Miért nem hittetek neki?

Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek!

  Virágvasárnap után Jézus újra a templomban van, és tanít, Isten országát hirdeti, Isten szeretetére hívogatja az embereket. Ám sokakban még ott van a botrány, az előző nap nagy drámája, a templom megtisztítása. Akik féltőn őrzik a régi és a szent rendet, a papok, az elöljárók hozzá lépnek és felteszik végre az egyik leglényegesebb kérdést. Eddig is sok kérdést tettek fel Jézusnak, de azok lényegtelen kérdések voltak. Most hát elérkezik a lényeges kérdés ideje: mondd meg nekünk, micsoda hatalommal teszed ezeket, vagy kitől vetted a hatalmat minderre? Egy konfliktus van a szemünk előtt, s nem véletlenül használom a konfliktus szót. Mondhatnám azt is, hogy vitáról, vagy tisztázásról van szó. De a konfliktus szót többnyire akkor használjuk, amikor a hatalomról beszélünk, amikor ellentétes vagy más irányú, vagy rivalizáló erők vagy hatalmak összecsapnak. Amikor hatalomról, erőről, hatalmi érdekekről van szó az emberi élet bármely területén, akkor használjuk ezt a szót: konfliktus.

A történet tehát összeütközést mutat. Egészen pontosan, a kérdés és Jézus felelete, még pontosabban az, hogy Jézus nem felel a kérdésre: ez mutatja az összeütközést. Mielőtt bemutatnám ennek az összeütközésnek a lényegét, arról is szólni kell, hogy máshonnan is eljuthatunk ide. Abból is támad összeütközés, amikor Isten nem felel az ember kérdéseire. Ez nagy dráma. Hiszen olykor  azért nem felel Isten – tudjuk jól –, mert olyasmit akarunk és kérünk, ami összeütközik az Ő törvényével. De ezt nekünk önmagunkkal el kell rendezni. Viszont sokszor, amikor jogos a kérésünk, mert éppen maga az Ige és a Szentlélek buzdított bennünket, hogy vigyünk csak bátran mindent Isten elé, és Ő nem válaszol, ilyenkor nagy konfliktus támad. Jelöljük tehát ezzel a szóval az Isten és az ember összeütközését. Ha ugyanis Isten nem hallgat meg bennünket, ha Isten nem válaszol a kérésünkre, ha Isten mellőzi – vagy úgy tűnik, hogy mellőzi – sok-sok imádságunkat, akkor az ember szíve fölgerjed, és összeütközésbe kerül Istenével. Ezért tehát nyugodtan elmondhatjuk a felolvasott történetről, hogy itt nem egy félreértésnek a megvitatásáról van szó.

Korábban Jézusnak és a nép vezetőinek a vitáiban már sokszor kiderült, hogy félreértésekről volt szó, és azokat tisztázni kellett. Vagy éppen olyan beállításról volt szó, egy olyan hamis képről vagy olyan hamis állításról, amit szintén tisztázni kellett, mert esetleg összeütközés támadhatott belőle. Itt azonban alapvetően az Istenhez való viszonyunk nagy drámájáról van szó. Milyen hatalom van benned? – kérdezik Jézustól. Vagy – és ez nem teljesen ugyanaz – ki adta neked ezt a hatalmat?

Először tehát azt kérdezik, hogy milyen hatalom van benne. Így kérdezik Jézustól: mondd meg nekünk, micsoda hatalommal cselekszed ezeket? Miket is? És sorolhatnánk máris Jézus egész földi szolgálatát. De csak menjünk visszafelé! Még Jeruzsálembe jövet látják a tanítványok, hogy elszáradt a terméketlen fügefa, egy nappal korábban ott van Jézusnak ez a feltétlen és lenyűgöző ereje, ahogyan megtisztítja a templomot. Kötélből ostort fon, fölborogatja a pénzváltók asztalait – már akkor is baj volt a bankokkal –, kiűzi az árusokat – akkor sem működött rendesen a piac –, bejelenti, hogy a templom az Atya imádásának háza, ők pedig latrok barlangjává tették – már akkor is baj volt a szent dolgokkal.  Előtte bevonult Jeruzsálembe, és titokzatos, misztikus messiás-királyként üdvözölték. Előtte pedig Jerikóban meggyógyította a vakot, előtte Jerikóban megtérítette a mindenkit kizsaroló fináncot, előtte pedig betegek százait és ezreit gyógyította meg, előtte pedig halottakat támasztott föl, előtte pedig lecsendesítette a háborgó tengert. És mindeközben szüntelenül hívogatott Isten országába.

