Miképpen azok is

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Hetek óta olvassuk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet, és többször említettem már, hogy Lukács evangélista szándékosan úgy mutatja be az evangélium elterjedését, az első gyülekezet megalakulását, a tanítványok munkáját, egyszóval a keresztyénség történetének első szakaszát, hogy szüntelen érzékelteti velünk: Isten különös kegyelme segíti az első tanítványokat abban, hogy a munkájukat – noha semmiképpen sem zavartalanul, de - áldással végezzék. Többször láttuk már, hogy fenyegetés, börtön, üldözés, váratlanul adódó és elháríthatatlannak tűnő körülmények mind-mind azt a gondolatot kelthetik bennünk, hogy innen már nincsen tovább, abba kell hagyni ezt az egészet.. Ám láttuk azt is, Isten hol a körülmények révén, hol egy-egy embert az apostolok mellé állítván, hol éppen az ellenség oldaláról szószólót támasztva, hol éppen a gyűlölködő ellenfelet megtérítve segíti tovább evangéliumának útját. Arról azonban eddig nem hallottunk, noha az emberi tapasztalat erre is készíthetett volna bennünket, hogy ha már ilyen jól mennek a dolgok, akkor vajon belül hogy-hogy nincs akadály. A történelemből is számos példát lehetne arra hozni, hogy amikor a külső akadályok elhárulnak, amikor az ellenfél szája betömetik, amikor Isten megnyitja a szabad pályát, s lehet menni,s nincs, ami föltartóztatja az ügyet, akkor jönnek a belső viszályok! Ekkor támadnak azok a belső feszültségek, melyek talán rejtetten eddig is megvoltak, ám a külső nyomás, az ellenfél vagy az ellenség összetartotta a csapatot. Így is van ez: hogyha ég a ház, mindenki tűzoltásra siet, s nem merülünk el egymással támadt vitás ügyeinkbe. Aztán, ha eloltottuk a tüzet, újraépítettünk mindent és bevonulunk a készbe, akkor elővesszük a régi dolgokat, hogy egymással is elrendezzük a vitákat. Most itt a 15. részben arról olvasunk, és Lukács ezt keresetlen szavakkal mutatja be, hogy a keresztyének körében is nagy feszültség támadt. Olyannyira nagy ez a feszültség, hogy valóban azzal fenyeget, hogy ha ugyan Isten félre is tett minden külső akadályt, el is távolított az útból minden hátráltató körülményt, majd a keresztyének elintézik magukat.

Arról olvasunk itt, hogy csodálatos munkát végeznek az apostolok: már a pogányok is megtérnek, tehát olyanok is Jézus Krisztus követőivé lesznek, akik – ha szabad ezt mondani – semmiféle előképzettséggel nem bírnak: nem jártak vasárnapi iskolába, életükben nem láttak zsinagógát, nem olvastak prófétai tekercset, s számukra a Jézus neve csak egy különös arámi név, és semmit nem jelent. És mégis, Isten Lelke által, ahogyan most az apostolok erről beszámolnak, megtérnek, és a szíveket ismerő Isten bizonyságot tesz mellettük, hogy adott nekik is Szentlelket. Csodálatos dolgok ezek. Ám azt is olvassuk, hogy némely keresztyének, hivők Júdeából elmennek a pogányból keresztyénné lettek közé, és azt mondják nekik: ha körül nem metéltettek, nem üdvözülhettek. Nem üdvözülhettek… Tessék elgondolni ezt a drámát: valaki Kis-Ázsiában, aki görög filozófiai iskolán nevelkedett, élete tele volt nyugtalansággal, kereste a boldogságot, az igazságot, az örökkévalót, majd hallja az evangéliumot, azt magához öleli és üdv-bizonyossága lesz, és boldogan hisz Jézus Krisztusban, és az egész életét immár csak arra akarja irányítani, hogy miképpen tudja hálás élettel megélni ez a nagy áldást – nos, egy ilyen testvérhez egyszer csak jön egy atyafi, egy Krisztusban hivő és azt mondja neki: hogy ezt meg ezt meg ezt meg nem teszed, nem üdvözölhetsz! Hát akkor mit hirdettek neki minapában az apostolok? Akkor még nem tért meg? Mit ölelt magához boldog hálaadással? Mi szerint rendezte addig az életét? Ha ezt meg ezt meg ezt meg nem teszed, ha a Mózes törvénye szerint körül nem metélkedsz, ha meg nem tartod a szertartási törvényeket, akkor nem üdvözölhetsz! – vágják a fejéhez, s ezzel minden összedől.

