Miért?

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A Nagyhét mögöttünk levő estéin, a készülődés alkalmain egy-egy olyan igét olvastunk és ma- gyaráztunk, amelyekben kérdések hangzanak el. Komoly és mély kér- dések ezek, Jézus kérdései hozzánk, vagy a mi kérdéseink Jézushoz, olyan kérdések, amelyek üdvösségünk közepére, a megváltás nagy titkára vagy éppen Jézus személyére irányítják gyelmünket. Ma este is egy kérdést olvastam, azt a kérdést, amit még a Bibliát nem olvasó és a hit útján nem járó emberek is sokszor hallanak, mi több, idéznek: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!? Sőt, mondhatom nyugodtan, nemcsak idéznek, hanem a Biblia és az üdvösség története nélkül sokszor föl is tesznek. Még azok is, akik nem járnak Isten útján, azok is, akik Istennek hátat fordítottak, de amikor ráront az életükre a nyomorúság, amikor körbeveszi őket a halál, amikor eltölti szívüket a rettenet, felteszik ezt a kérdést. Talán az ismeretlen istenhez szólnak, talán valami emberfeletti transzcendens hatalomhoz, talán nem is úgy, ahogy Jézus kérdezi, talán nem is úgy, ahogy eredetileg a zsoltárban hangzott, de a megrendült ember, a megszeppent ember kiáltásával ki- áltja: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Üdvösségünk legmélyebb titkához vezet el ez bennünket. A Fiúnak és az Atyának a kapcsolatához, a legmélyebb és legbelsőbb isteni drámához, hiszen az örök Fiú, a Szentháromság második személye, a testet öltött Ige veti fel ezt a kérdést a kereszten. Az a Fiú, aki nemrégiben, talán még egy éjszaka sem telt el azóta, ezt mondja tanítványainak: én és az Atya egy vagyunk. Az a Jézus veti fel a kérdést, aki ezt mondja: aki engem hall, az Atyát hallja; aki ezt mondja: az én kenyerem az, hogy az Atya dolgát cselekedjem; aki azt mondja: azért jöttem és semmi mást nem teszek, minthogy az Atya akaratát betöltsem, és mivel az Atya akaratát betöl- töm, az Atya szeret engem. És most: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?

Hogy igazán eljussunk a titok mélyére, engedjétek meg, hogy szól- jak arról is, hogy ez a felkiáltás egy zsoltárból való, a 22. zsoltárból, a szenvedő ember kiáltása ez. Így kezdődik a 22. zsoltár: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?! És ahogy a zsoltáros leírja a nyomo- rúságát, szenvedését, leírja, hogyan vették körbe, hogyan alázták meg, hogyan törték össze csontjait, hogyan került az oroszlánok szájára, hogyan fosztották meg ruhájától és vetettek reá sorsot, szinte döbbe- netes, de a több száz évvel korábban megfogalmazott ének, a zsoltá- ros panaszéneke szinte szóról szóra, majdhogynem forgatókönyvsze- rűen beteljesedett Jézus szenvedésén. Mert Őt is ártatlanul ítélték el, Őt is körbevették a pribékek, Őt is megfosztották ruhájától és sorsot vetettek reá, Őt is megszaggatták, Őt is körbevették és gúnyolták, és Ő is kiszolgáltatottan, magatehetetlenül szenvedett. Ez vezetett régen sok írásmagyarázót arra, hogy ezt a zsoltárt próféciának, jövendölés- nek nevezzék, olyan éneknek, amelyet a zsoltáros a saját tapasztalata alapján fogalmazott meg, és költői túlzással föl is nagyított, de azért, mondják a régiek, mert úgy mondja el a saját szenvedését, hogy köz- ben valaki másét mondja el, úgy beszél a saját fájdalmáról, és úgy veti fel a szenvedő ember kérdését (én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?), hogy szinte nem is tudja, de mintegy előre megjövendöli, megprófétálja, hogy ezt a kérdést még fel fogja tenni valaki.
