgetjük az útról azt, ami rákerült. Nem csak abban az értelemben, hogy lecövekelünk néhány karót, és azt mondjuk, hogy ez az út. Hanem hegyeknek kell eltűnnie, völgyeknek kell föltöltődnie. És ezt alkalmazza most mindenki saját magára. Az életünkből hegyeknek kell eltűnnie, és völgyeknek kell föltöltődnie, hogy amikor a Maga dicsőségében elérkezik a Messiás, jó útja legyen hozzánk, a szívünkhöz, az életünkhöz. A fölkészülés egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy késszé és készségessé tesszük magunkat.

Most János apostol leveléből olvastam igéket, és hiszem, hogy az öreg apostol igéi segítenek bennünket ebben a késszé és készségessé válásban. Különös szavakat mond, és most segítsenek bennünket ezek a különös szavak, ezeknek a mérlegelése, a megfontolása, a belátása, és mindaz, ami ebből az életünkre következik.

Igen érdekes, amit az apostol mond a levele harmadik részének első versében: Lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk Isten, az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk. Ez különös kijelentés, még hogyha a fülünknek már nem is cseng különösen, mert sokat olvastuk, használtuk, ismerjük, forgatjuk a szívünkben. Azért különös, mert az apostol nagyon finoman jelzi is azt, hogy Isten fiainak neveztetünk, s ezzel arra utal, hogy az ember életében korábban történt valami. Hiszen születésünktől fogva, teremtetésünknél fogva Isten gyermekei vagyunk. Őbenne élünk, mozgunk, az Ő teljességéből valók vagyunk, Isten gyermekei vagyunk mindannyian. Hiszen ez olyan nyilvánvaló, ez olyan magától értetődő.

Miért mondja azt az apostol: Lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk az Atya? Talán megteremtésünkről, fogantatásunkról, világra jövetelünkről beszél? Vagy valami másról? Igen, másról beszél, mert nem azt mondja, hogy mily nagy szeretetet adott nekünk az Atya, Isten gyermekei vagyunk. Ahogy hallottuk hét közben, az evangelizáción, isteni szeretet valóságából teremtettünk, azért élünk és azért vagyunk, mert Isten szeret bennünket, ez a teremtés nagy titka. És mégis, most valami mást mond az apostol. Isten gyermekeinek hívatunk, neveztetünk. Elhívattunk arra, hogy Isten gyermekei legyünk. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember életében van valami törés. Van valami, aminél fogva az istengyermekség státuszát elveszítettük, eredeti állapotunk megingott, tönkrement. És ez, hogy "neveztetünk", ez azt jelenti, hogy újra Isten gyermekeivé lettünk, vagy leszünk. Ez az a nagy szeretet, amit az Atya adott nekünk.

A tékozló fiú történetét kell fölidéznünk, aki föllázadt az Atya ellen, otthagyta az atyai házat, fölmondta a gyermeki státuszt, mert atyját halottnak nyilvánította, hiszen kikérte az örökrészt. Úgy beszél az apjával, mintha apja egy végrendelet végrehajtója lenne. Aztán messze vidékre költözik, és ő az, aki elvész és meghal. S amikor hazatér, életében egy új státusz, egy új minőség kezdődik. Ez az én fiam elveszett és megtaláltatott, meghalt és föltámadott – kiált az atyja. Ez már nem ugyanaz, mint amikor az ember a maga természetes állapotában ott van az atyai házban, ott van Istennél, Isten gyermeke, csak úgy és csak azáltal, hogy Isten teremtése. Mily nagy szeretetet adott nekünk az Atya, Isten gyermekeinek, Isten szülötteinek neveztetünk.

Továbbá, igen különös kijelentés, amit az apostol a vers második felében mond: A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Tudniillik Krisztust. A világ nem ismer minket. Dehogynem ismer minket. Milyen gyakran hallom én is, amikor vitatkozom valakivel, nehéz ügyeket kell intézni, rám néz az illető, és azt mondja: ismerlek én téged. Mit akarsz? Milyen sokszor mondják ezt nekünk: ismerlek én téged. És mi is mondjuk másnak. Ismerlek én téged, mit jössz nekem ezzel a dologgal? Mintha valami nagy újdonság lenne!

Meg kellett tapasztalniuk ezt a kijelentést, ezt a rákérdezést vagy gunyoros állítást az első keresztyéneknek is. Ők azt mondották magukról, hogy Isten gyermekei vagyunk, Isten gyermekeinek hívatunk, másmilyenek vagyunk, mint voltunk. De sokan rávágták: ismerünk mi titeket! Jártok a templomba, szenteskedtek, imádkoztok, bibliáztok, beszéltek valami nagyságos Istenről, megváltásról, szeretetről, de ismerünk mi titeket. Ismerlek én téged!