De nemcsak ez a baj, kedves testvérek, hanem az is, hogy ezek az atyafiak megkezdik az uszítást Pál és Barnabás és munkatársai ellen, mondván, hogy félrevezetik, rossz útra vezetik azokat, akik a pogányok közül keresztyénné lesznek. Egyszóval az apostolokat tév-tanítóknak nyilvánítják. Ebből óriási vita,– vagy ahogy Károli Gáspár fordítja – veszekedés támad. Ez parázs vitát jelent, olyan vitát, amikor nem sikerül egy problémát megoldani, s csak egyféleképpen lehet belőle kijönni, éspedig úgy, hogy az egyik fél erre megy, a másik fél meg amarra. Végképp és mindörökre összevesznek. Amit hát a Nagytanács nem tudott elvégezni, amit a susárló farizeusok nem tudtak elrendezni, amit a könnyen felbőszült tömeg nem tudott elvégezni, amit a római hatóságok tiltása nem tudott elvégezni, azt elvégzik majd maguk a keresztyének: szétszóródnak, mint ahogy a pitypangot szétfújja a szél mindenfelé. Nagy dráma ez! Nagyon nagy a feszültség ez!. Ha azonban egy pillanatra eltekintünk attól az érzelemtelítettségtől, amely ebben a történetben oly nyilvánvaló, tehát, ha egy pillanatra felfüggesztjük azt, amit itt átérezhetünk, hogy ebben a vitában mindenki szenvedélleyl vesz részt, mindenki teljesen beleviszi magát, akkor megláthatunk egy mélyebb és általánosabb tanulságot is. S meggyőződésem, hogy ennek a tanulságnak a meglátása segíthet bennünket jól érteni a történet igazi üzenetét és alkalmazni azt a magunk életére is.

Miről is van itt szó? Az apostolok leveleiben utalásokat találunk arra, hogy miképpen fogták föl azt a nagy titkot, hogy Isten Jézus Krisztust elküldötte, Ő a keresztfán meghalt, harmadnap föltámadott és isteni dicsőségben az Atya jobbjára ült. Két nagy gondolat-kör köré rendezték ezt el az apostolok, és vegyest, hol az egyiket, hol a másikat hozták elő. Az egyik nagy gondolat az, hogy Isten beteljesítette, teljességre juttatta azt, amit a próféták által megígért. Egyszóval, ha meg akarjuk érteni, hogy kicsoda Jézus Krisztus, mi az Istennek ez a hatalmas és nyilvánvalóvá lett szeretete, akkor a hagyományhoz kell fordulni. A hagyományban minden megvan. Ott vannak a próféták, ott vannak a zsoltárosok, ott van az üdvösség történetének az első szakasza, ott vannak a minták. Ha valóban fel akarod fogni és meg akarod érteni, hogy milyen véghetetlen nagy dolgot ajándékozott Isten az Ő szeretetével, akkor a hagyományhoz kell fordulnod. S persze, másért is. A hagyomány önmagában is csodálatos és nagyszerű valami. A hagyomány fölragad bennünket, visz bennünket, megőriz minket akkor is, amikor erőnk elfogy, amikor minden kilátás elhomályosodik, amikor nem tudjuk, mitévők legyünk, amikor minden veszni látszik, akkor ott van a hagyomány. És ez így van ma is. Amikor minden bizonytalanná lett, mindent szétszedtek, darabokká törtek, semminek nem látjuk az összefüggését, mindenki megalapíthatja a maga kis szektácskáját, ahol egy kis igazságot dédelgethet, azt vesszük észre, hogy a józan és bölcs emberek - sokszor talán kényszeredetten - a hagyományhoz fordulnak. Az egyik legérdekesebb példa erre az új pápának, XVI. Benedeknek egyik megnyilatkozása, amelyben tájékoztatta a római katolikus híveket, hogy vissza lehet térni a latin miséhez. Ez nekünk, reformátusoknak nem nagy ügy, de akik római katolikusként nőttek fel, tudják, micsoda forradalom volt az 1960-as években, amikor bevezették az anyanyelvi misézést. Addig Magyarországon is latinul miséztek. Akkor annak reformnak az volt az indoklása, hogy az evangéliumnak minden nép számára anyanyelven kell szólnia. Talán mi reformátusok dörzsöltük is a kezünket és azt mondtuk, hogy nahát, négyszáz évet kellet erre várni, amíg a római katolikus testvérek is megértették, hogy kinek-kinek a maga nyelvén kell hallania az evangéliumot, s kinek-kinek a maga nyelvén kell dicsőítenie, magasztalnia Istent! De mi történt, hogy negyven esztendő múltán a római katolikus egyház feje azt mondja, hogy vissza a hagyományhoz? Mert elbizonytalanodott a római katolikus egyház. Ekkor hát elő kell venni a hagyományt, rábízva magunkat, s majd a hagyomány megtart, megőriz! Sokszor olyan a hagyomány, mint a hajótörés után egy deszkadarab, amibe bele lehet kapaszkodni. Ez maradt – de megmenti az életedet.