Nehéz is eldöntenünk, hogy min folyik itt a firtatás. Azon talán, amit Jézus tett, hogy megtisztította a templomot, hogy virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe, hogy csodák százait vitte végbe, hogy Isten nagyszerű hatalmáról, szeretetéről és dicsőségéről tanított? Ezek egyike sem adhatna okot panaszra, egyike miatt sem kellene Jézustól ezt kérdezni. Legfeljebb csodálkozni lehetne, hogy ilyen is van, s tényleg létezik, hogy elmondunk egy betegnél egy imádságot, és meggyógyul? Tényleg, van ilyen? És elámulunk. Tényleg létezik, hogy azt mondja a mester, eredj haza, meggyógyult a te szolgád, és mire hazaért a római százados, a haldokló embere meggyógyult? Tényleg van ilyen, hogy valaki az elemi erőknek parancsolni tud és lecsillapodik a vihar, elmarad a zivatar, a vizek visszavonulnak, és a tanítványok megmenekülnek? És hogy Isten szeret, - ezt hirdeti valaki? Nahát, tényleg, nem is tudtuk! Hogy Istennél ott van az örök irgalom, és ezt valaki meggyőző, hatalommal és erővel a tudtunkra adja? Hogy ez nekünk eddig nem jutott eszünkbe?! Mert amit Jézus tett és mondott, az csupa-csupa evidencia, magától értetődőség. Persze, amikor elvetemedik a világ, elfajul az ember, amikor a saját maga kis királyságának él, a maga önzésében van, amikor élvezi, hogy elcsavarhat mindent, és egyik hazugságból és hamisságból kergeti embertársait, akkor az evidenciák megdöbbentenek bennünket. Ha egy pénztárosra rászólunk a boltban, hogy kérem, a kétszerkettő többnyire négy szokott lenni, magánál meg miért öt, a nyolcvan deka nyolcvan deka szokott lenni, magánál meg csak hatvan, lehet, hogy először fölháborodik, tetten érték, rápirítottak, emlékeztették az élet örök rendjére. Bizonyos vagyok benne, hogy Jézus földi szolgálatát, azt a tisztet, amit az Atya bízott rá, ahogyan Ő betöltötte, kísérte ilyen megütközés, mert Jézus személye nem hagy semmit sötétben, minden hamisságot előhoz és leleplez. De az a konfliktus, összeütközés, aminek most itt tanúi vagyunk, nem ebből ered, hanem abból, és ezt nagyon fontos látnunk, hogy Jézus a templomban tanít. Már nem Galilea poros országútjait járja, már nem kérezkedik be valakinek a hajlékába, már nem a Jákob kútján elegyedik szóba egy parázna asszonnyal, már nem keres magának jó helyet domboldalon, hogy sokan hallják. A templomban tanít, a szent helyen, az abszolút védett övezetben. Annyira védett volt ez, hogy a régi zsidók képesek voltak a templomuk tisztaságáért a magasságos római birodalommal is szembeszállni. Leírják krónikások, hogy mindent elkövettek, ha kellett, fegyverrel, ha kellett, politikai furfanggal, ha kellett, lázadást szítva, ha kellett, hihetetlenül súlyos adókat fizetve. De ehhez az egyhez ragaszkodtak, hogy a templom, a szent hely, a szentek szentje, ahol a nagy engesztelő áldozatot mutatják be, ahova mindenkinek el kell zarándokolnia egy évben egyszer, hogy fogadalmi áldozatát megtegye, ez  hely szent és sérthetetlen. És akik ott szolgálatot és tisztet látnak el, azok féltékenyen és hűségesen őrízték ennek a helynek a sértetlenségét.