Az a valaki fogja föltenni, akinek – ha szabad ezt mondani - egyedül van joga ezt a kérdést föltenni: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? -, hiszen ahogy a Filippi levél szavait olvassuk az Úr szenve- dő szolgájáról, és ha ehhez hozzáolvassuk a jövendöléseket, különösen Ézsaiás próféta könyvéből, akkor az a kép bontakozik ki előttünk, akár elfogadjuk, akár nem, akár tiltakozunk ellene, akár megadjuk magun- kat ennek a képnek, hogy voltaképpen csak egyetlenegy valaki van, aki ártatlanul szenved. Mi mind méltán szenvedünk, - ahogyan a lator mondja ott a Golgotán, miközben latortársa halálba menve is gúnyoló- dik a másik szenvedőn, s provokálja Jézust: ha te vagy Isten a, akkor szabadítsd meg magadat és szabadíts meg bennünket is! - de mondja neki a másik lator: Miért gyalázod? Mi méltán szenvedünk, Ő azonban ártatlanul! Ezt a kérdést én Istenem, én Istenem, miért hagytál el enge- met? - a zsoltáros teszi fel, de voltaképpen, ha Krisztus keresztjéig elju- tunk, be kell lássuk, ezt egyedül csak Krisztusnak volt joga feltenni. De hosszú az az út, amíg eljutunk erre a belátásra, hiszen ahogy a Biblia magyarázói mondják, az emberi életnek vannak olyan helyzetei, külö- nösen a fájdalmak, a betegségek, a szenvedés, a halál közelsége, amikor úgy érezzük, hogy a szenvedéseink mértéke meghaladja a nekünk jog- gal járó büntetést. Jobban bűnhődünk, mint az igazságos lenne. Ezért ezt a helyzetet, ahogyan a zsoltáros kiált: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? -, ártatlansági helyzetnek nevezzük. Nem tagadja a zsoltáros, hogy vétkezett, nem titkolja el, hogy vannak bűnei, nem söpri félre azt, hogy Isten nélkül élt, és azt sem rejti el, hogy aki Isten nélkül él, az olyan úton indult el, amelyen ez vár rá. Mégis, a szenve- déseinek a súlya, a mértéke, a nagysága azt az érzetet kelti benne, és ennek ad hangot, hogy voltaképpen ártatlanul szenved. Nemcsak egyé- nileg van ez így, így van ez sokszor egy közösség életében is. Sokszor olvasom a zsoltárokban, amikor Isten választott népe, a régi nép, a régi nép prófétája vagy énekese, vagy dalnoka a nagy nyomorúságban, az országvesztésben, az ország omlásban fölkiált, hogy a kiáltásában azt fejezi ki: mérték felett szenved a nép. Mintha Kölcsey Himnusza zen- gene ezekben a zsoltárokban: megbűnhődte már e nép... Persze, nyit- hatunk vitát, megbűnhődte-e, meg lehet-e előre bűnhődni valamit? S egyénileg is: megbűnhődtünk-e már mindent, valóban levezekeltük-e minden vétkünk büntetését? De most nem ez a lényeg, hanem csak annak a megértése vagy megsejtése, hogy amikor egy ember, aki tudja magáról, mint Dávid, a zsoltáros, a szenvedő, hogy méltán szenved, mégis fel kell kiáltania: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en- gem?! Akkor mintegy előre megfogalmazza, mintegy előre kimondja, hogy amikor az egyetlen egy igaz és ártatlan szenved, ő méltán teszi föl ezt a kérdést.
Jézusnak ez a kérdése ott a kereszten, szenvedései közepette: jogos kérdés. És így érkezünk el ennek a nagy drámának a közelségébe, a Fiú kérdezi ezt. Jézus Krisztus kérdezi ezt, akinek egész életén, minden sza- ván, minden cselekedetén, egész létvalóságán azt látjuk, hogy csodála- tos és tökéletes egységben van az Atyával. Ezért küzdöttek olyan sokat régen az Talán magában az örök Istenben hasadás támad? Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Lehetséges, hogy Isten, aki min- den szeretet forrása, Isten, akiről maga Jézus Krisztus csodálatos sza- vakkal tesz bizonyságot prédikálásában, vigasztalásában, beszédeiben, az az Isten, akiről Jézus Krisztus azt tanítja, hogy az örök hűség, most itt, a legsúlyosabb helyzetben, amikor élet és halál a kérdés, amikor nem egyszerű kis igazságocskákról, ügyecskékről kell dönteni, élet és halál a kérdés, így kell felkiáltson: én Istenem, én Istenem, miért hagy- tál el engem?!