 Itt most, ebben a vitában a testvérek egyik része azt mondja, hogy a hagyomány kell, Mózes kell! Tele voltak bizonytalansággal. Nem tudták, hogy Isten merre vezeti a keresztyénséget, kiléptek egy bizonytalan világba, ez a világ sokszor ellenséges volt. Tehát: hagyomány. Tradíció. Vigyük rá magunkat és megőriz minket. Amit évezredek során az atyák fölhalmoztak, kumuláltak, az itt van nekünk értékként. Ezért az apostolok a leveleikben sokszor arról beszélnek, hogy nem is lehet jól másként szemlélni és megérteni Isten csodálatos szeretetét, mint úgy, hogy Krisztusban Isten ezt a csodálatos hagyományt beteljesítette és tökéletességre vitte. Ő a zárókő. Épül a csodálatos katedrális, hajlik össze a boltív, és oda teszik a zárókövet, mely összefogja az egészet. Ez a hagyomány. És ez Jézus Krisztus. Ő a szegletkő.

Ugyanakkor volt egy másik út is, és ez is főleg a krízishelyzetekben kínálkozik, amikor azt mondják – és talán okkal –, hogy  újat kell kezdeni. Radikálisan újat kell kezdeni. Minden, ami eddig volt, minden, ami eddig történt zsákutcába torkollott. Ki kell jönni a zsákutcából, és újat kell kezdeni. Nem tradíció kell, hanem – mondom a másik idegen szót, amit filozófusok gyakran használnak – innováció kell. Innovatívnak kell lenni. Tudni kell kezdeményezni, tudni kell a bonyolult és szinte lehetetlen helyzetben meglátni azt az egyetlen lehetőséget, ahol tovább lehet menni. Megtalálni azt a rést, ahol ki lehet törni. Kicsoda Jézus Krisztus? Akiben Isten abszolút újat kezdett. Miért kezdett újat? Mert minden, ami korábban volt, azt bizonyította, hogy nem jutunk vele egyről kettőre. A hagyomány kiüresedett, a szertartások elkoptak, a törvény törvényeskedéssé változott, az ember szíve a régi dolgokat már jól ismeri, jól tud velük trükközni, hozzájuk idomította magát, és a régi dolgokat önmagához. Tele van a világ csalással, trükközéssel, a régi szép dolgokra való hivatkozással, de igazából véve azokból már nincsen semmi, az egész történelem, ami van, egy üres kagylóhéj. Kezdjünk újat! Mit mond Pál apostol egy helyen a Korinthusi levélben? Aki Krisztusban van, az új teremtés. Olyan radikálisan fogalmaz az apostol, hogy azt mondja: ami Krisztusban történt, az új teremtés. Újra kezdődik a világ, egy új világ kezdődik el. József Attilával szólva: rakjuk meg azt a nagy tüzet, hányjunk rá mindent, mindent, ami antik, ócska, régi, hadd égjen el. S majd az üszkös mezőn új sarjú nő, új élet kezdődik.

