Míg megtalálható

„Hiába keresi a csúfolódó a bölcsességet, az értelmes embernek azonban könnyű a megismerés.”

Ha a tapasztalat igazolná és a jó ízlés megengedné, talán érdemes lenne a Példabeszédek könyvének egy-egy rövid tanítását a mobiltelefonunkon rögzíteni, hogy mikor reggel bekapcsoljuk a telefont, rögtön ez ugrana elénk; egész életünkben eligazodnánk ez igék mentén. Ám hamar belátjuk azt is – és éppen a Példabeszédek könyvét olvasva –, hogy nem elég egy-egy ige, egy-egy lózung, egy parancs, egy jó tanács egy-egy napra. El kell mélyednünk ebben a könyvben, ebben az igefolyamban, ebben az üzenetfolyamatban is. Mert az is mély tapasztalat, hogy könnyen átlépünk egy-egy bölcsességen, szép mondáson, gyönyörű, vagy éppen fájdalmas igazságon. A felolvasott mondáson is könnyen átlépünk; olvasom még egyszer az új fordítás szerint: „hiába keresi a csúfolódó a bölcsességet, az értelmes embernek azonban könnyű a megismerés.”

Könnyen átlépünk ezen az igazmondáson, ha még sosem csúfoltak ki bennünket. (Ha már csúfoltak, egy pillanatra megállunk, de könnyen tovább lépünk az igén, mert nem emlékszünk már pontosan, hogyan is történt.) Elvileg könnyen továbbmegyünk akkor is, ha nem csúfoltunk ki soha senkit. Csakhogy amennyire nem tudhatom, hogy mindenki elszenvedte volna már, hogy kicsúfolták, épp annyira bizonyos vagyok abban, hogy ellenben az már megtörtént: kicsúfoltunk valakit.

Ma tehát itt van előttünk az ige, beleakadunk; főleg, ha valakit kicsúfoltunk, csúffá tettünk, aztán megbántuk, de nem tudtuk jóvá tenni. Járjuk hát körbe, mit üzen nekünk ez az ige. Most csak a Példabeszédek könyvének erre a 14. részére hívom föl a figyelmet, ahonnan a mondást vettem. Itt ellentéteket látunk végig; a csúfolódó és az értelmes ember ellentétét, a bölcs és a bolond, az igaz ember és a tévelygő, a hűséges ember és a hamis ember, az istentelen ember és a gonosz ember ellentétét. És azt is látjuk, hogy ezeknek az embereknek az eltérő, sőt ellentétes magatartásából eltérő, sőt ellentétes eredmény következik. A bölcs féli Istent, a bolond gyűlöli. A bölcs szereti a jót, a bolond megveti. Az értelmes ember épít, a tévelygő ember mindent leront. Ebben a sorban halljuk azt is, hogy az értelmes ember bölcsességet talál, a csúfolódó pedig nem talál bölcsességet, helyesebben: semmit sem talál.

Kik a csúfolók? Mindennapos kifejezés. Magyarul a rút, csúf szóból származik. A bibliai héberben másfelé mutat a kifejezés, mögötte az áll, amikor egy nem értett nyelvet átviszünk egy másik nyelvre, vagyis fordítunk. Vagyis az egyik nyelv fogalmait átfordítjuk egy másik nyelvbe. Ilyen értelemben a csúfoló az, aki kiforgatja a szavak eredeti értelmét. Nem fordít, hanem kiforgat, nem értelmez, hanem félreértelmez, nem átvisz, hanem csúsztat - a csúfoló tulajdonképpen kiforgató ember. Az elferdítő embernek ez a habitusa. Aki csúfol a szépet rútnak láttatja, az igazat hamisnak, a jót rossznak – és fordítva (is). Ebből civakodás, patvarkodás, veszekedés megbántottság, viszont-szidalmazás, pereskedés származik. Ezért mondja a Példabeszédek könyve másutt: „űzd el a csúfolót és elmegy a háborgás is, és megszűnik a patvarkodás és a szidalmazás.” (Példabeszédek 22,10) Űzd el a csúfolót, s béke lesz! Máris belátjuk, sok mindent jelent hát az ige: hiába keresi a csúfolódó a bölcsességet, semmit sem fog találni, ellenben az értelmes ember számára könnyű, nem igényel nagy küzdelmet a megismerés. Ma három vonatkozást hozok ide.  