Ha megfordítjuk, Jézus kérdését, és másik oldalról nézzük, akkor még közelebb jutunk a mélyéhez. Miért történt ez így? Vannak, beérik ezzel és úgy kommentálják, ahogy azok, akik ott álltak Jézus keresztje körül, akik hallották a héber szót: éli, éli, láma sabaktáni? Éli, éli, - csaknem úgy hangzik, minthogyha héberül mondanánk Illés próféta nevét: Éli- ás, Éliás. Nos, azt mondják: Illés prófétát hívja az agonizáló ember. Il- lést hívja, azt a prófétát, akiről annyi képzelgés járta Jézus idejében. Ő az a próféta, aki nem látott halált, aki elragadtatott tüzes szekéren, és ő lesz majd az, aki mintegy Isten országa előfutáraként újra megjelenik. Az emberekben még az a sejtelem is megfogalmazódott, hogy talán Jézus ez az eljövendő. Jézus az Illés, Jézus a visszatérő próféta, aki meg- nyitja Isten kegyelmének nagy esztendejét, a boldog időket, elhozza a békesség országát. Egyszer, amikor Jézus megkérdezi tanítványait: mit mondanak rólam az emberek, akkor a tanítványok azt mondják: azt halljuk szélről-szerte, hogy Illés vagy, Te vagy az eljövendő, Te vagy az a titokzatos prófétai alak, aki eltűnt egykor az emberek szeme elől, de nem látott halált és most Isten kegyelméből visszatér. Nos, ott, a kereszt körül hallják ezt a szót, s azt mondják: Illést hívja, Illést szólítja!

Ám éppen ez a megértésbeli különbség segít bennünket a titkot meg- érteni. Mert ahogy ott kommentálják Jézus szavait, úgy vagyunk mi Jézus szavával. Ezt olvassuk az Igében: kilenc óra körül pedig nagy szó- val kiáltott Jézus: éli, éli, láma sabaktani, azaz, lefordítja az evangélista: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem. Mi azt mondjuk, úgy kommentáljuk, hogy csak ennyit mondott Jézus. Igen, még mondott mást is a kereszten, összeszámolva így szoktuk mondani: hét mondata, hét szava van Jézusnak a kereszten, ez közülük az egyik. Mégis, azt hiszem, ha csak ennyivel beérjük, ugyanúgy elvétjük Jézus szavának a megértését, a szándékot és a célt, hogy mire irányul ez a kérdés, aho- gyan a kereszt körül állók is elvétették. Ugyanis, amikor Jézus fennszó- val kiáltott: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, akkor – jól értjük az igét, és azt a szót, amivel az evangélista leírja ezt, hogy fennszóval kiáltott – ez azt jelenti, hogy énekelni kezdett. A haláltusát vívó ember énekelni kezd. És ez azért nem belemagyarázás az evangéliumi elbeszélésbe, mert feljegyzi Máté evangélista azt is, hogy amikor Jézus az Utolsó vacsora után elindul tanítványaival a Gecsemáné kertbe, azt mondja az evangélista: és énekelve mentek ki (Mt 26,30). Jézus végig- imádkozta és végigénekelte az Ő passióját. Ültem már haldokló ágya szélén, aki már nem tudott beszélni, már kommunikálni sem nagyon tudott. Szenvedett és agonizált, de énekelt. Énekelte kedves zsoltárait és énekeit. Énekelt úgy, ahogy sokszor a beteg gyermek mellé oda kell ülni, és sem a lázcsillapító, sem a borogatás, sem a simogatás, semmi nem segít, csak az ének; s hallottunk már mi is megvert és szomorú embereket, akik leheveredtek az ágyukra és álomba énekelték magukat. Jézus végigimádkozta és végigénekelte az Ő passióját, és most, az utol- só pillanatban, kilenc órakor, vagyis sötétedés előtt fennszóval kiáltott, mondják az evangélisták és ez a szó, hogy fennszóval kiáltott jelentheti azt is, hogy énekelni kezdett. Nem tudjuk, hogy végig tudta-e énekelni a hosszú 22. zsoltárt, de ha a 22. zsoltárra odalapozunk, és végigolvas- suk, ez így fejeződik be: ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek Őt. Jákob minden ivadékai, dicsérjétek és féljétek Őt, Izrael minden magzata, mert nem veti meg, és nem utálja meg a szegény nyomorúságát, és nem rejti el orcáját előle, és mikor kiált hozzá, meghallgatja. Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben, az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik Őt. Esznek a nyomorultak és megelégszenek, dicsérik az Urat, akik Őt keresik. Éljen a szívetek örökké.

Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határain, és leborul előtted a po- gányok minden nemzetsége, mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és leborulnak a föld gazdagjai mind, Őelőt- te hajtanak térdet, akik porba hullanak, és aki életben nem tarthatja lelkét. Őt szolgálják a ak, az Úrról beszélnek az utódok, eljönnek és hirdetik az Ő igazságát az utánuk való népnek, hogy ezt cselekedte...a zsoltárban a válasz a kérdésre: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?

Egy jövendölés teljesedik be Jézus szavában. Egy jövendölés, amit a próféta panaszénekként írt meg, egy jövendölés, amit a próféták az Úr szenvedő szolgájáról írtak. Mert Jézus, amikor fölveszi ezt az éneket, beteljesíti annak a végét is, mert azt mondja, ezt énekli Dávid zsoltárá- val: az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és le- borulnak a föld gazdagjai, mind Őelőtte hajtanak térdet. S ezt olvastuk a Filippi levélben, a Krisztus-himnuszban, amit Pál apostol idéz: annak okáért ezt a mindhalálig engedelmes Krisztust Isten fölmagasztalta, és oly nevet adott neki, mely minden név felett való, mely névre meghajol minden térd.

Abban a drámában, amit mi a halál innenső oldalán, mi mind, akik majd elvesszük a bűn zsoldját, a halált, csak így tudjuk Dáviddal együtt mondani: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? -, azt a nagy kérdést, amit még Jézusra nézve így is fogalmazhatunk: Istenünk, Istenünk, miért hagytad el Őt? A másik oldalról, a feltámadás és a di- csőség oldala felől már csak így mondhatjuk, hogy befejezzük a zsol- tárt: eljönnek a népek mind és térdet hajtanak előtte. Mert akit az Atya halálba engedett, mert akiről ezt mondja, úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, halálba adta érte, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, mert az az Isten, aki úgy tűnik, hogy eltakarta orcáját az Ő Szent Fia elől, és elfordult tőle szenvedései legmélyén, amit csak így tudunk emberileg kidadogni, hogy mintha Isten önmagától fordult volna el, - az az Isten ezt a nagy titkot mu- tatja meg nekünk, hogy Jézus Krisztusban, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, megkóstolta a halált. Ebben van a mi vigasztalásunk, és ezért hajthatunk mi is térdet a mi Krisztusunk előtt, és ezért mondhatjuk, hogy Dávid zsoltára, ami Krisztus ajkán beteljesedett, egy újabb betel- jesedés felé nyitott: a szabadulásnak és az üdvözülésnek a beteljesedése felé, mert Isten Jézus Krisztusban legteljesebb mélységéig megismerte, megkóstolta, megtapasztalta a végességünket, halálba zárt létünket. De Krisztusban és Őáltala egyúttal le is győzte azt.

