Míg kérges a szív...

Kedves testvérek!

Egy korábbi alkalommal elmondottam már, hogy Márk evangéliuma – az evangélium közt a legrövidebb és a legtömörebb – elgondolkoztató megjegyzéseket foglal egy-egy történetbe, vagy éppen egy-egy történet végére. Ezek a megjegyzések, arra engednek következtetni, hogy földi szolgálata során Jézus nem csak olyan ellenállásba ütközött, mely talán természetes és nyilvánvaló, például kora hatalmasságaival. A korabeli egyszerű emberek sem értették Őt, máskor meg félreértették. Talán még ezt is meg tudnánk magyarázni azzal, hogy ez minden időben így történik. Az egyszerű emberek, vagyis mi, akik itt vagyunk,  mindenfélét álmodoznak, gondolnak, és szeretnék azokat megvalósítva látni. Szeretnék, ha valaki az élre áll, s ezeket az álmokat mintegy varázsütésre valósággá teszi. S persze, azt is meg tudjuk magyarázni,  hogy Jézus korának a vallási vezetői miért lettek pillanatok alatt  előbb Jézus ellenfeleivé, majd ellenségeivé. Jézus Istenről beszélt, Isten nagyszerű tetteit hirdette, sőt Jézusban isteni erő volt. A kor hivatásos és hivatalos vallási vezetői riválist láttak benne. Féltékenyek voltak rá.

Az azonban csodálkozásra késztet bennünket, hogy azok, akik Jézus bizalmasai voltak, akikkel Jézus megosztotta a kenyerét, akiket közvetlenül is tanított,  akiknek gyakorlatiasan magyarázta Isten országának titkait, azok tehát, akik - ha szabad ezt mondani – Jézus iskolájába jártak, a tanítványok, nos, a tanítványok sem értették Jézust. Márk evangéliumában újra meg újra megjegyzéseket hallunk erről. A felolvasott történet a végén ezt halljuk: nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt.  Azért mondja Márk evangélista, korábban egy másik csoda történt. Egy nagy tömeg megy ki a pusztaságba, noha Jézus egyedül szeretett volna maradni. Ám kimennek utána, nem hagyják békét, hallani akarják tanítását. Ismerős ez talán a modern időkből is. Ha valahova például egy híres sztár érkezik, kitódul az utca népe. Gyerekkoromban, jól emlékszem, igaz nem voltak nagy sztárok, de ha a vásártéren fölütötték a komédiások a cirkuszi sátrat, bizony mi egy-két napot ellődörögtünk ott, de még a komoly atyafiak is tiszteletüket tették ott. Hiszen be volt harangozva, hogy van ottan bűvész, táncosnő, látni lehet kígyót, oroszlánt, medvét. Mert a látványosságra kimegy az ember. Jézus hiába szeretne magára maradni, mindig híre megy annak, hol tartózkodik, s óriási tömeg jelenik meg körülötte. Egész nap hallgatják a tanítását. Jézus hazaküldené őket, ám látja, hogy éhesek, fáradtak, elesettek, s ekkor kenyércsodát tesz. Ötezer embert vendégel meg két kenyérből, öt halból! S mindjárt ezután megparancsolja a tanítványoknak, hogy azonnal üljenek hajóba, menjenek át a túlsó partra, ő még elbocsátja a sokaságot. A tanítványok már bent vannak a Názáreti tó mélyén, éjszaka van. S ekkor hirtelen ellenszél támad, küszködniük kell. (Máté evangélista még erőteljesebben írja le: már-már elmerüléssel fenyegeti őket ez a viharos szél.) Óriási félelem vesz rajtuk erőt, ott az elemek tombolása közepette. S ekkor, mintegy kísértetet látnak közeledni a vízen, de ez a kísértet nem kísértet, hanem maga Jézus. Majd Jézus belép a hajóba, s amikor a tanítványai körébe lép, lecsendesedik a szél, megmenekülnek. S itt jegyzi meg Márk evangélista: amikor Jézus beszállt a hajóba, elült a szél, ők pedig szerfölött csodálkoztak… magukban.