Valóban? Az apostol azt mondja: A világ nem ismer minket. De nem azért, mert nem lát a lelkünkbe. De nem azért, mert olyan kevéssé bontakozott még ki bennünk az új ember, az új élet, az istengyermekség. Nem azért nem ismer bennünket a világ, mert rosszul működik a keresztyén kommunikáció, - bár működne egyébként jobban - nem azért mondják azt nekünk, hogy ismerlek én téged, mert az új ember nem vált még bennünk olyan átütő valósággá, hogy mindenki számára eltakarhatatlanul ott legyen. Ennél mélyebbet mond az apostol: nem ismer minket, mint Isten gyermekeit, mert nem ismeri Őt.

Ez azt jelenti, hogy Krisztus gyermekei osztoznak Krisztus sorsában. A szónak mind a kétféle értelmében. Azért vagyunk Isten gyermekei, azért neveztetünk Isten gyermekeinek, Isten szülötteinek, mert osztozunk Krisztus sorsában. Semmi másért. Semmi másért, csak Őérette. Csak miatta. Ha Isten Őbenne, Krisztusban lát és szeret bennünket, - Ő maga ez a szeretet, akit ajándékoz - akkor vagyunk Isten gyermekei. De osztozunk Krisztus sorsában úgy is, hogy aki Őt nem ismeri, aki Őbenne nem ismeri föl Isten megváltó szeretetét, az bennünk sem fogja fölismerni ezt az isteni munkát. Miről ismerné föl? Hiszen bennünk csak tükröződik, hiszen bennünk csak folytatódik azáltal, hogy mi átformáltatunk a Krisztus szeretete által. Ha nem ismerte meg Őt, bennünket sem fog Isten gyermekének látni.

Még tovább menve, ez azt jelenti, hogy a Krisztus sorsában való osztozásban bennefoglaltatik egyfajta - ha szabad ezt mondani - szülő-gyermek viszony. Krisztus szeretete által, azáltal, hogy Krisztus testvérévé fogad bennünket, vagyunk Isten gyermekei. És a szülő és a gyermek viszonyban szolidaritás van. Talán ma nem annyira. A régi világban egészen biztosan így volt. Lehet, hogy száz éve, vagy ezer éve szülő és gyermek között nagyobb volt a különbség. Sőt, biztos, hogy nagyobb volt a különbség. Ismerek családokat, ahol még mindig magázzák a gyerekek a szülőket. Ezt ódivatúnak tartjuk. Ismerek olyan családokat, ahol idős emberek elmondják, hogy bizony, amikor ők gyermekek voltak, kezet csókoltak édesapjuknak, édesanyjuknak. Ha ilyet látnánk, azonnal gyereknevelési tanácsadóhoz irányítanánk a szülőket, menjenek már el, mert tűrhetetlen, amit a gyerekekkel csinálnak. Megalázzák őket, emberi jogaikban, gyermeki jogaikban. Lehet, hogy régen így volt, de az is biztos, hogy a család szolidárisabb volt. A gyermek osztozott a szülő sorsában és a szülő a gyermekében. Ma lehet,   hogy alig-alig van különbség szülő és gyermek között, és ahogy nőnek a gyerekek, úgy egyre kevésbé van különbség szülő és gyermek között, ma már nagyon sok család úgy él, hogy a szülők már rég nyugovóra tértek, és a gyerekek még mindig élik világukat, de nincs is szolidaritás, de nincs is egysége a családnak.

Talán ez a kitérő segít megértetni, mi a jelentősége annak, amikor így fogalmaz az apostol: A világ azért nem ismer minket, mert nem ismeri Őt. Őt, a szülőt, az Atyát. Őt, a testvért, a Fiút. Honnan tudná a világ, hogy mi ki vagyunk? Mi a mi elhivatásunk? Miért neveztetünk Isten gyermekének, és mit jelent ez, ha Őt nem ismeri? Ezért, csak megismételni tudom azt az örök tételt, amit mindig ismételgetünk, hogy a keresztyén élet, a keresztyén egzisztencia transzparens lét. Nem magáról tesz bizonyságot. Nem arról szól a mi életünk, hitvallásunk, bizonyságtételünk, hogy nézzétek, én Isten gyermeke vagyok, nézzétek, én Isten gyermekének neveztetem. Az életünk Krisztusra mutat. És aki Krisztusban Krisztust ismeri meg, Istenben a megváltót ismeri meg, az Atyát ismeri meg, a visszafogadót, az már tudni fogja, hogy mi miről beszélünk, és kik vagyunk.