Az elsőről a próféták panaszaiban olvasunk sokat, ez az igazságnak vagy az igazságosságnak a kiforgatása. Ézsaiás próféta a maga korában súlyos bírálatot mondott a papokról és a prófétákról, vagyis a szent emberekről, akiknek igazságot kellett képviselniük, erre rendelte és hívta el őket Isten. Ez írja a próféta: „Azért nekik ez lesz az Úr igéje: ez a parancs, az a parancs, ez a szabály, az a szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi, hogy jártukban hanyatt essenek, összetörjék magukat, és csapdába essenek! Ezért halljátok az Úr igéjét, ti, csúfolódók, akik uralkodtok ezen a népen Jeruzsálemben!  Ti ezt mondtátok: szövetségre léptünk a halállal, szerződést kötöttünk a holtak hazájával. Ha megjön az elsöprő áradat, nem ér el bennünket, mert a hazugság lesz az oltalmunk, a hamisság a rejtekhelyünk.”  (Ézsaiás 28,13-15) Kikhez szól a próféta? Ezt mondja: „figyeljetek, csúfoló férfiak, akik uralkodtok ezen a népen.” Aztán az igazság kiforgatásáról, vagyis az igazság megcsúfolásáról beszél. Láttuk, eredeti értelme szerint a kicsúfol szó azt jelenti: kicsavar, rosszul értelmez, meghamisít, eltorzít, a fonákját hozza ki. Az igazságosság kiforgatása: az igazság megcsúfolása. Ez pedig akár egész társadalmakat dönt romba. Leginkább a felelős emberek bűne ez: igazság helyett gazság, jogőrzés helyett jogorzás (ahogy Ézsaiás próféta mondja másutt – Ézs 5,7); és az egészet őrült gőg vezérli.  Ezt mondják, idézi őket a próféta: mi az Isten igazságát kicsúfoljuk, nekünk az Isten szent törvénye semmit nem jelent, és ha eljön az ostorozó áradat, minket nem ér el, mert mi szövetséget kötöttünk a halállal! A hazugság a mi oltalmunk, és elrejtjük magunkat a hamisságba. Amikor ezeket olvassuk, szinte az a sejtelmünk, hogy Ézsaiás próféta voltaképpen a kortársunk. Ezeket a sorokat nem 2700 évvel ezelőtt írták le. Vagy ezek - hadd mondjam így - mindig igazzá lehetnek.

A Példabeszédek mondásának van egy másik dimenziója is, amely nem az igazságnak, az igazságosságnak, a társadalom békéjének a valóságába esik, hanem egy sokkal személyesebb, mélyebb, nehezebb és érzékenyebb létvalóságot érint - ez pedig a barátság. A szenvedő Jóbot a barátai, úgymond, jó szándékkal győzködik, vitatkoznak vele, terelgetik, mire így kiált fel Jób: a saját barátaim lettek a csúfolóim (Jób 16,20). Micsoda helyzet az, amikor a barátom forgatja ki a szavamat! Bármit mond Jób, a barátok elferdítik, csúsztatnak rajta, félreértelmezik, az ellenkezőjét hozzák ki belőle. A barátok itt nem alkalmi cimborák, nem afféle erre-arra összeverődött kompánia, hanem bizalmas társak. Ők lettek a csúfolóim, mondja Jób - ezért Istenhez sír fel a szemem! A 119. zsoltár ezt így fejezi ki: „a kevélyek szerfelett gúnyolnak engem, de én nem hajoltam el törvényedtől. Megemlékeztem a te öröktől fogva való ítéleteidről, Uram, és megvigasztalódom.” (Zsoltár 119,51-52) Bizony, a legkeményebb dolgok közé tartozik, amikor a barátaink céltáblájává leszünk. Mert ez azt jelenti, hogy a barátomnak sem önthetem ki a szívemet, vagy ha kiöntöm, súlyos következménye lesz, visszájára fordul az egész.

Nos, ha nem értünk a nagy emberek dolgához, mert nem járunk a hatalmasok palotáiba, fölkent papot ezer éve nem láttunk, próféta meg nem terem magyar tájon, bőven elég csak arra gondolnotok, hogyan volt az, hogy kiöntötted a szívedet a barátodnak, és az egész visszafordult rád. És amikor a szívedet nyújtottad neki, de kiütötte kezedből. És hogy volt az, mikor megosztottad vele a szomorúságodat, rettegésedet, kétségeidet, és egyszerre csak a sor végén találtad magamat?! Istenhez sír fel a szemem, mondja Jób, mert a saját barátaim a csúfolóim. Lám, a csúfolás, a legmélyebb embertársi kapcsolatokat, így a barátságot is szétzúzza. Mert a Példabeszédek könyve, Jób és a zsoltáros, félreértés ne essék, nem az ártatlan viccelődésről beszél. Még sokszor az is rosszul esik, ha a barátok olykor túlpörgetik az ugratást. De itt nem tréfáról van szó, nem is jobbító iróniáról! A csúfolódó nem ismeri a gyógyító iróniát, mert nincs öniróniája. Nem tud önmagán nevetni. Ismertek ilyen embert? Aki mindenkit megsemmisít? Aki előtt nem marad meg senki? És ha netán rászólnak, máris kirobbantja a világháborút?! Azért ilyen, mert bele van keményedve a saját önigazságába. Erre utal a zsoltár: a kevélyek csúfolódnak. Ha belekeményedsz az önigazságodba, azzal magasra emeled önmagadat. És akkor a csipkelődést, a humort, az iróniát (ez mind lehet gyógyító eszköz) csatabárként fogod használni és mindenkit levágsz magad körül. És amikor belátod, hogy vétkeztél, és gyógyítanád a sebeket, már nem tudsz gyógyítani.