Nyilvánvaló hát, hogy az első zsinaton Jeruzsálemben nem kis dologról kell dönteni. Nem az a tét, hogy a Júdeából érkezett farizeus-szerzet keresztyéneknek van igaza, vagy Pál apostolnak van igaza. Nem arról kell dönteni, hogy ki végzi jól a missziói munkát, azok-e, akik a hagyományos módon végzik, hogy aki általuk megtér a Jézus nevére, az azonnal fölveszi a korabeli hagyományos zsidó vallásos életrendet, vagy éppen Pál apostol-e, aki már nem törődik ezzel. Úgy kell most, hogy a tradíció vagy az innováció viszi-e tovább a keresztyénség útját. Ez a dráma.

Még drámaibb szokott lenni – vagy inkább tragikus – ahogy aztán mi az ilyen vitákat megoldjuk. Mi úgy szoktuk megoldani ezeket a vitákat, hogy egyik se választjuk. Inkább kompromisszumot kötünk. És a kompromisszumaink veleje az, hogy nem csinálunk semmit. Vannak a tradíciónak emberei, vannak az újításnak emberei, óriási feszültség van köztük, tele vagyunk bizonytalansággal, merre lépjünk. Erőteljes képviselői vannak mind a két pozíciónak, összecsapnak az érvek, az indulatok, egzisztenciális tétje lesz az ügynek, hát inkább kössünk kompromisszumot! Jönnek a bölcs emberek, s kérdezik: mit veszekedtek? Mit vitatkoztok? Kössünk kompromisszumot. Jó. S mi a kompromisszum? – Nem csinálunk semmit. Hány kompromisszumot kötöttünk már, s lett belőlük valami? – Nem lett belőlük semmi, azóta is ott vannak az iktatókönyvben. Azért kötöttük a kompromisszumot, hogy oldjuk a feszültséget. És ezt a feszültséget nem lehet másképp oldani, mint úgy, hogy sem az egyik, sem a másik ezután nem csinál semmit. Talán Péter, az első tekintély, az oszlop, kinek szava döntő, mondhatná: felszólítom a Júdeából érkezetteket, kantározzák fel magukat és hagyják abba ezt az ostoba beszédet. És egyúttal felszólítjuk Pált és Barnabást, hogy vegyék revízió alá eddigi tevékenységüket!  Megszületett egy kompromisszum, hazamennek a legények, vége van a zenének!

Megdöbbentő azonban, amit Péter apostol mond. Egyetlen egy igében így lehetne összefoglalni: „sőt, inkább a Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy mi megtartatunk, miképpen ők is.” Szó szerint így kell fordítani: a Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy üdvözülünk, miképpen azok is. Hogy kezdődött ez a történet? Megjelentek a jeruzsálemi atyafiak és azt mondták a megtérteknek: ha a Mózes törvénye szerint körül nem metéltettek, nem üdvözülhettek. Péter pedig azt mondja: sőt, inkább a Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy üdvözülünk, miképpen azok is. Azért megdöbbentő ez, mert Péter apostol arra mutat rá, amit ebben a két pozíció között feszülő vitában soha nem tudunk megtalálni. Péter azt mondja: lehet a hagyományra is tenni a tétet, és lehet az újra is tenni a tétet, de mind a hagyományt, mind az újat te műveled, te hordozod, te alkotod. Az a te kezed munkája, az a te produktumod. Én pedig – mondja Péter – arról szólok, aki által üdvözülünk, mert az üdvösség Jézus Krisztus munkája. Sőt, továbbá Péter szava nyomán valami eddig nem látott tárul fel: „sőt inkább a Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is”.