Jézus az előző nap ezt már megsértette. De akkor próféciát idézett Jeremiás híres templomi prédikációjából, mely több száz évvel korábban hangzott. Azt idézte Jézus, mintha azt mondaná:, hogy ti sem vagytok különbek, mint a régiek. A régiek elbuktak, mert istentelenül éltek, mert meghamisítottak mindent, mert elfordultak Isten útjától, odalett az ország, odalett a templom, odalett a szabadság, és ti most ugyanazt csináljátok, amit ötszáz évvel korábban a régiek. Latrok barlangjává tettétek a templomot. Súlyos vád ez. De talán ezt a békát még le lehetett nyelni.

Most azonban, Jézus a templomban önmagához hívogatja az embereket. János evangélista írja le ezt a legrészletesebben, a többi evangélista nem idézi részletesen Jézus szavait. János azonban leírja, hogy Jézus fölállt a templomban és így kiáltott: Én vagyok az élet kenyere, s ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és soha többet meg nem éhezik. Én vagyok az élet vize, ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és soha meg nem fog szomjúhozni, sőt őbelőle is élő vizek forrása fakad. Isteni igénnyel lép fel, és Istenhez hív.

Ebben a pillanatban ott vagyunk a konfliktus kellős közepén, mert úgy tűnik, Jézus most odaáll a szent rend őrei és az emberek közé, és azt mondja, hogy hozzám jöjjetek, én megelégítem a lelki szomjúságot és éhséget. Hozzám jöjjetek, és reám hallgassatok, és azt tegyétek, amit és mondok, és Istennél lesztek és Isten nálatok. Mi szükség akkor a többiekre, mi szükség akkor az évezredes régi lévita rendre, mi szükség akkor a mindennapi áldozatra, mi szükség akkor a templom tornácaira, ahol évszázadok óta értelmezték és magyarázták a törvényt? Lefordítom, testvérek, mai nyelvre, bár ez nem ugyanazt jelenti és veszélyes, ha fordítom, de talán mindenki jól fogja érteni. Mi szükség akkor a Böszörményi út 28.-ban az úrasztalára, és mi szükséges a hittanoktatásra és a biblia-órára meg a tiszteletes úr prédikációjára? Itt van Jézus, tessék Őt követni, Őrá hallgatni, és aki Őt követi, Istenhez talál, aki Jézusnál van, az Istennél van. Miféle hatalommal cselekszed Te ezeket? Merthogy a templom áll még, merthogy az áldozatot bemutatják, merthogy a törvényt magyarázzák és értelmezik. És mindez Isten jelenlevő hatalmának volt a jele, - a templom megmaradhatott, noha az ország elveszett. Hogy a szent hely mégis állt, ez volt az utolsó Isten-bizonyíték, hogy Isten mégis hűséges és nem hagyott magunkra árván, nem lökött ki bennünket a kegyelméből. De sok pillanata van az emberi életnek, és az egyház életének is, amikor minden elveszítünk, nincsen semmink. Nincsen szántóföldünk, nincsen iskola-rendszerünk, nem hódol nekünk a politika, nem úgy írják az alkotmányt, ahogy mi akarjuk, hiába mondogatjuk, nyilatkozunk – nincsen semmink. De templomunk még van, Bibliánk még van, úrasztalunk még van – Isten hűséges, Isten még velünk van!