Mi ma élő magyar emberek talán már nem érezzük az ízét ennek a szónak -“csodálkoztak”. Ebben a kifejezésben a csoda szó áll; csodálkozni azt jelenti: csodát látni és a csoda fölött megrémülni. Nem arról a csodálkozásról van szó, amit mindennapos értelemben szoktuk mondani, kicsit szkeptikusan: no ezt én meglehetőst csodálom. A csodálkozás szó ma inkább hitetlenkedő ámulatot fejez ki. Azt jelenti ma, hogy nem igazán hiszünk el valamit. Hazajön a gyermek az iskolából, kinyitjuk az ellenőrzőt, van benne egy ötös. – Hát ez csodálatos, kisfiam! Hogy lehet ez, hiszen tegnap semmit sem tanultál! Mégiscsak van valami eszecskéd? Történik valami, amiben semmi csodálatos nincs, talán csak meghökkentő, vagy váratlan, de mi máris csodálkozunk. Eredeti értelmében azonban ez a szó azt jelenti, hogy valakit reszketés és félelem fog el. Valami olyasmit tapasztalt meg, ami nem csak a fölfogó képességét haladja meg, hanem reszketés fogja el. Aki ugyanis csodát tapasztal, csodát él át, azt megcsapja a csodatevő erejének a szele is.

Milyen drámai látni, hogy a tanítványok ellenszélben küszködnek! Az evangélista még a pontos időt is megjelöli: a negyedik éjszakai őrváltás idején, tehát éppen a hajnal hasadása előtt, mikor még nem kelt fel a Nap, de már sejlik a horizont mögött, – ellenszélben, reménytelenül, elemi erők rázzák őket. Egyelőre csak azért van félnivalójuk, mert egy kis lélekvesztőben ülnek, s teljesen kilátástalan a helyzet. Már mélyen bent vannak a vízen, sem arra a partra visszaevezni nem tudnak, ahonnan elindultak, sem a túlsó partot elérni nincsen remény. Amikor aztán Jézus belép a hajóba, s elül a szél, egy másik erő kezdi el őket rázni. Egy másik erőnek, egy másik hatalomnak a szele rendíti meg őket: az isteni erő. Igen, akit megérint a csoda, az fizikumában, egész emberi valójában, egész egzisztenciájában átél valami megrendítő dolgot. Nos, ezt fejezi ki itt ez a szó: csodálkoztak. Ám rögtön hozzáteszi Márk evangélista: – magukban. Ez azért meghökkentő, mert ezek a tanítványok mégsem a XXI. századból mentek vissza valamiféle időgéppel oda, abba a csónakba, hanem ők annak a kornak a gyermekei voltak, s a kétezer évvel ezelőtti embert a mai embertől alapvetően és döntő módon különbözteti meg az, hogy a régi ember tudott csodálkozni, a régi ember ki tudta fejezni az érzelmeit, szemben a mai emberrel. A mai ember, ha csodálkozik is, ha megrendítő élményei vannak is, ha nagy öröme van vagy éppen nagy szomorúsága van is, nem nagyon látszik meg rajta. Mint lelkipásztor is tudom ezt mondani. 