Sokszor azért nem tudunk már a szeretetnek sem örülni, mert nem vesszük észre, hogy milyen hallatlanul nem magától értetődő a szeretet. Éppen azért nem örvendezünk sokszor a szeretetnek, mert magától értetődőnek vesszük. Mint ahogy sokszor magától értetődőnek tartjuk azt, hogy fölháborodunk, hogy föllázadunk, hogy Istent ostorozzuk, fölmondjuk a kapcsolatot, mert hát - úgymond - mi természetünknél fogva, teremtetésünknél fogva Isten gyermekei vagyunk, bánjon velünk Isten úgy, mint gyermekeivel. Evidens a szeretet. Magától értetődő. Szinte már csak azt vesszük észre, ha nincsen. Ha van, már nem is nyugtázzuk. Sokszor a családban is így van, és tudom, hogy nagyon sokszor családi kapcsolatok, családon belüli kötelékek gyengülnek meg azért, mert figyelmetlenek vagyunk, mert nem jelezzük a másik számára, nem nyugtázzuk a másiknak, hogy tudom, hogy szeretsz és köszönöm, hogy szeretsz, hálás a szívem, hogy szeretsz. Vagy nem mondjuk, hogy szeretlek. Nem tesszük, hogy szeretlek. Mert az olyan evidens. Mit kell erről annyit beszélni! Olyan magától értetődő! Csak amikor beüt a jaj, meg a baj, amikor szakadnak a kötelékek, amikor vinni kéne a másikat, vagy a másiknak kéne engemet vinnie, akkor vesszük észre, hogy milyen érzékeny, milyen élő, milyen különös valóság ez a szeretet. Nem úgy van a szeretet, hogyha nem beszélünk róla, akkor is van. Nem úgy van a szeretet, ha nem élünk vele, akkor is van. Nem úgy van a szeretet, hogyha csak tudomásul vesszük, és meghagyásban kezeljük, akkor is van. A szeretetet a szeretetünk táplálja. A bennünk lakozó szeretetet pedig az Isten szeretete táplálja.

Milyen különös, - ezt szeretném utoljára kiemelni - amit az apostol mond: Lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk az Atya. Mily nagy szeretetet adott! Lehet szeretetet adni? Hát valami olyasmi ez, mint egy jókora nagy ajándék? Olyasmi ez, amit meg lehet mérni, mérlegre lehet tenni, körbe lehet járni, és azt mondani, hogy: Nézzétek, milyen nagy szeretetet adott az Atya!?

Szinte abszurdnak tűnik, amit az apostol mond, de ő dadog, nem tudja jobban kifejezni, s azt hiszem, mi sem tudjuk jobban kifejezni. Mily nagy szeretetet adott... Miért nem azt mondja, szabatosabban, hogy  mily nagyon szeret bennünket az Atya? Vagy mily sokat adott az Ő szeretetéből? Vagy mennyire szeret minket és milyen nagy dolgot adott nekünk? Mintha dolog lenne a szeretet, úgy beszél itt az apostol: mily nagy szeretetet adott. De nincs jobb kifejezés. Nem lehet jobban megértetni, és elmondani, hogy ezt kaptuk, hogy ezt Ő adta. Ez nem csak úgy van, hanem ez történés az életünkben. És nincs nagyobb történése az emberi életnek, mint amikor Isten szereti őt.

Boldog az ádventünk, ha föltöltjük a völgyet, elhordjuk a hegyet, és a beláthatatlan horizont mögött ez tűnik föl számunkra karácsony nagy titkaként: Mily nagy szeretetet adott az Atya. Most igazán isteni dolog történik velünk, mert Isten ad szeretetéből szeretetünkbe.

Az apostol nem másról beszél, mint a keresztyén élet végső ádventjéről. Egyszer egy hittanos gyermek azt mondta nekem, amikor a keresztyén ünnepekről beszéltünk, hogy karácsonyból van két nap, nagypéntekből egy, húsvétból kettő, pünkösdből kettő, ádventből meg négy hét. Majd azzal folytatta, hogy biztos azért ünnepeljük ilyen hosszan ádventet, mert nekünk már igazából véve nincsen ádventünk. Azért tart ilyen sokáig az ádvent, mert visszasóvárgunk a betlehemi mezőre, visszasóvárgunk a jászolistállóhoz, visszasóvárgunk a napkeleti bölcsekhez. Ám nem lehet, ezért jól megnyújtjuk ezt az ádventezést, mert nekünk már nincsen ádventünk.