Hogy van ez? Nem úgy kellene-e Péternek mondania ezt, hogy hisszük az Úr Jézus Krisztus kegyelme által, hogy miképpen mi, ők is megtartatnak? Mi vagyunk előbb, és ahogyan mi megtartattunk, majd ők is úgy meg fognak tartatni. De nem ezt mondja, és ebbe kell belegondolni. Azt mondja: hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is. Önmagát azokhoz hasonlítja. Kikhez? Azokhoz, akikről a bevezetőben egyszerű mai nyelven azt mondottam, hogy mindenféle előképzettség, korábbi tapasztalat, adottság nélkül fogadták el és ölelték magukhoz Jézus Krisztus evangéliumát. Kik ők? Ezek a pogányok, a bálványimádók, akik a görög isten-panteon szerint minden házi-jószágnak tartottak egy istent, a sótartónak, a kenyérnek, az ágynak, a nagypapának és a nagymamának is. Politeizmusban éltek – vagy ha nem abban, akkor a görög filozófia csúcsai vagy mélypontjai szerint, ateisták voltak. Hát akkor mégis inkább előbb mi? Mégis inkább előbb Péter! Vajon kit hívott el az Úr Jézus a Genezáreti tó partján? Valakit Efézusból? Vagy Athénból vagy Rómából, egy arra kószáló pogány kereskedőt? Nem, Pétert hívta el. Ki volt átélője, megtapasztalója Jézus ezernyi csodájának? És kinek mondta Jézus: erre a kősziklára építem föl az én anyaszentegyházamat? És kinek mondta újra, a második csodálatos halfogáskor: legeltesd az én bárányaimat? Egy római szenátornak, egy athéni filozófusnak, egy efézusi rabszolgának? – Nem, a mi Péterünknek mondta. Ő az első! Így is kezdi Péter az érvelését, amikor meg kell győznie az apostol-társakat, azt mondja nekik: atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta választott engem miközülünk! Én vagyok az első. Ha valamihez lehet hasonlítani a megtérést, a Jézus Krisztus kegyelmes munkáját, akkor azt az én életemhez lehetne hasonlítani! Ezért Péter érvelésének így kéne hangzania, még egyszer mondom, szabatosan: hisszük, hogy Jézus kegyelme által miképpen mi, aképpen ők is megtartatnak. Mi vagyunk előbb!

Most azonban Péter valami egészen megdöbbentő és mély alázattal azt mondja: miképpen ők, akképpen mi is megtartatunk. Azt akarja ezzel kifejezni Péter, hogy Istennek Jézus Krisztusban megnyilvánuló, fölfoghatatlan, analógia nélküli csodálatos szeretete éppen ugyanolyan hatású és érvényű, és pontosan ugyanazt a munkát végzi az ő életében, mint amit a pogányok életében. Tehát a semmiből lesz valaki, az elveszettből lesz isteni gyermeke, a nemtelenből lesz nemes, a bolondból lesz bölcs. Pál egy helyen azt mondja: ez az, amit csak úgy írhatunk le, mint amikor Isten az Ő szerelmes fia, Jézus Krisztus által átvisz bennünket a sötétségről a világosságba. Ő teszi ezt Ezért hát akármin is törjük fejünket, forgatjuk a szívünket, hogyan maradjunk már mi meg, öleljük magunkhoz szent szeretettel a hagyományt, bízzuk rá magunkat az atyák bölcsességére, tapasztalatára, és az majd minket is megtart, vagy éppen kezdjünk valami radikálisan újat, nyissunk egy új frontot és felejtsük el mindazt, ami a hátunk mögött van - bármelyiken is álljunk, ne felejtsük el Péter szavát: akár így, akár úgy, a Jézus Krisztus kegyelme az, amely minket megtart és üdvözít. Mert nincsen más név sem égen, sem földön mi által nékünk megtartatnunk, üdvözíttetnünk kellene! És most hozzáteszem: lehetne... Nem bölcs kompromisszumot diktál hát Péter apostol, ilyenekkel tele van a világ, tele van az életünk, tele van a szívünk, a történelmünk s talán még az anyaszentegyházunk is! Péter rámutat arra a forrásra, akiből az üdvösség származik. Rámutat arra az egyetlen lehetőségre, amelyben az ember a megmaradást, a megmentetést, a jövőt, a megalapozott reménységet, a holnapot, az Istenhez való eltalálást megkaphatja és megnyerheti. Lehet, hogy vannak közöttünk sokan, akik azt mondják, csak az ér valamit, ami régi, amin patina van, és lehet, hogy vannak, akik azt mondják, hogy hagyjuk ezeket, s kezdjünk valami egészen újat. De most én Péter szava által hirdetem: sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is.

Ámen