Jól emlékszem, talán hét vagy nyolc esztendős lehettem, amikor osztálytársammal együtt  “kiszöktünk” egy temetésre. Az nem gyereknek való volt, csak a családtagok gyerekei mehettek, de olykor őket sem engedték ki a temetésre. Nos, mi kiszöktünk oda. S én még láttam, hogy a falusi emberek hogyan gyászolnak: mélyen, megrendülten. Méltósággal gyászoltak. Néhány évtized eltelt azóta, s tessék ma elmenni egy temetésre, mondjuk a Farkasréti temetőbe. Mindennapos eset: megyünk be a ravatalozóba, a lépcsőn ott áll a gyászoló közösség, némelyek cigarettáznak, mások mobiltelefonoznak, sőt, gyakran még bent a ravatalozóban is megszólal a mobiltelefon. Semmi zavar, akinek megszólal a zsebében, előveszi, lebonyolítja az üzleti beszélgetését. Mikor indulunk a sírhoz, néha szólnak: tiszteletes úr, csak röviden, essünk át rajta minél előbb! Hol a megrendültség? Hol a gyász? De ugyanez igaz az örömmel is. Magunkon is látjuk, hogy ha öröm ér bennünket, az bizony egy félóra múlva oda. Hányszor esik meg, hogy nagy dolog történik velünk, majd eltelik 20 perc, és mintha semmi nem történt volna. Egyszer a János kórházban voltam beteget látogatni a belgyógyászaton, kifelé egy házapár mellé sodródtam.  Éppen akkor kapta meg a férfi a leletet, mely azt mutatta, hogy nincsen semmi baja. Olyan boldogok voltak: végre, megvan a lelet, nincsen semmi baj. Ezt az ember szabadulásként éli meg. A kórház előtt ugyanarra a villamosra szálltunk, és le se értünk a Moszkva térig, már veszekedtek egymással. Ki tudja, lehet, hogy előtte hónapokat vagy éveket töltött ez az ember meg a felesége gyötrődéssel, a betegség borzasztó lehetőségével. Micsoda felszabadító hír: egészséges vagy! Aztán el se telik tíz perc, mintha semmi nem történt volna. Azért mondom, hogy megrendítő az evangélista megjegyzése: csodálkoztak, de magukban. Kedves testvérek, ha valaki egy lélekvesztőn ül, rángatja ide-oda a vihar, s elmerüléssel fenyegeti, ám Jézus egy pillanat alatt belép a csónakba, s elcsendesedik a vihar, s ő megszabadul, nos, aki ezt átéli: azért kellene vízbe esnie, mert örömében táncolni kezd a csónakban. Azért kellene felborulnia a csónaknak, mert ujjongva csapkodja a térdét, hogy megszabadult!              Még egyszer mondom, nem XXI. századi emberek ültek ott a csónakban, hanem kétezer évvel ezelőtti emberek, akik olyan természetes módon éltek meg mindent a közösségeikben. Mégis azt mondja Márk: “magukban” csodálkoztak. Ennél is megdöbbentőbb, hogy ezek szerint még csak nem is örülnek a mesternek. Ott hagyták a parton, majd Jézus csodát tesz, vízen jár, belép a csónakba, lecsendesedik a tenger, és még csak azt se mondják: „szia”, “jó reggelt, nagyon vártunk.” Vagy: “Merre jártál?” Vagy: “Jaj, de jó, hogy itt vagy!” Hanem csak úgy magukban…. Vagy mégiscsak a XXI. századból, a Böszörményi úti gyülekezetből röpültek oda ezek a tanítványok? Mégiscsak mi lennénk ők?

Valószínű, kedves testvéreim, mégiscsak mi vagyunk ők, mert így folytatja Márk evangélista: nem okultak ugyanis a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt. Hát mi kell még? Mintha ezt kérdezné e megjegyzéssel az evangélista? Mondd, neked mi kell még? Jézus ötezer embert megvendégelt. Mi kell még neked? Jézus betegeket gyógyít. Meggyógyított téged is. Mondd, mi kell még? Jézus szabadulást hoz. Emberfölötti hatalmakat űz ki emberekből. Démonokat, ördögöket, tisztátalan szellemeket, akik életfogytig fogságban tartanak megszállt életeket. De Jézus megszabadít téged. Mondd, mi kell még? Régen nem értettél soha semmit Istenből. A nagymama megtanított imádkozni, néha még a templomba is eljössz, hallasz mindenféle beszédeket, talán volt buzgó korszakod is, vettél vallásos könyveket, elmerültél bennük, próbáltad az Isten titkát megfejteni, mentél paphoz, tudóshoz, teológushoz, hívőhöz. S lám, itt van Jézus, ő elmondja neked Isten országa minden titkát egy egyszerű példával: olyan az Isten országa, mint amikor kimegy a magvető vetni és veti a magot. Tényleg, ilyen az Isten országa. Olyan az Isten országa, mint amikor a szegény özvegyasszony addig takarít a házában, tologatja ide-oda a bútorokat, míg meg nem találja elgurult kis pénzecskéjét. Így keresi Isten is az embert. Olyan az Isten országa, mint a pásztor, aki ott hagyja a kilencvenkilencet is egyetlen-egyért. Így szeret az Isten. Olyan az Isten országa, mint amikor a szüleit megtagadó, mindenét eltékozló hazatér és visszafogadják. S van helye otthon és szeretik. És megünneplik. Ilyen az Isten.      Mondd, mi kell még? Aztán vízen jár. Mert Ő tud. S hogy senki más nem tud, azt abból tudjuk, hogy egy más alkalommal Péter, a tanítványok szószólója kikiált a csónakból, mikor Jézus közeledik: Mester, parancsold, hogy én is járjak a vízen! S azt mondja Jézus: Jöjj! S Péter kilép, elindul, aztán az arcába csap egy hullám, megijed és elmerül. Jézus megmenti. Jézus megteheti. Mondd, mi kell még? Mondd, mi kell még, hogy hidd, hogy Isten szeret téged? Mondd, mi kell még, hogy hidd, hogy hozzá tartozol? Mondd, mi kell még, hogy hidd: Isten útja életre vezető út? Mondd, mi kell még, hogy rábízd magadat teljesen? Csodálkoztak, örültek és reszkettek, megriadtak és ujjongtak…. magukban. Amúgy magyar módra. Ahogy a magyar ember szokott örülni: mosolyog, de legyint. Vagy éppen fordítva: sírva vigad. Úgy… magában!