Dehogynem, kedves testvérek! A keresztyén élet szüntelen ádvent. Így mondja most az apostol: Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van. Amint van. Most még nem tudjuk, mivé leszünk. Most még nem tudjuk, de tudjuk, hogy hasonlókká leszünk Őhozzá. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Istenben és Krisztusban is mindig van egy többlet. Kétféle értelemben is. Mindig van egy többlet, mert akármennyit ismerünk meg Istenből, az sohasem lesz Istennek a teljessége. Sohasem mondhatjuk, a legkitűnőbb teológus, a legmélyebb látású misztikus, a legfantasztikusabb prófétai ihletet kapott egyén sem mondhatja azt, hogy most már tökéletesen ismerem Istent. Mindig van többlet.

Olyan ez, mint a turista esete, aki elindul a térképpel, melyre fel van rajzolva, hogy hol van egy hegy, hol van egy másik hegy. Elindul, s tudja hogy van valahol egy nagy csúcs, oda kell elérnie. Hány völgyön kell lemennie, hány dombon kell fölmennie, hányszor van úgy, hogy azt a nagy végső célt egyáltalán nem is látja, ami felé tart. Hányszor van így a keresztyén élet? Nemhogy a végső célt nem látom, hanem azt sem látom, hogy emögött a domb mögött mi van. Olykor-olykor látjuk a végső célt egy villanásra, egy-egy kép erejéig, egy-egy vigasztaló ige meghallásáig, amikor egy-egy kisebb csúcsra fölérünk, de az még nem a végső csúcs.

Most Isten gyermekei vagyunk, s nem tudjuk, mivé leszünk. De Őhozzá hasonlatosak leszünk, mert meg fogjuk Őt látni, amint Ő van. Mindig van ádvent. Mindig van többlet. Mindig van kibontakozás. Az egész Biblia, az egész üdvtörténet örök szabálya az, hogy Isten, amikor beteljesít egy ígéretet, abban az ígéretben egy új ígéretet ad. Amikor véghezvisz valamit, abban nemcsak befejeződik, hanem föl is nyílik valami. Abban a tényben,   hogy elküldte egyszülött fiát, és oly nagy szeretetet adott Benne, hogy eltörölte bűneinket, kiszabadított bennünket vétkeink fogságából, nemcsak annyi történt, hogy el lett rendezve a mérleg, ki lett egyenlítve a számla, és szabad lett az ember, és innentől kezdve azt csinál, amit akar. Mindebben ígéret is van. A föltámadásnak az ígérete. Az új életnek az ígérete. Az istengyermekség ígérete.

A világ nem ismer minket, mert nem ismeri Őt. Mi pedig még nem ismerjük legvégső, igazi önmagunkat, mert bár ismerjük Őt, de akkor leszünk igazi önmagunk, amikor meglátjuk Őt, amint van, a boldog színről-színre látásban.

Szeretett Gyülekezet! Ádvent mindannyiunk számára a csodálatos isteni ajándék elfogadására való készülést is jelentheti. Ilyenkor a felnőtt-tudatot, a felnőtt-világot az tölti be, mit adjak, hogyan adjam, mennyit adjak, és ha igazán jól készülünk a karácsonyi ajándékozásra, nem is nagyon érdekel bennünket, hogy mi mit fogunk kapni. Ez így van rendjén, ez így jó.

Mégis azt hiszem, az apostoli ige fényében élhetjük és gyakorolhatjuk, készíthetjük magunkat az elfogadásra. Elfogadni Istennek ezt a nagy ajándékát. Befogadni Istennek ezt a nagy ígéretét. Élni abban az örömben, hogy Krisztus gyermekei vagyunk, és még mi sem tudjuk, hogy mivé leszünk. Igen, boldogok lehetünk, mert nekünk kétféle ádventünk van. Nem úgy van, ahogy ez a hittanos gyerek mondta, hogy egy sincs, és azért csinálunk hosszú ádventet. Nekünk kettő van. Van egy ádventünk, amiben most vagyunk, amiben készülünk a karácsony ünnepére, készülünk arra, hogy újra fölidézzük magunkban Istennek ezt a fölfoghatatlanul nagy szeretetét. És van egy folyamatos ádventünk. Isten gyermekeinek ádventje. Azzal a boldog tudattal, hogy még van valami, amit Isten a számunkra készített, még van valami többlete az Isten szeretetének, még van valami többlete az isteni gyermekségnek. Ezért hordassanak el a hegyek, töltessenek föl a völgyek, készüljön minden szív és minden lélek az Úr dicsősége meglátására.
Ámen