És végül, a Példabeszédek könyve kiterjeszti a csúfolódást a szentséges dimenziójába is. Gyakran láttuk már, hogy divatos foglalatosság lett kicsúfolni a szent érzéseket, a legmélyebb vallásos meggyőződéseket, az igazi jó hiteket. A tudósok szerint mi a derizió (a gyúnyolódás) korába jutottunk, vagyis ma már semmi sem szent, mindent ki lehet csúfolni. Milyen jókat lehet viccelődni, mondjuk, egy szép körmeneten. Vagy milyen csípős vicceket lehet csinálni az úrvacsorázásból. De itt többről van szó. Néhány verssel később azt mondja a könyv: „a bolondok kicsúfolják a bűnért való áldozatot, az igazak között azonban jó akarat van.” (Példabeszédek 14,9) A bűnért való áldozat szentséges dolog. Az Ószövetség rendje értelmében az engesztelő áldozat, egyáltalán az Isten elé állás, a másik ember megkövetése, Isten föloldozó kegyelmének megnyerése, az összetört, tönkretett emberi kapcsolatok helyreállítása, az Istennel megszakított életkapcsolatunk gyógyítása: szent dolog. A bolondok kicsúfolják ezt.

Most már értjük, mit jelent, amikor azt mondja: a csúfoló keresi a bölcsességet, és az nincs. A bolond elől kitér a bölcsesség. A csúfoló ugyanis nem azért keresi a bölcsességet, hogy magához ölelje. Nem azért igyekszik a bölcsesség után, mert fölébredt a szívében valami vágyakozás az Isten titkai után, hát meg akarja találni és keresi. Más miatt keresi. És nem találja. Jaj, hol van? És az eszeseknek miért jár, nekem meg miért nem jár? Azért nem találja, mert a bölcsesség kitér előre. Ahogy nekünk is tanácsolja a bölcsesség: ne felelj meg a bolondnak, mert te is bolond leszel. Ne kezdj el perelni a haragtartó emberrel, mert te is beleszakadsz a haragba. (Példabeszédek 26. rész)
A bölcsesség kitér a csúfoló elől. Egyszer láttam egy embert, hivatásos csúfolódó volt. Ma ezt úgy szokták mondani, hogy kritikus. Ugyan, nem tudom, minek a kritikusa volt, de ahogy mondta-mondta, elkezdtem csodálkozni, hogy mi baja van ennek az embernek? Harsogott: hogy Platón egy nudli, Arisztotelész egy kis hamiskodó vigéc, a filozófia legnagyobbjai mind ostoba pacákok, a szentek pedig mind képmutatók. Aztán Krisztusra fordította a szót. Krisztus egy szakállas hippi. Nos, ahogy így mondta-mondta, hirtelen megvilágosodtam, hogy ennek az embernek, az a baja, hogy nem tud okosabb lenni önmagánál. Ez a csúfolódó. De kitér előle a bölcsesség. Ezért fogadjuk meg a Példabeszédek könyvének intelmét, térjünk ki előle mi is.  A szentség, a barátság, az igazság kiforgatása és megcsúfolása vezet oda, hogy amikor a csúfoló bölcsességet keres, nem talál. Nem azért nem találja, mert nincs bölcsesség, hanem azért, mert a bölcsesség kitér előle.

Ellenben az értelmes ember, mondja a Példabeszédek könyve, könnyen rátalál az igazságra, számára könnyű a megismerés, mert az nem afféle intelligencia-bemutató. Az értelmes ember: istenfélő ember; az értelmes ember igazságszerető; az értelmes ember a barátját hűségében megtartó ember. Az értelmes ember a szentség szférájába járó ember. És miért ért meg könnyen? A bölcsességet. És miért ismeri meg könnyen? Mert a bölcsesség elébe megy az ilyen embernek.

A próféta így fejezi ki: Keressétek az Urat, míg megtalálható (Ézsaiás 55,6). Jézus Krisztus ezt így fejti meg: aki, aki keres, az talál (Máté 7,8). Mert aki keres, az kér és zörget is. Hát forduljatok el a csúfolóktól, ne álljatok szóba a bolondokkal, hanem keressétek a bölcsességet és az igazságot! Keressétek az Urat, és ha az Urat keresitek, ő már elétekbe is jön. Ámen.