Azt mondja az evangélista: nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt. Különös kifejezést használ itt, s talán a többi jelentésvonzat miatt nem fordítják szó szerint a bibliafordítók. Így kellene szó szerint fordítani: mert a szívük még kérges volt. Igen, azt a görög szót használja, amelyik azt fejezi ki, amikor egy fán esett sebre egy erősebb kéreg nő a fa természetes védekező, gyógyító életfolyamata során. Látunk ilyet eleget. Letörik egy faág, aztán néhány év múlva valami kéregszerű benövi. Vagy meghasad a fa kérge s egy idő után begyógyul, de az a kéreg sokkal erősebb, sokkal keményebb, mint a természetes kéreg. Kérges szívűek voltak ezek a tanítványok. Nem jutott el a szívükig az üzenet. Nem hatotta át a szívüket a megtapasztalás. Megint rettenetes ellentmondás ez, kedves testvéreim. Ha az ember örül, és magában örül, akkor belül örül, a szívében örül. Néha látni szemeken, gesztusokon, hogy valaki ember boldog. Nem mutatja, de boldog. Belül boldog. Micsoda feszültség ez most! Az evangélista az mondja: magukban örültek, mert még nem tudott rajtuk áttörni, nem tudott rajtuk megmutatkozni, mert kérges volt a szívük. Lehet találgatni, mitől kérges az ember szíve. Mennyi bántás ért bennünket, hányszor megaláztak! Az emberi lélek búvárai ijesztő adatokkal igazolják, hogy egészen kicsi-kicsi kortól, talán már az anyaméhtől kezdődően sebződik az ember. Sebződik az ember, mikor csecsemőként még tej után kap, de nem kap. Sebződik, ha az anyja ölébe bújna, de ő félrerakja. Sebződik, ha a nagyobbik testvér elvesz tőle valamit. Sebződik, ha az iskolában igazságtalanság éri. Nem azt a jegyet kapja, amit érdemelne. Sebződik, ha becsapják a barátai. Sebződik, ha elutasítják, ha összeomlik az élete, ha nem lehet az, ami lenni akar. Mennyiszer sebződik az ember! Aztán egy idő után ő is sebez. Majd visszasebzik! Jó vastag már az a kéreg. Ám az ős-seb, kedves testvéreim, még ennél is mélyebb, ennél is régibb, és ennél is alapvetőbb! Megsebződik az ember életet meghatározó módon, ha ő maga eltöri, elszakítja az Istennel való életkapcsolatát. Ez olyan nagy és nyílt seb, melynek az eltakarására minden életerejét mozgósítja az ember.