S most, mint amikor bedobnak egy követ az állóvízbe, és hirtelen fölkavarodik minden, ez a jézusi gesztus, ez a jézusi hívogatás, ez a jézusi tanítás azonnal fölveti a hatalom kérdését: milyen hatalom van tebenned? Hogy jössz te ehhez? Ki hatalmazott föl téged erre, ha benned nincs? - ez a másik kérdés – jelzem, itt van némi különbség. Kitől kaptad ezt a hatalmat? Mély és drámai kérdés ez, ugyanis a konfliktusnak, az van a mélyén, hogy Isten elrendelt egy intézményt – ez a vallás intézménye – hogy a vallás intézménye biztosítsa az ember számára azt, hogy beléphessen Isten világába. A latin profanus szó – ebből van a profán szó, amit gyakran használunk -, szó szerint azt jelenti, hogy valaki a szent hely küszöbe előtt áll. Még nem lépett be, a küszöb előtt áll, még kívül van. Ami a szenten kívül van, az a profán. De Isten azért rendelt egy ősi intézményt, a vallást, és azért rendelt egy igaz vallást, ahogyan ezt a törvényekben és a profétáknál olvassuk, hogy az ember átléphesse ezt a küszöböt, hogy ne legyen kívül a szenten és az istenin, és a vallás intézménye ezt szolgálja. Ennek az intézménynek vannak hivatalosai, akik a rendjét védelmezik, akik fönntartják, működtetik. Közönségesen és egyszerűen így szoktuk mondani: ők a papok.

 A papok – hát persze! A papok nem arra valók, ma sem, hogy mindég és örökké megmondják a tuttit. Nem arra valók, hogy magasságos kinyilatkoztatásokat tegyenek arról, hogy merre felé kell építeni a 6-os sztrádát, meg hogy elmondják, hogy milyen legyen a Magyar Köztársaság alkotmánya, és ki legyen a köztársasági elnök, és ki üljön a parlamentben, meg hány forint legyen egy kiló kenyér ára, és csökkentsék-e vagy emeljék a benzin árát. Nem erre valók. Ha tesznek is ilyet, hordozzák is érte a felelősséget. Arra valók, hogy aki a profanitásban van, a küszöbön kívül van, a küszöb előtt van, azt beinvitálják és besegítsék az isteni világba. Simone Weil, a 20. század nagy misztikus filozófusa mondja, hogy olyan az egyház, mint amikor bemegy valaki a világ labirintusába, ott túléli a találkozást a titokzatossal, a fenségessel, a megragadhatatlannal, majd kiáll a labirintus ajtajába, és szíves szóval invitálja az arra járót, hogy lépjen be. Kívülről belülre.

Most azonban, Jézusban felborul ez az örök rend. Mintha veszélyeztetve lenne az örök intézmény. Miért is? Nem pusztán azért, mert Jézus látszólag elbitorolja a papok tisztjét és feladatát – volt bennünk ilyen érzés, és beszélnek erről az evangélisták. Igen féltékenyek voltak Jézusra, irigyelték a hatalmát, kétségbe voltak esve tőle, mint ahogy minden prófétától és tanítótól kétségbe szoktak esni azok, akik belekényelmesedtek a vallási rend fenntartásába, hogy szinte iparszerűen űzik ezt a tevékenységet, rutinnal, megszokásból, keresetért. Hanem a dráma, a konfliktus igazi lénye itt abban van, hogy most nem az ember lép be a profánból az istenibe, hanem Isten jön ki – ha szabad ezt mondani – az örök isteni titokból, és lép be az emberibe. Ez a konfliktus lényege. Jézusban Isten belép az emberek közé, Jézus által Isten jelenléte, hatalma, ereje ott is jelenvaló, ott is megtapasztalható, ott is átélhető, ott is folyamodni lehet hozzá, ott is keresni lehet Őt, ahol az ember ezt nem gondolná. Az ember azt gondolja, hogy a teremtés törvényszerűségei szerint megy itt minden. Isten megalkotta a világot – ahogy Madách is mondja –, mely évezredeket eljár tengelyén, eljár, megy, mint a svájci óra. Az igazán isteni azonban a szentélyben van, az igazán isteni a templomban van, az igazán isteni az oltárnál van, az igazán istenit a pap szájából halljuk, ahogy Malakiás próféta mondja: a pap ajkai tudományt hirdetnek, mert a Seregek Urának követe ő. De most Jézusban más jelenik meg: nézzétek a mezők liliomait, nem szőnek, nem fonnak, és Isten Salamon királynál nagyobb dicsőségbe öltözteti őket. Nézzétek az ég madarait, egy se eshetik le az Atya akarata nélkül. Mennyivel inkább a Mennyei Atya hajatok számát is számon tartja. Keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és kaptok. Rövid utunk van Istenhez, - ezt hirdeti mindig Jézus. Ez a konfliktus lényege most. Mert akkor hogyan? Nem kell többé átlépni a küszöböt, mert Jézus a szentek szentjéből kilépett, és eljött hozzánk? Az Ige testet öltött és közöttünk lakozott. Ez a nagy konfliktus, kedves testvérek.