Az első keresztyének olyan mélyen élték ezt a titkot, hogy a keresztet ki sem állították. A harmadik-negyedik századig igen kevés olyan ke- resztyén ábrázolást, szimbólumot látunk, ami a keresztet mutatná. A kereszt a szégyennek, a rabszolgáknak kijáró halálnem volt, s az első keresztyének olyan mélyen élték a győzedelmes Urat, olyan nagysze- rűnek tartották a feltámadás titkát, hogy a keresztet és annak árnyékát talán szerették volna elfelejteni. De nem kell elfelejteni, mert a kereszt, és a kereszttel a kérdés: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en- gemet? - jelzik a számunkra, hogy ami ott történt, az nem egy puszta demonstráció volt, hanem Isten legmélyebb halálos szeretete. Lássuk így a megfeszített Krisztust és a feltámadottat. Lássuk megfeszíttetése drámai fényében a feltámadás és az örök élet ígéretét, és lássuk a fel- támadás és az örök élet fényében megfeszíttetésének titkát, érdemét és áldását. S ha kiáltanunk kell, mert sokszor kell: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? -, legyen ott a szívünkben, hogy valaki ezt a legutolsó pillanatig is elkiáltotta már helyettünk, érettünk. Elkiáltotta már helyettünk és érettünk az az Úr Jézus Krisztus, aki ott a keresz- ten kimondta azt is: eljönnek a népek és térdet hajtanak előtted mind.
Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, megvalljuk, sokféle módon próbáljuk önmagunk elől is elrejteni bűneinket, nyomorúságainkat és vétkeinket. Megvalljuk, előled is megpróbáljuk ezeket elrejteni. Meg- valljuk, sokszor a jóra is csak azért igyekszünk, hogy valamiképpen látszatát keltsük annak: mégsem vagyunk elveszettek, ítéletre és kár- hozatra méltók. De most, Mennyei Atyánk, a kereszt előtt megállva, el nem kerülhetjük, s alázattal ki is mondjuk és meg is valljuk, hogy mindenestől fogva ítéletre és kárhozatra méltók vagyunk, mert sok rendben és sok alkalommal vétkeztünk ellened és embertársaink el- len - szóban, tettben, gondolatban, mulasztásban. Megvalljuk törede- lemmel: nemhogy igyekeztünk volna törvényedet betölteni, szereteted parancsának eleget tenni, hanem még inkább csak napról napra gya- rapítottuk a bűnt. Megvalljuk Mennyei Atyánk, hogy minden szán- dékunk és igyekezetünk ellenére ott lakozik szívünkben az eredendő bűnnek minden átka és terhe, mely ellenállhatatlanul vonz és sodor bennünket arra, hogy ellened, igazságod, szentséged és jóságod ellen lázadjunk, vagyis, hogy megtagadjuk azt, amiért bennünket teremtet- tél tökéletes ártatlanságban, szentségben és igazságban. De köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy alkalmat és módot adsz nekünk arra, hogy ezt megvalljuk, vagyis, hogy kegyelmed királyi székéhez jöjjünk, és azért a Jézus Krisztusért kérjük bűntörlő kegyelmedet, aki érettünk halt meg, és feltámadott, és most ott ül a Te jobbodon és esedezik is érettünk. Őérette, és tudjuk, egyedül csak Őérette kérhetjük: töröld el vétkein- ket, bocsásd meg bűneinket, tisztítsd meg bennünket teljesen és szülj bennünket új életre Szentlelked hatalmával, és tarts meg bennünket ebben az új életben, és formálj minket napról napra is, hogy a hit útján járva elváltozzunk és egyre inkább az Úr Jézus Krisztushoz legyünk ha- sonlatossá. Hisszük Mennyei Atyánk, hogy a töredelmes szívet Te nem veted meg, hisszük, hogy mivel Te magad mondtad, hogy aki Tehoz- zád jön, semmiképpen ki nem veted, most, hogy Hozzád jövünk, befo- gadsz és Krisztusért elfogadsz bennünket, kérünk, tedd a csodát, hogy mi is elfogadjuk bűntörlő kegyelmedet, szívünkbe befogadjuk Krisztus áldozatának értelmét, s általa megújulva, Nevedet dicsőítve Neki hó- dolhassunk egész életünkben. Kérünk Mennyei Atyánk, ne vesd meg töredelmünket, töröld el bűneinket, tisztítsd meg minket, újítsd meg életünket.
Ámen