Az emberi kultúrák kutatói – csak az egyiket említem, Arnold Toynbee-t a XX. századból – ő arról beszélnek, hogy a civilizációk azért jöttek létre, mert valami támadás, nyomás, rettenet éri az embert, és az ember mindent megszervez, hogy megvédje magát. Ezért születnek kultúrák, rendezettség, törvény, jog, erkölcsi kódex, és vallás is. Ám valahogy mindegyik elvéti a dolgot. Egy példát hadd hozzak. Nemrégiben újra végigolvastam a francia forradalom történetét. Megdöbbentő csak elolvasni azt, hogy miután kitört a ribillió, és fölfordult az egész világ, már lefejezték a királyt, elmúlt a régi rend, akkor a legvadabb diktátor: Maximilian Robespierre, aki a forradalmi barátait is sorra végeztette  ki, bevezeti a Legfőbb Lény kultuszát, törvénybe iktatott egy új vallást. Rájött, hogy semmilyen kultúrát és civilizációt nem lehet vallás nélkül megcsinálni. Ezu csak egy bizonyíték  a sok közül arra, hogy tényleg sebzett a szív, és valóban kérges a szív. S ezek nem kis sebek, ez nem afféle katonadolog, amire ráfúj anyuka, s meggyógyul magától is. Ez nem olyan „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja” -, gólya, gólya, gilice… Ez az egész életünk nagy sebe. Megszakítottuk Istennel a kapcsolatot. Törtük, téptük, eltéptük magunkat Istentől. Még kérges a szívük, mondja az evangélista. Kiknek? Óh nem csak nekünk, akik itt vagyunk most a Böszörményi út 28-ban, nem csak Pilátusnak, meg a főpapoknak, nem csak a Galileában imbolygó éhes, kiszolgáltatott tömegeknek, a proletároknak. Hanem Péternek, Jakabnak, Jánosnak is. Kiknek is? Akik nemrégiben ott voltak a Jairus házában, ahol Jézus megfogta egy halott kislány kezét, és azt mondta: tálita kúmi, kislány, neked mondom, kelj föl! És ő föltámadt a halálból. De a tanítványok szíve kérges maradt. Minek kell még történnie, kedves testvéreim? Az evangélista ezekben a legnagyszerűbb történetekben előre vetít valamit. Előrevetíti a halott kislány feltámasztásánál, az ötezer ember megvendégelésénél, a kenyércsodánál, az elemi erők legyőzésénél, hogy ez a kérges szív csak akkor nyílik föl, ha újra megsebződik. De ezúttal Isten sebzi majd  meg. Azzal a látvánnyal, azzal a másokra áttehetetlen ténnyel, hogy ez a Jézus, a halálon győztes, az elemi erők fölött győztes, az élet-ajándékozó Jézus miattunk és általunk megfeszíttetik és meghal. Itt válik ki,  hogy a borzasztó dologban merültünk el, halálos játékot játszunk. Bizony halálig menő, hogy miközben az ember életet akar - siratja a halott kislányt, elfogadja a kinyújtott kenyeret és elfogyasztja, meg akar menekülni a háborgó tengerről –, aközben eljut odáig, hogy eltömi az élet forrását, megöli az életadót. Eddig kell eljutnia a tanítványi közösségnek is. El kell jutnia minden embernek arra, hogy mindaz, amit Isten vele tett, érte tett, vele tesz, és érte tesz: a fölnyílt szíven keresztül előtörjön. Hogy a haragnak, a keserűségnek, a megbántottságnak, a hamis képzeteknek, az önistenítésnek a helyét átvegye a hála.

Mit hiányol az evangélista, kedves testvéreim? Nem azt, hogy csodálkozniuk kellett volna, de nem tették. Csodálkoztak. Nem azt, hogy nem élték át a csodát. Átélték. Egyet nem lát az evangélista a tanítványok szívében és az életében: a hálát. A hálát, hogy megszabadultak. A hálát, hogy Jézus ott van közöttük. A hálát, hogy amikor Jézus ott van közöttünk, akkor békesség van. Nem akkor van békesség, amikor valamelyik bölcs elmagyarázza nekünk, hogyan kell behunyni a szemünket, és nem törődni a világgal. Nem akkor van békesség, amikor teleplakátolják a várost, hogy legyen már békesség. Nem akkor van békesség, ha bevonul valahova egy hadsereg, és agyonver egy másik népet. Nem akkor van békesség, ha mindenféle trükkökkel elbódítjuk magunkat. Nem! Közéjük lépett Jézus, és csend lett és békesség lett. Ha még kérges a szíved, akkor a szívedben még nincsen hála. Ha még kérges a szíved, tudhatod magadról is: akármi is történik, akárhol is történik és akármennyi is történik, 5 perc múlva, 10 perc múlva, 20 perc múlva már elfelejted. Mert még a régi haragnak élsz, mert még a régi Isten-ellenességnek élsz. De ha a megfeszített és feltámadott Jézus vesz uralmat benned, a neked ajándékozott hit által, békességet, szabadságot, isteni áldásokat kapsz, és megtalálod magadban a hálát. Milyen egyszerű és milyen megrendítő, amit az evangélium kérdez most tőlünk is: nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt. Adja Isten Szentlelke, hogyha nem a kenyerekből, a gyógyulásból, a sok-sok szabadulásból, – de mindenkfölött és minden időre érvényesen a megfeszítettből és a feltámadottból okuljunk, hogy bennünk is a békesség, öröm és hála lakozhassék.

Ámen