És most visszatérhetünk arra, amit az elején mondottam. A másik konfliktus, amikor Isten – és így Jézus Krisztus – nem felel a kérdésre. Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket? Kitől kaptad ezt a hatalmat? S akkor Jézus azt mondja: ha feleltek egy kérdésemre, én is válaszolok nektek. Keresztelő János keresztsége, a megtérés keresztsége, az Isten országa jele és szimbóluma - honnét volt? Istentől vagy emberektől? És ebben a pillanatban minden okoskodás összedől, minden ártó szándék megsemmisül, minden vélekedés félretétetik. Most kupaktanácsot tartanak a nép vezetői, és zavarba jönnek. Maguknak azt mondják, most már bajban vagyunk, mert hogyha azt feleljük, hogy Keresztelő János keresztsége, Keresztelő János igehirdetése, Keresztelő János szolgálata – ő sem a templomban szolgált, a Jordán mellett szolgált, ő sem vett papi ornátust magára, ő teveszőr csuhában járt! –, ha tehát azt mondjuk, hogy ő Istentől volt, azt fogja tőlünk kérdezni: miért nem hittetek neki? Ha meg azt mondjuk, hogy emberektől volt, bajba kerülünk, mert mindenki prófétának tartja Keresztelő Jánost. És odaállnak Jézus elé, és azt mondják: nem tudjuk. Mire Jézus azt mondja: én sem mondom meg nektek, miféle hatalommal cselekszem ezeket.

De jól van ez így, testvérek? Persze, csillog a szemünk, jól megválaszolt Jézus az ellenséges főpapoknak, véneknek, írástudóknak, farizeusoknak, mindenféle rossz fajzatnak, ez egy rendes, hortobágyi csikós válasz volt! Nem tudod a találós kérést, én sem felelek a tiétekre.   Így kell elbánni ezekkel. De jól van ez így, kedves testvérek? Kérdezzük meg magunkat is. Hány kérdésünkre nem kapunk feleletet? Hány izgató, gyötrő gond van a szívünkben, mennyi mindent szeretnénk tudni: honnét van ez, milyen hatalom van ebben, honnét támadt ez az életünkben? Ne feledjük Jóbot, akinek nem elég a barátok felelete, ő Isten válaszát akarja kapni a nyomorúságára, ne felejtsük el a panaszkodó zsoltárosokat, akik így kiáltanak, hogy nappal és éjjel és szüntelen kiáltok Hozzád, és nem felelsz semmi módon. Micsoda fájdalom ez! Ne felejtsük el Jeremiás prófétát, akire az imént hivatkoztam, aki siratóéneket ír, mikor eljön a nagy történelmi katasztrófa és annak minden második mondata értetlenség, kétségbeesés és csüggedés, mert nincs felelet Istentől. Jól van ez így? Hiszen van felelet.

Éppen, amikor tanakodnak, hogy mit is mondjanak Keresztelő Jánosról, hogy Istentől volt, vagy emberektől volt? – ha azt mondjuk, hogy Istentől volt, akkor azt fogja felelni: Miért nem hittetek neki? Ebben a tanakodásban van a felelet, kedves testvérek. Bár Jézus elutasítja a firtatást, nem válaszol a nyers és konfliktust sejtető kérdésre, mégis felel, mert ő mindig felel, mert minden kérdésre felel, most így felel: nem is Ő, hanem saját tanakodásuk veti fel a kérdést: miért nem hittetek hát neki? Miért nem hittetek hát Istennek, amikor Krisztusban kilépett, és közénk jött, és testet öltött, és emberi formában közöttünk járt? Miért nem hittetek Neki, amikor azt hirdette, hogy Isten öröktől való szeretete a tiétek? Miért nem hittetek Neki, amikor azt hirdette, hogy Istennél kész a bocsánat, és Nála ott van az új kezdet? Miért nem hittetek Neki, immár most nem Keresztelő Jánosnak, hanem Krisztusnak, aki azt mondta: életemet adom váltságul sokakért!? Miért okoskodtok a küszöbön, sem kint, sem bent, sem Istennél, sem a profánban, sem a szentségesben, sem az istentelenben, - miért nem hittetek Neki?

Isten meg akar bennünket változtatni. Nem isten-élményt akar adni, nem a szentségesnek egy-egy nagyszerű lenyomatát, amit megkapunk a szenthelyen, a titokzatosban, a misztikusban, hanem Isten meg akar bennünket változtatni. S hogyan tudunk megváltozni, hogyan kezdődik ez? Ezzel a kérdéssel: miért nem hittetek Neki? És a kérdésre adott válasszal, amikor nem magyarázkodunk, hanem megadjuk magunkat, és azt mondjuk: immár Uram, hiszek Neked és hiszek Benned, áldd meg életemet, add nekem Isten kegyelmét és örökkévaló szeretetét.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy Krisztus szava által újra meghívtál bennünket országodra, hogy bátor és igaz szívvel lépjük át a küszöböt, szentséged helyén. Bátran, mert Te hívsz, és Te buzdítasz bennünket. És igaz szívvel, mégpedig úgy, hogy nem mi akarunk Téged megváltoztatni, hanem úgy, hogy engedünk akaratodnak, szent életrendednek. Kezeidbe tesszük magunkat, hogy Te változtass meg bennünket. Szükségünk van Mennyei Atyánk megvilágosító kegyelmedre, mert életünk tele van nyugtalan kérdésekkel, s ha késik a válasz, még Veled is birokra kelünk, még Veled is háborúba szállunk. Pedig ott van minden válasz Krisztusban, ott minden kérdésünkre a viszont-kérdés és abban elrejtve az igazi út, a Hozzád-találás áldásai és öröme. Segíts most bennünket Szentlelkeddel, hogy valóban bátor és igaz szívvel jöjjünk Hozzád, hogy megoldódjanak életünk nagy talányai, hogy Jézus Krisztusban, aki legyőzte a halált és új életet nyert nekünk, minden nyugtalanító kérdésünkre választ kapjunk. De nemcsak választ, hanem meghívást, erőt, világosságot és kegyelmet, hogy meg ne tántorodjunk az úton, amely Hozzád vezet, el ne csüggedjünk nyomorúságaink közepette, fel ne adjuk az élő reménységet, amelyet Tetőled kaptunk, hanem mindent magunk mögött hagyva, célegyenest igyekezzünk Tehozzád a mennyekben eltett jutalomra.

Erősítsd a betegeket és gyógyítsd őket, vigasztald a gyászolókat, hogy gyászuk és szomorúságuk el ne tántorítsa őket Tetőled. Mutass utat a tévelygőknek, rendezd életét a rendezetlen életűeknek. Adj irgalmat a bajba és nyomorúságba kerülteknek, szüntesd a veszedelmet ott, hol még olyan sokan aggodalmaskodnak életük felöl. Adj békességet a mi időnkben a földön, szüntesd a fegyverek zaját. Áldd meg a népek vezetőit bölcsességgel, Reád-figyeléssel, hogy a reájuk bízottak javára és üdvére kormányozzanak. És áldd meg Igédet bennünk, hogy megteremjük annak hálás gyümölcsét neved dicsőségére, embertársaink javára.
Ámen